Sparrow

A szabad ég alatt

Néha csak ülök itt, és nézem a csillagokat. Gyönyörűek. Nem mindegyikük fehér, van köztük piros és sárga is. Órákig el tudom nézni őket, főleg ebben a csók utáni lelkiállapotban. Csak ülök itt, sóhajtozom, és bámulom az égboltot. Néha elkezdem összeszámolni a fénypontokat, de egy idő után mosolyogva feladom. Legyen az ő titkuk, mennyien vannak. A lényeg, hogy mindig itt vannak nekem. Ők a legjobb barátaim.

A hold teljesen más. Nagy fehér testével gőgösen gubbaszt az égen, fénye pedig olyan erős, hogy elhomályosítja a barátaimét. A holdat utálom. És félek tőle. Azt kívánom, bár sose jönne fel az égre. A csillagok pont elég fényt adnak, megszépítik az éjszakát.

Az emberek csak a fehéreket látják. Vagy mindegyiket fehérnek látják. De ők nem is néznek fel soha az égre: csak sietnek a dolguk után. Néha belegondolok, hogy egyszer én is ember voltam, és alig hiszem el. Nem is emlékszem már, milyen volt. Kevesebb színt láttam, és csak az erős hangokat hallottam meg. És... más voltam. Nagyon sajnálom az embereket, mert nem is tudják, mennyire szegényes az életük. De ők legalább élnek. Õk mindig élnek, nem csak csók után.

Szél fúj itt a tetőn, arcomba fújja a fejem szőrét. Haj. Már nagyon hosszú, túlnőtt a... mi az a szó... kikopnak a szavak a fejemből. Vállam. Igen, már a vállamig ér, és túl is nőtt rajta. Nem zavar, szeretem, ahogy az arcomat simogatja. Mindig idejövök a parkolóház tetejére, mert itt nem zavar senki. Persze tudom, hogy nem lehet örökké fenntartani ezt a helyet, de talán enyém lehet egy ideig még. Vállam: különös, hogy ezt is elfelejtettem. Múltkor a "lámpa" szó nem jutott az eszembe. Az is fényt ad, de másfélét, mint a csillagok. A lámpa fénye nem él.

Valahogy itt semmi sem él a közelemben. Minden halott. Még a levegő is. És a földön nem nő fű, hanem kő borítja. Beton. És nagy a zaj. Hiányzik az erdő csöndje. Ez is különös, mert én sosem láttam az erdőt. De álmodom róla. Ösztönösen. A múltból jönnek az emlékek. Itt van ez a parkolóház is. Teljesen halott az egész. Az oldala lapos, érdes: gyorsan felkapaszkodom rajta. De ez mégsem fatörzs. Nem tudom, hogyan tudnak itt élni az emberek. És nem tudom, hogyan tudtam én itt élni. Akkor még nem gondolkodtam, talán azért nem zavart a halott környezet.

Van egy dolog, amiért csodálom az embereket: ők is gyönyörűek, mint a természetes fény. Őket is sokat nézem innen fentről, ahogy sietnek az utcán, cipőjük kopog, karjukat fázósan a derekuk köré fonják. Fon, fonják: ez is egy furcsa szó. De erre még emlékszem. Az emberek közül a nők tetszenek jobban. Hajlékonyak, illatosak, édesek és zenél a hangjuk, mint az erdei patak. Patakot sem láttam még, csak álmaimban. De a nők léteznek. A hímeket nem nézem annyira, ők ijesztőek. Erősek és haragosak.

Nagyon szeretem a nőket. Életemet adnám értük, de valójában kapom tőlük az életet. Ha csak egy rövid időre is. Most téged szeretlek, te édes. Mondta a nevét, amikor lementem hozzá, de nem jegyeztem meg. Ő is gyönyörű, a legszebb az összes közül. Az előbb oda is feküdtem mellé a betonra, és végtelen imádatomban az arcát simogattam. Ujjammal végigkövettem a szemöldöke vonalát, csak óvatosan, nehogy a karmom felsértse a homloka bőrét. A homlok szó is furcsa. Majdnem olyan, mint a homok, de az mást jelent. Többet kell beszélgetnem az emberekkel, mert elfelejtem a beszédüket. A nyelvüket. Nyelv, száj, fogak.

Szóval végigsimítottam vékony szemöldökén, aztán le az arcán az ajkához. Puha, de már hideg. És színtelen: eltűnt a pírja. Az arca sápadtan derengett a holdfényben, ugyanúgy, mint a kezem. Halott mind a kettő.

Azaz én most nem vagyok teljesen halott. És ezt neki köszönhetem. Nem hinné el, de tényleg szerelmes vagyok belé. Ő adta nekem ezt a múlandó csodát. A teste eggyéolvadt az enyémmel, és egy része most itt kering bennem. És most már örökké velem marad: megőrzöm az emlékét.

Miután puha ajkával is eljátszottam, észrevettem egy vérfoltot az álla alatt. Lenyaltam. Már nem ízlett, eltűnt belőle az élet. De legalább nem csúfította többé ezt a szép arcot.

Kedvesem... szerelmem... Olyan gyünyörűen fekszik, hogy mosolyognom kell rajta. Mintha még élne, mintha még várna egy újabb csókot. Sajnos nem tudok többet adni neki. Egyszer tudtam csak boldoggá tenni. Tudom, hogy ott, ahol most a lelke él, boldogan gondol rám. Talán lát is engem. Talán ő is ott ragyog az égen a többiek között.

Egyre kevesebben vannak: nemsokára hajnalodni fog. De még elég fényt adnak, hogy lássam a betűket. A karmom néha megakad a papíron, furcsa érzés. Igazából nem is tudom, miért írom ezt. Talán naplót akarok vezetni? Vezetni? Ez a jó szó? Vezetni azokat a... amik gurulnak a földön, azokat szokják vezetni. Nem biztos, hogy jó, de nem számít. Szóval nem tudom, hogy fogok-e naplót írni. Lehet, hogy kihagyok pár évet. Talán százat. És majd akkor is írok, hogy megnézzem, mennyit változtam.

Múlik a hatás... Elálmosodom. El kell mennem aludni: követem a barátaimat. Ők is elhomályosodnak, eltűnnek, aztán majd holnap éjszaka ismét találkozunk. Te édes, téged is leviszlek magammal. De te nem jössz velem a csatorna sötétjébe, leteszlek az utcán. Az emberek majd megtalálnak, és eltemetnek, ahogy mindig csinálják. Én meg elbújok a csatornában. És holnap este megint szerelmes leszek, valaki másba. De most nem akarok erre gondolni: most csak te létezel a számomra.

Indulok. Talán még írok valamikor.