Sparrow

Fekete péntek
(A novella korábbi változata megjelent az RPG.HU-n, 2006.06.18-án.)

A whisky keserű tűzfolyamként csúszik le a torkomon. Sóhajtok, és a kiürült poharat az asztalra csapom. Majdnem eltaláltam a hamutartót, de mellé ment, még szerencse, jó nagyot csörömpölt volna. De ki hallaná meg ebben a zajban? Felnézek a bár közönségére. Háttal ülnek nekem a füstben, a színpadot bámulják. Láthatatlan vagyok itt a sötét sarokban. Ez itt az én asztalom, és ne is nézzen ide senki, mert beverem a képét.

Lenézek, és az üres poharat látom a kezemben. Hát ez meg mi? Nem jól van ez így. Elengedem, és az üveg nyakát markolom meg inkább. Félig van, ami elég nagy baj: hamarosan kifogy, és akkor vennem kell egy másodikat. Nem is, az már a harmadik lesz. Három üveg whisky: szép teljesítmény, öregfiú. Öntök a pohárba, óvatos vagyok, de csak nekikoccan az az átkozott a pohár szélének. Bugyogva ömlik a pia.

A poháralátét néhány fekete-fehér fénykép. Ahogy a barnás ital szintje emelkedik a pohárban, úgy mosódnak el alatta a kontúrok. Sikerül elvennem az üveget, mielőtt túlcsordulna a whisky, és eláztatná a fotókat. Leteszem az asztalra, és ismét a poharat markolom meg. Legurítom az egészet, és a fényképek mellé helyezem.

Ahh... megtörlöm a számat, és kezembe veszem a képeket. Még mindig nem hiszem el, ilyen nem létezik.

A képeken egy ablak, benne csókolózó szerelmespár. Lesifotó. A férfi háttal áll nekem, nem ismerem. A nő a feleségem.

Nyolc év. Nyolc rohadt év, és ezt teszi velem.

Ismét megmarkolom az üveget, de majdnem eldőlök a lendülettől, ezért most csak belekapaszkodom, megtámasztom vele magam, mint egy mankóval. Sikerült visszanyernem az egyensúlyomat. Sok lesz már ma estére. Örülhetek, ha nem esek le az asztalról. A haragom amúgy is elpárolgott már, feloldódott a kábulatban. Már csak annyit kérdezek: Miért? Miért tette ezt velem?

A képeket a magánnyomozómtól kaptam; délután találkoztunk a gyár előtt. Amikor átadta a borítékot, azt mondta, nem fogok örülni a látványnak. Igaza volt a rohadéknak. ő bezzeg örömmel tapogatta a vastag borítékját.

Felemelem az egyik képet, egészen közel tartom a szememhez. Biztos, hogy valódi? Nem csak valami montázs? A szürke szemcséket bámulom, de igazinak tűnik a kép. A pokolba vele. Leteszem a többi közé.

Megijedek egy pillanatra a felcsattanó tapstól. Véget ért egy szám, a közönség ünnepel. A színpadon egy kalapos néger hajlong, vigyorogva fogadja a tapsot. Mellette egy trombitás meg egy szaxofonos áll, hangszereik sárgán csillognak a fényben. Francnak ijesztgetik az embert.

Na és most mit csináljak? Megigyam ezt az üveget, vagy menjek haza? Wendy nem szereti, ha részeg vagyok. De mit érdekel engem, hogy mit szeret? Ezek után? Befoghatja a pofáját. Hazamegyek, és beszélek vele. Azt hiszem, hideg van kint. Majd jobban leszek, mire hazaérek. És megmondom neki, hogy elválok. El én. Nem leszek senkinek a megcsalt férje. Én nem, soha. Akkor se, ha szeretem.

Erre megint innom kell. Csak egy pohárral még. Töltök, és legurítom az adagot. Talán most már jobb lesz minden. Talán sikerül elfelejtenem. Most már nem szabad szeretnem őt. Na menjünk. Jó lenne hazaszólni, hogy otthon van-e egyáltalán. Vagy most is a bikájával hentereg? Átkozott...

