S. Varga Zoltán

Jégszív
(A novella megnyerte a péceli könyvtár 500 szavas novellapályázatát. Februári kulcsszó: HIDEG.)

Bence tekintete olyan követelőzően sütött Vica arcába, hogy a lánynak a térde is elgyengült. A mélybarna szemekben szomorúság bujkált, mintha a fiú már sejtette volna a választ. Vica nem is bírta a látványt, lesütötte a szemét, a fiú átizzadt pólóját nézte inkább.

– Én… nem szeretlek, Bence – vallotta be. – Ne haragudj. Magam sem tudom, hogy miért, nagyon kedves vagy hozzám. Biztos velem van a baj.

A fiú sóhajtott. Fájdalmában oldalra nézett, a villamosmegálló üvegfalára, majd vissza.

– Szerintem is – mondta. – Nem tudok mást mondani, Vica. Én mindent megtettem, a tenyeremen hordozlak, nem tudom, mi mást csináljak még. Neked jégből van a szíved. Ezen én sem segíthetek. Szia.

Megfordult, és elsietett. Vica a fiú hátizsákos alakját nézte, ahogy belevész az utca forgatagába, és nagyot sóhajtott. Fájt a szíve. Lehet, hogy tényleg jégből van.

Újabb villamos közeledett a megállóhoz, ezért Vica is megfordult, és elment onnan. Közben megpillantott az út túloldalán egy oszlopon álló digitális órát, amely éppen átváltott a hőmérsékletre: 36°C. Vica maga elé nézett, és ment, épp csak annyira figyelve a külvilágra, hogy kikerülje az előtte totyogó embereket. Gyomrát összeszorította a tudat, hogy mindjárt nyári szünet, neki meg véget ért a barátsága Bencével, csak mert nem képes szeretni őt. Ezután talán egymáshoz sem fognak szólni, elkerülik egymást a gimiben, pedig mekkorákat beszélgettek és nevettek minden szünetben. Ezt elrontotta.

Könnyei elhomályosították a látását, de nem törődött vele, csak ment. Szembeszél lobogtatta meg a haját, és felborzolta csupasz karján a pihéket, de ezzel sem törődött, mert a bensőjében nagyobb hideget érzett, szétterjedt benne, mint egy vértócsa a padlón, a szívéből indult és megfagyasztotta a gyomrát, a derekát, a karjait is. Vica átölelte magát, és csak ment, leszegett fejjel. Bence mindennap nápolyit vett neki a büfében, a mai adag még itt van a táskájában, de mostantól ennek is vége. Az imént csak Vicának szólította őt, hidegen, hivatalosan, nem Vica-cicának, ahogy mindig, hiszen a barátságuknak vége: már nem érdemel kedvességet. Gyönyörű mély hangját sem fogja hallani többé, semmilyen szót sem fog hallani tőle, mert elrontotta, mert nem tudja viszontszeretni őt. Már az egész teste lúdbőrzött, fogai egymásnak koccantak, karjai reszkettek törzse körül. Hunyorogva nekifeküdt a szélnek, és csak ment, ujjai helyén jégcsapokat érzett, szűk farmernadrágja is megmerevedett a lába körül, lépni alig bírt benne, de megerőltette magát, kikerült egy félmeztelenül gördeszkázó fiút, és csak ment tovább, nyöszörögve, dacolva a jeges széllel. Fogai vacogtak, arca merev maszkká fagyott, erővel lehunyta a szemét, és könnyei apró jégdarabok formájában potyogtak le a ruháján. Már nem érezte a karjait, törzse teljesen átfagyott, bordái reszkettek, lábait csak gépiesen emelgette egymás elé jéghideg farmerjében, füleibe fájdalmasan mart az orkán süvöltése. A szél késpengeként vágta az arcát, a fülét, de ő csak Bencére gondolt, szomorú, mélybarna szemeire.

Nem bírta tovább, lekuporodott egy padra és összehúzta magát, kontrollálatlanul didergett, lehelete felhőkben pufogott belőle. Sírt, szeméből jégdarabok potyogtak a járdára, és ő Bence nevét zokogta a fagyos szélviharba.

Éjjel a rendőrség lezárta az egész teret, mert egy fiatal lány holttestét találták egy padon. A halál okát senki sem tudta megállapítani.