Sparrow

Fent és lent

Ahol az Isten integet,
Na ott az én hazám
Lakatlan sziget
Égi óceán
(Tankcsapda: Szabadon)

Erősen markolom a hengeres falon végigfutó rudat, amíg a többiek kiugranak a gépből. Amikor az előttem lévő Gábor is eltűnik a vakító nyílásban, én is odalépek, és ugrom. Kitágul alattam a táj, a levegő alulról nyomja a testemet, akár egy puha franciaágy. A gép motorzaját elnyomja az orkán süvöltése. A többiek alattam zuhannak, apró pontok a felhőkön. Sokan vagyunk. Kitárt karral egyensúlyozom, ruházatom rezeg a szélben. Szememet megvédi a plexi, de az áramlás olyan gyors, hogy lélegezni is nehéz benne. Odalent a felhőfoltos zöld tájkép terül el, egyelőre biztonságos messzeségben tőlünk.

Előre dőlök, mintha fejest ugranék, így fokozom a sebességemet. Utol kell érnem a többieket a művelethez. Ez lesz az első alkalom, hogy százfős virágot alakítunk ki, és – legalábbis számomra – az utolsó is. Ez éppen a háromezredik ugrásom, és ma kiszállok, abbahagyom a dolgot. De utoljára még mindent beleadok.

Odalent a tájkép, körben a kéklő horizont. Szabadon lebegek a semmiben, egyedül a világ tetején, távol a civilizáció zajától. Magam uralom az életemet, senkinek nincs hatalma fölöttem. Enyém a világ. Ízlelgetem a megszokott gondolatokat, de akár kavicsot is szopogathatnék. Az eseményből kifakult az élmény: csak teszem a dolgom, a legjobb tudásom szerint. Valami meghalt itt legbelül.

A fekete pontok szélesebbre tárják kezüket és lábukat, így fékeznek: bevárják a lemaradókat. A csapat összetömörül, már csaknem egy szinten lebegünk. Fehér fátylakon suhanunk át: ezek csak cirrusok, a bárányok később érkeznek.

– Hééé, juhúúú! – üvölti túl a szelet a mellettem lebegő Zoli. Vigyort erőltetek az arcomra, és odaintek, vigyázva, nehogy felboruljak a mozdulattól. Egyre közeledünk a többiekhez. Mindenki a kezével kormányozza magát a megfelelő pozícióba, kialakítva a kört. Én a külső íven maradok, mások beljebb eveznek. Már teljesen együtt zuhanunk, akár egy emberekből épült galaxis. Sorban megfogjuk egymás kezét. Balról a vigyorgó Zoli nyújtózik felém, sikerül elkapnom. Jobb kezemben szorítás: odanézek, Andi az. Mellém osztották be, bármennyire is tiltakoztam ellene. Mintha mosolyogna a szemüveg alatt. Viszonzom, de mosolyom üres, csak fájdalom van mögötte. Most nem gondolok rá, az alakzat a fontos: nem szabad elrontanom. Középen is összekapcsolódtak az emberek, teljes a virág. Néhányan még módosítják a pozíciójukat, de úgy tűnik, készen vagyunk. Most így lebegünk kábé fél percig, majd egyszerre válunk szét. Odalent kamerák figyelnek bennünket. Biztos szép látványt nyújtunk. Talán a híradóban is benne leszünk, nem tudom, kikkel beszélték meg a dolgot. A vezetőnket, Lacit figyelem, ő adja a jelet. Haragszom rá a beosztás miatt, szándékosan csinálta a szemét. Talán azt hitte, jót tesz ezzel? Fénysugár szúr a szemembe: odalent egy folyón csillog a nap, mellette erdősáv sötétlik.

Laci kiált, és ellöki magát. Erre mindannyian elengedjük szomszédaink kezét. Andit figyelem, ahogy eltávolodik: messzire bukfencezik a szélben. Tőlem már korábban eltávolodott. Azt mondta, már nem szeret. Azt mondta, már nem érzi azt, amit a kapcsolatunk elején. Hallottam ilyesmiről mások esetében, de sose gondoltam volna, hogy velünk is megtörténhet. Egyszerűen kiszeretett belőlem.

Én is tudtam, hogy nem illünk össze, de nem gondoltam volna, hogy ilyen súlyosak a különbségek. Azt hittem, a közös hobbi elég, de önmagában kevésnek bizonyult. Ő túl eleven, nem illik egy olyan búskomor figurához, mint én. Ő egy tál eperben is meglátja a boldogságot, míg engem talán az se tudna felvidítani, ha nyernék a lottón. Nem tehetek róla, hogy ilyen vagyok. Próbáltam nem tudomást venni a különbségekről, de végül kénytelen voltam beismerni, hogy nem megy. Elengedtem őt, hadd repüljön a maga útján.