Zakózsebembe gyömöszölöm a fotókat, aztán megmarkolom az üveg nyakát, és lenyomom, rátámaszkodva felállok az asztaltól. Ellépek onnan, megindulok az asztalok között. Felcsendül egy újabb dal, visít a trombita meg a szaxofon, miközben összevissza csattog a dob. Miért pont ide jöttem? Hát azért, mert ez esett útba. Imbolyogva vágok át az asztalok között, nekimegyek a székeknek, páran felnéznek rám, de meg ne szólaljanak, meg ne merjenek szólalni. Az üveg nyakát érzem a kezemben. Még jó, hogy magammal hoztam, így legalább nem lopják el. A néger most arról kornyikál, hogy fáj a szíve. Mit tud ő az egészről? Ez csak egy nyomorult dalszöveg, amit estéről estére ismételget, nem tud semmit az egészről.

Kezem nekicsattan a bárpult szélének. Megérkeztem. Le kéne ülni erre a székre pihenni kicsit. De nem, telefonálni akartam. Hol a telefon? Ez a fickó majd megmondja.

- Hé, hol van a telefon? - szólok a csokornyakkendős szépfiúnak, aki poharat törölget a pult mögött.

- Ott, hátul - bök arra a fejével, és folytatja a törölgetést. Szerencsés fráter: bizonyára minden este másik nőt szed fel, és nem kell olyan ostobaságokkal törődnie, mint a szerelem.

Kitolatok a két bárszék közül, és a mutatott irányba indulok. Útközben erős parfümillat csap meg, még a dohányfüstön keresztül is megérzem. Fájdalmas emlékeket ébreszt. Felnézek, és tekintetem egy vörös ruhás nő szemébe akad, aki hosszú szipkából szívja a cigarettáját. Haja szőke, hullámos, szeme zöld, és olyan, mint egy macskáé. Mintha rám mosolyogna. Ajka vörös, fogai fehér gyöngysor. Szebb, mint Wendy, hát persze, az a dolga, hogy szép legyen. Biztos ő lesz a csaposfiú mai zsákmánya. Sok szerencsét, éljenek boldogan. Elmegyek mellette, a sarokban álló telefonhoz. A parfümöt még ott is érzem, ujjaival cirógatja arcom.

Nekitámaszkodom a lambériás falnak. A whiskyt átteszem a bal kezembe, és felemelem a bakelit kagylót. Vállgödrömbe szorítom, és feltárcsázom az otthoni számunkat. Furcsa, de az elforgó tárcsa kattogását az trombitavisításon keresztül is meghallom.

Búg; kicseng. Biztos otthon van, és aggódik, hol lehetek már. Nem szoktam kimaradni. Mindig tudja, mikor érek haza: nyilván úgy időzíti az átkozott randijait is.

- Halló? Harry, te vagy az? - Izgatott a hangja.

- Én vagyok, drágám.

- Harry! Hol az istenbe' vagy már? Úgy aggódtam!

- Sem... semmi baj, drágám, csak összejöttünk kicsit a kollégákkal, és megittunk egy sört; minden rendben, csak kések egy kicsit, azt akartam mondani.

- Egy kicsit? Harry, mindjárt tizenegy óra! Örülnék, ha most már hazajönnél. Én már megfürödtem, és csak várok, azt se tudom, mi van veled...

- Nyugi drágám, mondom, hogy nincs semmi baj. Sietek haza.

- Remélem, nem ittál sokat, tudod, hogy utálom, amikor részeg vagy.

- Nem ittam sokat, ne... ne aggódj. Sietek haza. Szeretlek - teszem hozzá keserűen, aztán lecsapom a kagylót, mielőtt válaszolhatna. Nincs szükségem a hazugságaira.

Visszafordulok a füstös asztalok irányába, majd imbolyogva megindulok, el a bárpult előtt, a kijárat felé.

Kéz ragadja meg a felkaromat. Felnézek, a szőke nő az. Mosolyog.

- Ne siessen annyira - szól kedvesen. - Nem akar leülni és beszélgetni kicsit?

