S. Varga Zoltán

Hús
(Horror)

Júlia arra ébredt, hogy fáj a jobb karja. Kinyitotta a szemét, és sötét szobája fogadta, a rádiós óra vörös számjegyei szerint 02:27 volt. Egy nyögéssel kihúzta volna fájó karját a párna alól, de az nem mozdult. Biztos megint elzsibbadt, kiment belőle a vér. Bal kezével benyúlt a párna alá, és megragadta a jobb csuklóját. Jéghideg volt, mint egy hulla keze. Kihúzta a párna alól, és maga mellé ejtette. Meglepően nehéz volt, dobbant az ágyon, de Júlia nem érzett benne semmit. Ekkor jött rá, hogy csak a válla sajog, magát a karját nem érzi egyáltalán. Visszafeküdt, és háton fekve nyomkodni kezdte a felkarját. Félálomban, csukott szemmel nyomkodta az izmot, és várta, hogy az ismerős tűszúrások kíséretében visszatérjen belé az élet. Nyomkodta, nyomkodta, gyerünk már, aludnom kell, holnap endokrin zéhá, és még mindig nem tudok semmit a nyirokmirigyekről, jó, valamennyit tudok, de reggel át kell néznem, mert ha a Huth meghúz, akkor pedálozhatok a javításért, gyerünk már, de semmi sem történt. Csak az ujjaiban érezte a nyomkodást, már kezdtek fájni, a karja viszont hideg és érzéketlen maradt, akár egy gumitömb. Kipattant a szeme, megfordult, az ágy szélére ült, bal kezével felkapcsolta a kislámpát az óra mellett, a kapcsoló ugyanolyan hideg volt, mint a bőre, a fény az endokrinológia tankönyvre esett. Nézte a tankönyv vastag betűit és a borító zöld-fehér négyzetrácsos mintázatát, nyomkodta a gumitömböt, és nem történt semmi. Vastag a könyv, a borítón négy név, négy orvos-író dolgozott rajta, minden tudásukat beleírták a következő orvosgeneráció javára, igazán hálával tartozunk nekik, belefektették azt a sok kemény munkát, vajon mennyi honoráriumot kaphattak utána, biztos keveset, ebben az országban rosszul fizetnek mindenkit, aki próbál kicsit is jót tenni az emberekkel, az orvosokat, a tanárokat, a tűzoltókat, ő mégis orvos akar lenni, mert az apja is az, és neki összejött, így más választása nincs, főleg, hogy ők fizetik az egyetemet, hogy is mondhatott volna így nemet; annyit tanult, hogy Zsoltira se maradt ideje, de összeszorította a szemét, nem akart most Zsoltira gondolni. Nyomkodta a karját, és még mindig nem történt semmi, kimelegedett, a légzése is felgyorsult, szipogott, könnycsepp gurult le az arcán, ököllel ütötte a felkarját, és nem történt semmi. Felállt, és meztelenül, ahogy volt, járkálni kezdett a szobában, kalapáló szívvel, és közben ütögette, nyomkodta a gumitömböt. Karja csak lógott a törzse mellett, és kilengett, ahogy Júlia megfordult a könyvespolcnál, és visszaindult az éjjeliszekrényhez. Jajj, gyerünk már! Nyomkodta, masszírozta a felkarját egyre fáradó bal kezével, és kibuggyantak a könnyei. Most miért kell ennek történnie, és miért a jobb kezem, azzal írok, mi lesz velem, ha amputálni kell, ott van az a szerencsétlen srác is, aki lótuszülésben meditált, elaludt, mindkét lábában elzáródtak az erek, és mindkét lábát amputálni kellett, ilyen megtörténik, ilyen tényleg van, mi lesz, ha neki is le kell vágni az egész karját vállból, mi lesz, ha tényleg elzáródtak az erek, nem akar visszajönni, már rég vissza szokott jönni ilyenkor, most nem kapnak oxigént a sejtek, nem kapnak tápanyagot, máris halnak el egymás után, az egész karja el fog rohadni, már most is hideg, mint egy darab hús, amit a boltban veszel, és a válláról lóg, hozzá van csatolva, olyan, mint egy hulla karja, egy hulla karját csatolták a vállára, a törzséhez csatlakozik, keverednek a halott sejtek az élő sejtekkel, el fog rohadni, és a vérmérgezés elterjed majd a törzsében egészen a szívéig, ami közel van, és a szíve szétküldi a fertőzött, rohadt vért az egész testében, főleg, ha ilyen gyorsan dobog, és megfertőzi