Sparrow

Kahless fiai (Star Trek történet)
(A novella megjelent az LFG.HU-n, 2021.11.3-án.)

A tavernát erős borszag és lelkes hangzavar töltötte meg. A hosszú asztal alatt, a hajópadlón vasalt csizmás lábak doboltak, az asztal fölött, a gyertyák fényében pedig fémpoharak emelkedtek a magasba, és ötven torok üvöltötte együtt a dalt:

És a vér bokáig ért,
És a Skral folyó vörössé vált,
A dicsőséges napon,
Mikor Kahless kinyírta gonosz Molort!

A dal vége röhögésbe fulladt, és a fémpoharak egymásnak csattantak. A szakállas alakok vedelték borukat a gyertyák fényében, és én büszkén néztem végig rajtuk. A Birodalom harcosai ők egytől egyig, beforrt csontok, begyógyult sebek és hősi cselekedetek birtokosai, akik megérdemlik ezt a félnapos eltávozást, mielőtt visszaviszem őket a csillagok közé. Két csata között néha pihenni kell, és mégiscsak az anyabolygó a legjobb hely ebben az egész átkozott galaxisban.

Az asztal végében egy magányos alak ült lógó fejjel. Megakadt rajta a szemem, kirítt a mulatozó harcosok közül. Egy helyi lakos lehetett valamelyik környékbeli faluból. A mosoly is lehervadt az arcomról, olyan szerencsétlenül ült ott. Ha legalább ivott volna, de nem is volt a kezében a pohara, előtte hevert, azt bámulta. Amennyire a vérbor okozta ködön át láttam, vékony testalkata volt, és nem viselt páncélruhát. Rakás szerencsétlenség! Dühösen talpra ugrottam.

– Hé te ott a végén! – kiáltottam. – Te miért nem énekelsz velünk, he? Te talán nem tartod nagyra Kahless hőstetteit? Hallod-e, hozzád beszélek!

A harcosok elcsendesedtek, fejük a vékony alak felé fordult. Ő, továbbra is a poharát nézve felmordult.

– Az asszonyomat gyászolom. Őrizd meg békédet, testvér.

A fogaimat vicsorítottam erre.

– Én az apámat és egy bátyámat vesztettem Khitomernél – sziszegtem. – A legrosszabb halált halták, Romulán férgek bombázták le őket gyáván, orbitális pályáról, és senki sem adta meg nekik a végtisztességet. De én mégis eljárok ide, amikor csak tehetem, hogy megénekeljem a csata történetét, mert meg kell őriznünk az emlékét utódaink számára! – kiáltottam felemelt ököllel. Az asztalnál ülők helyeseltek, fémpoharaikat az asztalhoz csapkodták. Csendre intettem őket.

– A te asszonyod sem akarná, hogy csendben ülj itt, míg mindenki más énekel és csatáik történetét meséli – folytattam. – Tudom, hogy ő is lenéz rád Sto’Vo’Kor-ból, és azt akarja, hogy velünk énekelj. Vagy énekelj, vagy mesélj valamit, vagy kotródj innen! Ebben a tál gagh-ban is több élet van, mint benned.

– Én nem vagyok harcos – rázta meg a fejét dühösen az alak. – Földművelő vagyok.

– Az sem baj, földművelőkre is szüksége van a Birodalomnak. De mindenkiben van legalább egy történet, te is biztosan tudsz mesélni nekünk valamit. Halljuk!

A harcosok a poharaikkal doboltak, és biztatták, hogy meséljen.

Az alak erre ivott egy kortyot, és visszacsapta poharát az asztalra. Megtörölte a szakállát.

– Én csak egyszer verekedtem eddig – mondta, és végre felém fordult. A fél arcán heg húzódott. – Akkor szereztem ezt a sebhelyet.

Elismerően bólintottam erre.

– Viseld büszkén. Kahless is büszkén néz le rád odafentről. Biztos vagyok benne, hogy az ellenfeled csúnyábban végezte.

A harcosok röhögtek az asztalnál, a hozzá legközelebb ülő a férfi vállára csapott.

– Meséld el nekünk a csatád történetét, testvérem, Kahless és az asszonyod tiszteletére – biztattam. – Hadd halljuk, hogyan szerezted a sebhelyedet.

– Mondd már el! – kiáltozták a harcosok is. Valaki felállt, és kancsóból bort töltött az alak poharába. Visszaült. Türelmesen vártunk.