- Ööö, elnézést, haza... haza kell mennem. A feleségem vár.

- Ó, szóval nős - nyugtázza meglepetten. Szemével végigmér, s én követem a tekintetét. Jé, még mindig itt van az üveg a kezemben.

- Látom, szereti a whiskyt - jegyzi meg a nő. - Nem kínálna meg vele egy magányos hölgyet? Vagy azt is magával akarja vinni? Kupak nélkül?

Kérdőn néz rám, és a francba, igazat kell adnom neki. Az asztalon hagytam a kupakot. Az isten verje meg. Most már nem megyek vissza érte. Így meg nem vihetem el, ki fog lötykölődni. Egy sóhajjal felmászom a nő melletti bárszékre. ő mosolyogva nyugtázza győzelmét.

A csaposfiú előzékenyen lerak elénk két poharat. Töltök a nőnek.

- Köszönöm. A nevem Doris - nyújtja a kezét.

Leteszem az üveget.

- Harold Goodman. - A szorítása meglepően erős, körmei olyan vörösek, mint az ajka.

- Örvendek.

- Én is.

- Szóval? Elmeséli, mi bántja?

A huncut, zöld szemekbe nézek.

- Honnan tudja, hogy bánt engem valami?

- Ugyan - legyint. - Mikor iszik egy férfi egyedül? Csak akkor, ha bántja valami. Csak nem megcsalta a felesége? - mosolyog.

Rohadjon meg, még nevet is rajtam. Nem érdekel. A pult felé fordulok, és nagyot húzok az üvegből. Leteszem az asztalra, és megtörlöm a számat. A nőre nézek, akinek közben az arcára fagyott a mosoly.

- Ö... tényleg megcsalta? Ó, bocsásson meg...

- Nem érdekes - mormogom.

- Nem tudtam, sajnálom. De tényleg magára van írva. - Zavarában nagyot szív a szipkájából. - Nem akarja elmesélni? - sóhajtja a füstön keresztül.

- Nem.

- Ugyan, mondja már el, megnyugszik tőle. Kér egyet? - tartja felém a dobozt.

Kihúzok egy szálat a Kimből, számba veszem, és a nő öngyújtójához tartom a végét. Felizzik a parázs, a gyenge füstöt alig érzem. Adhatna még hármat mellé. - Köszönöm.

- Én is az italt. Nos?

Várakozóan néz rám, tényleg kíváncsi a történtekre. Úgy látszik, az se zavarja, hogy részeg vagyok. Összeszorított öklömet nézem a pulton. - Nem tudom, mi volt a baj - kezdek bele. - Én azt hittem, minden rendben van. Eltartom őt, dol... dolgoznia sem kell. Nem tudom, mi volt a baja. Szerettem őt, ő meg ezt teszi velem. A lelkemet adtam volna érte, ő meg... a hátamon át a szívembe szúrt.

- Ó, milyen szépen mondja - bókol a nő, miközben leveri a hamuját. - Költőnek gondolnám, de ahhoz túl izmos. Hol dolgozik?

- A Basin Acélműveknél, műszakvezető vagyok. Hetve... hetvenhat ember tartozik alám.

- Jól keres? Elégedett az életével?

- Mondjuk. Eddig az voltam.

- Lehet, hogy nem foglalkozott eleget a feleségével? Ööö, hogy is hívják őt?

- Wendy.

- ...Wendyvel. Nem lehet, hogy elhanyagolta a sok munka mellett?

- Nem hiszem - ingatom a fejem. - Nem tudom. Vannak túlórák, de amikor csak tudok, vele vagyok. Rendes életet élünk, étterembe is elviszem. Mindig ugyanott tartjuk a házassági évfordulónkat. Múltkor, amikor mentünk, másnap pont a mi asztalunknál végezték ki azt a maffiatagot, tudja.

- Ó, igen, olvastam róla az újságban - bólogat a nő, és idegesen leveri hamuját. Körbepillant, majd felém hajolva suttogja:

- Hallotta, hogy Benellit letartóztatták? Mit gondol, kivégzik végre?

