Sparrow

A Függetlenség Napja II.
(A novella korábbi változata megjelent az RPG.HU-n, 2005.10.10-én.)

2005. július 4., 10.34, ki tudja, hol

A golflabda pörögve szállt a levegőben, holdkráteres felszínét napfény fürdette. Röppályája felfelé ívelt, ám a Föld tömegvonzása bizonyult erősebbnek: a labda zuhanásba fordult, végül a pázsitra huppant, és elgurult egy fekete lyuk mellett.

- Affene egye meg, mellé. - A férfi levette árnyékoló kezét a homlokáról, mire szemét fény öntötte el. Hunyorogva fordult egy pingvinruhás alakhoz. - De majdnem bement, mi? Majdnem hole-in-one lett.

- Igen, uram, majdnem - bókolt a segéd. - Legközelebb talán sikerül.

- Ja, legközelebb - hagyta rá a pulóveres férfi. - Most gyalogolhatok oda. Biztos, hogy elromlott a golfkocsi?

- Igen, uram, sajnos azt nélkülöznie kell.

- Jól van, akkor menjünk.

Berakta a golfütőt a tartóba, a többi mellé. A pingvinruhás a hátára kapta azt, és a két alak megindult a pázsiton.

Egyszerre mély zúgás reszkettette meg a levegőt. A hallásküszöb alól érkezett, és olyan erős volt, hogy a férfiak gyomra beleremegett. Ijedten néztek körbe. A pingvinruhás egy kiáltással - amely elveszett a hangorkánban - az égre mutatott.

Az égen óriási, sötét korongok vonultak át, és sorban beárnyékolták a felhőket. Nagyon magasan lehettek, mégis hatalmasak voltak. Az egyik eltakarta a napot is, mire homályba borult a táj. Néhány pillanattal később visszatért a fény, ám ekkor újra eltakarta egy másik korong.

- Az istenit! - üvöltötte túl a zúgást a férfi. - Már megint ufók, vagy mi a szent szar?

A pingvin álla remegett, alig tudott megszólalni.

- Ú-úgy tűnik, igen, uram.

- A pokolba, ezt nem akarom! - keseredett el a férfi. Ökölbe szorította kezét, majd elkezdett fel-alá járkálni a szélben. - Rám fognak szállni, engem fognak cseszegetni, hogy csináljak valamit. Mi vagyok én, az úristen? És pont az ünnep napján! Elegem van az egészből!

Megtorpant. Levette derékszíjáról a telefonját, ledobta a földre és rátaposott. Könyörögve nézett segédjére:

- Mondhatjuk azt, hogy elromlott a telefonom? Kérem!

A pingvin megütődött.

- Na de uram! A biztonsági szolgálat is rendelkezik adóvevővel! - A hátuk mögé mutatott.

Geoffrey W. Push megfordult, és már látta a feléjük rohanó öltönyösöket. Elkeseredésében az égnek emelte arcát.

- Az istenit, utálok elnöknek lenni.

10:40, Amerika

Az utcákon kitört a pánik. Az autók egymásnak koccantak, az emberek rémülten futottak menedék után. Az újságírók izgatottan diktálták telefonjukba az eseményeket, több tévéstáb is kivonult. A lakosság szeme a tévéképernyőkre, a kamerák hada a különös űrhajókra szegeződött.

Minden nagyobb város felett ott lebegett egy korong. Tömegük eltakarta azt eget és árnyékot vetett az utcákra, a romos toronyházakra. A lakosság egy része megkövülten bámulta a jelenséget, míg mások eszeveszetten menekültek.

- Visszajöttek! - hangzott a kiáltás mindenfelől.

Valóban úgy tűnt, hogy a kilenc éve legyőzött idegenek visszatértek a Földre. A világ még az előző pusztítást sem heverte ki. A romok egy részét ugyan eltakarították, de az épületeket még nem építették újjá. Néhány kivétel azért akadt: a Fehér Házat például az elsők között restaurálták. Pár helyen még szünetelt az áram- és vízszolgáltatás, de nukleáris riadó már csak havonta egyszer-kétszer fordult elő. Whitmore elnök atomtámadása következtében minden tizedik gyermek torzan jött a világra. A problémát csak súlyosbította, hogy nemcsak az épületromokat, hanem az idegen űrhajók egy-egy városnyi maradványait is el kellett takarítani. A szemét lerakására már nem maradt hely, így a maradványokat egyszerűen a sivatagba, illetve az óceánba szórták. Az állami bevételek szinte teljes hányadát az újjáépítésre fordították, de a munka lassan haladt, és még a világ vezető hatalma is pénzhiánnyal küszködött.

