Sparrow

Teremtő

Az istennő és én a parkban sétáltunk. Csodálatos nyári délután volt, az emberek plédeken hevertek körülöttünk a pázsiton, gyerekekek frizbit dobáltak és kutyákkal kergetőztek. A kék égbolton egyetlen felhő fehérlett csak, és én azt kívántam, bárcsak örökké tartana ez a délután és ez a séta. Imádtam az istennővel kettesben lenni. Amikor mindhárman együtt vagyunk, az is jó persze, de igazán érdekeseket beszélgetni kettesben szoktunk. Az istennő nagyon szépen jött mellettem, a kezét sem kellett fogni. Vörös hajából egy tincs pufók arcába lógott, de nem látszott, hogy zavarná. Hajszínét az anyjától örökölte, gyakorlatilag az ő kicsinyített mása volt a mozdulataival, arckifejezéseivel együtt. Tőlem valószínűleg csak a kíváncsi természetemet vette át: sokat kérdezett, és én örömmel válaszolgattam rájuk. Most csak jött mellettem a rövidre nyírt pázsiton, és buborékokat fújt. Egyik kezében a hurkos végű drótot tartotta, és egy hengeres tartályba mártogatta, majd keresztülfújt rajta, és a hurokból szappanbuborékok sorozata repült ki. Mártogatott és fújt, mosolyogva nézte az elszálló buborékokat, majd ismét mártogatott.

Hunyorogva felnézett rám.

– Apa, te hiszel Istenben? – kérdezte.

Megtorpantam.

– Ejha, ez aztán komoly kérdés egy ötévestől. Hogy jutott eszedbe?

– Az óvónéni kérdezte tőlünk, hogy hiszünk-e Istenben.

– Igen? Hát akkor anyu és én be fogunk menni az oviba, és megkérdezzük az óvónénit, hogy miért kérdez ilyesmiket a gyerekektől. Nem mondta, hogy miért akarta tudni?

– Nem...

– És te mit válaszoltál?

– Azt válaszoltam, hogy nem tudom. És erre az óvónéni meglepődött, és azt mondta, hogy tudnom kell, mert tudnom kell, hogy mit érzek itt belül. Ezt mondta.

– Hú, akkor mindenképpen bemegyek hozzá már holnap. Az én kislányomat csak ne faggassa. Különben is, a “nem tudom” egy teljesen jó válasz erre a kérdésre. Még kicsi vagy ehhez, majd eldöntöd, ha nagyobb leszel. Anyu meg én nem akarjuk megmondani, hogy miben higgy.

– És te hiszel, apa?

– Én? Hát, ez bonyolult kérdés. De gyere, menjünk tovább. Anyu meg én előre megbeszéltük, hogy minden kérdésedre válaszolni fogunk, mert szeretnénk, ha okos nagylány lenne belőled. Ezért válaszolok. Remélem, meg fogod érteni. Ööö, a rövid válasz erre az, hogy nem tudom.

Az istennő kuncogott.

– De komolyan, apa.

– Komolyan mondom. Ez egy összetett kérdés. Nem lehet csak úgy igent vagy nemet válaszolni rá. Einstein bácsi azt mondta, hogy minden viszonyítás kérdése. Majd tanulni fogsz Einstein bácsiról az iskolában. Most csak jegyezd meg a nevét. Mondd szépen.

– Ein-stein bá-csi.

– Úgy van. Ő mondta, hogy minden relatív. A kisegerek számára például mi is istenek vagyunk: enni adhatunk nekik, vagy, ööö, nem, ez tőlünk függ. De mondok más példát: a kutyák számára is mi vagyunk az istenek.

– Mert nekik is enni adunk?

– Nem csak azért. A kutyákat mi, emberek teremtettük, pontosabban átalakítottuk a farkasokból. Minden kutya ős-ős-ős nagypapája farkas volt egyszer, érted? Csak mi emberek úgy szaporítottuk őket, hogy kutyákká váljanak, hosszú idő alatt.

– Nem értem. Hogyan?

– Például ha kicsi kutyát akartak létrehozni, akkor mindig a legkisebb kutyát szaporították tovább az alomból. Az ő kiskutyái is kicsik lettek, és ott is a legkisebb kutyát szaporították tovább, és így tovább. A végeredmény egy olyan pincsikutya lett, mint az ott, látod? Amelyik ott szalad?