- Nem hiszem - tiltakozom bágyadtan. - Azt a rohadékot sose fogják kinyírni.

Tony Benelli, a Családok Gyilkosa. Mindenki tudja róla, hogy Rork szenátor helyi csicskása, aki elvégzi helyette a piszkos munkákat; a szenátor úr keze így mindig tiszta marad. A kapcsolatukat persze még senki sem tudta bizonyítani, csak pletykaként terjeng a városban. De erről jobb nem is beszélni. Én is körbepillantok a bárban. Néhány öltönyös beszélget a közelben, nevetve csapkodják egymás vállát. Semmi szúrós tekintet, semmi zakó alá bújó kéz: nem hallottak bennünket. - Ne beszéljünk erről - nézek a nő szemébe, és ő bólogatva egyezik bele.

Visszafordulok a pulthoz, és egy darabig csak fújom a gyenge füstöt. A nő parfümje édesen keveredik a bűzzel, és eszembe juttatja a nászéjszakámat: Wendy is ugyanilyen illatot használt. Mostanában újból elkezdte magára fújni. Talán a bikája is ezt szereti.

- A büdös kurva - motyogom, és erővel elnyomom a cigimet.

- Haha, ugyan, ne mondja ezt! - mosolyog Doris. - A férfiak és a nők mindig megcsalták egymást, nincs ebben semmi különös. - Belekortyol a whiskyjébe, aztán leteszi a poharat, rám néz, szeme élénken csillog.

- És mit szándékozik most tenni? Hazamegy és jelenetet rendez, amúgy férfiasan, nadrágszíjjal?

- Nem - rázom meg a fejem. - Szépen, nyugodtan megmondom neki, hogy elválok. Aztán elmegyek valami... motelbe aludni.

Doris elnyomja a cigijét, és rám mosolyog.

- Nos, én tudok valami jobbat. Itt lakom a közelben. Franciát is vállalok, vagy amit csak akar, és magának kedvezményt is adok. Nos?

Döbbenten nézek rá az alkohol ködén át. Érzem, ahogy felmegy bennem a pumpa, minden szívdobbanással erősödik a düh, és kezem összeszorul az üveg nyakán.

Riadtan állok a kijáratnál, előttem az esőben ázó éjszakai utca. Az istenit, még ez is. Ittam, de most mégis kocsival fogok hazamenni. Az autómhoz sietek, cipőm csattog a pocsolyákban. Gyorsan, mielőtt kihívják a rendőrséget.

Hiába futok, máris eláztam: a nyakamba folyik a víz. Megállok, a kulcsokkal babrálok az ajtónál. Tenyerem véres, fájón lüktet. Még majdnem félig volt az üveg, amikor összetörtem a nő fején. De most nem fontos, mennyi volt benne: épp eleget ittam.

Beülök, bevágom az ajtót. Kapkodva dugom be a kulcsot, és indítok. A jobb oldali ablakon át látom a bejáratot, amelyen emberek tódulnak ki, akár a férgek egy hulla gyomrából. Gyorsan, mielőtt elkapnak és meglincselnek.

Kitolatok a parkolóból, majd kettesbe váltok, és megindulok előre. Huhh, már majdnem ideértek hozzám: láttam egy dühös arcot az esőáztatta szélvédőn át. Szívem sebesen ver, majd' kiszakad a mellkasomból. Gyorsabban! Tövig nyomom a gázpedált, és végighajtok az egyenes utcán. A fényszóró kettős alagutat vág az esőcseppek közé, az ablaktörlő elkeni az útmenti bárok neonfényeit. Még szédelgek kicsit, de azt hiszem, észnél vagyok. Csak egy pillanatnyi kihagyás volt, amikor leütöttem a nőt, nem tehetek róla, bárkivel előfordul, aki iszik. Csak nehogy elkapjanak a rendőrök, mert akkor végem van. Gyerünk haza, minél előbb.

