Sparrow

Hajnal előtt
(A novella korábbi változata megjelent az RPG.HU-n, 2004.12.29-én és 30-án.)

- Kyle, a nők a te idődben... Milyenek?
Reese vállat vont. - Jó harcosok.
(Terminátor I.)

Los Angeles, 2030 április 15, 03:18

A földbe ásott lyukban lobogott a tűz, a rajta fekvő rácsot már koromfeketére perzselték a lángok. A két nő egymással szemben ült, és a melegített konzervekből falatozott. Éjszaka volt, és a tüzet azért egy gödör mélyén gyújtották, hogy a még portyázó gépek hőérzékelői nehezebben találják meg őket. Egy éve még egyáltalán nem mertek volna ilyet tenni, hogy tüzet gyújtanak a szabadban, de most már ezt is megengedhették maguknak. A déliek fekete-szürke foltos egyenruháját viselték. Jane túl volt már a negyvenen, Lisa alig múlt tizennégy. Szőke haját egyszerűen lófarokban viselte, míg Jane-é férfiasan rövidre volt nyírva. Hajuk csapzott, arcuk piszkos, testük mosdatlan – háborúban nehéz nőnek lenni.

Míg falatoztak, Jane egy régi történetet mesélt; Lisa elmélyülten hallgatta. A nő arcán vöröses fény tükröződött, szeme csillogott, amikor felpillantott egyszer-egyszer. Ahogy beszélt, szája mellett egy hosszú, fehér forradás mozgott: állítólag repesz hasította végig évekkel ezelőtt, amikor felrobbant mellette egy Ezüsthernyó.

A lány szeretettel nézte társát, és időnként bólintott egyet, hogy mutassa, figyel; közben a gőzölgő vagdalthúst eszegette vadászkésével. Nem volt egy csúcs kaja, de változatosságot jelentett a sült patkányhoz képest. A nő lassan beszélt mély hangján, belemenve a részletekbe is, ahogy a bunkerben szokta, a többi katona közönsége előtt:

– …ott álltam az esőben egyedül, körülöttem lángoltak a romok. A HK-k akkor már szerencsére elrepültek. Még kábult voltam az ájulástól, és mindenem fájt; a szemembe folyt a vérem, meg az esővíz. Botladoztam a bunker maradványai között, és próbáltam keresni valakit, bárkit, aki még túlélte a támadást. De senki. A tüzek lángoltak, az eső sem tudta eloltani őket. 

Ahogy így mentem, egyszer csak megláttam egy Terminátort az esőfüggöny mögött. A gép is észrevett engem, és megindult felém. Nála se volt fegyver, és hiányzott a bal karja: valószínűleg a robbanás szakította le azt is. A titánvázon csillogott a tűzfény, és víz folyt végig rajta. És én csak álltam ott, mint egy betonoszlop, és nem bírtam megmozdulni a rémülettől. Még sose láttam Terminátort ilyen közelről, új volt nekem ez a dolog: addig csak HK-kal találkoztam. A gép mint egy fém csontváz lépkedett felém, és én a szemét néztem. Úgy éreztem, a sátán tekintetébe bámulok. Szemei vörösen izzottak a sötét gödrök mélyén, gonoszul, mintha belém látnának. Nem pislogott velük, ezért teljesen élettelenek voltak: csak két infrakamera egymás mellé építve. Ezt tudtam, de nekem akkor is szemeknek tűntek. Egy gép, ami ember alakú... csak bámultam megbabonázva, érted? Azóta is szégyellem magam, ha csak rágondolok. De mindegy, fiatal voltam még. Ja, és azóta megtudtam, hogy ezt szándékosan csinálják a rohadékok: tehát ha találkozol eggyel, ne nézz a szemébe! Csak lődd le, és kész.

– Értettem.

– Na, szóval már nagyon közel volt, annyira, hogy a szervók vinnyogását is hallottam, amikor felemelte a karját, hogy megöljön. Fémarca úgy vigyorgott, mint egy koponya. Ekkor végre magamhoz tértem, és hátrálni kezdtem a törmelékben. Ő követett. Megfordultam, és elfutottam, botladozva a holttestek között. Ott feküdt mindenki, az egész szakasz, és áztak az esőben: borzasztó látvány volt. Én elcsúsztam a sárban, bele egy pocsolyába. Feltápászkodtam, és rohantam tovább. Eljutottam a bunker bejáratáig. Az őrök is halottak voltak, egyikük a légvédelmi ágyúra dőlt. Megfogtam a vállát, és óvatosan a földre engedtem. Jó barátom volt. A kurva sugárzás miatt csonka lábbal született, ezért soha nem ment járőrözni: a kapuban őrködött. Húsz éves volt csupán. A Terminátor közben sietett felém. Megfogtam a plazmaágyút: a lámpája égett, tehát nem lőtték szét, szerencsére. Egy Defender 80-as volt, amit egy Mark 6-osból szereltünk ki, és átalakítottuk kézi használatra – a saját fegyverüket használtuk ellenük. Ki volt biztosítva, és ha jól emlékszem, még volt benne vagy százötven impulzus. Gyorsan a kiborg felé fordítottam, és belelőttem pár sugarat. Nyolcvan wattos volt, képzelheted mi történt: a gép felszikrázott, és hátratántorodott a lövések erejétől. Ezen felbátorodva dühbe gurultam, és ujjamat a gombon tartva hosszú sorozatot engedtem bele. Dögölj meg, te rohadék: engem ugyan nem kapsz el! Ekkor jöttem rá, hogy ordítok. A gép összecsuklott, elterült a földön. Remek. 

Leakasztottam a Defit az állványról, és odacipeltem hozzá. Nehéz volt mint a dög, de nem találtam mást; és különben is, ez volt a legjobb fegyver akkoriban. A rohadék ott hevert a sárban, felsőteste tele volt izzó, olvadt lyukakkal, foltokkal, melyeken sistergett az esővíz. Nem mozgott, de még működött: szemei továbbra is égtek – valószínűleg csak a motorikus központot találhattam el. Jegyezd is meg, mindig a fejüket lődd! Ott van a processzoruk. Na szóval: odaléptem fölé, és az arcába bámultam, azzal az érzéssel, hogy legyőztem. Vörösen bámult fel rám, de semmi, semmi érzelem nem jött a tekintetéből: egyszerűen undorító volt. Ráébredtem, hogy ez tényleg csak egy gép, egy halom titánium meg áramkör; csupán hitvány másolata az embernek, de soha nem érhet fel hozzá. Ekkor már nem féltem tőle: inkább csak gyűlöltem, zsigerből. Csak egy gép volt, amit el kellett rontani. Fölé lógattam a fegyvert, és egy villogó sorozattal szétolvasztottam a fejét, hogy ne kelljen látnom a szemeit.

Felsóhajtott, a lányra nézett: – Az volt az első Terminátorom. Azóta több száz rohadékot kinyírtam már, de úgy hidd el, az a szempár a mai napig bennem ég. Kiráz a hideg, ha csak rágondolok.

Lisa odanyúlt, és megszorította a kezét.

– Erős voltál. A nagy Sarah büszke lenne rád.

Jane elmosolyodott. – Tudom, én is így érzem. De a fegyver nélkül nem tudom, mit csináltam volna. Hallgattak, a tüzet nézték szótlanul.

– Akkor jelentek meg ezek a mocskok – folytatta aztán Jane. – Huszon-valahány éves voltam; talán tíz évvel lehettem idősebb, mint te most. Hamarosan neked is szembe kell nézned az első Terminátoroddal.

Lisa bólogatott: – Tudom… De nekem talán könnyebb dolgom lesz. Mit mondtak, mennyi van még belőlük?

– Azt senki sem tudja – ingatta fejét a nő -, de még sokan lehetnek. Jobb, ha ebből indulunk ki.

– Igen, igaz – bólintott a lány. Tényleg sokan lehetnek még. Amikor John Connorék tavaly nyáron behatoltak a Skynet központjába, és felrobbantották az egészet, a gépgyárak azonnal leálltak mindenhol: azok közvetlen központi irányítás alatt álltak. A biztonság kedvéért azonban Connor csapatai sorban fel is robbantották mindegyiket – a gépek utánpótlása így végleg megszűnt. A megmaradt Mark 7-es és 8-as repülő HK-kat pár hónap alatt leszedték az emberek vállról indítható rakétákkal és tankokból kiszerelt plazmaágyúkkal – azoknak nem sok eszük volt. A földi egységeknek – a HK-tankoknak és a Terminátoroknak – azonban fejlettebb gépi agya van, és többen is vannak, ezért még mindig veszélyt jelentenek. Amíg nem pusztítják el azokat is, addig nem jöhet el a béke.

