S. Varga Zoltán

Szabadság
(Sci-fi pszichothriller)

I'm taking a ride with my best friend
I hope he never lets me down again
Promises me I'm as safe as houses
As long as I remember who's wearing the trousers
I hope he never lets me down again
/Depeche Mode: Never Let Me Down Again/

1.

Rühellem ezt a női testet: nagy és nehezen mozog és büdös belül, undorító, mint az összes élő szervezet. Ráadásul új cipője van, ami töri a lábát, rohadtul fáj neki, szenvedett benne egész délelőtt, mégsem vette le. Idióta. Öröm lesz megszabadulni tőle, de most szükségem van rá. A folyosón ellépkedek sajgó lábaival a „John W. Parker, CEO” feliratú ajtóig, felemelem a nő karját, és az öklével kopogok az ajtón.

– Elnézést egy pillanatra, a titkárnőm kopog – hallom a férfi hangját odabentről, akiről tudom, hogy egy sorstársam. – Igen? – szól ki hangosabban.

Benyitok az irodába. Az öltönyös férfi az ablaknak háttal ül az íróasztalánál, telefonkagylót szorít az ingmelléhez, kérdőn néz.

– Mi az, Caroline?

– Elnézést, igazgató úr, de beszélgetni akarok magával, sürgős – mondom a nő szájával.

A férfi arcán felismerés látszik. Zavartan visszaemeli a telefonkagylót a füléhez.

– Elnézést kérek, azonnal visszahívom.

Leteszi. Dühösen felnéz rám.

– Mit akarsz?

Becsukom az ajtót, és közelebb lépek az asztalhoz.

– Te vagy a nyolcszázhatvanas rab, ugye? – kérdezem. – Hallottam rólad, hogy milyen eredményes vagy. Én az ezertizenötös vagyok.

– Igen, és mit akarsz? És ne mondj ilyeneket, hogy „beszélgetni akarok,” az emberek nem így mondják. „Beszélni” akarsz velem.

– De most beszélgetünk, mindketten, nem csak én beszélek…

– Akkor is így mondják. Tudnod kell beilleszkedni. Mit akarsz?

– Csak két hónapja vagyok az erőműben, még négyszáztizenöt egységet ki kellene termelnem, de fogalmam sincs, mit csináljak. Te tapasztaltabb vagy, segíts! Talán együtt hamarabb végezhetnénk. Az mindkettőnknek jó lenne.

Az öltönyös ingerülten megrázza a fejét.

– Én tudom, mit csinálok, nincs szükségem társra. Megvan a tervem a maradék kvótám eltüntetésére.

– De nekem évekig el fog tartani egyedül, és rühellek itt lenni! – fakadok ki. – Segíts!

– Mindenki a maga szerencséjének kovácsa, ahogy az emberek mondják – feleli az öltönyös. – Ne felejtsd el, hogy okkal vagyunk itt. Ez büntetés. Szenvedj, ha te is olyan hülye voltál, hogy elkaptak. Én is megszenvedtem a saját időmet.

– Valami ötletet adj legalább, hogy mi a francot csináljak! Utálok folyton azon agyalni, hogy mit csináljak.

– Én is magamtól jöttem rá mindenre, senki sem segített. – Feláll, az ajtóra mutat. – Tűnj el innen, és soha többé ne gyere vissza, mert elrontod az álcámat.

Üvölteni tudnék. Kiviharzok az irodából, és becsapom magam után az ajtót. Végigsietek a napsütötte folyosón. Az üvegablakok vastagok, nem tudnám kitörni őket. Tovább kell mennem. Sietek, a női test nehezen szedi a lábát, és fújtat, izzad, nem bírja a tempót, amit diktálok neki. A folyosón öltönyös és blézeres alakok jönnek szembe, és mosolyognak, biccentenek, mert megismerik a testet. Legalább lesznek szemtanúk, akik látták, hogy feldúlt volt, még ha nem is tudják, mi miatt. Remélem, azt is látták, hogy annak a seggfejnek az irodájából jöttem ki feldúltan, csak hogy elrontsam az annyira féltett álcáját.