Indexelés nélkül fordulok balra és feldöntök egy útmenti kukát. Visszakanyarodom a sávomba, és beletaposok a gázba. Dudálva húz el mellettem egy fehér autó. Bocs, ez egy ilyen nap. Vizes kezeimmel keményen szorítom a kormányt, tenyeremben izzik a seb. Folyton az a jelenet játszódik le bennem, amikor rávágok a nő fejére az üveggel, ő meg összeesik, lecsúszik a székről, és elterül a földön, közben meg potyognak rá az üvegcserepek. Újra meg újra végignézem a jelenetet. Ezt nem kellett volna. Lehet, hogy meghalt. Úristen, lehet, hogy megöltem!

Lehet, hogy én is bűnöző lettem: ugyanolyan szar alak, mint az a Benelli meg a többi bérgyilkos. Istenem, ugye nem? Ettől még nem lettem rossz! Ha elmegyek gyónni, vajon megtisztul a lelkem? Nem lehet, hogy ez az egy dolog elrontja az egész életemet! Én nem vagyok bűnös! Az aluljárókban gyerekek terjesztik a drogot, az Óvárosban bakfis lotyók árulják magukat, minden sikátorban gyilkosok rejtőznek, a maffia behálóz mindent... Én nem tartozom közéjük! Én kimaradtam mindenből, én tiszta vagyok, én gyertyafény vagyok a sötétségben. Engem nem kaparinthat meg a város, én nem vagyok rossz! Ugye nem?

Ismét befordulok egy sarkon, átmegyek a sárgán villogó lámpák alatt. Wendyt már megrontotta a város, hiszen megcsalt, ő már nem rendes nő: benne már nincs tisztaság. De én még tiszta vagyok!

Vörös fény lobban előttem, rendőrautó közeleg. Reflexből a fékre taposnék, de elnyomom magamban, ez most nem az az alkalom. A cirkáló kifarol előttem, elállja az utat, hosszú testén esővíz csíllog: így mégis kénytelen vagyok fékezni. Visító gumikkal állok meg. Máris megtaláltak? A bárban biztos felírták a rendszámomat.

A cirkálóból feketeruhás rendőrök ugranak ki, és pisztolyt szegeznek rám.

- Fel a kezekkel! Szálljon ki a kocsiból!

Dobogó szívvel engedelmeskedem. Kinyitom az ajtót, és kiszállok az esőbe. Közben egy riadt gondolat sürget. Nem szabad, hogy elkapjanak. Nem szabad, hogy lecsukjanak: akkor nem tudok beszélni Wendyvel. Nem akarom, hogy meglátogasson a fogdában, és ott mondjam el neki, hogy tudok a félrelépésről. Talán végig se mondhatnám, mert otthagyna. ÉN akarom őt otthagyni. A rácsok mögött elveszíteném a fölényes pozíciómat.

- Forduljon meg és térdeljen le! Lábakat összezárni!

Engedelmeskedem. Az öreg házfalak visszaverik a vörös fényt, az ablakszemek gonoszul izzanak, a kapuszájak haraggal bömbölnek rám: a város a lelkemet követeli. Zakóm már nehéz a víztől, a nadrágom is átázik, amikor az útra térdelek. Szemembe hideg patakok folynak. Istenem, hogy kerültem ebbe a helyzetbe?

- Kezeket a tarkóra!

Összefonom ujjaimat, a hajam nedves. Kéz tapogatja végig az oldalamat, fegyver után kutat. Tudom, hogy a rendőr másik kezében pisztolyt tart, és a fejemhez szegezi. Ezek nem szaroznak az emberrel: egy rossz mozdulat, és lelő, mint egy kutyát.

Nem szabad hibáznom.

Bal csuklómon bilincs csattan. Ez az utolsó pillanat. Fejemet jobbra fordítom, és kiütöm a pisztolyt a rendőr kezéből, majd meglepett arcába vágok. Elterül a földön. A társa tüzet nyit, a golyó fölöttem süvít el. Az autóm mögé vetődöm, egy pocsolyába. A karosszérián lövések kopognak, a szélvédő csörömpölve robban ki, darabjai rám potyognak. Az istenit, hat évig gyűjtögettem erre az autóra!