A világ pokollá vált - de az emberek győztek.

Az 1996-os örömujjongás csakhamar gyászba fordult, amint az emberek körülnéztek a földön. Egy dolog azért megoldódott: többé nem létezett munkanélküliség. A romeltakarítók kifizetésére azonban nem jutott elég pénz. A mindig botrányra éhes sajtó élesen bírálta a kormány költségvetési politikáját, valamint felszólalt Whitmore elnök atomfegyver-használata ellen is; ezért ő csakhamar le is mondott, és helyére új elnököt választottak. Keagan elnök négy évig takarította a romokat, aztán el kellett hagynia a Fehér Házat egy másik férfi miatt, aki nála szebben tudott mosolyogni a plakátokon.

A takarítás folytatódott, és az öngyilkossági ráta lassan lecsökkent. A földönfutóvá lett emberek vigaszt leltek a munkájukban, és az egyre tisztábbá váló utcák is azt sugallták, hogy talán még sincs veszve minden.

Érthető hát a pánik, amikor ismét űrhajók jelentek meg az égen. Akik otthonaikban maradtak, bezárták az ajtót-ablakot, és remegve tapadtak a tévéképernyőkre, hogy a legfrissebb hírekről értesüljenek. Bár a korongok csak amerikai városok felett lebegtek, az egész világ figyelme rájuk szegeződött.

Egyszerre minden tévéadás megszűnt. Az emberiség egyszerre hördült fel. Rövid sercegés után kifehéredtek a képernyők, és négy fekete szimbólum jelent meg rajtuk.

14:22, Fehér Ház

– Elnök úr, a sajtó már várja.

Push elkínzott arccal nézett fel asztaláról:

- Miért kell sajtótájékoztatót tartani, amikor nem is működnek a tévék? Kinek az ötlete volt ez?

A titkárnő elmosolyodott.

- Elnök úr, a rádióállomások működnek, és sok helyen az internet is elérhető - magyarázta türelmesen. - Holnap reggel pedig az újságok is megjelennek.

- Akkor is - duzzogott Push. - Csak írom ezt a beszédet fölöslegesen, beszélek a nagy semminek. Karlnak is pont most kellett megbetegednie? Tudja jól, hogy utálok egyedül beszédet írni.

A titkárnő az ajtóban várt. Push észrevette magát, és rendet tett vonásain.

- Jól van, Mrs. Watson, megyek.

Felállt, felvette papírjait, majd az asztalt megkerülve a kijárathoz sietett. A titkárnő becsukta utána az ajtót. Végigmentek a szőnyeggel borított folyosón, miközben izgatott öltönyösöket kerülgettek.

- Van valami újság az űrhajókról? - kérdezte Push.

A titkárnő felvonta szemöldökét.

- Hát, csak amit a Védelmi Minisztérium mondott: hogy ezek nem ugyanazok, mint a kilenc évvel ezelőttiek. Kisebbek és nincs központi fegyverük.

- Micsoda? - torpant meg Push. - És engem miért nem tájékoztattak erről?

A titkárnő meglepődött.

- Tájékoztatták. Én vittem be önhöz a jelentést.

- Tényleg? - Push összeráncolta homlokát. Felnézett: - Akkor, amikor a kávét is hozta?

- Igen!

- Ja, hát akkor ne csodálkozzon. Nekem is csak két kezem van, és egyszerre csak egy dologra tudok koncentrálni. Ilyenek vagyunk mi, férfiak: maguk egyszerre többfelé is tudnak figyelni, de mi nem. Láttam erről egy filmet a Discoveryn.

Folytatta útját. A titkárnő egy pillanatig nézte a hátát, majd utánaszaladt.

