S. Varga Zoltán

Hazakísérő telefon
(Thriller)

– Igen?

– Helló Lendvay Zoli. Mi újság?

– Ki az? Eszter?

– Igen. Örülök, hogy megismered a hangomat. Hogy vagy?

– Nem tudom… Azt se tudom, hol vagyok.

– Már aludtál? Ne már, ilyenkor? Még kilenc óra sincs, épp, hogy besötétedett.

– Nem tudom én sem… Nem hiszem, hogy aludtam. Összefolyik minden.

– Haha, bebaszott a Lendvay Zoli, bebaszott a Lendvay Zoli! Nem is gondoltam volna rólad, nem vagy te olyan.

– Miért hívsz?

– Ja, csak leszálltam a buszról, és megyek hazafelé, mászom az ürömi dombot éppen, és ide nem jön fel a busz, és sötét van, és vannak itt ilyen félig épült telkek, vagy mi, házak, és ki tudja, milyen drogos alakok rejtőzhetnek ott. Ráadásul sok hülye lakó kitett ilyen halloweeni töklámpásokat is, úgy látszik, ez egyre nagyobb divat nálunk is, és tényleg van bennük valami félelmetes, ahogy lobog a szemükben a tűz. Ráadásul köd is van, brrrr. Itt vagy még?

– Halloweenkor feltámadnak a halott lelkek?

– Jézusom, mit tudom én, ne paráztass te is, nem azért hívtalak!

– Miért hívtál?

– Csak mert eszembe jutott, tudod, az a hazakísérő telefon szolgáltatás, hogy felhívhatod, ha egyedül vagy a sötét utcán, és nem érzed biztonságban magad, és valaki beszélget veled. De nem akartam azt hívni, nem is tudom a számát, gondoltam, inkább felhívlak téged.

– De miért engem? Nem mondhatni, hogy a baráti körödhöz tartozom.

– Dehogynem tartozol. Úgy érzed? Hát, rosszul esik, hogy ezt mondod, szerintem te is a baráti körömhöz tartozol. De figyelj, letehetjük, ha ilyen vagy, de azt gondoltam, te is örülni fogsz a hangomnak, de akkor mindegy.

– Beszélgethetünk, csak csodálkozom, ennyi.

– Miért csodálkozol? Miért ne hívhatnálak fel? Nem jöttél ma suliba, és kíváncsi voltam, mi van veled, ennyi. Már bocsánat, hogy érdekel a hogyléted. Tegyük le? Azt akarod?

– Nem, szívesen beszélgetek veled, ha egyedül vagy a sötétben, csak furcsa, azok után, amit tegnap mondtál.

– Ugyan már, mit mondtam tegnap, nem mondtam semmit, ne legyél túl érzékeny.

– Megint lúzernek neveztél, utálom ezt. És azt mondtad, sohasem fogok barátnőt találni. Hogy egyedül fogok megdögleni. Ezt mondtad.

– Mert felhúztad az agyamat, azért. A te hibád. Nem csoda, hogy kicsúszott a számon. De nem gondoltam komolyan, nyilvánvaló, hogy fogsz magadnak barátnőt találni, ne legyél bolond. Te is csak tizenhét éves vagy, mint én, előtted az élet.

– Nem, szerintem komolyan gondoltad, és igazad is van. Utána elgondolkodtam róla, és én sem látom, hogy valaha járna velem valaki.

– Ugyan már, ne beszélj hülyeségeket. Most egész jól beszélsz, észrevetted? Egyetlen egyszer sem dadogtál, amióta beszélgetünk.

– Igen, valahogy elmúlt. Biztos csak akkor jön elő, amikor valaki a szemembe néz. Pláne lány.

– Akkor neked mindig telefonon kellene beszélgetned a lányokkal, haha, látod, meg is oldottam a problémát. Tegnap azzal húztál fel, hogy nem értettem, mit akarsz mekegni nekem. Mert hiába vagy egy aranyos srác, ha nem beszélsz rendesen, akkor senki se fog megismerni, hogy milyen vagy belül, és senki nem fogja venni a fáradtságot, hogy próbálkozzon ötezerszer, érted? Ezért kaptam fel a vizet. De most egész jól elbeszélgetünk.

– Miért, te talán meg akarsz ismerni belülről? Sose éreztem.

– Hát pedig tudd meg, hogy kíváncsi típus vagyok. De veled nem lehet beszélgetni, te is tudod, ez az igazság.