- Adja meg magát! - kiált a rendőr. - Innen úgysem menekülhet!

Jaj istenem, mit csináljak? Az első rendőr eszméletlen, de hogy intézzem el a másikat? Ha előjövök, biztosan lelő. Jól megcsináltam, a pokolba is.

A pisztoly ott hever a hátsó kerék mellett, csöpög rá az eső. Csak egy pillanat kellene, hogy érte nyúljak; addig csak nem lő le. Mibe keveredtem? Már lövöldözni akarok? Embert akarok ölni? Hogy jutottam idáig? Én csak haza akartam menni!
    - Jöjjön elő felemelt kézzel! Most!

Nagy levegőt veszek, és a pisztolyhoz vetődöm. Felkapom, és a rendőrre fogva elsütöm. Az a kocsija mögé vetődik, onnan viszonozza a tüzet. Csak kettőt lő, aztán csend lesz. Mi történt? Vajon eltaláltam? Csak újratölti a pisztolyt - hasít belém az iszonyat. Odafutok a cirkálóhoz. A rendőr mögötte guggol, lőszereket dugdos a kihajtott forgótárba. A mellkasára célzok, és kétszer elsütöm a fegyvert. Elterül, karjait széttárja, fegyvere az aszfalton csattan.

Megállok a rendőr fölött, egész testemben reszketek. A férfi még él, szájából vércsík folyik le, amit azonal elmos az eső. Hörög, mellkasa emelkedik-süllyed. Haldoklik. És én öltem meg.

Kicsúszik kezemből a pisztoly. - Sa... sajnálom - rebegem, holott tudom, ez már nem segít rajta. Én vagyok a hóhéra, én vettem el az életét. A lőporfüst még itt terjeng, keserűen marja a torkomat.

Távoli szirénavijogás üti meg a fülem, mire riadtan futásnak eredek. Én nem vagyok bűnös! Én nem!
    Lövés dördül, és valami hátba vág. Megtorpanok, visszanézek a rendőrre. A földön ül, kezében torkolattűz villan. Gyomorba vág a találat, erejétől az aszfaltra zuhanok. Ez nem lehet! Feltápászkodom, és görnyedten rohanok tovább az úton, bal felé, ki a tűzvonalból. Hasamban izzik a fájdalom, lenézek, az ingem már tiszta vörös. Nem akarok meghalni! A fájdalom azonban nem gyengít el, ahogy várom, épp ellenkezőleg: erőt ad. Most már minden mindegy. Letépem magamról a zakót és az inget, csak a véres trikó marad. Bal kezemen bilincs lóg, mutatja, mivé váltam. Haragomat a villámló égre üvöltöm. Ezután senki ne várjon irgalmat!

Menekülök, szirénák visítanak utánam mindenfelől. Felmegyek a járdára, és befutok az épületek közé, a biztonságosabb sötétségbe. A szmogtól barna falakon esőpatakok folynak le, a vakolat több helyen omlik, a gipszmintákat kikezdte az idő. Előttem tűzlétra magasodik. Lendületből ugrom fel rá, a súlyomtól ereszkedni kezd, de felszaladok rajta, és kilépek a tetőre. Végigfutok a lapos betonon a kémények és antennák között. Körülöttem vörös a horizont, mindenhol szirénák vijjognak.

A túlsó peremen lenézek. Alattam rendőrkocsi fékez, két bukósisakos rendőr pattan ki belőle. Egy pillanatnyi tétovázás nélkül ugrom. A sofőr nyakába vetem magam, földre teperem a száztíz kilómmal. Utána a másikhoz vetődöm, és bezúzom a plexi arcvédőjét, mielőtt megmozdulhatna. Ez is elterül. Kiveszem a kezéből a shotgunját. Végre van rendes fegyverem.

Átfutok egy sikátoron. A szeméthalmok között ijedt hajléktalanok pislognak. Már érzem, hogy gyengülök. Véreset köpök egy kartonpapírra. Lehet, hogy ez az utolsó éjszakám. Ha túlélem, holnap felkeresek egy orvost. Ha nem, annyi erőm még biztos lesz, hogy kitapossan Wendy belét.

