Sparrow

Ellentétek vonzzák (18+)

A férfi megállt az ajtó előtt, melyen a következő felirat látszott:

SpaceX
Kraken Program
Pár Projekt
2. sz. szoba
BELÉPNI TILOS

A férfi reszketegen sóhajtott. Tudatosult benne, hogy jobban izgul, mint amikor a repülőtiszti főiskolára felvételizett. Jobban, mint a záróvizsgák idején. A fene egye meg, jobban izgult most, mint amikor először fellőtték az űrbe. A rakéta orrába szíjazva sem görcsölt a gyomra annyira, mint most. Jézusom Tom, szedd már össze magad, ez csak egy nő – szólt önmagára, és izzadt tenyerét a nadrágjába törölte. Aztán felemelte az öklét, és kopogott az ajtón.

– Szabad! – kiáltott egy vidám hang odabentről.

Tom nagy levegőt vett, és kinyitotta az ajtót.

Egy csempézett falú helyiségbe jutott, amelyet neoncsövek világítottak meg. Valószínűleg laboratóriumként használták – még látszott néhány lefűrészelt műanyag csővég a falakban –, de most csupán egy franciaágy állt benne, valamint egy kis asztalka, fém pezsgősvödörrel és két karcsú talpas pohárral. Az ágyon egy halványkék blúzt viselő nő ült, felpattant, amikor ő belépett. Tenyerét ő is térdig érő szoknyájába törölte.

– Zárjuk be az ajtót, jó? – mosolygott. – Nehogy valaki megpróbáljon bejönni.

– Ja igen. – A férfi megfordult, és egy kattanással elfordította a kulcsot. Visszafordult a nőhöz, aki közben közelebb lépett, és a kezét nyújtotta. A mosolya neki is remegett, pont olyan ideges lehetett, mint ő.

– Ne aggódj, ma reggel teszteltek – hebegte.

– Tudom, engem is – felelte Tom, és megrázta a kinyújtott kezet. – Amúgy is ugyebár elkerülhetetlen...

– Igen – kacagott a nő. Visszavette a kezét. – A nevem Ellen.

– Tudom, mint Ellen Ripley az Alienből, nagyon jó, imádom a nevedet – vigyorgott a férfi.

– Te pedig Tom őrnagy vagy, mint a dalban – mutatott rá a nő kacagva.

– Jaj ne, az előléptetésem óta harcolok ez ellen, mindenki Tom őrnagynak hív.

– Akkor megígérem, hogy nem foglak úgy hívni – tette fel a kezét Ellen megadóan. – Csak Tom.

– Köszönöm – mosolygott a férfi.

Kezeit idegesen egymásnak ütögetve körülnézett, de nem volt mit nézni, nem volt mit tenni.

Ellen észbe kapott.

– Ööö, talán üljünk le, gyere.

– Jó – egyezett bele Tom. – Máshová nem is lehet ülni, csak az ágyra. Jól kitalálták ezt.

– Igen... De van rajta elég hely. Lázadjunk fel, harcoljunk a szabad akaratunkért – emelte fel az öklét Ellen. – Én ide húzódom erre a felére.

– Jó. – Tom leült az ágy másik felére, a nőtől fél méternyire. Meglazította a nyakkendőjét, mert megizzadt alatta. Sőt, a zakóját is lekanyarította a válláról, és az ágy végére fektette. Remélte, hogy nincs izzadságszaga. Visszafordult, és jobb ötlet hiányában kezét az ölébe rakva várt.

Mielőtt a csend kínossá vált volna, Ellen ismét megszólalt:

– Harminckét éves vagyok.

Tom bólintott. – Tudom. Gyakorlatilag mindent tudok rólad, csak még nem láttalak személyesen. Szebb vagy, mint a videókon.

Ellen elvörösödött. – Kö... köszönöm. Te alacsonyabb vagy, mint hittem. Nem is lehet az ilyesmit videók alapján eldönteni, kell a személyes találkozó.