- Na és a jelek? - kérdezte Push. - Ne mondja, hogy már azokat is megfejtették!

- Nem, uram, még nem, de dolgoznak rajta.

- Huhh, jól van, már azt hittem, erről is lemaradtam. Mi van még… Rájöttek már, hogy miért csak a mi városaink fölött lebegnek azok az izék?

- Sajnos nem, uram. Azt mondják, talán a vezető világhatalmi pozíciónk miatt. Vagy mert mi győztük le a múltkoriakat.

Befordultak egy sarkon, és tovább siettek a folyosón. Előttük biztonsági emberek tűntek fel, jelezvén a sajtószoba közelségét. Push nagyot nyelt, homlokán verejték csillogott.

- Jaj, semmi kedvem ehhez. - A nőhöz fordult. - Mi szólna, ha utána meginnánk egy kávét? Azt hiszem, ma késő estig dolgozni fogok; lehet, hogy szükségem lesz a segítségére.

A titkárnő elsápadt, de uralkodott vonásain.

- Igenis, elnök úr - felelte kötelességtudóan. - Számíthat rám.

- Köszönöm.

Megérkeztek. A titkárnő az ajtóban maradt, Push pedig belépett a terembe. A vakuvillogások sortüzén keresztül a pulpitushoz lépett, és hunyorogva belemosolygott a kamerákba. Talán felveszik a műsort, úgyhogy jó képet kell vágni. Lehet, hogy később majd lejátsszák. Megkopogtatott egyet az előtte meredő tucatnyi mikrofon közül, mire a terem elcsendesedett. Push megköszörülte torkát.

- Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Amerika Népe! Üdvözlöm a sajtó képviselőit, és a tévénézőket… rádióhallgatókat otthon, meg mindenkit. Kezdjünk is neki a sajtótájékoztatónak.

Maga elé nézett, és reszkető kezével feljebb emelte papírjait.

- Nos… minden nép életében eljön az a nap, amikor veszélybe kerül az élete és otthonainak biztonsága. 1996-ban nekünk is eljött ez a napunk, de sikerrel megmérkőztünk vele, és elűztük a zsarnokokat. Most újabb fenyegetés érkezett szeretett szülőbolygónkra.

Felnézett. - Azt mondják, ezek a lények mások, mint az előzőek; de szerintem ez nem számít: az idegen az idegen, egykutya. - Visszanézett a papírjába. - Ööö… ja igen. A lények általi fenyegetés nemcsak bennünket érint, hanem rajtunk keresztül az egész civilizált világot. És mi ezúttal sem fogjuk hagyni, hogy az idegenek elnyomjanak bennünket, hogy megfosszanak szeretett szabadságunktól, amelyet már a Függetlenségi Nyilatkozat aláírásakor kivívtunk magunknak. Akkor is zsarnokoktól szabadultunk, most is megszabadulunk, bízzanak bennem. - Átfordította a papírt. - Ennyi.

Felnézett, megvillantotta választásikampány-mosolyát. - Sajnos nem volt időm rendes beszédet írni, de a lényeg benne van. Kérdés?

Az eddig döbbenten ülő újságírók most magukhoz tértek, és egy emberként ugrottak fel.

- Elnök úr! Támadás vár…?

- Mi lesz az ünne…?

- Az emberek fél…

- Mi tervezn…?

- Elég, elég, kérem! - emelte fel hangját Push. - Csak egyenként! - Egy szőke nőre mutatott. - Tessék, szép hölgy.

A nő zavartan felállt. - Caroline Smith, Washington Post. Elnök úr, tudják már, mit jelentenek azok a szimbólumok?

- Jó kérdés, remek kérdés - bólogatott Push. - Nos, azokat még nem sikerült megfejtenünk, de nyugalom, már dolgozunk az ügyön. Rengeteg embert állítottunk rá, mind elismert kódfejtők. Kielégítettem a válaszommal?

A nő elvörösödött. - Igen, elnök úr, köszönöm. - Leült.

- Remek. Ön, hölgyem?

Most egy barna hajú, szemüveges nő állt fel.