Végre a házunkhoz értem. Felrohanok a lépcsőn. A kulcsaim szerencsére a nadrágzsebemben vannak. Kinyitom a kaput, és lihegve beljebb megyek. A lift elromlott a múlt héten. Felszaladok a lépcsőn, lépteim visszhangzanak a dohos lépcsőházban. Körbe és körbe, míg a negyedik emeletre nem érek. Csak nézzen ki egy szomszéd, csak merjen kinézni, basszameg.

Megállok az ajtónk előtt. Az oldalam szúr, egész felsőtestem fájdalomtól lüktet, levegőt is alig kapok. őrült ez az éjszaka, és lehet, hogy az utolsó számomra. De most már befejezem, amit elkezdtem.

Kulcsomat a zárba dugom, és bemegyek a lakásba. A folyosó végén fény: a hálószobában Wendy fekszik hálóingben, és valami ponyvakrimit olvas. Leteszi a könyvet, amint belépek.

- Harry! Végre, az isten szerelmére!

Tudom, hogy nem lát engem a sötétben. Puskámat a hátam mögé rejtve közelebb lépek a szobához, hogy rám vetüljön a fény. Wendy elkerekedő szemei alapján borzalmasan festhetek.

- Megjöttem, drágám. Mi a vacsora?

Felsikolt, és felugrik az ágyról. - Istenem, mi történt veled?

- Állj - lököm vissza. Előhúzom a fegyvert. - Maradj ott, te ribanc. Mindent tudok rólad. Hogy tudtál megcsalni? Hát nem adtam meg mindent neked?

Állkapcsa remeg, szóhoz sem jut. Nem csodálom: megváltoztam kicsit. Ez már nem az a tutyimutyi Harry.

- Beszélj!

- Mi.. mi.. mit mondjak? Honnan tudod?

- Magánnyomozót béreltem. Páran suttogták nekem, hogy néha egy ismeretlen autó áll a ház előtt. George meg látott téged a parkban sétálgatni valakivel! Először nem akartam elhinni, Wendy, hogy tehettél ilyet?

- Nem… nem mondhatom el. - Arca piros, maga elé néz. - Ez mélyebb dolog, mint képzeled.

- Áh, szóval komoly a dolog! És nekem mikor akartál szólni róla, hmm? Nem kéne elválni, vagy valami, mielőtt új kapcsolatba kezdesz? Olyan bonyolult lett volna?

Nem felel, továbbra is maga elé bámul.

- Válaszolj, ha kérdezlek!

Felkapja a fejét, szeme izzik.

- Mit akarsz most tenni? Lelősz, mint egy… kurvát?

Elgondolkodom. Nem, nem lövöm le: mégsem vagyok egy lelketlen vadállat. Leengedem a fegyvert.

- Nem, Wendy, életben hagylak. És tudod, miért? Mert akármit is tettél, én akkor is szeretlek. A feleségem vagy, és nekem számít az a nyolc év, ha neked nem is.

Ez hatott: Wendy szégyenében lesütötte szemét. Folytatom.

- Ma éjjel motelban alszom, holnap pedig keresek egy ügyvédet. És mindenkinek elmondom, mekkora ribanc vagy te, drágám. Viszlát.

Megfordulok, és visszamegyek a folyosón. Örülök, hogy sikerült: mégis jó maradtam, hisz megálltam, hogy ne lőjem le. Engem nem tud megkaparintani a város, én jó vagyok és jó maradok, akkor is, ha mindenki megrohad körülöttem.

Fájdalom robban a hátamban, és térdre zuhanok; a dörrenést csak ezután hallom meg. Honnan van pisztolya? Elterülök a linóleumon.

Tudom, hogy végem van, ezt nem úszom meg: a hátamon át a szívembe lőtt. Lehunyom a szemem, mindent elborít a sötétség - de agyam még felfogja Wendy utolsó mondatát:

- Nem érted... Tony Benelli szeretője vagyok.