– És mi lesz akkor, ha az összeset elpusztítottuk? – fordult Jane-hez. – Mi lesz velünk azután?

– Azután? Akkor majd szépen lassan újra felépítjük a civilizációnkat, és folytatjuk a huszonegyedik századot. Véget ér az emberiség legsötétebb időszaka. – Sóhajtott. – Szörnyű harminc éven vagyunk túl. De hamarosan vége. Alig várom már.

– Én is – helyeselt a lány. – Kíváncsi leszek arra a világra.

– Lehetsz is. A te generációd feladata lesz az újjáépítés. És tudod, nem csak az épületeket kell pótolni, hanem a népességet is.

Lisa elpirult.

– Jól van na, tudom. Légyszi hagyjuk már ezt a témát.

– Rendben – mosolygott a nő. Ezzel mindig zavarba tudta hozni: főleg, amikor a tizenöt évesen szülő lányokról beszélt. Tekintete a földön árválkodó konzervdobozra tévedt:

– Na, megetted? Akkor ideje továbbmenni, túl sokáig voltunk egy helyen.

– Felőlem mehetünk – mondta Lisa.

Felálltak. Lisa elpiszkálta a rácsot a lyukról, majd földmorzsákat szórtak a gödörbe a bakancsukkal, és beledobálták a konzervdobozokat is. A tűz elaludt. Jane a hátára kapta közös hátizsákjukat, aztán felvették fegyvereiket is a földről. 

– Nézd, egy kutya! – szólt meglepetten a lány.

Jane odafordult: tényleg egy kutya jött feléjük. A nagytermetű német juhász farkcsóválva közeledett, nyelve lógott, fülei hegyes háromszögekként meredeztek. 

– Ezt a mázlit! – örvendezett Lisa. – Ő segíthet nekünk a járőrözésben, utána meg haza is vihetjük! Úgyis kevés őrkutyánk van. – Leguggolt, és mosolyogva várta a közeledő ebet. Hirtelen plazmasugarak csapódtak bele, és az állat egy visítással felbukott.

– Nee! – kiáltott Jane-nek. A nő kezében tartotta M-25-ösét.

– Miért lőtted le?

– Gyere, és figyelj – mondta Jane. Odamentek, ahol a kutya feküdt. De az nem kutya volt: egy szürke, vonagló higanytócsa maradt a helyén. A nő beleeresztett még egy sorozatot, mire a mozgás abbamaradt, és az izzó fém magasra fröcsögött.

– Egy T-1000-es? – hüledezett a lány. – Honnan tudtad?

– Nem tudtam – felelte a nő. Szenvtelen hangja ellenére ő is remegett. – De van egy alapszabály, amit úgy látom, még mindig nem tanultál meg. Légy paranoiás! Ne bízz senkiben és semmiben, amivel a szabadban találkozol! Ezek a szemetek bármilyen alakot felvehetnek: a tiédet is, az enyémet is. Megértetted?

– Igen – felelte Lisa megszeppenve.

– Kétféle ember van: a paranoiás és a halott; harmadik lehetőség nincs. Te melyik akarsz lenni?

– A paranoiás.

– Na látod.

Lisa a higanyszerű tócsát nézte. A gép vagy mi nem mozdult. Ezt megúszták: biztosan megölte volna őket. És ő még haza akarta vinni... Csodálkozva fordult Jane-hez:

– Azt hittem, ezekből csak néhány darab létezett!

A nő elfintorodott. 

– Az a baj, hogy én is. Connorék találkoztak ilyenekkel, messze északon, amikor felrobbantották a Skynetet. Errefelé még nem látott senki ezreseket; úgy látszik, mégis vannak, a rohadt életbe. Tájékoztatnunk kell róla a parancsnokot.

Ismét levette hátizsákját, és kihalászta belőle a rádiót. Kihúzta az antennát: csak statikus sercegés hallatszott. Lenyomta a gombot, és beleszólt:

– Cordell hívja az Árnyék tizenhetes bázist. Cordell hívja az Árnyék tizenhetes bázist. Jelentkezz!

Sercegés után egy spanyol akcentusú, unott férfihang szólalt meg:

– Itt az Árnyék tizenhetes. Azonosítsa magát. Vétel.

Jane lenyomta a gombot.

– Itt Cordell, Jane, FT66372. Vétel. – Sssrrrr…

– Ismételje a kódot. Vétel. 

– A kód FT66372. Vétel. – Ssssssrr…

– Elfogadva. Hello, nagylány! Adom a parancsnokot.

– Kösz, Ramirez, várok.

Néhány másodpercnyi zörej után egy másik, erélyesebb hang szólalt meg:

– Itt Butters parancsnok. Jelentsen, őrmester! Vétel.

– Jelentkezem, uram. Lisa és én az előbb találtunk egy T-1000-es modellt a délkeleti hetvennyolcas szektorban. Sikerült felismernünk és megsemmisítenünk. Vétel.

– Micsoda? Itt, a közelben? Biztos benne?

Jane bólogatott. 

– Mi is csodálkoztunk, uram. De egész biztos. Vétel.

– Rendben; köszönöm az információt, továbbítani fogom a parancsnokságnak. Nem sebesültek meg?

– Nem, uram, jól vagyunk. Vétel.

– Jól van, szép munka volt. Térjenek vissza a bázisra! Ne kockáztassanak többet. Végeztem.

– Köszönöm uram, értettem, vissza a bázisra. Vétel vége.

Visszatolta az antennát.

– Hát, akkor nem megyünk tovább – nézett a lányra. – Ennyi volt a járőrözés.

– Nem baj, nekem elég volt ennyi is.

– Azt elhiszem.

Visszarakta a rádiót, majd felvette hátizsákját.

– Na jól van, most már mehetünk. 

Útra keltek. Átvágtak a néhai parkon a betondzsungel felé, ahol már nem lehet lyukat ásni a földbe: ott aszfalt borít mindent. Leléptek az országútra, és azon mentek tovább. Szétrozsdásodott autóroncsok mellett haladtak el; némelyikben emberi csontvázak ültek a törött szélvédők mögött. 

Az atomháború váratlanul csapott le a világra, amikor a Pentagon szuperkomputere, a Skynet önállósította magát. Mindössze egy napig tartott a pokol, de ezalatt hárommilliárd ember pusztult el. A civilizáció eltűnt, helyén csak hamu és romhalmaz maradt. És a tájkép harminc év alatt sem változott sokat: csak a csontvázak lettek egyre többen, no meg a gépek roncsai. A háborúban megszűnt minden társadalmi rendszer, és eltűnt a különbség katona és civil között is – mindenki harcolt, aki élni akart. Az emberiség ősközösségi szintre süllyedt vissza, ahol már csak egy dolog számít: a túlélés. És az nem mindenkinek sikerült. 

Az aszfaltot koponyák, csonthalmok és fémhulladék borította; a szél hamuörvényeket sodort az úton. Elmentek egy drótkerítés meg egy horpadt fémtábla mellett. A holdfényben kivehető volt a felirata is: EL PUESTA MOTEL. Csak ennyi maradt belőle: az épület maga a földdel vált egyenlővé. Előttük a táj kékesen derengett a holdfényben, akár egy temető; a toronyházak romjai úgy álltak ott, mint valami ősi sziklatömbök, melyeket simára csiszolt a homokvihar. Tízmillió halott lélek nyüszített a szélben: ennyien lakták Los Angelest.