– Kell, igen, jól kitalálták ezt is. Ez a Musk pont olyan zseni, ahogy híresztelik róla. Amúgy az alacsonyságom miatt tudtam bekerülni az űrprogramba: a kapszulában kicsi a hely, magas embereket eleve fel sem vesznek.

– Értem, értem, ez nem is gond egyáltalán, nem azért mondtam, csak feltűnt. Te amúgy találkoztál már Elonnal?

– Nem. De indulás előtt biztos beköszön majd.

– Biztos – bólogatott Ellen. – Bár úgy hallom, nagyon gyenge szegény, nem szeretném, ha miattunk el kellene hagynia a házát.

– Igaz...

Megint csend lett. Ez idegesítette Tomot, agya lázasan kutatott valami beszédtéma után.

– Pennsylvaniában nőttem fel, vallásos nevelést kaptam – bökte ki.

Ellen legyintett. – Én nem, de annyi baj legyen: ellentétek vonzzák egymást. Majd jókat vitatkozunk legalább.

– Ámen – hagyta rá Tom.

Ezt viccnek szánta, de a nő nem rá figyelt, maga elé nézve koncentrált, próbált úrrá lenni az idegességén. Tom inkább folytatta az ismerkedést.

– Gondolom, tudsz róla, hogy elváltam.

– Igen, de semmi baj, nem jelent semmit.

– Már régen volt, túltettem magam rajta, nem maradt bennem semmi fájdalom vagy ilyesmi, ami hátráltathatná a küldetést.

– Olvastam a pszichológiai jelentésedet – bólogatott Ellen. – Tényleg nem számít.

– Akkor jó. És gyerekem sincs. Akkoriban szomorkodtunk emiatt, de most ugye jól jön, hiszen semmilyen erős kötődésünk nem lehet a Földdel.

– Nekem sincs se kutyám, se macskám – tárta szét a karját Ellen. – Készen állok, hogy elhagyjam a Földet.

Tom bólintott. – Én is.

Tekintete ismét elkalandozott a csempézett falakra, de észrevette, és magára parancsolt: koncentrálj! Visszanézett maga elé.

– Szóval, hat év... – sóhajtott. – Tényleg hosszú idő.

– Az, viszont mi leszünk az elsők, akik a Titánra lépnek. Aztán meg át az Enceladusra. Két hold egy küldetés alatt, még mindig alig hiszem el!

– Tudom, én is, fantasztikus... De csak akkor megyünk, ha működik a Projekt.

– Hát igen. Ezért vagyunk itt, ugyebár, hogy ez kiderüljön.

Tom bólogatott. – És abszolút meg is értem az egészet. Hat év tényleg hosszú idő. És nem küldhetnek tisztán férfi vagy tisztán női legénységet. Muszáj vegyesen csinálni. De akkor viszont számításba kell venni a hormonokat, az emberi természetet. És nem lehet a véletlenre bízni, hogy kikből válnak párok a küldetés alatt. Ki kell zárni a káoszt: a féltékenykedést, a szerelmi háromszögeket, a megcsalást, az egész szart, ami a párkapcsolatokkal jár. Tényleg az a megoldás, ha már a Földön kialakulnak a párok, és együtt maradnak a küldetés végéig.

– Igen, igen, mindezt elmagyarázták nekem is, és én is abszolút egyetértek az elmélettel. Ez van, az embernek szüksége van szeretetre, egy társra, és igenis szexre, ki kell mondani...

– Persze, tiszta sor.

– ...és ennek utat kell engedni. De ezt is ugyanúgy kontrollálni kell, mint az oxigén-karbon egyensúlyt és a vízkörforgást, a küldetés sikere érdekében.

– Úgy van. Nekem tetszel, annyi már biztos.

– Persze, te is jóképű férfi vagy, Tom, de tudod, hogy ez kevés.

– Persze, tudom. Hat évre tervezünk: ez hosszabb, mint egy átlagos házasság. Hosszabb, mint az enyém volt, a fene egye meg. Jól meg kell gondolnunk.

– Jól meg kell gondolnunk – bólogatott Ellen.