„Te tartasz engem életben”, súgtam egyszer a fülébe szeretkezés után. Ő mosolygott, de úgy látszott, komolyan veszi a szavaimat. Tisztában van vele, hogy a fölöttem gyülekező viharfelhőket csak ő tudja átragyogni. Pontosan tudja, hogy egyedül őt szeretem ezen az egész rohadt világon. Ő az én mindenem. Ő húzott ki a depresszió mocsarából: nélküle én meghalok. Ha eddig nem hitte, most majd meglátja.

Én nem nyitom ki az ernyőt. Felvettem, hogy a többiek ne fogjanak gyanút, de nem húzom meg a zsinórt. Amúgy is ez a háromezredik ugrásom – és a csúcson kell abbahagyni. Odalent ünnepség vár engem, de csak egy hullát kapnak. Nem érdekel. Úgyis azt hiszik majd, hogy baleset volt: senki nem gondolná, hogy képes vagyok ilyen hülyeségre, pláne egy nő miatt. De leszarom, mit gondolnak. Senki sem tudja, mit jelentett ő a számomra. És senki sem tudja, mit jelent a hiánya.

Odalent házakat látok: előbújtak a ködös egyhangúságból. Útban vannak a felhők, de azt hiszem ez egy tanya, melléképületekkel. Barna szántóföld terül el a közelében. Porzik, tehát valószínűleg épp művelik, talán traktorral. Én a ház melletti füves részre fogok esni, a kamerás kisbuszok közelébe. Megkapják a szenzációjukat.

Fehér tejfölön suhanok át: megjöttek a bárányok. A pillanatnyi félhomály után ismét felragyog a tájkép. Már csak pár száz méter. A levegő egyre sűrűbb, tömörebb. A társaim eltűnnek mellőlem: kinyitották az ernyőt. Egyedül maradtam. Mindig is egyedül voltam: úgy van rendjén, ha így is halok meg. Összesen hat nő volt az életemben, de Andi volt az egyetlen, aki megértett engem. Legalábbis eddig azt hittem.

Már látom a piros traktort, csillog az ablakán a fény. A házból is egyre több részlet bújik elő: a nádtetőn sötét foltok, a kémény romos tégla. A kerítés előtt emberek állnak, bámészkodnak. Mindjárt vége: már csak arra kell figyelnem, hogy az ő nevére gondoljak utoljára. Vajon a többiek látnak engem? Mit gondolnak? Biztos megijedtek. Andi mit gondol? Eszébe jut vajon, amit mondtam neki? És mit fog érezni, amikor meglátja a holttestemet? Tudni fogja, hogy... Sárga virágok a fűben, már itt vagyok, állj, még ne!

Megrántom a zsinórt. Az ernyő kirobban a hátizsákomból és nagyot ránt rajtam, szétterül fölöttem. Ekkor csapódom a földbe, irtózatos ütés, elsötétül a világ.

Amikor kitisztul a kép, a felhőfoltos égboltot látom, melyen színes ernyők köröznek, lágyan süllyednek a föld felé. Csak egy pillanatig voltam eszméletlen. Az ernyőmön fekszem, az összegabalyodott zsinórok leszorítják kezeimet. Lenézek magamra. A lábaim természetellenes szögekben csavarodnak: mindkettő darabokra tört. A nadrágom vérfoltos. Fejemet visszaejtem a puha paplanra. Jobb is, hogy még nem érzek semmit.

A lassan keringő ernyőket nézem, és nagyot sóhajtok. Lehunyom a szemem. Nem voltam képes megtenni. Andira gondoltam, és nem akartam, hogy véget érjen a gondolatmenet. Tehát ő mentette meg az életemet - pusztán azzal, hogy létezik. Nem tudok szabadulni tőle.

Hallom, ahogy puhán landol valaki a közelben. Hagyjon békén. Léptek trappolnak a fűben. Matató kezek a mellkasomon. – A kurva életbe! – Férfihang. Kinyitom a szemem. A kezek megállnak, ijedt arc néz rám.

– Te jó isten, te élsz? Jól vagy? Mi történt?

Nyelek egyet.

– Be... beakadt a... zsinór... – Alig jön ki hang a torkomon.

– Hú bazmeg – Gábor megkönnyebbülten huppan le mellém. – Amikor láttalak, biztosra vettem, hogy már nem élsz. A kurva életbe! Ezt nagyon megúsztad, haver. Az őrangyalod vigyáz rád.

Andit nézem, amint épp földre érkezik: fehér ernyőjén átragyog a nap.

– Igen. Ő tart engem életben.