Lisa nem érzett semmi különöset: ő ebben a környezetben nőtt fel. Jane-ről tudta, hogy a háború előtt született, ezért neki bizonyára fájdalmat okoz ilyennek látnia a várost; talán még ennyi idő után is. Gyakran kérdezgette, milyen volt azelőtt, és Jane szívesen mesélt is – bár olykor könny csillogott a szemében. Állandóan a kemény nőt alakította, de a mélyben megmaradt annak a kilencéves kislánynak, aki körül felrobbant a világ. Lisa szerette Jane-t, aki anyja helyett is anyja volt. Amikor a bunker melegében pihentek, gyakran suttogtak a múltról, halkan, nehogy felébresszék a többieket. A csendben néha a patkányok motozását is hallani lehetett. Jane elmondta, hogy régen még zöld volt a fű, nem fekete, és sok-sok ember sétált az utcán színes ruhákban, napszemüvegben. Az úton autók gurultak, és mindben zene szólt. Lisa sohasem hallott rögzített zenét, csak azt, amit Bill, egy idős fekete férfi adott elő gitáron; gyakran körbeülték, és vele énekelték azt a néhány country-dalt, amire még emlékezett. A lány számára ez volt a Zene.

Később, ahogy tudata megnyílt, érdeklődése egyre inkább az emberek felé fordult. Álmélkodva hallgatta, hogy az Ítélet Napja előtt ők egymás ellen harcoltak, egymást ölték háborúikban. Jane mesélt a világháborúkról, Vietnámról, az Öböl-háborúról, a fegyverkezési versenyről; ezeket neki is az idősebbek mesélték kamaszkorában. Az emberek állandóan új fegyvereket találtak fel, hogy segítségükkel hatékonyabban gyilkolhassák egymást: ennek köszönhető a Skynet, és így az atomháború is. Lisa sokat gondolkodott ezen, végül levonta magának a tanulságot: az emberek totál hülyék. De talán most tanulnak a hibájukból.

Átmentek egy útkereszteződésen. Kikerülték a felfordult autóroncsokat, melyeket még az atomrobbanások lökéshullámai sodortak el, és átlépték a vastag vezetékeket, jelzőlámpákat. A járdán mentek tovább, halkan beszélgetve; mellettük leomlott épületek halmai sorakoztak.

A gépek fogyatkozása szemmel látható volt. Egy évvel ezelőtt még nem tudtak volna ilyen nyíltan mászkálni a terepen. Állandóan tartani kellett a repülőktől meg a tankoktól, melyek idekint járőröztek. A magasban hajtóművek sivítottak szüntelen, és éles fényű reflektorok pásztázták a talajt. Nappal kimozdulni egyenesen öngyilkosság lett volna, ezért olyankor aludtak. Csak éjjelente jöttek elő, mert a sötétség takarásában biztonságosabb volt a mozgás. Ám ilyenkor is óvakodni kellett a járőröző gépektől, a hőérzékelővel felszerelt Terminátorok és HK-k hadseregeitől, valamint az alattomos Ezüsthernyóktól, melyek mindenhová besurrantak, és felrobbantották magukat. 

Mára ez a haderő jelentősen lecsökkent. Az állás megfordult: most már az emberek vadásztak a gépekre – a Skynet elpusztításával gyakorlatilag győzelmet arattak. És hamarosan eljön az ideje annak is, hogy egyáltalán nem kell félni: kilövik az utolsó "rohadékot" is, és beköszönt a béke: az emberiség visszaveszi a Földet. De addig még muszáj óvatosnak lenni. Sőt, ahogy Jane mondta, paranoiásnak. Lisa mélyen eszébe véste a tanácsot.

Elfordultak, és bementek a romok közé. Jane szerint a bunker arrafelé lesz, bár még jó pár mérföldet kell gyalogolniuk. Sietősre fogták lépteiket. Kikerültek néhány kékesen csillogó gépi roncsot – az autókkal ellentétben azok nem rozsdásodnak. Hamarosan betonházak kockái tűntek fel előttük: egy néhai lakótelephez érkeztek. Lisa még sohasem járt itt. Bementek a házak közé, és körülnéztek a téren. Bal felé valami megcsillant a csonthalmok között: egy HK-tank.

– Vigyázz – fogta meg Jane a lányt. – Egy tank. Látod?

– Igen – suttogta Lisa. Leguggoltak, és úgy figyelték.

A gép nem mozdult. A lövegtorony ezüstösen tükrözte vissza a holdfényt, csöve jobb felé mutatott. Semmi hang nem jött felőle. Lehet, hogy már működésképtelen? De a tankokat nem lehet kézifegyverrel lelőni; általában felrobbantani szokták őket, vagy beléjük lőnek egy rakétát – ezen pedig nem látszott sérülés.

– Gyere, kerüljük meg – súgta Jane.

Görnyedten lopakodtak tovább, hogy egy nagy körívvel megkerüljék a HK-t. Bakancsuk alatt ropogott az üvegszilánk – mire az események felpörögtek.

A tank életre kelt: reflektorai felvillantak, csöve halk zúgással feléjük fordult, és ontani kezdte magából a halálos sugarakat.

– Vigyázz! – kiáltotta Jane, és ellökte a lányt. Lisa beesett egy betontömb mögé; melléje Jane vágódott be egy nyögéssel.

– A kurva anyád! – Puskáját felemelve ellenőrizte a telepet. Közben forró betondarabok záporoztak rájuk. – Csak tizenegy! – sziszegte. Lekanyarította hátizsákját és beletúrt, majd kivett belőle egy fekete, henger alakú tárgyat. – Ez az utolsó bombám. – Lisa-ra nézett: – El kell terelned a figyelmét, hogy a közelébe juthassak. Fuss, ahogy tanítottam, és bújj be minden mögé, amit csak találsz!

– Jaj ne! – tiltakozott a lány kétségbeesve. – Nem akarom!

– Muszáj! Vagy itt halunk meg mindketten!

– De ha kimegyek, rögtön meghalok!

– Nem, ha lelapulsz, és gyorsan váltasz irányt. Én is csináltam már. Most nyomás! Nincs időnk erről beszélgetni!

A sugarak hangján túl már a tank zúgása is hallatszott. Megindult feléjük, és biztosan letarolja őket, ha itt maradnak. Lisa letörölte könnyeit, és csókot nyomott Jane piszkos arcára.  – Szeretlek, csak indulj! – sürgette a nő. 

Lisa hátat fordított neki, és kilesett a betontömb mögül. A ragyogó fény már egész közel járt; a gép átbillent egy csonthalmon, és közeledett, közben folyamatosan lőtt. A lány nagy levegőt vett, és elrugaszkodott a fedezékből. Görnyedten futott bal felé, ahonnan jöttek, ide-oda ugrálva. A vörös sugarak körülötte cikáztak, és szétforgácsolták a törmelékeket. Sikítva szaladt, közben minden pillanatban a testébe vágódó lövést várta. Átfutott a téren, és eljutott a legszélső betonépülethez, melynek jó darabon hiányzott a fala; oda ugrott be egy kiáltással. A sugarak követték. Elterült a padlón, a beton megütötte a hátát. Felpattant, és a falhoz szökkent; a nyíláson plazmasugarak vágódtak be, de nem érték el őt: a túlsó falba égettek fekete foltokat.

Egy darabig biztonságban van; a többi Jane-en múlik. Zokogott, és imádkozott, hogy ne essen baja.

– Hello – szólt egy hang mögötte. Sikítva fordult oda, de csak egy sebesült, vérző homlokú fiút látott a sarokban, aki felemelt kézzel szabadkozott:

– Jaj, bocs, hogy megijesztettelek. Csodálom, hogy nem vettél ész…

– Ki vagy te? – kiáltott rá a lány. – Mit csinálsz itt?

– Felrobbantom azt a bazi nagy tankot: elhelyeztem rajta egy időzített bombát. Jobb is, ha lebújsz, mer’ azonnal robban.

– Micsoda? – szeme elkerekedett. – Mi is rátettünk egy bombát, vagyis a társam most teszi rá! 

– Odakint van? – rémült meg a fiú is. – Basszus!

Hatalmas robbanás rázta meg az épületet, s mindketten elvágódtak. Porfelhő szállt rájuk, nem láttak semmit. Lisának csengett a füle. Köhögve feltápászkodott, leverte magáról a vakolatport, és a nyíláshoz lépett. Odakint minden lángokban állt. 

– Jane! – kiáltott, de nem hallotta a saját hangját. Kiment, és kerülgetni kezdte a forró lángokat. A sugarak már nem cikáztak, tehát a tank valószínűleg elpusztult. De a robbanás túl nagy volt, és Jane-t biztosan váratlanul érte. Meglátta a gép roncsait: az egész oldala és hátulja leszakadt: először a lánctalp robbant, aztán a fölötte lévő benzintartály; a szokásos módszer, ahogy tanulta. Ez rendben – de hol van Jane? A lángoló roncsdarabok útvesztőjében bolyongott, és a földet kutatta kétségbeesetten. A kavargó füst mindent eltakart, az égő olaj szaga csípte az orrát és szemét. 