– Igen, tudom.

– De ezen ne szomorodj el! Most teljesen jó, mindig így kéne beszélgetnünk.

– Veled nem jó beszélgetni, Eszter. Bántasz a szavaiddal. És nem csak engem.

– Ez hülyeség. És ezek csak szavak. Elszállnak. Szavakkal nem lehet bántani, csak a tettek számítanak. És hozzád se értem tegnap.

– De lehet bántani. Neked nagyon bántóak a szavaid.

– Jajj, anyám is azt mondja mindig, hogy élesebb a nyelvem, mint a kés, és egyszer meg fogom kapni a büntetésemet, mert „a karma körbejár” meg ilyenek. Nem tehetek róla, hogy őszinte ember vagyok, és ami a szívemen, az a számon. Nem az én hibám, ha valaki túl mimóza, és nem tud elviselni egy kis viccelődést.

– Egyáltalán honnan tudod a számomat?

– Kinyomoztam. Mondtam, hogy kíváncsi típus vagyok.

– Szerintem lelkiismeret-furdalásod van, azért hívtál pont engem.

– Nincs lelkiismeret-furdalásom. Ne cseszegess már. Nem csináltam semmit. Te vagy túl érzékeny. De azért örülök, hogy meg tudtuk beszélni a dolgokat. Újra szent a béke.

– Én nem érzem, hogy megbeszéltük. Nem intézheted el ennyivel. Én hazamentem, és sírtam egész este utána.

– Jajj, ne csináld már... Nehéz eset vagy, mondták már? Azt akarod, hogy bocsánatot kérjek? Nem fogok bocsánatot kérni, nem mondtam semmi durvát. Ne hordd fenn az orrodat. Ha akarod, holnap beszélgethetünk még a suliban. Majd elfordulok, vagy valami.

– Nem akarok a suliban beszélgetni. Túl sok ember van ott. Elmegyek hozzád.

– Te tudod, hol lakok?

– Igen… Én is kíváncsi voltam rád nagyon sokáig. És kinyomoztam.

– Nocsak-nocsak, a Lendvay Zoli, mik ki nem derülnek itt. Ezt nevezem. Nem is gondoltam volna. És így titokban tartottad?

– Persze. Te vagy a Király Eszter. Az egész gimi szépe.

– Jó, de attól még nyugodtan beszélgethettél volna velem. Nem harapok.

– De igen. Tegnap is kiderült.

– Jó, de mondom, hogy az a te hibád volt. Csak máskor is hívj fel, és simán beszélgethetünk, ahogy most.

– Te hívtál engem.

– Jó, tudom, szóval máskor is telefonálhatunk, mert úgy látszik, így nincs semmi akadályozó tényező.

– Én most akarok beszélgetni, személyesen. Elmegyek hozzád.

– Most, este? Tényleg eljönnél idáig?

– Igen. Igazából nem is vagy messze. És ez nem várhat.

– Hát, jó, a szüleim otthon vannak, de majd kimegyek a ház elé. Akár sétálhatunk is egyet, legalább elszívhatok még egy dugi-cigit, hihi.

– Tényleg bemennél velem a sötétbe, egyedül? Nem félsz?

– Nem hát. Miért, félnem kellene? De már nem haragszol, nem?

– De igen, azt hiszem, haragszom. Én is csak most kezdem felismerni. Ahogy végignézek az eltelt éveken, és látom, mi mindent csináltál velem és másokkal… Te megbántasz embereket, elszomorítasz embereket, akik semmi rosszat nem tettek, igenis haragszom, és meg foglak büntetni mindenért! Ideje, hogy valaki kiálljon ellened, és felelősségre von…

– Jó, akkor ennyit rólad, lúzer, hagyj békén. – bip!

 

– Anyu, miért vagy ilyen sápadt? Mi van?

– Most telefonált az egyik kis osztálytársnőd, a Zsuzsi. Téged akart felhívni, csak foglalt voltál.

– Igen, épp egy idiótával beszélgettem, mi történt?

– Úgy sírt, alig értettem, mit mond. A párhuzamos osztályból az egyik fiú öngyilkos lett. Lendvay Zoltán. Ismered?

– Mi, dehogy lett öngyilkos, most beszéltem vele, tiszta hülye, ide akar jönni, hogy lecsesszen…

– Nem, nem, a rendőrség szerint tegnap este állt be a halál. Most délután találtak rá az erdőben, nem messze innen, fel voltak vágva az erei…