- Lydia Cox, CNN. Mit tervez a Fehér Ház az idegenekkel történő kapcsolatfelvételt illetően? Próbálkoztak már valamiféle kommunikáció kialakításával?

Push szemöldöke felszaladt.

- Kommunikálni? Minek? Múltkor is feleslegesen próbálkoztunk vele. Ezúttal azonnali ellentámadáshoz folyamodunk; már utasítottam is a Védelmi Minisztériumot a támadás kidolgozására.

- De elnök úr! - csodálkozott a nő. - Az imént említette, hogy ezek a lények nem azonosak az 1996-os támadókkal. Biztos benne, hogy…

- Persze, hogy biztos vagyok benne, jól tudom, mit kell ilyenkor csinálni. - Szétnézett az izgatott sokaságon. - Nos, a tájékoztatót lezárom, még sok fontos dolgunk van. Isten önökkel.

Hangzavar támadt, de ő leszegte fejét, és kisietett a teremből. Elmosolyodott, amikor titkárnője mellé ért.

- Huhh, már vége is, mehetünk kávézni. Jól csináltam, ugye?

15:24, a Nemzeti Gárda bridgetoni légibázisa, Missouri állam

- Van kérdés? - kérdezte Stonehead ezredes. A teremben ülő pilóták egymást fürkészték, majd visszanéztek rá.

- Rendben. Most pedig figyeljenek. Ide kértem Steven Hiller ezredest, hogy a segítségünkre legyen. ő vezeti majd önöket odafent mint csoportparancsnok. De először is elmondja nekünk, mit kell tudni ezekről a lényekről. Steve?

A nagy Steve Hiller? A pilóták összebújva suttogtak. Az elefántfülű hős? Ide jött? Pletykálkodásra azonban nem maradt idő, mert a magas, fekete férfi már be is lépett a terembe.

- Vigyázz! - kiáltotta az ezredes, mire a terem egy emberként állt fel.

- Üljetek le, srácok, nincs erre időnk.

A férfi megállt a térkép előtt, és a pilótákat figyelte. Aztán megcsóválta a fejét.

- Mind nagyon fiatalok vagytok, de én is az voltam a támadás idején. Ennek a csatának az emléke egész életetekben veletek marad majd, arra mérget vehettek; és nem lesz szép emlék, akkor sem, ha győzünk. Ezt jobb, ha előre tudjátok.

Nos, fogalmunk sincs, most kivel állunk szemben, de az elnök azt mondta, támadjunk, így hát támadunk - hiszen tökös amerikaiak vagyunk, nem igaz? Ha el kell pusztítani valamit, mi megyünk és elpusztítjuk. Szétrúgjuk a seggüket, akárkik is ezek. Még nem ismerjük a harcmodorukat, de remélem, nekik nincsenek egyszemélyes cirkálóik; azok kegyetlen kis dögök.

Tanácsolni csak annyit tudok, hogy szóródjatok szét, és fürgén cikázzatok, akár egy pisztráng. És vigyázzatok egymásra. Én vigyázok rátok.

Az ezredesre nézett.

- A szivarokat már megkapták?

- Igen.

- Jó. - Visszafordult a pusmogó pilótákhoz. - Csata után pedig szivarozni fogunk, rendben? Az is, aki nem dohányzik. Ez parancs.

A pilóták nevettek.

- Rendben, én befejeztem - szólt Steven Hiller. - Jó vadászatot mindenkinek!

A pilóták elfoglalták gépeiket. Az F-15-ösök egymás után gurultak a felszálló zónába, páros hajtóművűk fülrepesztően visított. Steve a saját F/A-18-asába ült. Felvette sisakját, majd lecsukta a kabintetőt. Ellenőrizte a műszereket. A személyzet alaposan felkészítette a gépet: a tank tele, a szárnyak pedig roskadoznak a rakétáktól. Remek; talán nem lesz gond. Steve kilenc éve nem vett részt légiharcban, és őszintén szólva nem is vágyott rá.

Megmarkolta a botkormányt, és felnézett. A HUD ferde üveglapján keresztül látta, hogy az előtte lévő Eagle begyújtja az utánégetőit. A gép végigrohant a betonon, hajtóművének hőjétől az egész kép hullámzott, reszketett. A távolban látszott, ahogy a madár felemelkedik az égbe.

