S. Varga Zoltán

Szépség és szerelem
(Sci-fi 7000 karakterben)

Másnaposan ébredtem, zúgó fejjel, kiszáradt szájjal. Lina mellettem szuszogott, nem akartam felébreszteni, de én ki akartam menni az erkélyre, hogy szívjak egy kis friss levegőt. Kimásztam a meleg ágyból, belebújtam a köntösömbe, majd arcomra illesztettem a légzőmaszkomat; jól meghúztam a gumiszalagokat a fejem körül. Eltekertem a kis csapot, mire megindult az oxigénáramlás. Nagyokat lélegeztem belőle. Micsoda éjszaka volt már megint, te úristen. Nem is ittam sokat, talán csak öt-hat whiskyt meg… hét tequilát, mégis hogy kiütöttem magam. Talán öregszem, vagy mifene. Vagy talán nem tesz jót, ha az ember három hónapig folyamatosan vedel, ez is előfordulhat. Csak fejezzük be ezt a túrát, utána egy teljes hónapig nem iszom, esküszöm. Nyomás kifelé. A hotelszobák mindenhol egyformák, nem azért utazik az ember, hogy hotelszobák belsejét lássa.

Az ablakhoz léptem, elhúztam a belső üvegajtót, átléptem rajta, és behúztam magam után. Megnyomtam rajta egy gombot, mire halk sziszegéssel megindult a kizsilipelési procedúra: a hotelszoba visszaszívta az oxigéndús levegőt, és ezzel egyidőben beáramlott a kinti légkör kénes bűze. Amikor felvillant a zöld jelzés, elhúztam a külső tolóajtót. Szél borzolta össze a hajamat. Papucsos lábammal kiléptem a fából ácsolt erkélyre, megmarkoltam a vastag fém korlátot, és lenéztem a mélységben fodrozódó betegsárga felhőkre. Mindenfelé csak a kénsavas felhők végtelen óceánját láttam. Micsoda bűzt árasztanak, te úristen: a szobában is lehet érezni a záptojásszagot egy-egy ilyen erkély-túra után. Erősebben az arcomhoz nyomtam a maszkot, hogy biztosan jól szigeteljen. De a felhők legalább eltakarják a felszínt, ami maga a pokol. Azt hiszem, elsőként a ruszkik próbáltak egy páncélozott szondát letenni a felszínre, de pár perc után behorpadt a légkör kilencven baros nyomása alatt, és akkor még nem beszéltünk a majd’ ötszáz fokos felszíni hőmérsékletről. Csak idefent, ötven kilométer magasan elviselhető a Vénusz légnyomása és hőmérséklete is, itt űrruha sem kell, csak egy maszk, mert a légkör tömény széndioxid.

Körbenézve feltűnt, hogy egyedül vagyok az erkélyen. A fémkorlát és a padlózat körbefutott a szálloda teljes kerületén, és ezen az oldalán én voltam kint egyedül. Talán én keltem fel legkorábban a többiek közül? Nem is rossz: ezek szerint még mindig jobban bírom a piát, mint ők.

Erre pont kinyílt a szomszédos lakosztály tolóajtaja, és kilépett a pöcs Nacho légzőmaszkban, kócos hajjal. Elvigyorodtam.

– Jó reggelt, fafej, hogy van a fafejed?

– Ne is kérdezd, bazmeg, totál hányingerem van, az előbb majdnem lehánytam Vanessát az ágyban. Abban reménykedek, hogy egy kis oxigén helyrepofoz.

– Én is ezért jöttem ki!

Mindketten a korlátra támaszkodtunk, és nagyokat lélegeztünk.

– Nehéz aludni ebben az örökös napsütésben – panaszkodott Nacho. – Nem csak a pia volt sok, hanem ez a kurva fény is: egy percet sem aludtam egész éjjel, már ha éjjelnek lehet nevezni, amikor folyamatosan a pofádba tűz a nap. Kezdek arra gondolni, hogy kihagyhattuk volna a Vénuszt.

– Á, azért ezt is meg kell tapasztalni. Ha az ember csinál egy Naprendszer-túrát, a Vénuszt sem hagyhatja ki. De tényleg nem sok mindent lehet itt csinálni. Itt az élményt maga a tény adja, hogy itt vagy. Kipipálod, és mehetsz tovább.

– Ja, többet biztos nem jövök ide. El nem hiszem, hogy a szépség és a szerelem istennőjéről nevezték el ezt a bűzbolygót.

– Akkoriban még nem tudták.