– Jane! – kiáltott ismét, hangjában már a reménytelenség fájdalmával. Köhögött.

Ekkor mégis megpillantotta. A nő a betonon feküdt, nem mozdult. A lány ijedten szökkent oda, és letérdelt mellé a füstben. – Jane – simogatta az arcát. A nő pislogott. Élt, de vér borította a testét: úgy látszott, nem fogja túlélni. Tátogott, mintha mondani akarna valamit. Lisa könnyezve hajolt oda.

– Vigyázz… magadra… – suttogta a nő. Lehunyta a szemét.

– Nem! – kiáltotta Lisa. – Az nem lehet, hogy te meghalsz! Kelj fel!

Rángatta a testet, de az súlyos volt, nem mozdult. A lány zokogott. Ez nem lehet! Nem történhet meg!

Egy kezet érzett a vállán. Az ismeretlen volt az.

– Sajnálom, hogy meghalt. Az én hibám. Nem vettem észre, hogy mások is vannak itt.

Lisa nem válaszolt: ő is a fiút hibáztatta. Halott társát nézte, és sírt, még hosszú perceken át.

Aztán eszébe jutott, hogy nem lehet gyenge; legalábbis nem itt, ahol veszélyben van. Majd a bázison sírhatsz! Tovább kell mennie, bármi történjék is. Letörölte könnyeit, és nagyot sóhajtott.

– Isten veled, Jane – szipogta. – Nem tudom, mi lesz velem nélküled. – Megcsókolta a sebhelyes arcot, majd elvette a nő fegyverét, és felállt. – Visszajövök érted – mondta még búcsúzóul.

A fiú még mindig ott várt mögötte. 

– Elkísérhetlek? – kérdezte óvatosan. – És is egyedül vagyok, és ketten nagyobb biztonságban leszünk.

Lisa szomorúan nézett fel rá. A fiú homlokán friss vágás éktelenkedett, a vér lefolyt az orra mellé. Haja fekete, arca borostás és kissé spanyolos; talán félvér. Csak egy patkány a romok között, akárcsak ő – mégis mi a fenéért haragudna rá? Megenyhült.

– Jól van, gyere – szólt halkan. Kezet nyújtott. – Mayerson, HF02051, Árnyék hadtest. 

A fiú megrázta a kezét.

– Mendez, DG41226, az északi ötvenhármasoktól. De szólíts Lukasnak. – Erős keze volt, de nem szorított nagyon. Csuklóján zöld szalagot viselt, csakúgy, mint Lisa. Az eheti szín – ez mutatta, hogy egyikük sem Terminátor. A színeket központilag váltogatták, titoktartás mellett: a módszer segítségével egy pillanat alatt megtörténhetett az azonosítás.

– Én Lisa vagyok – biccentett. – Üdv. – Elengedte Lukas kezét, és visszament a rommá lőtt betonfedezékhez. Merev arccal kirángatta Jane hátizsákját a törmelék alól. Felvette, aztán továbbment, keresztül a téren. A fiú követte.

A hold sápadtan derengett az égbolton, arca előtt fekete, radioaktív gomolyfelhők suhantak át. A két vándor szótlanul gyalogolt a pusztaságban. Lisa terepfoltos ruhában, vállát a hátizsák húzta, kezében Jane Westinghouse M-25-ösét cipelte. Saját pisztolyát az övén lógó tokba dugta. A fiú az északiak szürke kezeslábasát viselte, hátizsák helyett sokzsebes taktikai mellénye volt, kezében szintén puskát vitt. Lehajtott fejjel ballagtak a holdfényben. A város azon részén jártak, amelyet csak Fekete Földnek hívtak a túlélők: itt semmi nem volt, csak a hamuval borított pusztaság és a lelőtt gépek roncsai. No meg a csontok, a csontok mindenfelé.

Lisa tompán lépkedett előre, lelkét nyomta a bánat. Rászakadt a magány: Jane nélkül teljesen elveszettnek érezte magát. Azt sem tudta, hogyan fog egyedül hazatalálni – még sohasem távolodott el ilyen messzire a bunkertől. Jane szerint egyenesen előre kell menni, így hát arra ment. A bunker környékét majd úgyis felismeri. Eszébe jutott, hogy rádiózni kellene a parancsnoknak, de úgy érezte, nem lenne rá képes sírás nélkül. Majd szóban elmond mindent: akkor már tökmindegy lesz.

Azt viszont eltökélte, hogy nem fog elgyengülni, se most, se máskor: nem fog szégyent hozni Jane emlékére. ő is, és a nagy Sarah is azt akarná, hogy erős maradjon, és teljesítse a kötelességét: irtsa a gépeket, amíg csak van belőlük. És ezt fogja tenni: megmutatja Jane-nek, hogy nem hiába tanította oly sok éven át. Annyi rohadt gépet öl meg, amennyit csak bír; utána pedig segíteni fog újjáépíteni a világot. És igen, gyereket is fog szülni, amikor eljön az ideje: bármit megtesz, ami csak szükséges.

– Nem kell beszélgetnünk, ha nem akarsz – szólalt meg mellette a fiú -, de úgy jobban megy az idő.

Lisa ránézett: szinte csak most vette észre, hogy ő is itt van. Sóhajtott:

– Igazad van, ne haragudj: nem jó ez a csend. Inkább beszélgessünk.

– Hogy kerültetek ide? – kérdezte Lukas. Ránézésre nem lehetett több huszonöt évesnél.

– Felderíteni voltunk, arra, délkelet felé – bökött maga mögé a lány. – Rutinfeladat nekem. Jane szeretett volna elvinni magával, hogy tanuljam a járőrözést. Eddig csak a bunkerban tanultam elméleti dolgokat, de még nem csináltam semmit. És te?

– Én elszakadtam az egységemtől – felelte a fiú lógó orral. – HK-k támadtak ránk, én meg… elfutottam. Elismerem, gyávaság volt, de berezeltem. Ez van, nekem se sok bevetésem volt még: sokat voltam beteg, és… mindegy. Aztán megláttam azt a tankot, és úgy gondoltam, ideje csinálnom valamit. Mögé lopakodtam, rátapasztottam a bombát, aztán megkerültem az egész lakótelepet, hogy ne lásson meg. Elbújtam az épületben…

– …és akkor jöttünk mi.

– Ja-ja. Ti elé mentetek, ezér’ vett észre titeket.

Lisa szomorúan bólogatott. Jól belesétáltak.

– Jane az édesanyád volt? – kérdezte Lukas óvatosan.

– Nem – rázta a fejét Lisa. – Csak majdnem. – Erőszakkal visszanyelte könnyeit. Erős vagy, erős vagy! – Az igazi anyám meghalt, még kiskoromban. Jane nevelt fel.

– Sajnálom, hogy meghalt.

– Hát még én…  – sóhajtotta. – Az fáj a legjobban, tudod, hogy most halt meg; most, amikor már majdnem vége a háborúnak. Túlélt harminc évet, erre… ah! – legyintett, mert már jöttek a könnyek. Dühösen megtörölte az arcát.

Kétfelől megkerültek egy lezuhant, feketére égett repülőroncsot.

– Azt mondják, hajnal előtt van a legsötétebb – mondta Lukas, amikor a túloldalon találkoztak. Lisa rápillantott.

– Tudom – szipogott. – Csak az vigasztal valamennyire, hogy értem… értem halt meg. Feláldozta magát, hogy én élhessek.

– Igen – bólintott Lukas. – Egy hős volt.

– Az – helyeselt a lány. – De most itt maradtam totál egyedül. Ne értsd félre, tudom, hogy most velem vagy, de…

– Értem, hogy érted – szakította félbe Lukas. – De a bunkerben gondolom sokan vagytok, szóval ott nem leszel magányos.

– Igen, de nélküle akkor is rossz lesz. Nélküle én senki vagyok… De kerüljön csak elém egy rohadék! – szólt feltámadó haraggal. – Szétlövöm a fejét! – emelte meg a puskát illusztrálásképpen. 

– Remélem, sikerül megbosszulnod a halálát.

Lisa elszántan bólogatott. – Meg fogom.

