Sparrow

A tudós

Csáth Géza A sebész c. novellája alapján

A bárban elektronikus tánczene szólt, de még nem olyan hangosan, hogy az ember a saját gondolatait sem hallaná tőle: az később lesz, úgy éjfél felé. Olyankor felhangosítják a zenét, a táncparketten is beindulnak a diszkófények, és táncoló fiatalok lepik el a parkettet. Én ezt az egy-két órát szeretem, a nyitás és a tánc közti boldog békeidőket, ezt a vihar előtti csendes állapotot. Ilyenkor megfigyelhetek érdekes embereket, akik szintén csak inni és nézelődni, ismerkedni járnak ide. Ők általában elegánsan öltözött, sikeres emberek, akik túl igényesek egy kocsmához, de túl idősek a táncikáláshoz.

A második kupica ginemen voltam túl, és lebiggyesztett szájjal néztem a pici, üres poharat. Szeretem a gint, csak az a baj vele, hogy egy korty az egész, az ember ledönti, és aztán csak ül az üres pohár előtt. Nem lehet körbe-körbe lötyögtetni elgondolkodva, mint egy whiskyt; a többi vendég, aki lát, nem is tudja, mi lehetett a poharamban. Magam is kíváncsian nézegetem, mit isznak mások, mert az ember személyiségéről árulkodik, amit iszik, és én is szeretném, ha látnák, mit szeretek. Találgathatnák, hogy ki vagyok, milyen ember vagyok, de ebből a pici üvegpohárból semmit sem lehet megállapítani. Hígíthatnám tonikkal, de az úgy túl gyenge. A whiskyt pedig nem szeretem.

Sóhajtva néztem fel a tükrös polcokon sorakozó színes üvegekre a fehér inges csapos feje fölött. Kék folyadékok, barna folyadékok, átlátszó folyadékok ragyogtak a spotlámpák fényében. Milyen sokfajta íz és élmény. Az ember két esetben végtelenül találékony: amikor ölni akar, és amikor örömet akar szerezni magának.

– Parancsoljon – mondta a csapos, és letett két poharat egy férfi elé. Nem is láttam, mikor érkezett az illető, eddig azt hittem, egyedül ülök a pultnál. A férfi elegáns sötét inget viselt, a haja viszont kócos volt, és az arca is borostás, amennyire ki tudtam venni a félhomályban. Kinézete alapján inkább illett volna kocsmába, mint ebbe a bárba. Vajon mit ihat? Csak annyit láttam, hogy az egyik poharából átönt valamit a másikba. Nagyon hosszan öntötte, talán csak cseppenként. Összevont szemöldökkel figyeltem. Amikor kicsit arrébb vitte a kezét, láttam, hogy az alsó pohárban fehéres, tejszerű ital van.

Nem bírtam tovább, felkeltem, és a köztünk lévő üres székeket megkerülve közelebb araszoltam hozzá. Kihúztam a mellette lévő széket, és a márványpultba kapaszkodva leültem.

– Elnézést, barátom, nem akarom zavarni, de elárulná, mit iszik? – szólítottam meg. – Egyszerűen képtelen vagyok kitalálni, mi lehet ez az ital.

– Semmi baj – rázta a fejét mosolyogva. – Abszint.

Felvontam a szemöldökömet.

– Abszint? Az nem zöld?

– De igen, zöld, viszont jeges víz hatására kifehéredik. Ebből látszik, hogy igazi.

Ekkor láttam, hogy amiből a folyadékot önti, az nem is egy másik pohár, hanem egy kis, deres oldalú fémkancsó. Olyan vékonyan öntötte belőle a vizet, hogy szinte csak csöpögött. A víz egy része végig is szaladt a kancsó alján, és a bárpultra folyt. Ekkor vettem észre azt is, hogy egy keresztbe fektetett kanál van a poháron, azon pedig egy félig elolvadt kockacukor. Erre csorgott a víz.

– A kockacukrot nem meggyújtani szokták? – csodálkoztam ismét.

– Nem, nem, az a szokás később jött, már a hamisítványok megjelenésének idején – felelte az öntésre koncentrálva. – Csak marketingfogás, mert látványos, de eredetileg így csinálták, vizet öntöttek a cukorra. Ezzel bejuttatjuk a cukrot az italba, és magát az italt is felhígítjuk egyúttal.

– Mert túl erős? Azt tudom, hogy nyolcvan százalékos, de azt hittem, az alkohol meggyújtásával teszik gyengébbé.