Az alak végül felállt, és felénk fordult. Úgy tűnt, megbékélt a helyzetével. Nagyot lélegzett.

– A nevem Gawrat, Barrog fia. Az erdő mellett lakom nem messze innen. Ott építettem fel házamat egy kis patak mellett, amely elég bő vízű ahhoz, hogy táplálja a terményeimet. Asszonyommal kettesben éltünk ott, mert a betegsége korán ledöntötte a lábáról, így nem adott nekem utódokat, akik segíthettek volna a földeken. De nem bántam. Szerettem őt az első harapásától az utolsó lélegzetéig, ápoltam, gondját viseltem, amennyire tudtam. Egyik estén Sto’Vo’Kor-ba távozott. Egyedül hagyott engem. Üres porhüvelyét eltemettem az erdőben, és köveket hordtam rá a vadak ellen.

Műveltem tovább a földemet, egyedül keltem és feküdtem; a verandámon ülve néztem az esőt, és minden naplementekor asszonyom arcára emlékeztem.

Egyik délelőtt páncélruhás hadúr érkezett házamhoz harcosainak kíséretében. Azt állította, hogy az egész erdő és környéke az ő családjának birtokában van, és el kell költöznöm onnan. Mutatta is a Tanács által lepecsételt tulajdonlevelet. Kérdezte, hányan élünk ott, mire elmondtam, hogy már csak én. Elfintorodott erre.

„Milyen asszony volt a feleséged, paraszt: egyetlen fiút sem adott a Birodalomnak? Ez árulás, amikor népünk hadban áll! Biztosan nem is Sto’Vo’Kor-ba jutott, hanem Gre’Thorba!”

Élvezettel provokált engem, de nem engedtem neki, visszafojtottam haragomat. Felszólítottam, hogy távozzon a birtokomról: évek óta itt élek, és eddig senki sem zaklatott: most már jogom van maradni. Egy hónap sincs aratásig. Azt mondta erre, hogy hosszú mélyűri küldetésben volt, de most visszatért, és nem tűr betolakodó patkányokat a földjén: máshol kell túrnom a talajt.

„De megengedem, hogy megharcolj a házadért, ha egyáltalán elég bátor vagy a harchoz,” tette hozzá. „Holnap napnyugtakor várlak az erdőszélen. Ha megfutamodsz, csapataim felgyújtják a házadat, sóval szórják be a földedet, téged pedig előkerítenek a föld alól is, és egyenként szaggatják le rólad a testrészeidet. De ha legyőzöl, itt maradhatsz.”

Katonái röhögtek erre. Én keményen a szemébe néztem, és azt feleltem, hogy nem futamodok meg.

Miután elmentek, feldúltan a pajtába siettem. Megálltam a szerszámaim, termelőeszközeim között, és kerestem a legkeményebb, legedzettebb fémeket. Rögtön tudtam, hogy az ekevasak lesznek azok; közülük is azon darabok, amelyek még sohasem csorbultak ki a földben rejtőző kődaraboktól. Úgy éreztem, költői igazságszolgáltatás lenne, ha az általa oly lenézett ekevasaimmal győzném le a zsarnokot. Leszereltem őket az ekékről, és halomba hordtam a kemencém előtt.

Tudtam, milyennek kell lennie egy bat’lethnek. Minden Klingon tudja. Begyújtottam a kemencét, és fújtattam, szítottam a tüzet, míg forróbb nem lett, mint Gre’Thor lángjai, összeolvasztottam a fémeket, megformáztam belőlük a bat’lethemet. Egész délután kalapáltam és formáztam a fémet, késő estig a pajtában görnyedtem a pattogó szikraesőben az üllő fölött, és nem pihentem meg, nem álltam meg enni sem. Az izzadtságcseppjeim sisteregtek a fémen, azokat is belekovácsoltam a fegyverbe. A kalapács feltörte a tenyeremet, ahogy az eke sohasem tudta, de a véremet is belekovácsoltam a vasba. Csak ütöttem, ütöttem az izzó fémet. Kahlessre gondoltam, aki figyel engem odafentről, és nem vallhattam szégyent előtte. Ő a saját hajából formázta meg az első bat’lethet, és azzal győzte le a hataloméhes Molort. Nekem is meg kellett védenem a házamat egy zsarnokkal szemben, akinek nem volt becsülete. Betört a birtokomra. Megsértette asszonyom emlékét. Azt állította, hogy a házam, amelyet a saját kezemmel húztam fel, nem az enyém. Nevetett rajtam. Meg kell bűnhődnie. Meg kell mutatnom, hogy érdemes ellenfél vagyok. Be kell bizonyítanom, hogy vagyok annyira Klingon, amennyire ő. Kalapáltam, izzadtam, csöpögött a vérem, izmaim remegtek az igénybevételtől, de a haragom erőt adott.