Néztük a felhőket. A szél az arcunkba csapta a hajunkat, és az erkély is belenyikordult a széllökésekbe. A fejemet csóváltam. Nem elég a bűz, meg az örökös fény, meg a vakarózás a kén miatt, még a szél is fúj. Felpillantottam a szálloda ezüst hagymakupolájára, amelynek ritkás gázkeveréke biztosította az épület számára a lebegést. Már sok éve üzemel: ha eddig nem volt baj, akkor most sem lesz. Visszafordultam a korláthoz.

– Á, én se jövök ide vissza többé, az tuti.

Lenéztem a felhőkre, és hagytam, hogy hipnotizáljon az egész ocsmány sárga hányadéktenger kavargása, vonulása odalent. Olyan volt, mintha mi mozognánk, pedig tudtam, hogy egy helyben lebegünk. Csak annyit navigálnak az épületen, hogy mindig a napos oldalon maradjon, ami nem nehéz, lévén itt több mint kétszáz napon keresztül nappal van. Napfény és felhőtenger, ami jótékonyan eltakarja a rohadó felszínt, ez a Vénusz, nesztek.

– Tudod, mire jó a Vénusz? – kérdeztem. – Most jöttem rá. Itt lehet elkövetni a tökéletes gyilkosságot. Csak ledobsz valakit a felszínre, és kész is vagy. Soha senki nem fog lemenni hozzá, hogy megvizsgálja. A holttestet meg szétszedik a savas esők.

– Meg feketére sül az ötszáz fokos sziklákon – vigyorgott Nacho a maszkja mögött. – Már ami megmarad belőle az ötven kilométeres zuhanás után.

– Ja, tényleg.

Elkomolyodva néztem rá, egyenesen a szemébe. Láthatott is valamit a tekintetemben, mert lehervadt az arcáról a mosoly.

– Mi van?

– Tudom, hogy tetszik neked Lina. Ne is tagadd, mindig látom, ahogy titokban próbálod bámulni őt. Eddig nem szóltam, de most már elég.

Ijedten kiegyenesedett, és önkéntelenül hátrébb lépett egyet a korlát mentén.

– Lina mindenkinek tetszik! – védekezett. – Kérdezd meg Pault meg Karlt is, ne csak engem pécézzél ki magadnak! Biztos, hogy azt fogják mondani, hogy nekik is tetszik, Lina tényleg szép lány!

Egyet léptem felé.

– Ők nem bámulják olyan feltűnően, mint te. Náluk nem vettem észre semmit. Te már a Marson is szemeztél vele, az üvegbúra-diszkóban.

– A szemezéshez két ember kell, azt azért ugye tudod – felelte Nacho, és helyben maradt, tartotta a pozícióját. Lopva lepillantott a felhőkre, majd vissza rám.

– Igen, azt is észrevettem – ismertem be szomorúan. – Az még jobban fájt.

– Amúgy meg ne beszélj, én is pontosan tudom, hogy rá vagy gerjedve Vanessára.

– Micsoda? Ezt honnan veszed?

– Ő maga vallotta be, hogy megfogtad a kezét valamelyik holdon, a Ganümédészen, vagy a rák tudja már, hol.

– A Titánon – feleltem. – Csak felsegítettem, mert elcsúszott a jégen.

– Akkor ott. Nagyon hálás volt érte, bevallotta nekem aznap este.

– Igen? Én is örültem, hogy segíthettem. Üzenem neki, hogy bármikor.

Néztük egymást, és kirobbant belőlünk a nevetés. Amikor alábbhagyott, a kezemet nyújtottam, és Nacho megszorította.

– Tudod, lehet, hogy kialakíthatnánk egyfajta konszenzust, és akkor senkinek sem kellene átesnie a korláton – kacsintott Nacho.

– Az jó ötlet lenne, én benne vagyok, csak a csajokat kell meggyőzni.

– Azzal nem lesz gond. A reggelinél összeülünk négyen, és megbeszéljük a cserét.

– Szuper lesz.

– Legalább élménydúsabbá tesszük ezt a túrát a végére. Jézusom, alig várom, hogy elhúzzunk innen. Recseg-ropog az egész épület. Érzed, hogy imbolyog a szélben? És ezt nevezik Hetedik Mennyország Hotelnek. Alig várom, hogy szilárd talaj legyen a lábam alatt.

– Jaja, a Merkúr király lesz ehhez képest. És ott sötét lesz végre.

– Halleluja bazmeg. „Sötét Oldal Hotel – ahol az éjjel soha nem ér véget!” Alig várom. Csak a piát hanyagoljuk, könyörgöm.

– Ez az utolsó állomás, ezt már kibírod, ne legyél pöcs! Menjünk reggelizni, aztán indulás.