– Én is utálom a rohadékokat – folytatta Lukas -; néhányat már én is lelőttem közülük. Ha akarod, veled megyek és segítek.

Lisa megrázta a fejét: – Nem, én most mihamarabb vissza akarok jutni a bázisra, hogy elmondjak mindent… – Elhallgatott. Teljesen ledöbbent. 

Rohadékokat, mondta a fiú. Ez Jane szavajárása volt, őt idézte, amikor ezt mondta – Lukas miért hívja a gépeket ugyanígy? A lányba villámként hasított a felismerés, hogy egy Terminátor mellett gyalogol. A gépek pszichológiai eszközökkel is élnek az emberek ellen, ezt tanulta: és Lukas bizonyára azért mondja vissza az ő szavait, hogy ezzel tudat alatt beférkőzzön a bizalmába. Lisa leizzadt, és gyomorba vágta a félelem. Lába megremegett: majdnem megtorpant, hogy azután ösztönösen futni kezdjen, s ezzel kivívja halálát. Nem nézel oldalra, nem is pislogsz! Csak mész egyenesen előre, megértetted? – mintha Jane hangja lett volna; és Lisa engedelmeskedett. Bénán rakosgatta lábait egymás elé, mint egy marionettbábu, és úgy tett, mintha mi sem történt volna. Bensőjét elárasztotta a valószerűtlenség jeges érzése: ez nem történhet meg, ez csak egy álom! Lukas közben válaszolt valamit, de ő nem értette; talán csak egy "oké" volt az, remélhetőleg. Amikor a rettegés köde valamelyest kitisztult, gondolatban önmagára förmedt. Miért csak most jön rá? Hát nem megmondta Jane, hogy vigyázzon? Azt a zöld szalagot Lukas bárhonnan szerezhette! Mindegy, most már nem számít. Próbált lehiggadni, hogy hideg fejjel elemezhesse a helyzetet. Tudta, csak így élheti túl.

Szíve vadul ugrált. Nagy levegőt vett, és kifújta. A legfontosabb az, hogy Lukas ne tudja meg, mi zajlik benne.

Tehát: ha ez a fiú gép, akkor biztosan nem T-800-as. Egyrészt azért, mert ha az volna, ő már halott lenne. A nyolcszázasok ugyanis képesek érzékelni az ember vegetatív reakcióit: a légzést, az izzadást, még az izomösszehúzódásokat is. Ő pedig ideges lett hirtelen, sőt, egy egész érzelmi vihar végigsöpört rajta, de Lukas mégsem reagált. Tehát nem nyolcszázas; annál is inkább, mivel ahhoz túl vékony, nyeszlett alak: a nyolcszázasok mindig nagydarab fickók, mert kell a hely a titániumváznak. A fiú tehát T-1000-es. Lisa nem sokat tudott róluk, csupán annyit, hogy bennük mindent az alakváltásnak rendeltek alá. Az ezreseknek kevesebb érzékük van, nincs radarjuk sem. Nincs infralátásuk, csak a látható fényt érzékelik, azt is valami speciális módon, amihez nincs szükség üveg lencsére. ők ugyanis teljesen fémből vannak. Emellett homogén szerkezetűek: még a processzoruk is nanorészecskék formájában van szétoszlatva bennük.

Alakot váltani viszont jól tudnak: elég hozzáérniük valakihez, és a DNS-mintája alapján pillanatok alatt lemásolhatják a testét. Lisa borzongva gondolt a kézfogásukra: ha Lukas gép, akkor már rendelkezik az adataival. De akkor miért nem ölte még meg? Felvehetné az alakját, és elmehetne a… Aha, csakhogy egyedül nem talál oda a bunkerhez. Nyilván azért van szüksége rá, hogy elvezesse őt oda. És most szépen el is vezeti: jól besétált a csapdába. Egyenesen odamennek, és Lukas megöl mindenkit. Ó, ne, az nem lehet! Megrémült. Valamit ki kell találnia, hogy megmentse a többieket; muszáj: az életük most az ő kezében van. De óvatosnak kell lennie: Lukasnak nem szabad megtudnia, hogy ő már tudja.

Először arra gondolt, simán lelövi a fiút. De ha tényleg gép, akkor villámgyors mozgásra képes. Ő éppenhogy megmozdulna, és máris kapna egy pengét az oldalába: az ezresek egy pillanat alatt át tudnak változni bármivé. És persze az is lehet, hogy ember: azért ezt se szabad kihagyni a számításból. Akkor pedig azért nem kéne lelőni: borzalmas lenne azzal a tudattal élnie, hogy megölt egy embert.

De vajon tényleg lehetséges, hogy ember? Lehet, hogy tévedett, és nincs is semmi baj? Nem, nem, sokkal valószínűbb, hogy gép: túl jó az álcája. Az a seb például nagyon gyanús: biztos csak azért van ott a homlokán, hogy sajnálatot keltsen vele. Lisa bízott az ösztöneiben. 

Óvatosnak kell tehát lennie; és még azelőtt meg kell szabadulnia tőle, mielőtt a bunkerba érnének. A kutyák ugyan biztosan megugatnák, ha gép, de akkor már nyitva lesz az ajtó. Lisa elképzelte, ahogy Lukas beront, kezéből pengék nőnek ki, és lemészárol mindenkit. Megborzongott. Ezt nem hagyhatja. 

– Fázol? – nézett rá a fiú. Lisa újfent megijedt. – I-igen, kicsit hideg van – dadogta.

– Odaadnám a mellényemet, de fölösleges volna, mer’ nem igazán melegít.

Vagy mert folyékony fémből van, gondolta a lány. – Nem is kell, köszi, kibírom. 

– Oké.

Mentek tovább, s Lisa a fiú imbolygó árnyékát figyelte előttük. Közben ismét a könnyei kezdték fojtogatni. Nem elég, hogy meghalt Jane, még ez is! Engedte, hogy rátapadjon egy Terminátor. Ezzel nem csak a saját halálát idézi elő, de elpusztítja a bunkert is, amelyben felnőtt. Hogy lehet ennyire szerencsétlen? Még csak nem is gyanakodott! Pedig Jane érthetően megmondta: "Ne bízz senkiben!" Miért vagy ilyen hülye? Sírni szeretett volna, de nem, most nem lehet.

Csüggedten gondolt vissza rá, milyen jó volt eddig nyugalomban élni. Csak hallgatta a régi történeteket, és nem volt gondja semmire. A tizenhetest még sohasem érte támadás. És most hirtelen itt sétál egyedül a pusztában, oldalán egy Terminátorral, és veszélybe került az otthona is. Látszik, hogy belecsöppent a nagybetűsbe. De miért pont vele történik ez? Mindegy, most már kár bánkódni emiatt: megtörtént, hát megtörtént. Muszáj helytállnia: bajtársai csak benne reménykedhetnek.

Eszébe jutott, hogy tényleg, mi lenne, ha nem a bunkerba menne vissza? Elmehetne másfelé is. De hova? Nem ismeri a környéket, és csak bolyongana összevissza, amíg le nem lőné egy másik tank vagy akármi. Nem, nem, mindenképpen hazamegy: ott legalább emberek vannak, fegyverekkel. Addig pedig kideríti, ki ez a fickó; és ha gép, akkor valahogy lelövi. Lelkiismerete ugyanis nem hagyta nyugodni: azért mégiscsak lehetséges, hogy ember. Van rá esély. Előbb ezt kell tisztázni.

Megköszörülte a torkát, és megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Úgy döntött, tesz egy próbát.

  – Mondd csak, szereted a kutyákat? – kérdezte ártatlanul, mintha csak beszélgetést kezdeményezne.

A fiú felvonta a szemöldökét.

– Öömm... ja, ja, persze.

– Én is. Van egy saját kiskutyám is, még csak négy hónapos. Német juhász kölyök, és Totónak hívják.

– Totó? – Lukas mosolygott. – Jó kis név.

– Szerintem is; Jane találta ki. Nagyon aranyos kiskutya, állandóan dögönyözöm, amikor otthon vagyok. Alig várom már, hogy láthassam.

Lukas bólintott. Lisa várt. Ennyi? Most valami olyasmit kéne mondania, hogy ő is gyakran simogatja az őrkutyákat. De nem mondja. Gyanús. Lisa elkönyvelte magában, majd folytatta a tesztelést:

– Szerinted meddig tart még a háború?