az agyát is, és a szeme fehérje is lila lesz, az arcán sötét foltok lesznek, mint egy hullának a boncteremben, gyerünk már, ütögette a karját, az megrándult minden ütéstől, ha beáll a hullamerevség, akkor nem fognak ilyen olajozottan mozogni az ízületek, akkor kemény lesz az egész és bűzleni fog, arcán könnyek folytak és zokogott, bárcsak itt lenne Zsolti, bárcsak több időt szánt volna rá, az évközi vizsgák nem fontosak, egy társ, aki veled van egy ilyen éjszakán, sokkal fontosabb, ő biztos kitalálna valamit, az erős kezével erősebben masszírozná, vagy bevinné a kórházba, neki autója sincs, senki sincs itt, aki segíthetne, megtörölte az orrát, és kiszaladt a konyhába, útközben jobb karja nekivágódott az ajtófélfának, de ő csak a koppanást hallotta, felkapcsolta a konyhai lámpát, és a mosogatónak esett, sírva, ügyetlenül töltött magának egy pohár vizet, és megitta a könnyeivel és orrváladékával együtt a víz felét, letette a poharat, és karja még mindig halott volt, remegő kézzel felemelte, és leejtette a pultra, csak a vállában érezte a rántást, a karja súlyát, felesleges súly, már nem tartozik hozzá, amputálni kell, mielőtt megrohad, mielőtt oszlani kezd, nincs mese, nincs más megoldás. A késtartó barna pácolt fa tömbjét nézte, az Ikeában vették együtt, mert a fiókban nem volt hely az evőeszközök mellett még a késeknek is, azokat külön helyen kellett tárolni, a pulton meg volt elég hely, csak egy késtartó tömb kellett, és rátaláltak erre a pácolt fára, ami súlyos volt, stabilan a helyén maradt és belefért az összes kés, még húsgombócot is ettek hazaindulás előtt, milyen boldogok voltak, mert nyár volt, szünet volt az egyetemen, csakis egymásnak élhettek éjjel-nappal, kihúzta a legnagyobb kést a tömbből, és megnézte a pengéjét, síró arca tükröződött az acélban, ezt Zsolti vette, japán gyártmány, borotvaéles, papírvékony és pillekönnyű a mérete ellenére, Zsolti ezzel vágta a marhahúst, és mindig odahívta, hogy ezt nézd, simán átviszi, sírva a pult széléhez húzta a bambusz vágódeszkát, amelyet a netről rendeltek, vastag volt és nehéz, Zsolti kecskeszakálla is milyen aranyos volt, és ő lemondott róla, szakított vele, hogy tehetett ilyet, a pultra rakta a nagykést, ráfektette halott karját a vágódeszkára, középre igazította, és ismét felvette a kést, szipogott, izzadt haja az arcába lógott, a késpengét a vállához helyezte, ahol a gyermekkori oltások helye látszott, nekinyomta a pengét a bőrnek, és semmi, halott, ejtett a bőrén egy vágást, és nem érezte, csak szétnyílt a seb, és láthatóvá vált a bőr vastagsága, a mélyben csak lila halott hús, Istenem, miért, miért, miért kellett ezt? Végtag amputálásánál először a csontot kell eltörni, de hogy tudná eltörni a saját vállát, talán a klopfoló kalapáccsal? Sírva lenyomta a pengét, fűrészelni kezdte a húst, a penge mélyebbre hatolt (simán átviszi) és semmi vér nem folyt, fűrészelt, és a penge csontot karistolt, Istenem, mit tettem, kinek ártottam, senki vagyok, csak Zsoltinak törtem össze a szívét, biztos ez a büntetés, nem akarom, nem akarom! Sírva fűrészelte a csontot, könnyei folytak az arcán, bárcsak kapnék egy esélyt, hogy helyrehozzam, még mindig szeretem őt!, összeszorította a szemét.

Kinyitotta, és fényes reggel volt, az ágyában feküdt. Döbbenten felpattant, az ágy szélére ült, és kezeit maga elé tartva hajlítgatta, fogdosta őket. Megkönnyebbülésében sírva fakadt, haja lógott, válla rángatózott a zokogástól. Aztán vörös arccal az éjjeliszekrényhez fordult, és felvette onnan a telefonját. Könnyezve, szipogva sms-t írt (kérlek gyere el hozzám, beszéljük meg!), mert akármi történjék is az emberrel ebben az elcseszett világban, mégis egyedül maradni a legnagyobb horror.