S. Varga Zoltán

Az üresfejű (részlet)
(A novella megjelent az EMBER ÉS GÉP antológiában.)

Szétcsúszott előttem a duplaajtó, és beléptem a kantinba. Hullafáradtnak éreztem magam, nem testileg, csak szellemileg, de minden vágyam az volt, hogy ledőlhessek az egyik asztalra aludni. A fémfalak között, a fémasztaloknál fémemberek ültek, többen lógó fejjel, ahogy én is ülni fogok mindjárt. Néhányan biccentettek nekem, ahogy beléptem, kameraszemeikkel rám néztek egy pillanatra. Fémarcuk teljesen egyforma volt, de ahogy végignéztem rajtuk, a koprocesszorom sorban kiírta a nevüket a fejük alá, valamint mellpáncél-festményük is megkülönböztette őket egymástól. Jó, nem nagyon, mivel a legtöbb festmény meztelen nőt ábrázolt, csak más és más testhelyzetekben: Akinwumi nője fáklyát tartott, Alexé nyíllal lőtt éppen, Mareké karddal pózolt, izzó szemekkel, ésatöbbi. Az én csajom sárkányháton lovagol, büszke vagyok rá. Régen az efféle képeket az ember bőrére tetoválták, de az embernek már régóta nincs bőre.

Kinyitottam a hűtőajtót, és leakasztottam egy fehéres folyadékkal töltött fecskendőt a sok közül. Becsuktam a hűtőt, megfordultam, és az egyik üres asztalhoz mentem. Kihúztam a megerősített titániumból készült széket a megerősített titániumból készült kezemmel, és leültem rá. Hátradőltem, nagyot fújtam.

– Gyerekek, tele van a nemlétezőm ezzel a nappal. Az egyik üresfejűm odacsípte a kezét a kemenceajtóhoz, és aztán csak állt ott, mint egy birka, és nézte a hiányzó kezét. De nem szólt volna az ökör. Kiesett vagy húsz tonnányi termelése, mire észrevettem, és hoztam neki egy új kezet a raktárból. Itt van Dave? – néztem körül a kantinban. – Mi van már azokkal az okosabb robotokkal?

Egyik asztalnál megtaláltam Dave-et, pont, amikor a csoportos nevetés felhangzott a fejemben. A fémarcok mozdulatlanok maradtak, csak a digitálisan eltorzult röhögést hallottam.

– Pont az új robotról beszélgettünk, mielőtt beléptél, mondd el neki is, Dave! – nevetett Marek hangja a fejemben.

Mind Dave-re néztünk. Ő széttárta fémkarjait.

– Épp azt meséltem a többieknek, hogy tele van a tököm a kérdéseivel. Alig dolgozik, csak követ engem mindenhova, mint egy pincsikutya, és pofázik nekem.

– De elmondták, hogy kérdezgetni fog – mondtam. – Így tanul.

– Igen, igen, tudom, de hidd el, rohadt idegesítő. Az agyszövetemről kérdezget, hát az agyszövetemre megy vele.

Röhögtünk. A humorérzék fontos; amikor csak tudjuk, humorosan fejezzük ki magunkat, egymással is versenyezve, hiszen emberek vagyunk, vagy mi a szösz.

(...)

A novella az EMBER ÉS GÉP e-könyves antológiában olvasható, letölthető a Trivium Egyesület webshopjából.

Monolit-díjra jelölt novella.