– Nem, nem, az égetett cukor megváltoztatná, elrontaná az ízt – magyarázta a férfi. – Cukros vizet kell hozzáadni egy a háromhoz arányban, így készül el a végleges ital. – Elvette a fémkancsót. – Kész is.

A kicsi talpas pohár tele volt opálos folyadékkal. Éreztem ánizsos illatát.

– Tudja mit, én is kérek egy ilyet.

A csaposhoz fordultam, aki – más vendégek hiányában – a helyiség belsejét, a táncteret nézte. Intettem neki, és amikor idejött, kértem egy abszintot. Amikor megjött, én is keresztbe fektettem a tetején a rácsos, sok lyukú kanalat, rátettem egy kockacukrot a tartóból, és önteni kezdtem rá a hideg vizet. Meglepően gyorsan olvadt szét a kocka. A pohárban lévő zöld italra kukkantottam, és valóban fehéredni kezdett, amint elérték az első vízcseppek.

– Szóval azt mondja, hamisítják? – kérdeztem, miközben a vízsugár vékonyan tartására koncentráltam.

– Persze – nyelt le egy kortyot a férfi, és letette a poharát. – Sokkal több a hamisítvány, mint az igazi. Tudja, ánizs-aroma, mesterséges zöld színezék, hozzáadott alkohol… Ebben a bárban találtam csak igazi abszintot. A kifehéredésből rögtön lehet látni, ha igazi, mert ebben vannak illóolajak.

– Azokat kispórolják a hamisítványokból?

– Persze. Meg a gyógynövényeket is. Csak aroma meg alkohol az egész.

– Kész van – tettem le én is a kancsót. – Hát, Isten-Isten. Köszönöm, hogy megmutatta nekem az abszintot.

Koccintottunk.

– Nagyon szívesen – bólintott. – Remek ital, nagy kár, hogy ennyire eltűnt a világból. Ha feltalálnám az időutazást, akkor először visszautaznék a századforduló környékére, mondjuk pont 1900-ba, beülnék egy kávéházba, és rendelnék egy igazi abszintot.

Az első ánizsos-kesernyés korty után bemutatkoztunk egymásnak. Elmondtam, hogy író vagyok, és embereket megfigyelni járok ide. Elismerően biccentett.

– Én asztrofizikus vagyok – mondta. – Közismertebb nevén csillagász.

Most rajtam volt a sor, hogy elismerően biccentsek. – Az igen, asztrofizikus, mint Brian May.

Nevetett. – Ő jobban gitározik nálam, de igen, azonos területen mozgunk. Illetve, már csak ő mozog, én kiléptem.

– Kilépett? Miért?

Megrázta a fejét.

– Hosszú történet és szomorú, nem szeretek rá gondolni. Ezért járok ide. Inkább iszom.

Letettem a poharamat.

– Ugyan, mondja már el, ha elkezdte. Nekem van időm. Utána meghívom még egy abszintra, hogy elfelejtse, amit mondott. Majd nem hígítja, és jó lesz.

Mosolygott. Ő is letette a poharát, lopva körülpillantott, majd felém fordult.

– Felfedeztem valamit. De olyasmit, amit nem lehet bizonyítani.

Bólintottam, bátorítva, hogy folytassa. Felvette a poharát, ivott belőle, és visszatette. Megtörölte a száját.

– Rájöttem, mi a gravitáció. Nem olyan egyszerű, mint gondoljuk.

– A tér görbülete, nem? – kérdeztem. – Így tanultuk. Minden lefelé esik, mert görbült a tér.

A szemembe nézett. – Pontosan. Minden lefelé esik, mert görbült a tér. Magának ez egy értelmes, elfogadható magyarázat?

– Hát nekem nem, de én nem is vagyok asztrofizikus…

– Nem, ez nem elfogadható magyarázat. Még nekem sem. Einstein erre jutott, hogy a nagytömegű testek görbítik a teret, és az egyenletek működnek is ezzel a megoldással, de ez csak véletlen egybeesés. Nem ez a magyarázat.

– Akkor mi?

– Valami egészen más. Eleve hogy lehet görbült a tér, amikor nincs ott semmi, ami görbült lehetne? Az űr többnyire üres. Ahogy éter sincs, ami kitöltené a csillagközi teret, úgy semmi más sincs, ami görbült lehetne.

– Hm, értem.

– Az is egy gyakori tévedés, hogy az űrben hideg van. Ha nincs ott semmi, akkor nincs, ami hideg lehetne. Sőt, a Nap közelében meleg is van. A Hold felszínén nem csak, hogy tojást lehetne sütni, hanem pokoli forróság van. Mármint a napos oldalán. Az árnyékos oldalán meg pokoli hideg.