Lukas eltűnődött.

– Hát… amíg le nem lőjük az összes rohadékot.

!!!!!

Már megint!

– Persze, ez nyilvánvaló – mondta óvatosan. – De szerinted mikor lesz az?

– Hát, talán két-három éven belül.

– Szerintem is – bólogatott Lisa -, az jó lenne. Amúgy… te hány éves vagy?

– Huszonhárom – pillantott oda a fiú. – És te?

– Én tizennégy.

– Oké.

Hát, ez nem volt túl eredményes párbeszéd, szögezte le magában a lány; nem derült ki belőle semmi. Csupán annyi, hogy Lukas nincs oda túlzottan a kutyákért – de ettől még nem biztos, hogy gép. Lehet, hogy csupán egy magának való fickó. Ám ha mégis Terminátor, akkor jól alakítja a szerepét. Lemásolt valami félénk srácot, és átvette a személyiségét is. Mindenesetre gyanús, az biztos – csakhogy ez kevés. Más módszerhez kell folyamodni, hogy kiderítse az igazságot. Feltehetne még keresztkérdéseket, de a gép – ha az – gyanút fogna. Talán már most is gyanakodik: túl sokat kérdezett. Úgy érezte, mégiscsak a fegyveres megoldás lenne jó. Csak valahogy el kell távolodnia tőle ahhoz, hogy ráemelhesse a puskát.

Lágy ívben elkanyarodott, de Lukas követte.

– Arra lesz a bunker? – kérdezte.

– Ööö, igen – felelte Lisa kelletlenül. – Már alig egy-két mérföld lehet.

– Oké.

Ahh, és mindig ez az "oké". Lisa elkeseredett. Most mit csináljon? Tényleg közel jártak már; legalábbis az eltelt idő alapján erre következtetett. Azt találgatta, mit tenne Jane ebben a helyzetben. Ő kemény csaj volt; bizonyára nem érdekelné a sebesülés valószínűsége: simán oldalra ugrana, és lesz ami lesz. Összeszorult a gyomra. Neki is ezt kell tennie: tényleg nincs más megoldás. 

Puskáját eddig is két kézben cipelte: most mereven előrenézve kitapogatta a kapcsolót az oldalán, és óvatosan átpöccintette; ezzel kibiztosította a Westinghouse-t. Mintha valami zúgást is érzett volna a kezében. Erősen megszorította a markolatot, lábát felkészítette a hirtelen ugrásra. A hideg ellenére megizzadt, szíve vadul kalapált. 

Elképzelte, ahogy vetődik egy nagyot; bizonyára fájni fog a leérkezés. Na és, utána mi legyen? Lőjön, vagy ne? A francba! Ember vagy gép? Ha ember, és megöli, akkor egész életében szörnyetegnek fogja érezni magát: ő is ugyanolyan lesz, mint azok a régi emberek, akik egymást ölték. Ha viszont nem lő, és gép, akkor meghalhat. A francba! Ember vagy gép?

– És hányan laktok ott? – kérdezte Lukas. A lány megijedt. Miért érdekli ennyire? Nem válaszolt: összeszorította fogait, és ugrott.

Oldalra vetődött, s a hátizsákján landolt egy nagy puffanással. A Westinghouse a combjának ütődött, de gyorsan felemelte, s a fiúra szegezte:

– Állj, ne mozdulj! – kiáltotta. – Terminátor vagy?

Lukas meglepetten állt, a szája is tátva maradt.

– Dehogyis! Mit képzelsz?

– Persze, hogy tiltakozol! Dobd el a fegyvert!

Lukas ledobta a puskáját. – Ha gép lennék, már megöltelek volna, nem?

– Nem érdekel! Nem biztos. Lehet, hogy a bunkerba akarsz bejutni a segítségemmel!

Lukas elgondolkodott.

– Tényleg, logikusan hangzik. Nem is csoda, hogy gyanakodsz. De hidd el, ember vagyok!

– Persze, minden gép ezt mondaná. – Lisa kicsit lehiggadt. Nála volt a fegyver, és elég messze feküdt Lukastól. Az ugrástól felkavarodott hamu lassan megült a ruháján.

– És most mi lesz? Lelősz? – érdeklődött a fiú.

Lisa bólogatott. – Az lenne a legjobb.

– Na és ha ember vagyok? Nem furdalna a lelkiismeret?

Honnan tudja? Nem válaszolt. Pszichológiai hadviselés? A lelkére akar hatni?

– Figyelj, elhiszem, hogy zaklatott vagy – békítgette Lukas -, végül is meghalt a társad. De mondom, ember vagyok!

– Igen? Bizonyítsd be!

Lukas széttárta a karjait. – Hogyan?

– Mittudomén. Vedd le a mellényed!

– Miért? A Terminátorok is igazi ruhát viselnek… Ja, értem. Azt hiszed, T-1000-es vagyok?

– Igen, azt hiszem. Most pedig vedd le a mellényed.

Lukas egy látványos sóhajjal lehúzta elöl a cipzárat, majd kibújt a mellényből. Maga elé dobta. A ruhadarab lágy puffanással ért földet, és felkavarta a hamut. Az lassan szállingózott vissza rá; a mellény nem változott át. Nem fémből volt.

– Na, elégedett vagy?

Lisa összezavarodott. Előfordulhat, hogy egy ezres ruhát vesz fel? Ezzel feladja a gyors alakváltoztató képességét. De mi van akkor, ha már hetek óta ezt az alakot viseli, és nem is tervez változtatást? Akkor lehetséges, hogy felveszi a ruhát; főleg, ha annak zsebeiben hasznos dolgok lapulnak.

A fiút nézte, aki soványabbnak tűnt a mellénye nélkül. Tényleg, hogyan bizonyíthatná be? Vetkőztesse meztelenre?

– Akkor sem hiszek neked. Ezzel nem győztél meg.

– Akkor micsináljak? Mondjam el életem történetét? De mi van akkor, ha csak kitalálom?

Na ez az. Mit csináljon? Eddig minden jel szerint ember. Mi szól ellene? Az az egy szó, hogy rohadék? Nem viszed kicsit túlzásba a paranoiát? Úgy gondolta, nem. Sőt, Jane már a találkozáskor kivallatta volna a fiút, és nem sétált volna mellette bambán, mint egy birka, mérföldeken keresztül. A francba.

– Figyelj csak – szólt Lukas -, van egy ötletem. Arra gondoltam, hogy ugyebár a T-1000-esek nem tudják irányítani azt, ami már elszakadt a testüktől. Namármost: az ujjamat azér’ nem akarom levágni, de mi lenne, ha csak megvágnám magam? A vércseppekből láthatnád, hogy ember vagyok.

Lisa felélénkült. Végre egy jó ötlet.

– Rendben – bólintott. – Vágd meg magad.

– Igen ám, de elhagytam a késemet a menekülésben. Ideadnád a tiédet?

Lisa összevonta a szemöldökét. Újabb trükk? Előhúzta kését.

– Odadobom. De semmi hirtelen mozdulat!

– Oké, oké.

Odadobta neki, közben minden pillanatban készen állt a tüzelésre. Lukas elkapta a kést.

– Várj, keresek valami fémdarabot vagy ilyesmit – mondta, majd lehajolva járkálni kezdett. Lisa bekapcsolta neki a puska fényszóróját. 

– Kösz!

Hamarosan talált egy lapos követ a talajban, és lesöpörte róla a hamut. Lisa is közelebb húzódott, de a csövet nem vette le a fiúról. 

– Na, már úgyis van rajtam pár seb, eggyel több vagy kevesebb nem számít – mondta ideges mosollyal a srác. Lisa mereven figyelte. Lukas látta, hogy a humor nem talált célba, így egyszerűen csak lehajolt, és megvágta az ujját. A fehér fényben látszott, ahogy a sötét cseppek lehullanak a kőre. – Jó – mondta a lány. – Most pedig menj hátrébb.

Lukas engedelmesen hátrébb araszolt. Lisa odament, és fegyverét a fiún tartva megérintette a folyadékot, majd egymáshoz dörzsölte ujjait. A ragacs már hideg volt a kőtől, de vörös színű, sűrű állagú. Még meg is ízlelte, és a fémes-sós íz a nyelvébe mart. Tényleg vér volt.