Most ő következik.

– Darázs Egy, itt a torony – reccsent a rádió. – A felszállási engedélyt megadom. Sok szerencsét.

- Köszönöm, torony, Darázs Egy felszáll. Vége. - A torony felé mutatta hüvelykujját, aztán felcsatolta a légzőmaszkot.

Bal kezével előretolta a gázkart, mire a gép engedelmesen előrébb gurult. Amikor pozícióba állt, Steve teljes gázt adott, és bekapcsolta az utánégetőt. A gyorsulás az ülésbe préselte. Feje a támlának szorult, mellkasa összenyomódott, lélegezni sem bírt. Az üveglapon gyorsan peregtek a számok, közeledett a kifutópálya vége. A megfelelő időpontban Steve maga felé húzta a botot, mire a gép felemelkedett. Most a magasságot jelző szám kezdett nőni, miközben egy nyilacska felfelé haladt az üveglap szélén. Steve arca eltorzult a maszk alatt, szeme előtt foltok ugráltak. A buboréktető fehérségbe burkolózott, ahogy a gép áthaladt a felhőkön, majd újra fény öntötte el a kabint: kék égbolt terült szét mindenfelé. Amikor a kijelölt magasságot elérte, Steve vízszintesbe állította a gépet. A nyomás megszűnt, végre fellélegezhetett. Elindult, hogy csatlakozzon a többiekhez.

15:53, Pentagon

- Felszálltak már? - aggódott Push a hadműveleti teremben. A taktikai monitort nézte, de ki érti azt a sok villogó háromszöget?

- Igen, elnök úr - segített egy tábornok. - Mind a harminchat gép felszállt; körülbelül húsz perc múlva elérik Jefferson Cityt.

- Jeffersont? Miért pont azt?

- Mert közel van a bridgetoni bázishoz, és nem túl nagy település. Először azt próbáljuk felszabadítani, aztán ha sikerül, bevetjük az egész haderőt a többi hajó ellen. Látja, uram? Az a piros háromszög jelöli Steven Hiller ezredest.

- Hiller? - vonta fel a szemöldökét Push. - ő volt az, aki elvitt egy élő példányt az Ötvenegyes Körzetbe, igaz?

- Igen, uram, ő volt az. A légicsatában is részt vett, és ő juttatta el a komputervírust az idegenek anyahajójára.

- Ez az ember egy hős! Majd szóljon rám, hogy ne felejtsem el kitüntetni.

- Uram, Whitmore elnök már kitüntette, rögtön a győzelem után - emlékeztette a tiszt. - Ezredessé is akkor léptették elő.

- Igen, tudom, de most majd ismét ki kell tüntetni. Kell a példakép az embereknek, akire felnézhetnek. - Megrovó arccal fordult az izomkolosszushoz. - Maga nem tanult szociológiát?

16.15., Jefferson City felett

A fekete korong mozdulatlanul függött az égen, árnyéka beborította a várost. A felhőrétegben lebegett, akár egy óriási, ködös diszkosz. Steve gyomra összeszorult a látványtól. Hát megint itt vagyok, gondolta.

- Jól van, emberek, lassítsunk hangseb alá - szólt a rádióba, és hátrahúzta a gázkart. A kijelzőn háromjegyűre csökkent a sebességet jelző szám. - Sasfészek, itt Darázs Egy - folytatta Steve. - Előttünk a cél. Tűzparancsot kérek.

- Darázs Egy, itt a Sasfészek. Amint elérték a célt, tüzelhetnek. Ismétlem, tüzelhetnek. Vétel.

- Értettem, Sasfészek, tüzelünk. Vége.

Ellazította magát, és a komputert támadó üzemmódba kapcsolta.

- Oké, fiúk, itt a vezérgép. Megkaptuk a tűzparancsot. Alakzatot bonts, várjatok a jelemre!

- Juhé! - éljeneztek néhányan.

A kötelék felbomlott, a vadászgépek kondenzcsíkokat húzva szétszéledtek. Steve a radarképernyőn figyelte, ahogy az apró pontok megközelítik a hatalmas zöld kört.