– Akkor mi a gravitáció? – kérdeztem.

– Arra jöttem rá, hogy szó szerint kell venni Einstein ekvivalencia-elvét. Ez mondja ki, hogy a gyorsulást lehetetlen megkülönböztetni a gravitációtól. Ha például egy liftben áll egy ember, akkor nem tudja eldönteni, hogy egy bolygó gravitációs terében áll, vagy csak gyorsan húzzák felfelé az űrön keresztül. Mindkét esetben stabilan áll a helyén. Nem lehet megkülönböztetni. Mert ez a két dolog egy és ugyanaz.

– Eddig értem.

– És rájöttem, hogy ennyi, ez a magyarázat. A gravitáció gyorsulás. Pont. Semmi más nem játszik benne szerepet.

A homlokomat ráncolva próbáltam megérteni az elhangzottakat.

– Mármint arra gondol, hogy ahogy a Föld kering a Nap körül…

– Nem, nyilván nem arra gondolok. A Föld uniform mozgást végez. Nem gyorsul. Amúgy is, akkor az egyik oldalán leesnének róla az emberek.

– Na erre gondoltam pont, hogy akkor csak az egyik oldalán maradnának ott…

– Persze, nem erről van szó. A Föld nem a mi kis háromdimenziós terünkben mozog, hanem a negyedik dimenzióban, az időben. Mi be vagyunk zárva a háromdimenziós térbe, mi csak annyit látunk, hogy a Föld öregszik, illetve, hogy mindent magához vonz. Ha egyet hátra léphetnénk, és a négydimenziós térből láthatnánk a Földet, akkor azt látnánk, hogy másfajta mozgást is végez, száguld az időn keresztül. Háromdimenziós aggyal ezt lehetetlen felfogni, de egyszerre minden irányba száguld, ezért vonzza az embereket a teljes felületén, minden irányból. A mi világunkba ez a mozgás vonzásként csapódik le. Rajzolgatni szoktak koordináta-rendszereket azt magyarázva, hogy amikor a térben lassan mozgunk, olyankor az időben gyorsan, de nem tudják, hogy ez a mozgás ténylegesen mozgás, csak egy felsőbb dimenzióban, amelyet mi nem érzékelhetünk.

Látva értetlen ábrázatomat, elfintorodott.

– Mondok egy példát, hogy szemléltessem. Tegyük fel, hogy valaki kilép egy felhőkarcoló ablakán. Nem ugrik, csak kilép. Olyankor ő szabadon lebeg, mint az űrhajósok, és a Föld az, ami közeledik felé. Azt látja, hogy megnőnek körülötte a felhőkarcolók, felfelé gyorsulnak, és a talaj is felfelé gyorsul, végül a Föld elüti őt, és ő szétploccsan az aszfalton. Mert a Föld minden irányba gyorsul, méghozzá szélsebesen. Amikor stabilan állunk a talajon, az is azért van, mert a Föld tol minket maga előtt. Mint amikor egy liftben húznak valakit felfelé.

Belekortyolt a poharába.

– És ezzel mi a baj? – kérdeztem. – A kollégái nem hisznek magának?

Megtörölte a száját.

– Dehogy, még el se mondtam senkinek. Először valahogy bizonyítanom kellene a dolgot. Vagy legalább elmondani, mire számíthatnak azok, akik majd kutatni fogják a jelenséget. De már az is őrültség.

– Miért, hogy lehetne ezt bizonyítani? – kérdeztem.

Megvakarta a szemöldökét.

– Hát, fogni kellene egy testet, amelynek már mérhető gravitációja van, és elérni, hogy ne öregedjen tovább. Akkor leállna a mozgása, és így megszűnne a gravitációja, szerintem. Alkalmas lehetne erre egy kisbolygó a Mars és Jupiter közti kisbolygó-övből. Vagy akár a Mars egyik holdja is. Azt, hogy valami ne öregedjen, azt két módon lehet elérni. Először úgy, ha felgyorsítjuk fénysebességre. De ez tömeggel rendelkező részecskék esetén lehetetlen. A másik megoldás az, ha lehűtjük abszolút nulla fokra. De ez is kivitelezhetetlen egy ekkora test esetén, ilyen közel a Naphoz. Gyakorlatilag sehol a világűrben nincs abszolút nulla fok, mert még a csillagfény is számít, az is melegít valamennyire. Még a Plútó túloldala sem éri el az abszolút nulla fokot. Laboratóriumban képesek vagyunk abszolút nulla fokot előállítani, de ott meg gravitációt nem tudunk mérni. Reménytelen. Enélkül üres a kezem: nem állhatok oda senki elé, nem is írhatok róla, csak egy üres sejtés az, ami a birtokomban van.