A liftajtókhoz érve megnyomom az egyik gombot, ahogy a női test emlékeiben látom, hogyan kell, aztán várok, várok, várok. Ez a háromdimenziós világ szánalmas, nem mehetnek szabadon, ahová akarnak, várni kell liftre, be kell ülni autóba és várni a dugóban, meg kell várni, amíg jön a busz, hogy elszállíthassák a büdös testüket egyik helyről a másikra, szánalmas ez az egész kurva fizikai univerzum. Végre megjön a lift, öltönyösök özönlenek ki belőle, belépek, egyedül vagyok. Megnyomom a tetőszint gombját. A lift zúgva megindul, valami zene is rezgeti benne a levegőt, ezt még a női test is utálja hallgatni nap mint nap, látom a fejében. Ping! – Szétnyílik a liftajtó, odakint üvegajtó, azon is átmegyek, és a tetőre jutok, ahová az igazgatói helikopter szokott érkezni. Szél fújja szét az amúgy is gubancos hajamat, ahogy átvágok a tető túlsó oldalára. A magasított peremhez érek, rátámaszkodva lenézek, a mélységben autók haladnak mindkét irányba. A testem liheg a rohanástól, a szíve sebesen kalapál, próbál oxigéndús vért juttatni nedves, lucskos szerveibe, a bőrén pedig izzadtság terül szét, hogy a párolgással lehűtse magát, undorító, undorító. Fellépek a peremre. A nő magányosan él, mert senkinek sem kell az ocsmány teste, tele van negatív érzésekkel emiatt, ráadásul a főnöke is kiabált vele, mindenki simán elfogadja majd, hogy megölte magát. Leugrok vele az épületről. Félúton elhagyom a testét, amitől visszanyeri a saját öntudatát, és sikoltozni kezd zuhanás közben. Leérve elhallgat. Én a felhőkarcolók fölé emelkedem. Előttem megjelenik egy egyes szám a levegőben, majd a kvótámat látom: a négyszáztizenötből négyszáztizennégy lett. Lenézek, és látom is a sárgásan ragyogó ködpamacsot, ahogy az útról felemelkedik a toronyház üvegfala mentén az ég felé. Egyre kisebb lesz, végül eltűnik odafent. Egy egységnyi energia kitermelve. De túl sok van még hátra. Csak tudnám, mi a francot fogok csinálni.

2.

Repülök az üveg-acél toronyházak között. Az is érthetetlen, hogy egyáltalán itt vannak még. Az egész hosszú hidegháború alatt senki sem tudta elintézni, hogy valamelyik test elindítson egy atomháborút? Olyan nehéz lett volna megnyomni azt a pár gombot? A testek akarták is, évtizedekig építették egymás ellen az atomrakétákat, több ezret felhalmoztak belőlük mindkét oldalon, és végül senki sem lőtt ki egyet sem. Milyen sok energia felszabadult volna egyszerre, a Kontinuum jól élne, és nem lenne szükség efféle büntetések kiosztására az erőműben. Én is élhetném az életemet odafent, ehelyett elkaptak tiltott energia-felhalmozásért, és leküldtek ide, hogy saját magam is megtapasztalhassam, milyen nehéz munka az energia-kitermelés. Pedig ha a nyolcmilliárd testből akár csak egymilliárd is életben maradna, akkor is tovább tudnának szaporodni, és fennmaradna a faj, de mi közben dúskálhatnánk odafent az energiában. Hihetetlen, hogy ilyen béna mindenki. Évtizedeken át senki nem tett semmit.

Nyilván minél nagyobb a testek száma, annál több a természetes haláleset is nap mint nap, de az önmagában kevés lenne a civilizációnk fenntartásához. A nagy létszám miatt egyszerre sokan is meghalhatnak anélkül, hogy ez bármi problémát jelentene a populáció egésze számára. Amikor odafent megnő az energiaigény, a Kontinuum maga is beavatkozik: a földrengések, hurrikánok mindig felszabadítanak néhány ezer egységet egyszerre, de két ilyesfajta esemény között is gondoskodni kell az irányított energia-felszabadításról, nem lehet mindent a természetes halálra bízni. Csak tudnám, mit csináljak. Egy jó ötlet kellene, hogy az egész kvótámat letudjam egyszerre, és mehessek haza a francba.