Elgondolkodva nézett fel a fiúra. Higgyen neki? Merjen bízni benne? Ne légy már hülye! Inkább örülj! – szúrt bele lelkiismerete, és ő megkönnyebbült. Leengedte a fegyvert.

– Jól van, ember vagy, ne haragudj. Totál hülye vagyok.

– Nem, nem, semmi baj! – szabadkozott a srác. – Jól tetted. 

– Nem – rázta fejét a lány, miközben felállt. – Túlzásba vittem a gyanakvást. Tudod, Jane azt tanította nekem, hogy mindig legyek paranoiás, és ne bízzak senkiben. Azt hiszem… azt hiszem, még meg kell tanulnom, hogy ne fogadjam el minden szavát. A saját fejemmel kell gondolkodnom.

– Nem, tényleg semmi baj – nyugtatta meg a fiú. – A nyílt terepen télleg kóborolnak Terminátorok, és csak az marad életben, aki mindig résen van. Én… én is parázok tőlük. De sajnálom, hogy megijesztettelek. Megérteném, ha ezek után nem akarnád velem folytatni az utadat.

– Dehogyis! – lepődött meg Lisa. – Gyere csak tovább, már nem vagyunk olyan messze.

– Oké, köszi.

Visszament a mellényéért, majd felvette a fegyverét is; közben az ujját szopogatta. Lisa kikapcsolta a reflektort.

– Mehetünk?

– Ja-ja, itt vagyok – mondta a fiú, ahogy mellé ért. – Tessék – adta vissza a kést. Folytatták az utat.

Lisa szörnyen érezte magát: majdnem gyilkossá vált. De tudta, hogy Jane nem haragudna rá. Sőt, ő lehet, hogy lelőtte volna a fiút, és csak utána sajnálkozott volna, amikor kiderül, hogy ember. Jobb félni, mint megijedni: Lisa úgy érezte, nem hibázott. Sőt: valami halvány gyanú még mindig benne motoszkált – ám ezt sietve elfojtotta magában. Nem lehet ennyire bizalmatlan!

Előttük feltűnt az ismerős betonhalmaz, ami a bunkert rejti. Tíz perc, és odaérnek. Megkönnyebbült: végre otthon. Csak hazatalált.

Igen, még meg kell tanulnia bízni is az emberekben. Hallgatnia kell az ösztöneire, és nem csak a bemagolt tananyagra. Jane jó harcos volt, de neki mást súgtak az ösztönei: azt, hogy mindenki ellenség, akit nem ismer személyesen. Sőt, talán még az is: ő tényleg nem bízott senkiben. De ez olyan bonyolult! Honnan tudhatjuk, kiben bízhatunk? Honnan tudhatjuk, ki hazudik nekünk, és ki mond igazat? Annyi emberrel találkozunk életünk folyamán! Honnan tudhatjuk, ki mit gondol, miközben mosolyog ránk? Tényleg az a megoldás, hogy nem bízunk senkiben? Úgy gondolta, nem. Nem lehet paranoiában élni: igenis kockáztatni kell. Jane jó harcos volt, de ebben az egyben tévedett. Ő lelőtte volna ezt a fiút, márpedig kiderült, hogy ember. Most pedig csatlakozni fog a csapatukhoz. Lehet, hogy kissé ügyefogyott meg félénk, de idővel jó harcos válhat belőle. Sőt, még össze is barátkozhatnak. Sőt… Ha jobban megismeri őt, előfordulhat, hogy megszereti. Végül is már tizennégy éves: most már ilyesmire is gondolnia kell. Jane-nek ebben igaza volt.

Mindegy… Most hazamegy, bemutatja Lukast, elsírja Jane halálának történetét, aztán néhány emberrel visszamegy, és eltemetik őt. Utána pedig alszik egy nagyot: megérdemli. Már amúgy is olyan fáradt, hogy majd’ összeesik. Remélte, hogy most már békében hazaér, és nem jön közbe semmi más.

A pusztaság közben véget ért, és a romok közé jutottak. Jól van, már csak pár perc. Odafordult Lukashoz, hogy tájékoztassa erről – ám ekkor ijedten megtorpant.

Balról egy Terminátor közeledett a romok között. A fém csontváz precízen lépkedett a betontörmelékben, kezében puskát vitt, feje lassan nézett körbe, a vörös szempár áldozatra vadászott. Lisa némán megragadta Lukas mellényét, és behúzta egy törmelékhalom mögé.

– Mi van? – kérdezte fojtottan a fiú.

– Terminátor!

Óvatosan kilestek a halom fölött. A kiborg jobb felé sétált a holdfényes tájon, s már majdnem eléjük ért. Lisa tudta, hogy elengedhetné harc nélkül is, de túl közel volt a bunkerhez. Szíve kalapált. Felpöccintette a kapcsolót az M-25-ös oldalán. Eljött az ő ideje.

Lukasra pillantott.

– Lőjük le. 

A fiú habozott. – Hol van a bunker?

Mi az, berezelt?

– Nyugi, már közel van, ne félj – suttogta a lány – elintézzük, és már megyünk is. Csak egyedül van, nem lesz nehéz. Várj, amíg szólok.

Ügyelve arra, hogy ne csapjon zajt, levette a nehéz hátizsákot, aztán felfeküdt a halomra. Célba vette a gépet. Az éjjellátó zöldes ragyogásában a célkereszt melletti skála tizenegy impulzust jelzett. Talán elég lesz; főleg, ha Lukas is besegít. A célkeresztet ráirányította a Terminátorra. Végre eljött az alkalom: ő is leszedi az elsőt. Remélte, hogy Jane figyeli odafentről, és drukkol neki. A középpont megpihent a gép felsőtestén. Ő a ravaszra helyezte az ujját. Mindig a fejüket lődd, ott van a processzoruk – jutott eszébe az intés. Bocs! Feljebb emelte a célkeresztet, a csillogó fémkoponyára. Rendben.

– Most! – súgta, és meghúzta a ravaszt. A fegyver megremegett, és tup-tup-tup-tup!, a plazmasugarak megsorozták a kiborgot; az összeroskadt. Megvan!

Mosolyogva nézett Lukasra – de az még mindig őt bámulta.

– Mi az, miért nem lőttél? – csodálkozott Lisa. – Lemerült a teleped?

– Hol van a bunker? – kérdezte Lukas.

– Nyugi, mondom, hogy közel. Megijedtél? Már semmi baj, sikerült…

Lukas magához rántotta Lisát a ruhájánál fogva:

– Pontosan hol? – rimánkodott. – Nem akarok megdögleni!

Lisa most látta először a fiú szemét ilyen közelről. Barna volt, a fehérjében apró hajszálerek… de üresen csillogott. Élettelen volt, akár egy játékbaba tekintete. Eddig nem vette észre, mert a sötétben gyalogoltak egymás mellett, de ilyen közelről nyilvánvalóvá vált. A lánynak a lélegzete is elakadt a felismeréstől: egyszerre minden érzése és gondolata jéggé fagyott. A szem a lélek tükre – és Lukasnak nem volt lelke.

Nagy nehezen megtalálta a hangját.

– Nem mondom meg – sziszegte. Megmarkolta pisztolyát, és a tokon keresztül Lukas hasába lőtt. A fiú felvisított, és elengedte a ruháját. Ő nyomva tartotta a ravaszt. Lukas a lila sugarak villogásában kapálózott, miközben teste fémesen hullámzott a mellény alatt. 

A lány abbahagyta a tüzelést, és felszökkenve hátrébb lépett. Egy krómszínű emberalak feküdt a halmon, csillogó testétől csak fekete mellénye ütött el. Lisa megszédült, alig hitte el, amit lát. Pedig mindvégig érezte! Pontosan tudta! 

A hullámzás végül megszűnt, és a színek visszaszivárogtak a fém felszínére: ismét Lukas feküdt ott. Lisa előhúzta pisztolyát a szétolvadt tokból, és folytatta a tüzelést. Lukas felállt, és megindult felé a plazmaáradaton keresztül; közben levette mellényét. A színek ismét eltűntek róla, és csak egy krómszínű fémember maradt. Lisa kétség– beesett: a pisztoly csak tizenöt wattos, nem negyven, mint a puska: ez csak lelassítja a gépet. Hátrált, közben folyamatosan lőtt. A markolat melegedni kezdett. A pisztoly gyenge, ráadásul hamar túlmelegszik: egyetlen esélye, ha eljut a bunkerig. 