– Tetszik a munkásságod is – tette hozzá Tom. – PhD-d van mikrobiológiából; ez nem semmi. Olvastam a legutóbbi publikációdat, és alig értettem belőle valamit. Több volt benne a latin, mint az angol.

Ellen nevetett. – Dicséretre méltó, ha ennek ellenére végigolvastad.

– Simán végigolvastam. Meg akartalak ismerni.

– Köszönöm – sütötte le a szemét Ellen. – Te se vagy semmi, hogy én is így fogalmazzak. Nyilván jártál az űrállomáson, de még előtte is ismertelek a hírekből a rekorddöntésed kapcsán.

– Ja, igen. Az se tegnap volt.

– Az első légköri Mach tizenötös repülés... Nem féltél?

Tom vállat vont. – Aki fél, ne menjen a NASA-hoz.

– Értem. De akkor miért jöttél át a SpaceX-hez?

– Mert most itt történnek a dolgok. Nem a NASA ment a Marsra. És nem ők mennek a Szaturnuszhoz sem. Ott akarok lenni, ahol történnek a dolgok. A Mars-missziót a Földről néztem végig, kívülállóként, mint egy akármilyen John Smith Alabamából. Ez nagyon bosszantott és frusztrált. Akkor döntöttem el, hogy otthagyom a NASA-t.

– Jól tetted, én utólag is támogatlak a döntésedben.

– Utólag is köszönöm – mosolygott Tom.

– Én melletted álltam volna. „Kövesd az álmaidat, drágám” – mondtam volna a vacsoraasztalnál.

– Hát, akkor eleve téged kellett volna feleségül vennem: a feleségem ugyanis csak jajveszékelt, hogy mi lesz velünk, otthagyom a biztos állami karrieremet egy magáncég miatt meg ilyesmi, szörnyű volt. A házasságunk alatt végig nem értette meg, mit jelent egy vadászpilótához feleségül jönni. Mi mindig a saját fejünk után megyünk, nem hallgatunk se Istenre, se emberre.

Ellen bólogatott.

– Ezt én is tisztelem, magam is ilyen vagyok. Ha elkap egy érdekes projekt, akár egész éjjel a mikroszkóp fölött görnyedek, aztán meglepődöm, amikor odakint kivilágosodik. Nem bírnám, ha valaki nyafogna nekem, hogy menjek az ágyba, hagyjam abba a munkát. Ez az előnye az egyedül élésnek.

– Attól, hogy együtt élünk, még lehetsz egyedül, amikor csak akarsz. Én teljes szabadságot adok neked.

– Köszönöm, ez komolyan egy jó pont.

Tom felvonta a szemöldökét.

– Hé, haladunk!

– Igen! – kacagott Ellen. – Eddig minden simán megy.

– Az egy jó jel, ha tudunk beszélgetni. Sokáig leszünk összezárva.

– Kellene találnunk pár közös témát is a biztonság kedvéért.

– Igen, az jó ötlet. Hát, én nagyon szeretem a második világháborús repülőgépeket. Az összes ismertebb típust megépítettem méretarányos modellben, és imádom őket nézegetni, törölgetni róluk a port. És nem csak szövetséges gépekről van ám szó, németeket és japánokat ugyanúgy építettem. A szépséget el kell ismerni, akármelyik oldalon álljon is.

Ellen az orrát ráncolva mosolygott, és megrázta a fejét.

– Nem... Én csak annyit tudok a repülőgépekről, amennyit a kiképzés során belém sulykoltak. Nekem egy tardigréd-állatkertem van otthon egy petri-csészében. Mindig hazamegyek, és megnézegetem őket. Ahogy más egyedülálló nőknek macskái vannak, nekem úgy vannak tardigrédjeim. Ők viszont nem jelentenek kötődést, simán elvannak nélkülem is, évekig is, akár örökké. Én csak úgy teszek, mintha az én állataim lennének.

Tom összehúzta a száját.

– Őszintén szólva nem tudom, mi az a tardigréd.

– Nem baj. Mikroszkopikus állatka. Mindegy. Majd találunk valami közös témát, ne aggódj emiatt.

Tom nem szólt, csak bólintott.