- Oké, a műszerek nem jeleznek pajzsot. Először próbálkozzunk egy Sparrow-val; amikor szólok, mindenki indítson el egyet. Készítsetek egy Phoenixet is, ha gond lenne. Kérem nyugtázni, vétel.

Sorban jöttek a visszajelzések a többi pilótától. Steve beállította a radarvezérlésű rakétát, és drukkolt, hogy elég legyen. A Phoenixet ugyanis drágán mérik: darabja kétmillió dollár. Becélozta az űrhajót; a komputer síphanggal jelezte, hogy lőhet. Már csak másfél kilométerre voltak.

- Tűz!

Az összes gép elindította a rakétát, majd egy fordulóval kitértek oldalra. Az acélnyilak párhuzamos füstcsíkokat húzva suhantak a fekete korong felé. Steve helyben maradt, és onnan figyelte a gyorsan hosszabbodó csíkokat. Az üveglapon lefelé pergett a szám, amely a becsapódásig visszalevő időt mutatta. Steve összeszorította a fogát.

Amikor a szám elérte a nullát, fehér villanás vágott az arcába. Hunyorgott, de erővel kinyitotta szemét, mert látni akarta…

***

- Mi történt, mi történt? - rimánkodott Push a monitor előtt. - Eltalálták?

- Még nem tudjuk, uram, várjuk a csoportparancsnok jelentését.

- Jaj, Isten adja, hogy sikerüljön…

***

A két és fél mázsás rakéták kétszeres hangsebességgel csapódtak a korong oldalába. A robbanással fényözön árasztotta el az eget, majd ennek lecsökkentével hatalmas füstfelhő vált láthatóvá, valamint a hajótestből leszakadó darabok. A monumentális korong megdőlt, és rézsútosan zuhanni kezdett lefelé.

- Éljeeeeen! - kiáltotta harmincöt torok. Steve csak eltátotta száját, de nem jött ki rajta hang. Valóban ilyen egyszerű volna? Itt valami nem stimmel.

- Jól van, emberek, felzárkózni! Rendeződjünk alakzatba.

A füstölgő korong és az árnyéka egyre közeledtek egymáshoz, végül a földön összetalálkoztak. Hatalmas lángcsóva vágott fel, akár egy vulkánkitörés, a gomolygó füst mindent eltakart. Úgy látszott, szerencsére a város mellé zuhant. És biztosan elpusztult.

Steve bekapcsolta a rádiót.

- Sasfészek, itt Darázs Egy. Vétel.

- Hallgatom, Darázs Egy.

- Jelentem, a célpont megsemmisült. Ismétlem, megsemmisült. Vétel.

- Nyugtázva, Darázs Egy. Szép munka! - A háttérből ujjongás hallatszott.

- Az majd kiderül, uram. Vége.

Elfordította gépét, és egy utolsó pillantást vetett a földön lángoló roncsra. Rossz előérzet gyötörte.

16:36, Amiens, Franciaország

Dr. Francois Bilan egész délután a tévéképernyőt bámulta. A fény szemüvegében tükröződött, és világosabbra festette ősz haját. Kényelmes foteljében ült, állát a tenyerére támasztotta. Lábánál nagytestű kutyája feküdt.

A kutya felemelte fejét. Egy nő lépett az elsötétített szobába, tálcáján gőzölgő porcelánkancsót egyensúlyozott. Letette a fotel melletti asztalkára, majd kiegyenesedett, és lesimította szoknyáját.

- Hoztam teát, Bilan úr.

Az öregember meglepetten nézett fel, mintha most ébredne.

- Köszönöm, Amelia - szólalt meg öregesen gyenge hangján. - Ideadná nekem a noteszemet, kérem?

- Máris, Bilan úr - biccentett a nő, és az íróasztalhoz lépett. Egy jegyzettömböt meg egy tollat adott az öregember kezébe.

- Köszönöm.

- Szívesen. Ha szüksége van még valamire, csak szóljon. - A nő kiment a szobából, becsukta az ajtót.

