Sparrow

Mese az élet születéséről

A kezdet előtt nincs hang se csend,
Áll még az idő, teljes a rend…
(Ákos: A kezdet előtt)

Valamikor réges-régen a Föld még élettelen bolygó volt. Az Idő hangtalanul lebegett a kihalt táj felett: évmilliók teltek el esemény nélkül. Az éjszaka feketén terült a halott vidékre, s a csillagok gyémántokként izzottak a teljes égbolton.

De nem volt fenn a Hold. És a csillagképek nem vándoroltak az égen. És az éjszaka örökké tartott. Az Idő halott volt és hideg: éppúgy, mint ez a kopár föld.

A halovány derengésben kékesszürkének látszott a köves síkság. A földből éles sziklák meredeztek, egészen a látóhatárig. A távolban vulkánok apró tüzei égtek. De nem volt hang, és semmi nem mozdult - még szél sem fújt soha.

Egy szikladomb tetején fekete ló állt - egy büszke fejtartású, nemes állat. Szőre bársonyosan sima volt, teste formás, izmos. A csillagok fentről ragyogtak rá. Szemében vöröses fények tükröződtek, ahogy a messzi tűzhányókat nézte.
   A saját tűzhányóit. De övé volt minden szikla, és minden csillag az égen. Őt szolgálta a megfagyott Idő. Őmiatta nem kelt fel a Hold. Ő uralta az örök éjszakát, és mindent ezen a kopár világon - ő volt a Semmi. Évmilliókon át birtokolta a Földet, ám tudta, hogy uralma lassan véget ér. A változatlanság őrzője volt, de egy ideje úgy érezte, valami készül. Ez nyugtalanította őt. Valami meg akarja törni a rendet, az örök mozdulatlanságot; valami megerősödött benne, valami saját öntudatra ébredt testében. A változás volt az, a démon, mely nem tűri az egyhangúságot.

Volt idő, hogy harcolt ellene, hogy gondolatban ellenszegült - de mára beletörődött: szívében dühödten ficánkolt az erő, akár egy türelmetlen magzat, ami meg akar születni. Egyre erősebb lett, s már fájdalmat okozott a jelenlétével. Ki kell engednie őt, tudta, nem tehet mást.

Egyszer minden megváltozik - és a változásnak utat kell engedni. Ám minden kezdet valaminek a vége is egyben. Semmi tudta: ahhoz, hogy a Föld megváltozzon, és elkezdődjön rajta valami, ahhoz előbb neki meg kell halnia.

Fejét idegesen megbillentette. Lábával kapart egyet - néhány kavics pergett le a domboldalon -, aztán megindult lefelé. Patái kopogtak a kemény sziklán, és még több kavicsot indítottak útjára. Amikor leért a dombról, lendületét felhasználva tovább vágtatott: átugrált az éles sziklák felett, és csak futott, farka zászlóként lobogott mögötte. Izmai ugráltak bőre alatt, orrlyukai kitágulva szívták a levegőt. Sörénye fel-le csapkodott, patái dobogtak a talajon. Fekete selyem árnyék volt, maga az eleven örökkévalóság. Futott, csak futott a kősivatagban.

Egy vulkán lábához közeledett: a kifolyt láva széles tóban gyűlt össze előtte. Amikor odaért, lelassított, és közelebb lépdelt hozzá. Óvatosan vizsgálgatta a forró poklot. Az olvadék narancsszínben izzott, és bugyogva engedte ki magából a gázokat; felszínén apró lángok táncoltak. Az irdatlan forróságtól remegett a levegő, és a fény a csillagokat is elhomályosította.

A ló a köves partra lépett, mire patái vörösre hevültek. Aztán belegázolt a tóba. A láva sistergett, ahogy befogadta lábait, majd körülölelte testét. Ő beljebb ment, és úszni kezdett a lángok között. Körülötte fortyogott az olvadt kőzet, testének képe reszketett a hőtől. Sörénye meggyulladt, és lángba borult a nyaka, egészen a fejéig. Kitartóan úszott, de ereje elhagyta: egyre mélyebbre süllyedt. Már csak a feje látszott, végül az is eltűnt - ám mielőtt teljesen elmerült volna, a szeme is felparázslott.

Eltűnésével a felszín ismét egyenletes narancsszínűvé vált. A láva bugyogott, és kénes gázok törtek fel belőle.

És amikor eltűnt, a csillagképek megmozdultak az égbolton. Egy hullócsillag ezüstös ívet rajzolt rá, majd a horizontra érve elenyészett. És fújni kezdett a szél. És a vulkánok távoli morajlása is hallatszott már. Végre megindult az Idő kereke.

Az ég alján felkelt a vörös telihold, s miközben fényesedett, lassan felemelkedett a csillagok közé, mintha hírnöke lenne valaminek.

És ekkor zubogni, forrni kezdett a lávató felszíne. Az olvadék vadul fröcskölt, hatalmas tűzfalak emelkedtek. A dühöngő pokolból előbukkant a ló feje, majd az állat kigázolt a mederből, és felszökkent a parti sziklára.

De ez már nem ugyanaz a ló volt: teste fehérré vált, és vakítóan tündökölt. Megrázta magát a szikla tetején, széttárta hófehér szárnyait, és felágaskodva, diadalmasan nyerített az égre.

Megszületett az élet.