Valaki végigsétált a folyosón odakint, léptei fokozatosan elhalkultak. Ellen a szoknyája gyűrődéseit vasalgatta a tenyerével, Tom a szeme sarkából figyelte. Ez a nő tíz évvel fiatalabb nála, de a dokik szerint 93 százalékban egymáshoz illenek a személyiségjegyeik alapján. Ennek most kellene kiderülnie, ebben a szobában, mert különben nincs űrutazás. Akkor más párokat küldenek, akik között megvan a kémia. Tom gyomra ismét összeszorult. Lehet, hogy tévedtek? Egyáltalán mi a fenét jelent az, ha valakik a „személyiségjegyeik” alapján illenek össze? Van bármi fogalmuk azoknak a kockafejeknek a tényleges randizásról? Voltak már valaha nővel? Ennél eltérőbb jelöltet keresve sem találhattak volna neki, semennyire sem illenek össze, ezt a vak is láthatja. A nőnek nem tetszik az ő alacsonysága, hiába próbálta titkolni meg elterelni róla a szót, és nyilván egy tuskó ősembernek tartja őt a PhD-je magas lováról. Két ilyen eltérő ember nem marad együtt hosszú távon; még ha tűrnek és mosolyognak is, előbb-utóbb kibújik a szög a zsákból. Egyáltalán mi a fenének adtak neki egy barna hajú nőt, amikor világéletében a vörösekhez vonzódott? Ez még az aktájában is benne van, az Isten szerelmére.

– Talán bontsuk meg a pezsgőt, mit gondolsz? – vetette fel Ellen. Sápadtnak tűnt. – Kicsit... talán oldaná a hangulatot.

– Igen, ez jó ötlet – dünnyögte Tom. Haragudott az összes fehérköpenyes nagyokosra. Itt pazarolja az idejét ezzel a nővel, aki nyilvánvalóan nem illik hozzá. Ez valami hülye vicc, egy átverés, ki akarnak cseszni vele valamiért.

– Majd én kibontom – ajánlotta. – Nálam egy csepp se jön ki, amikor kinyitom. Nem is értem, a filmekben miért fröcsköl állandóan, amikor kinyitnak egy rohadt pezsgőt.

– Igen, tényleg mindig fröcsköl – nevetett Ellen. – Gondolom, úgy látványosabb.

Tom megfogta az üveg nyakát, és kiemelte a jégből. Lecsavarta a tetejéről a drótvázat, majd megmarkolta a dugót, és lassan ide-oda csavargatva kifeszegette a helyéről. Egy halk pukkanás hallatszott csak, és a férfi orrát megcsapta az alkoholszag.

– Tartsd a poharad.

Ellen mindkét poharat felkapta az asztalról, és egyiket remegő kézzel az üveg szájához tartotta. Sisteregve gyűlt össze benne a zöldessárga folyadék. Tom a másik pohárba is töltött, majd visszadugta az üveget a jegesvödörbe. Elvette a poharát Ellentől, és tósztra emelte.

– A Titán tengereire – mondta.

– És az Enceladus gejzírjeire – tette hozzá Ellen. – Adja az ég, hogy találjunk bennük életet.

– Ámen.

Koccintottak, és belekortyoltak a szénsavas italba. Savanyúbb volt, mint amire számított, Tom sohasem szerette a pezsgőt. De bármi megfelel most. Bekortyolta az egész poharat – több volt benne a hab, mint az ital, az Isten szerelmére –, és újratöltötte magának, ezúttal lassabban, megdöntve a poharat, hogy azért pezsgő is legyen benne, ha lehet. Azt is kiitta.

Ellen letette a saját poharát az asztalra. Megköszörülte a torkát.

– Talán... talán jó ötlet lenne rátérni az est fénypontjára. Úgy értem, felesleges húzni az időt, úgyis elkerülhetetlen. Mármint nem úgy értem, hogy essünk túl rajta, hanem, hogy... hogy úgyis minden út Rómába vezet, szóval csak menjünk, ne várjunk tovább.

– Értem, oké, csináljuk. – Tom is letette a poharát. – A nagyokosok azt mondták, szagoljak bele a hajadba.