Az öregember keresett egy üres lapot, és lassan átmásolta rá a képernyőn látható jeleket. Sokszor nézett fel, hogy egyetlen apró pálcika se kerülje el a figyelmét, de végül sikerült a művelet. Nehézkesen feltápászkodott a fotelből, és a könyvtárszobába vezető ajtó felé indult. A jelek ismerősek voltak neki valahonnan. Az ókori, földi írásjelekre hasonlítottak - de vajon melyik nép és mikor használta őket? Ha ugyan tényleg földiek.

Zaj hangzott fel a háta mögül, mire ijedten megfordult. A tévéről eltűntek a jelek, és visszajött az adás. Egy riporter beszélt, miközben az ég felé mutogatott; izgatott hadarása betöltötte a szobát.

16:45, Amerika

Az űrhajók megmozdultak. Elúsztak a toronyházak fölött, mozgásukat kamerák erdeje követte. Egyre nagyobb részlet bukkant elő a kék égből, végül a korongok teljesen elhagyták a városokat, s nyomukban újra kisütött a nap. Az emberek értetlenül néztek egymásra.

Az összes várost elhagyták az űrhajók, és az ország közepe felé vették az irányt. A Pentagon taktikai térképen világosan látszott, ahogy összegyűlnek középtájt, Missouri állam fölött.

A korongok gyomorrengető dübörgéssel közelítették meg Jefferson Cityt. A lakosságon pánik lett úrrá. Akik a győzelmi mámorban előjöttek pincéikből, most újból visszamásztak. Sokan azonban az utcán maradtak, és megkövülten bámulták az ufókat.

A korongok libasorban érkeztek a helyszínre, és elrepültek lelőtt társuk maradványai fölött. A kerek árnyékok egymás után haladtak el a füstölgő roncs mellett, a zajtól remegett a föld. Mintha bálnák vennék szemügyre megszigonyozott társuk tetemét. Steven Hiller a támaszpont kantinjának tévéjénél ült, és összeszorult a szíve a látványtól. A kezében füstölgő győzelmi szivarra nézett, és undorodva elnyomta.

Amikor az utolsó korong is eltávolodott, az egész konvoj feljebb szállt. Libasorban emelkedtek az égnek, és elhagyták a légkört. Már csupán fekete pontok füzére látszott a kékségben, végül az is elenyészett.

Elmentek. A hír futótűzként járta be a világot, és az emberiség fellélegzett. Mindenki előjött rejtekéből, a családtagok megölelték egymást, a tábornokok kezet szorítottak. Push elnök büszkén fogadta a gratulációkat, és gondolatban már a Hősök Falán látta az arcképét, közvetlenül az első inváziót visszaverő Whitmore elnöké mellett. A sebtiben összehívott sajtótájékoztatón örömmel hirdette ki, hogy este megtartják a tűzijátékot. Az ország lelkesen ünnepelte a hőst, aki elijesztette az idegeneket.

Az űrhajók lassan úszva távolodtak el a Földtől. Amikor a Hold pályáját is elhagyták, fénysebességre kapcsoltak, és egy sorozatos villanással eltűntek a semmiben. A világűr újra nyugodt lett és mozdulatlan.

22:26, Fehér Ház

Kopogtak.

Push összerezzent. Becsukta a Kíváncsi kecske című könyvet, és íróasztala legalsó fiókjába rejtette.

- Tessék! - Kihúzta magát, lesimította nyakkendőjét.

A titkárnő lépett be, kezében mappát hozott.

- Elnök úr, két fontos dologról van szó.

- Nocsak, mi az?

A nő az asztalhoz lépett, és kinyitotta a mappát.

- Ez itt emailen érkezett - Egy iratot helyezett Push elé. - Steven Hiller ezredes leszerelési kérelme.

- Hogy micsodája? - Push döbbenten vette kézbe a nyomtatott papírt.

- Igen, uram; de van itt más is. Az előbb bemondták a rádióban, hogy Franciaországban egy nyugalmazott történész megfejtette mind a négy szimbólum jelentését.

Push felnézett.

- És mit jelentenek?

A titkárnő remegő kézzel tartotta a papírcetlit, és könnyeivel küszködve olvasta:

- Szeretet, segítség, tudás, testvériség.

(Scriptorium 5, 20. feladat: Ismert történet folytatása)