Éjfél után bezuhantam egy szénakazalba, és elaludtam annak illatos ölelésében; de amikor a nap felkelt, én már a bat’leth négy pengéjét csiszoltam, éleztem. Az ívelt markolatot betekertem bőrmadzaggal a jobb tapadás érdekében. Amikor elkészült, felálltam és megforgattam a levegőben a nehéz, félhold alakú fegyvert, megkerestem a súlypontját, csodáltam borotvaéles pengéit, megsuhintottam, és a levegő kettévált tőle. Olyan simára csiszoltam az oldalát, hogy láttam magamat benne. Egy műalkotás volt, a vérontás szobra. Bevittem az erdőbe, és vastag faágakat csaptam le vele. Büszkén tartottam a kezemben. Jó fegyvert alkottam. Csak az volt a kérdés, hogy én méltó vagyok-e egy ilyen nemes tárgy forgatásához. A bat’leth egy harcos fegyvere, aki vérét adja a Birodalomért. Én csak raktát termesztek. Reméltem, hogy naplementekor nem vallok szégyent asszonyom és dicsőséges ősapáink előtt, akik égi trónszékeikről figyelnek engem.

Az erdőben vadkant öltem, és megettem forró, eleven szívét, hogy bátorságot adjon. Vérbort ittam rá. Délután a fegyveremet forgattam, szoktam a súlyát és mozgékonyságát, lecsaptam vele madárijesztőim fejét. Mire a nap aranyszínűre festette az eget, úgy éreztem, mintha a karom eggyé vált volna a fegyverrel. Készen álltam a harcra.

Megmosakodtam, befontam a szakállamat, és felvettem legjobb bőrruhámat az alkalomra. Indulás előtt leültem a földre, behunytam a szemem, és magam elé idéztem ellenfelem arcát, gúnyos vigyorát, a megvető arckifejezését, hogy tápláljam vele a haragomat, ahogy előző nap a kemence tüzét. Haragom erőt adott, az izmaimban éreztem a feszülését, és megdobogtatta a szívemet. Tüskés virágként neveltem, növesztettem magamban, hogy nagyra nőjön a harc kezdetéig. A harag az az energiaforrás, amely forgatja a Klingon kardot. És meg fogom mutatni, mennyi nemes harag tud összegyűlni egy ilyen egyszerű parasztban is. Felálltam, bezártam a házat, vállamra vettem a fegyvert, és elgyalogoltam a megbeszélt helyre.

Ropogott csizmám alatt a kora őszi avar, a madarak elcsendesedtek, amerre jártam. Szívemben kalapált az elszántság, a türelmetlen várakozás. Nem féltem, nem volt kit féltenem, a saját életem pedig nem számít. Csak a becsületemért harcoltam. Itt már nem a birtokom megtartásáról volt szó: megsértettek, és ezt egy Klingon sem hagyhatja válasz nélkül. Hűvösödött a levegő, látszott a leheletem, de nem éreztem a hideget. Haragom sebezhetetlenné tett, mintha nekem is páncélruhám nőtt volna. Az ég fokozatosan vérvörösbe fordult, a horizonton sötét viharfellegek forrongtak, de nem mertek közelebb jönni.

Az erdő szélén, a megbeszélt tisztáson ott állt a Megyei Tanács küldöttsége. A Főtanácsos ősz haja egybeolvadt a szakállával. Amikor közelebb értem, megláttam ellenfelemet is: a Tanácsosok sorfala előtt járkált fel-alá türelmetlenül. Amikor észrevett, elvigyorodott. Elégedetten mért végig, mert nem látta meg rajtam a páncélruhámat. Kezében ő is bat’lethet tartott, öltözete nyaktól bokáig csillogó fém. Katonái mögötte várakoztak. Megálltam előtte, a szemébe néztem, és bat’lethem egyik végét a földbe szúrtam.

A Főtanácsos felemelte elektronikus eszközét, és felolvasta a nevünket, a vitatott terület helyrajzi számát, és hogy a disputát párbajjal kívánjuk eldönteni. „A csata első vérig tart, és eredményét mindkét fél tudomásul veszi és elfogadja,” olvasta fel reszelős hangján.