Ellen mosolygott. – A feromonok miatt. Íme, itt van a hajam, tegnap mostam, elvileg tiszta. – Közelebb hajolt. Tom is odafordult, és beleszagolt a hajába. Arcával a nő fejbőrének melegét érezte, és valami keserű mesterséges szag áramlott az orrába, a nő samponjának a szaga. Elfintorodott, de ezt mosollyá alakította, amikor eltávolodott a nőtől.

– Mmmmm!

Ellen is mosolygott. – Akarsz te vetkőztetni, vagy élvezed nézni, ha lassanként kigombolgatom a blúzomat?

– Szeretek gyorsan túllenni rajta – dünnyögte Tom. – Izé, úgy értem, mohó vagyok, nem tudok várni.

– Jó, akkor gyorsan csinálom, nem akarom, hogy izgatottságodban elszakítsd a ruhámat.

Ellen szaporán kigombolta a blúzát, levette, és az ágy mellé fektette. Fehér melltartót viselt. Felállt, lehúzta a szoknyája oldalán a zipzárt, és lábaival letornázta magáról. Bugyiban állt ott. Jó teste volt: se túl sovány, se túl kövér, pont megfelelő. Tom észbe kapott, felállt, áthúzta fején az ingjét, és a földre dobta. Kicsatolta az övét, kigombolta a sliccét, és lerángatta lábairól a nadrágját. Az alsógatyáját is ledobta, és Ellenhez fordult. Karját a nő teste köré fonta, és kicsatolta hátul a melltartóját. Azt is ledobta az alsógatyája mellé, majd lehajolt, és szájába vette a nő jobb mellét. Ellen sóhajtott. Beletúrt a férfi hajába.

– Hadd adjak egy tippet – mondta, és nyelt egyet. – Undorodom az orális szextől, mindkét irányban. És legjobban úgy tudok kielégülni, ha hátulról csinálod, gyors ütemben.

– Értettem – mormogta Tom. Felegyenesedett, megfordította a nőt, és lehúzta fenekéről a bugyit.

***

Becsukták a fehér ajtót maguk mögött, és egymásba karolva mentek végig a folyosón. Amikor szembejött egy fehérköpenyes figura, mosolyogva biccentettek neki.

A folyosó egy szobanövényekkel telerakott irodába torkollott, a széles íróasztal mögött egy idősebb férfi ült. Amikor Tom és Ellen megálltak az asztal előtt, ő felpillantott rájuk a szemüvege fölött.

– Kettes szoba, ugye? – Felemelte tabletjét az asztalról. – Thomas McNeill és Ellen Nichols.

– Igen – mosolyogtak.

– Rendben.

A férfi a tablet kijelzőjét nyomkodta, majd ismét felpillantott rájuk.

– Kijelentik-e ország-világ előtt, hogy egy párt alkotnak?

– Igen – mondta Ellen.

– Igen – visszhangozta Tom.

– Fogadalmat tesznek-e arra, hogy a küldetés teljes időtartama alatt együtt maradnak, másokkal nem kezdenek kapcsolatot, együtt dolgoznak és egymásnak élnek, amíg a halál el nem választja magukat?

– Igen.

– Igen.

– Itt írják alá.

Eléjük rakta a tabletet, és ők az ujjukat használva egymás után aláírták a nyomtatványt. A hivatalnok visszavette az eszközt, és ellenőrizte az aláírások meglétét.

– Rendben. A cég lefoglalt maguknak egy nászutas-lakosztályt az egyik puccos hotelben, a részleteket megtudják odalent, a recepción. Viszlát.

– Köszönjük – mondta Tom. – Viszlát.

Már indult volna, de Ellen nem mozdult. Rámosolygott a hivatalnokra.

– Köszönöm, hogy megtalálták nekem az igazit – kedveskedett.

Az idős férfi rápillantott a szemüvege fölött.

– Drága hölgyem, a tudományért mindent. További szép napot.

Tom és Ellen megfordultak, és egymásba karolva mentek tovább új, közös életük felé.

VÉGE