– Igen.

– Na, ezért vagyunk mi istenek a kutyák számára. És mert enni adunk nekik. És ők érzik is ezt egyébként ott belül, ezért imádnak minket istenekként.

Sétált mellettem némán, és fújta a boborékokat.

– Van itt más is ezzel kapcsolatban – folytattam. – Azért is vagyunk mi istenek, mert sok tudós bácsi azt mondja, hogy elképzelhető, hogy minden döntésünkkel létrehozunk egy új világot. Egy új világot, ahol másként mennek tovább a dolgok, mintha másképp döntöttünk volna. Például ha most úgy döntesz, hogy egy percig nem fújsz több buborékot, akkor létrejön egy elágazás, és két világ fog létezni egyszerre: az egyik, amelyikben fújod tovább a buborékokat, és egy másik, amelyikben csak sétálsz fújás nélkül. Lehet, hogy minden lépésünkkel új univerzumokat teremtünk, és nem is tudunk róla.

– Ez nagyon bonyolult, apa – motyogta a tartályt nézve.

– Tudom. És nem is biztos, hogy igaz. Ezért volt a rövid válaszom az, hogy nem tudom. Mert semmi sem biztos. Csak találgatunk.

– A tudós bácsik is csak találgatnak?

– Igen. És közben próbálnak bizonyítékot találni vagy erre, vagy arra. Ugye a fő kérdés az, hogy minket, embereket vajon teremtett-e valaki, vagy csak úgy létrejöttünk véletlenszerűen. Az emberek egy része abban hisz, hogy valaki megteremtette a világot, és azóta figyeli, mit csinálunk. Amikor mérges, olyankor árvizeket meg földrengéseket okoz, és lehet hozzá imádkozni, hogy megbékéljen, és ne legyen több földrengés. Ez az egyik. Az emberek másik része meg abban hisz, hogy csak úgy létrejött a világ véletlenszerűen, és azóta automatikus szabályok irányítják, mint például, ööö, ha túl sok eső esik, akkor kiöntenek a folyók és árvíz lesz. Csak úgy magától. Ez a másik csoport. De jelenleg még senkinek sincs bizonyítéka semmire. Ezért mindenki abban hisz, amiben csak akar. Te is eldöntheted majd, hogy melyik oldalon állsz. De ha tényleg tudni akarod, hogy én mit gondolok erről, hát én azt gondolom, hogy létezhet egy harmadik megoldás is.

– Mi az?

– Az, hogy valaki megteremtett minket, és nem is tud róla. Csak véletlen volt. Mint amikor mi egy döntéssel létrehozunk egy új világot. Én ebben az istenben hiszek. Odafent van, valahol a felhők fölött egy másik dimenzióban, és fogalma sincs róla, hogy létrehozott minket. De ez már tényleg bonyolult, kicsim, ne haragudj, nem kell erről beszélnünk. Most csak annyit jegyezz meg, hogy a “nem tudom” egy teljesen jó válasz erre a kérdésre. És hogy bárki lehet isten.

– Még én is?

Mosolyogva összeborzoltam a haját.

– Nem, te istenNŐ vagy.

– Apa! – kacagott, miközben a fújókát tartó kezével megpróbálta visszaigazítani a fürtjeit az eredeti helyzetükbe. Sétáltunk tovább a napfényben.

Az egyik buborék tovább lebegett mögöttünk. Rugalmasan változtatta alakját, ahogy sodródott a szelek hátán, végül kipukkadt. A kipukkadás pillanatában a nap úgy sütött keresztül egy mikroszkopikus darabkán, hogy létrejött egy szivárvány, amely egy töredékmásodpercig létezett csak, de ebben a töredékmásodpercben a szivárvány vörös sávjában két foton egymásnak ütközött, és a felvillanás energiája szétterjedt a szubatomi térben még kisebb részecskéket létrehozva, amelyek még inkább szétterjedtek és összeálltak forgó galaxisokká, amelyekben naprendszerek keletkeztek csillagok körül keringő bolygókkal, és az egyik bolygón kialakult az élet, és rohamosan fejlődött, mire eljutott odáig, hogy egy zöld parkban ott sétált egy férfi, oldalán egy hős, világteremtő istennővel.