„Halálig,” javította ki a hadúr gonosz mosollyal. „Jobb biztosra menni.”

A Tanácsosok összenéztek, és beleegyeztek. A Főtanácsos visszanézett eszközébe, és bepötyögte a változást. „A csata halálig tart, és eredményét mindkét fél, a hozzátartozóik és örököseik is tudomásul veszik és elfogadják. A csata gongütésre veszi kezdetét. Qapla’.”

„Qapla’,” visszhangoztuk mindketten. Kihúztam fegyveremet a földből, és harcállásba emeltem. A hadúr is felemelte a sajátját. Arca már megkomolyodott, szemében mohó vágyat láttam, vérszomjat, szinte remegve várta a kezdést. Már nem is érdekelte a birtok hovatartozása: csak meg akart ölni engem, láttam rajta. Erősen megszorítottam az ívelt markolatot.

Minden elcsendesedett. A hadúr gonoszul nézett engem a bat’lethje mögül. Nem is láttam már a többieket. Fülemben dobogott a vér. Itt vagyunk hát: csak én és hű társam, a harag. Qapla’!

Gongütés hallatszott, és a hadúr üvöltve lecsapott a kardjával, mintha fát vágna. Talán azt gondolta, nem vagyok elég erős az ütése felfogásához, de testem csak azért ilyen vékony, mert semmi zsír nincs rajtam, megedzett a termőföld feltörése, a favágás, a ház körüli végtelen munka. Felemelt fegyveremmel hárítottam az ütését, a csattanástól szikraeső hullott az arcomba; térdem meghajlott ugyan, de kiegyenesedtem. Erősen oldalra taszítottam ellenfelem pengéjét, és visszafelé elsuhintottam a torka előtt, de időben hátra hajlott. Arcán csodálkozás, szemében újkeletű tisztelet jelent meg irántam, de mindezt elleplezte egy vicsorgással. És ismét megindult felém.

Fegyvereink csattogása felverte a környék csendjét, a madarak mind felrebbentek az erdőből. A legszélső fák között villogó szemű ragadozók figyeltek bennünket tisztes távolságból.

A bíborvörös égboltot villámok hasították keresztül, és a sebekből ömleni kezdett az eső. Vagy talán mi hasítottuk fel az eget kardjainkkal, ahogy vad haláltáncban keringtünk egymás körül. Elhajoltam a csapások elől, visszatámadtam, s közben gyenge pontokat kerestem ellenfelem páncélruháján. Pengéink szikrát vetve csattogtak egymáson, ahogy forogtunk az esőcseppek között. Egyszer egyenesen előre szúrt, amit úgy védtem ki, hogy oldalra ugrottam, majd közelebb léptem, és öklömmel az arcába csaptam. Ettől is meglepődött, én pedig rájöttem, hogy ő nem ennyire mozgékony. Ő csak az erejében bízott és a harci tapasztalatában.

Esővíz csorgott a szemembe, kiráztam onnan, épp, amikor a hadúr ismét támadott. Vízszintesen lendítette meg bat’lethjét, én hátraléptem, de nem elég hosszút: a penge végighasította bőrruhám elejét. Megpördültem a vágás erejétől, és a földre ültem. De rögtön fel is ugrottam, és miközben hátráltam, a mellemet tapogattam. Kezemen vér vöröslött, amelyet rögtön lemosott az eső. Megvágott. De nem mélyen. Tudtam lélegezni, és mozogtak a karjaim. Nem számít. A hadúr felemelt pengével várt. Hogy erőmet demonstráljam, üvöltve rohamoztam felé, de ő félrecsapta a fegyveremet, így a semmi felé rohantam tovább. Szúrást éreztem a hátamban, amelynek ereje még tovább lökött előre. A fájdalom szétterjedt a tagjaimban, és felkiáltottam. Megfordultam, szembe néztem az ellenfelemmel, vicsorogva. Ő készenlétben állt, figyelte, milyen hatása lesz a találatának. Sípolva vettem a levegőt, és a fájdalom a fél hátamat lebénította. De a karjaim mozogtak. Lábaim tartották súlyomat. És ha zihálva is, de tudtam lélegezni. Nem veszélyes. Nem számít. Gyerünk tovább! Ugrottam, és megsuhintottam pengémet, de ő hárította a sajátjával. Gyorsan a másik oldalra lendítettem a bat’lethet, és hegyével belevágtam a hadúr oldalába! A kardhegy egy csendüléssel áthatolt a páncélruhán, de ki is rántottam azonnal, és hátraugrottam a válaszcsapás elől.