Nagyot húzott a poharából. Már majdnem kiürült.

– Sajnálom – mondtam.

– Pedig milyen szép lenne – sóhajtott. – Ha felülről láthatnánk, ahogy száguld a Föld az időn át, egyszerre minden irányba… Az lenne egy észbontó látvány. De senki sem léphet feljebb. Be vagyunk zárva. A baktérium sem tud kihajolni a vízcseppből, hogy lássa a fűszálat, amin a vízcsepp van, valamint a mezőt, rajta a szarvasokkal és fákkal. Nem tudna áttörni a felületi feszültségen. És amúgy sincs szeme – kuncogott részegen. – De ha lenne is, nem tudná felfogni, amit lát: a mezőt, a szarvasokat, a fákat… Túlságosan különbözik az általa megszokott mikroszkopikus világtól. Mi is a saját kis vízcseppünk rabjai vagyunk. A háromdimenziós tér rabjai.

– Hány dimenzió van? – kérdeztem.

Megvonta a vállát. – Fogalmam sincs. Talán rengeteg. Annyi biztos, hogy a háromdimenziós tér a létezés egyik legalsó szintjét képviseli.

– Komolyan? – hűltem el.

– Persze. Gondoljon bele, csak egy szinttel vagyunk feljebb a papírra rajzolt pálcikaembereknél.

– Ja, mert ők kétdimenziósak – mosolyogtam.

– Igen. Ha csak eggyel feljebb léphetnénk, máris egész máshogy látnánk a világot. Sokkal több van ott, mint amennyit innen láthatunk. Csupán négy százalékát érzékeljük az univerzumnak.

– Négy százalékát? – hűltem el ismét.

– Igen. Ugye, milyen elkeserítő? Az összes csillag, galaxis, galaxishalmaz, fekete lyuk mind csupán az univerzum négy százalékát alkotja. Ennyi fér a vízcseppbe. A maradék kilencvenhat százalékról nem tudjuk, mi lehet. Nem vagyunk képesek érzékelni. Ahogy a baktérium sem látja a mezőt. Kitaláltunk ilyen fogalmakat, mint „sötét energia” meg „sötét anyag”, de csak mert ez jobban hangzik, mintha bevallanánk, hogy fogalmunk sincs, mi van odakint. Ehh, sose fogjuk megtudni, mi van odakint. Túl kicsik vagyunk.

A fejét lógatta szomorúan a bárpult fölött.

– Hát erre tényleg inni kell. Isten-Isten – emeltem fel ismét a poharamat. Az én italom is vészesen fogyott már. Koccintottunk, és ittunk.

– Ezért lépett ki? – tettem le a poharamat.

– Igen – bólintott. – Nem tudtam ezzel a tudattal tovább ott maradni. Nézegessem tovább a háromdimenziós tér csillagait? Mit érek el vele? Nem tudok így egyről a kettőre jutni. Nem tudom bizonyítani az elméletemet, és még méréseket sem tudok végezni, hogy igazi elméletté alakítsam ezt a sejtést. Most még csak egy sejtés. Még meg kell fejtenem, miért gyorsul minden, miért nem csak egyenletesen mozog, de ehhez adatok kellenének, amiket nem tudok megszerezni. Enélkül írni sem tudok róla. Inkább iszom.

– Megértem – veregettem meg a vállát, és a csapos felé fordultam. – Még egy kört, legyen szíves – intettem neki.

– Tudja mit? – nézett rám új barátom. – Azt mondta, maga író, ugye?

– Igen.

– Akkor maga írhatna az elméletemről, fikcióként. Talán eljut más kollégákhoz, és talán szöget üt valaki fejébe. És folytatja a gondolkodást.

– Rendben van – egyeztem bele –, megírom a történetét.

– Köszönöm.

Imbolyogva a vállamba kapaszkodott. Megcsapott alkoholos lehelete.

– Értse meg, én ki akarom szabadítani az emberiséget a háromdimenziós tér börtönéből – magyarázta. – Meg akarom… meg akarom mutatni nekik, mennyivel több ennél a létezés.

– Jól van, jól van – mosolyogtam a vállát veregetve. – Tudja, én pont azért járok ide, hogy érdekes emberekkel találkozzam, és barátom, maga elviszi a pálmát.

– Köszönöm. Az abszin… abszintokat persze én állom.

– Remek!

Éppen megérkezett az újabb két pohár. Felvettük a kancsókat.

– Akkor? Öntünk?

Öntöttünk.