A sugarak folyamatosan csapódtak bele a gép felsőtestébe, a fém körkörösen hullámzott alattuk, akár a vízgyűrűk. Az alakon látszott, hogy nehezére esik szilárdnak maradni: lábai minduntalan össze akartak esni alatta, de mindig kiegyenesedett, és folytatta az utat. Kevés a tizenöt watt! Lisa hátrált, amerre a bunkert sejtette, bakancsa alatt ropogtak a csontok. Miért nem jön már valaki? Senki nincs a közelben?

A pisztoly elhallgatott. Lisa egy sikkantással ránézett: az oldalán lévő kijelzőről eltűntek a csíkok: lemerült a telep. Jaj, ne! Rémülten hátrált tovább. A higanyos hullámzás megszűnt, és a fémtömb testmagassága lecsökkent. Ismét emberalakot öltött, és visszatértek rá a színek; de ruhája most szürke-fekete lett. Arca sima, világos, haja szőke, hosszú: Lisa döbbenten ismerte fel benne önmagát. A jelenés elmosolyodott.

– Most már úgyis meghalsz – mondta az ő lányhangján. – Áruld el, hol van a bunker!

Csak sokkolni akar! – sikoltotta egy hang, és Lisa megszaporázta a lépteit. 

Elbotlott valamiben, és háttal a földre huppant. Oldalra kapta a fejét: egy vigyorgó fémarc nézett vele szembe: a lelőtt Terminátor. Szeme kihunyt. 

A T-1000-es közben majdnem odaért. Kezei megnyúltak, pengeélesek lettek. A Lisa-arc komorrá vált.

Lisa végigfuttatta szemét a fekvő titánvázon: a fej oldala egyetlen izzó kráter, ahol eltalálta, alatta a masszív mellpáncél, a robotkarok – és a puska! Odavetődött, és megragadta a vaskos fegyvert, ám az nem moccant: a kéz még mindig szorította. 

Az ezres odaért, és meglendítette egyik pengéjét. Lisa felfeszítette a puska csövét, és a fémujjal együtt nyomta meg a ravaszt. A puska felvijjogott, és a forró sugarak belecsapódtak a fémemberbe. Az visítva összeesett, a zuhanó penge a lány arca előtt süvített el. Ő felsikoltott ijedtében, és követte a földre omló masszát a sugarakkal. Az visítva-kapálózva olvadt tovább, és vörösre hevült; majd elhallgatott, és vonaglása is megszűnt. A sugarak csak záporoztak tovább a pocsolyába; már sárga lett, és gőzölögve, forrón bugyogni kezdett. Lisa csak ekkor engedte fel a ravaszt.

Megkönnyebbülten omlott a géptestre, fejét is letette. Vége van. Szíve kalapált. Szaporán lélegzett, majd egyszerre sírva fakadt. Zokogott, könnyei a titánvázra folytak. Most jött ki rajta minden feszültség, amit eddig visszafojtott; most már a belső hangok sem tudtak parancsolni neki. Csak sírt, még perceken keresztül egyfolytában. Most már szabad volt.

Aztán megtörölte arcát, és feltápászkodott a hideg fémvázról. A higanytócsa elé állt. Az olvadék sárgán izzott, a felszálló hő meglibegtette a lány hajszálait. Arcán narancs fény tükröződött, szeme izzott, mintha ő is Terminátorrá vált volna. Lelkében vad harag támadt fel az eddigi félelem helyén. Lukas becsapta őt, és meg akarta ölni, méghozzá a bajtársaival együtt. Csak megjátszotta a jó fiút. Elhitette vele, hogy ember, ő pedig hitt is neki. Megbízott benne. Nem is tudta, hogy Lukasra haragszik-e jobban, vagy önmagára. Érezte, hogy gép, mégis hagyta magát félrevezetni – ráadásul Jane tanításait is kétségbe vonta. Ó, te hülye… Elkeseredett. Jane… Neki volt igaza mindenben. Szóval akkor kiben is lehet megbízni? Jane megmondta. És ő nem hitte el. 

Igen, nagyon hülye volt, de mindegy: ezentúl minden másképp lesz. Ezentúl hallgatni fog az ösztöneire, határozottabb lesz, és… és felnőtté válik. Ideje elhagyni ezt a naiv gyermekkort.

Igen, ez lesz, bólogatott önmagának; meg kell komolyodnia: ez a világ nem szereti a gyerekeket. Lukas izzó maradványaira nézett. Csak egy gép, amit el kell rontani, jutott eszébe. Tényleg csak annyi. De még sok van belőlük. Túl sok ahhoz, hogy lazíthasson, és nyugodtan élhesse az életét. Elfintorodott, és a lelkében összegyűlt minden haragot és gyűlöletet egy szóba sűrítve köpte a tócsára:

– Rohadék!

  EPILÓGUS
 

Attól kezdve Lisa megváltozott. Miután a bunkerba ért, részletesen elmesélt mindent: a kutyát, a tankot, Jane halálát, Lukas vérpróbáját, a Terminátor lelövését, majd a küzdelmet a géppel; hangja monoton volt, szinte érzelemmentes. Butters parancsnok kiküldött egy csapatot a felrobbant HK-hoz, és hazahozatta Jane holttestét. A tapasztalt katonaszemek azonnal felismerték, amit Lisa nem láthatott: hogy Jane halálát nem a robbanás okozta, hanem egy szúrás a hasában. Lukas ölte meg őt, aztán csatlakozott Lisához, hogy a bunkerba is eljusson. A lány emlékezett a nő utolsó szavaira: Vigyázz magadra! Ő ezt akkor csupán általános búcsúzásként könyvelte el, pedig konkrét jelentése volt. Jane látta a gyilkosát. 

A parancsnok hitetlenkedve hallgatta, hogy a gép vérzett. Megvizsgálták a küzdelem helyszínét, és egy vértócsát találtak a törmelékhalom mögött, ahol Lisa először belelőtt. Az analízis során kiderült, hogy ugyanaz a klón-vér volt, amit a nyolcszázasok is használnak az álcázószövetükben, csak annál erősebb szagú. Lehetett Lukas testében egy speciális tartály, ami vért tartalmazott, és képes volt a testtel együtt formálódni. A parancsnok véleménye szerint az a vér olyan erős szagú volt, hogy ha a gép magára kente volna – mondjuk sebesülést imitálva -, akkor valószínűleg a kutyák sem ugatják meg. Az új típust béta-változatnak nevezték el, és rádión tájékoztatták róla Connor tábornokot. Ő szervezett kutatásba kezdett, és talált is egy üzemet, amely független volt a Skynettől, és ezt az új típust termelte. Felrobbantották azt a gyárat is, így végre tényleg minden gépi létesítmény elpusztult. 

Lisát a parancsnok tizedessé léptette elő bátorságáért, kitartásáért, és amiért élete kockáztatásával is megvédte a bunkert. John Connor később személyesen is meglátogatta a hőst. 

Lisa híre elterjedt a gerillák között. A bunkerekben mindenki egy tizennégy éves lányról kezdett suttogni, aki lelőtt két Terminátort az első bevetésén. Persze ezekben a történetekben ő időnként tizenhárom, sőt tíz évessé is vált, és néha három Terminátort is megölt. Azt rebesgették, hogy nem fél semmitől, és önként jelentkezik a legveszélyesebb feladatokra is. Ez igaz volt. Tizenkilenc évesen már őrmester lett, és a gépek irtása mellett fiatalok kiképzésével is foglalkozott. Ők maguk között "Miss Terminátor"-nak nevezték őt, és úgy írták le, mint "érzéketlen gyilkológépet, akinek semmi humorérzéke sincs". Való igaz, hogy Lisa komolyabbá vált. Rémálmaiban gyakran felbukkant az az élettelen szempár, amely úgy nézett ki, mintha odafestették volna az arcra. Csak olyankor sírt: de egyébként senki nem látta többé a könnyeit. 

Jane emlékét megőrizte szívében, és megfogadta utolsó tanácsát. Tanítványai nem értették, mitől ilyen ellenséges a természete, pedig a magyarázat egyszerű volt: többé nem bízott meg senkiben. 

2036-ban aztán véget ért a háború. Elmúlt a hosszúra nyúlt sötétség, és felvirradt egy szebb világ hajnala. De ez már nem tartozik ehhez a történethez.