Nem jött válaszcsapás. A hadúr lihegve állt az esőben, haját lobogtatta a szél, kezét az oldalára szorította. Fegyvere a másik kezében lógott. Nem úgy nézett ki, mint aki támadni fog. Csak állt, és lihegett. Szünetet tartunk tehát? Rendben. Én is kifújtam magam, de szememet le nem vettem ellenfelemről. Az esőcseppek verték körülöttünk az avart, és dörgött az ég.

„Jól harcolsz, földtúró,” kiáltotta túl a hadúr a vihart. Véres nyálat köpött maga elé. „Kár a pazarlásért. Jó alapanyag lennél, de nem lesz olyan hosszú életű az ismertségünk, hogy ennek utánajárhatnánk. Ma este egyikünk meghal.”

„Ez a törvény,” ziháltam. „Ezt jelenti Klingonnak lenni.”

A hadúr üvöltve felemelte fegyverét, és ismét nekem rontott. Pengéink csattogtak egymáson, nyögtünk az erőfeszítéstől, miközben hajunkat lobogtatta a vihar, s csorgott testünkről az esővíz és a vér. Csizmánk alatt sártengerré ázott a füves talaj, a sárban elkeveredett a vérünk, s ezt a véres sarat tapostuk és csúszkáltunk benne, ahogy eltoltuk egymást. Körülöttünk rohamosan sötétedett, csak az időnkénti villámcsapások adtak néhány pillanatnyi fényt.

Hirtelen egy közeli villámcsapás villant, és akkorát dördült, mintha az ég leszakadt volna, de mi harcoltunk tovább. Egy közeli fát talált el a villám; nyikorgó ropogással dőlt ki, és lángra lobbantotta maga körül az erdőt. A tűz ropogva terjedt az esőáztatta fák között. A Tanácstagok nyugtalanul nézegettek körbe, de mi harcoltunk tovább a viharban. Azt sem vettük volna észre, ha az egész világ romba dől körülöttünk. Velünk együtt harcolt a vihar az erdő ellen, az eső a tűz ellen, az alkonyat a közeledő éjszaka ellen. Hárítottam a hadúr támadását, és visszavágtam, amit ő csapott félre, és alulról felrántotta a pengéjét, ami végighasította a jobb arcomat.

Üvöltve kaptam az arcomhoz mindkét kezemmel, a bat’lethet is elejtve. Vakon hátráltam, de lábaim ezúttal nem bírták el a súlyomat, elvágódtam a sárban. Fél arcomban sikoltott a fájdalom, a vérem a torkomba csorgott és fojtogatott. Öklendeztem, fuldokoltam a véremben, kezemet a sebre szorítva. Zuhogott rám az eső, és úgy éreztem, eljött a végítélet.

Hegyes tárgy nehezedett a mellcsontomra. Elvettem az egyik kezemet, majd a másikat is, és az esőtől hunyorogva kinyitottam a szemem. A hadúr fölöttem állt, bat’lethjét a testemnek nyomta. Egy villám megvilágította őt és körülötte az esőcseppeket a levegőben. Homlokának csontredőin csillogott az esővíz, bozontos szemöldöke alól szúrós szemekkel figyelt engem, páncélruhája vörösen izzott a tűzfényben. Úgy állt fölöttem, mint egy félisten, mint Kahless maga. A vérem a szemembe folyt, elvakultam tőle. Minden erőm elhagyott.

„Nem akarom, hogy így legyen vége,” mondta a hadúr. „Kelj fel, és folytasd a harcot. Tudom, hogy ennél több van benned.”

„Én nem vagyok harcos,” ziháltam. Vért nyeltem, és köhögtem tőle. „Nem tudok… harcolni. Őt sem tudtam megvédeni. Csak néztem, ahogy gyengül napról napra, már beszélni sem tudott a végén, és nem tehettem ellene semmit.” Újra köhögtem, könnyeim elkeveredtek az esővel és a vérrel. „Tehetetlen voltam, nem volt senki, aki ellen harcolhattam volna, csak a betegség volt, a gyáva, láthatatlan ellenfél.”

„De legalább haragudtál, nem csak nyafogtál, mint egy féreg,” válaszolta a hadúr. „A haragodat te birtokoltad.”

„A… a haragomat beletörtem a kemény… talajba,” ziháltam. „Kiadtam minden elkeseredettségemet nap közben, hogy este… mosolyogni tudjak rá.”

„Most van ki ellen harcolnod,” mordult rám a hadúr. „Használj engem. Képzeld azt, hogy én vagyok a betegség. Állj bosszút! Kelj fel és harcolj, te féreg!” Hátralépett, levette rólam a pengét.

„Mirral!” kiáltottam, és bat’lethemet megmarkolva felálltam a sárból. A vértől félvakon a hadúrnak rontottam, aki félrecsapta pengémet és hátrált, de újra lecsaptam, azt is kivédte, lecsaptam és kivédte. Közben folyamatosan hátrált, de ő is botladozott már. Én mentem utána, lecsaptam és lecsaptam, míg végül félreütötte a pengémet, és karon szúrt. Megtorpantam, és a sebre szorítottam a kezem; a hadúr közben biztonságos távolságba hátrált. Megvártam, addig is pihentem, nagyokat fújtattam, a szívem kalapált. Új taktikára volt szükség. A fürgeség, azt kell kihasználni. Meg kell lepnem őt. Megtöröltem az arcom. Újra felemeltem a súlyos bat’lethet, és jobbra-balra suhintottam vele, miközben közeledtem a hadúr felé. Ő bat’lethje fedezéke mögül várt. Huss, huss, hasította a pengém a levegőt jobbra-balra, közeledtem, a hadúr pedig állt a vörös tűzfényben, várta a megfelelő pillanatot a közbeavatkozásra. Már alig bírtam tartani a fegyvert, de lengettem, huss-huss, odaértem, és ekkor a hadúr kinyúlt, és egy csattanással megállította a pengémet a levegőben. Erre leguggoltam, vagy inkább csak összeestem, és egy pördüléssel levágtam ellenfelem jobb lábát a térde alatt. Üvöltve elvágódott, most ő hevert a sárban. Elhallgatott, csak kapkodta a levegőt.

Bat’lethemre támaszkodva felnyomtam magam, és közelebb léptem hozzá. A Tanácstagok is közelebb jöttek, odagyűltek körénk. A hadúr arcából már kifutott a vér, sápadtan kapkodta a levegőt, arcát verte az eső. De szemében csakis harag izzott, ugyanaz a tehetetlen harag, amelyet magam is jól ismertem.

„Most mit csinálsz?,” hörögte. „Végignézed, ahogy elvérzek? Klingon vagy te, vagy Romulán?”

A felső ajkam megremegett. Felemeltem nehéz bat’lethemet, és egy kiáltással a hadúr mellkasába vágtam. Elengedtem a markolatot, és a fegyver ott maradt, kiállva a hadúr testéből. Az arca azonnal elernyedt, szemében kialudt az elevenség. Gyorsan térdre estem a sárban, és a halott arcához kaptam, két kezemmel szétfeszítettem a szemhéjait, így szemgolyói a felhős égre meredtek. Megadtam neki a végtisztességet. Arcomat én is az égre emeltem, és üvöltöttem, amennyire még bírtam. A Tanácstagok is felemelték a fejüket, és kórusban üvöltöttek az ég felé, jelezvén Sto’Vo’Kornak, hogy egy harcos lelke érkezik.

Az erdőben az eső legyőzte a tüzet, a vihar pedig elcsendesedett, visszavonult. Még azon az éjjelen bevonszoltam a hadúr testét a fák közé, és elföldeltem asszonyom sírja mellett. A Birodalom harcosa volt, Kahless fia, igazi bátor Klingon.

Ennek már majdnem egy éve. Azóta se jött a házamhoz senki. –

A vékony alak ezzel visszaült a helyére. Ivott egy kortyot a poharából.

Csend ereszkedett a tavernára. A harcosok maguk elé nézve dolgozták fel a hallottakat. Ugyanúgy ültek ott, mint a földműves, mielőtt megszólítottam.

Megköszörültem a torkom.

– Még egyszer, hogy hívták az asszonyodat, jóember? – kérdeztem.

Az alak ismét felém fordult, sebhelye egyenes vonalként izzott a gyertyák fényében.

– Mirral, a Mowrok ház leánya – felelte.

Felemeltem fémpoharamat.

– Igyunk Mirral emlékére! – mennydörögtem.

A harcosok is a poharaikhoz kaptak.

– Mirral emlékére! – kiáltotta ötven torok. Ittunk.

Utána ismét dal következett, amelyet már a földműves is velünk énekelt. Jó hangulat volt aznap éjjel a tavernában.