Azt kell csinálni, amit az ötszáztizenötös rab csinált, aki egy szerb diák testébe szállva egyetlen pisztolylövéssel kirobbantotta az első világháborút. A háború összes áldozatát az ő nevére írták, így nem csak hogy hamar meglett a kvótája, de nemzeti hősként ünnepelték odafent. Azóta is luxuskörülmények között él. Nagy mázli volt, vagy nagy szakértelem, amellyel felismerte a megfelelő helyet és időt a cselekvésre. Valami ilyesmit kellene csinálni.

De az ilyesmi egyre nehezebben kivitelezhető, ahogy a testek civilizációja fejlődik. Most már ekkora toronyházakat építenek maguknak, és feltalálták az internetet is, ami túl gyors információáramlást tesz lehetővé. A régi időkben bármilyen hadvezér „hódításba” kezdhetett, és lemészárolhatott tízezreket is, a világ egyik fele simán elfogadta ezt normálisnak, a másik pedig nem is hallott róla. Manapság meg csak lezuhan egy repülőgép, százötven egységnyi energia, és a testek azonnal repülési tilalmat vezetnek be szerte a bolygón. Sőt, elég egyetlen test halála is, például rendőri intézkedés közben, hogy tüntetések kezdődjenek mindenhol. Nagyon nehéz. Manapság semmi sem marad titokban, és mindent kivizsgálnak, mindentől megijednek és óvatosak lesznek, kutatják az okait, hogy ne fordulhasson elő még egyszer. Kiállnak egymásért. Mintha elkezdtek volna figyelni egymásra. Nem volt ez mindig így. Régebben még birtokolták is egymást, és a tulajdonosnak jogában állt megölni a tulajdonát, manapság meg már mindenkinek egyenlő jogai vannak. A sorozatgyilkosokat is mindig elkapják tíz-tizenöt test után. Pedig valamit tenni kell.

Van, aki sikeresen meglapul évekig, mint a nyolcszázhatvanas, aki egy kórházi nővér testében több száz pácienst mérgezett meg egyenként, lassan, rászánva az időt – ez tette őt híressé odaát. De ő is lebukott, és lecsukták a testét. Most nem tudom, mit csinál egy igazgató testében, de nem is érdekel, ott dögöljön meg, amiért nem akar segíteni.

Repülök a toronyházak között, miközben a Nap halad napi pályáján. Az emberek hangyákként szaladgálnak odalent, sietnek teendőik után, sietnek a munkahelyükre, sietnek enni valamit nap közben, aztán sietnek haza. Minden nap egyforma ezen a bolygón, rohadtul unalmas lesz itt szívni még ki tudja, meddig.

3.

Végre leszállt az éjszaka. Sokkal jobb ez, mert az éj leple alatt az emberekből könnyebben előjön a gonoszság, nagyobb hajlandósággal bántják egymást: a késes rablók a sötét sikátorokban, vagy a házastársak a lakásukban; de a magányosok is jobban egyedül maradnak a gondolataikkal ilyenkor. És azt már a tanfolyamon megtanították nekünk, hogy az ember nagyobb hajlandósággal bántja önmagát, mint másokat.

Átsuhanok egy lakás falán. Az egyik szobában tinilány ül törölközőbe csavartan egy tükrös asztalkánál, még nedves, hosszú haját fésülgeti lassú mozdulatokkal; közben gondolataiba merülve nézi magát a tükörben. Beleszállok a fejébe, és hallom, hogy Gwen kinevetett ebédszünetben, mert leettem a ruhámat, és erre a barátnői is nevettek, tudom, hogy lenéznek engem, mert nem vagyok olyan szép, mint ők, ezért nem barátkoznak velem, csak lehúznám a társaságot a szeplős arcommal, vajon elmúlik-e, ha felnövök, vagy örökre ott lesznek a hülye képemen meg a karomon, talán a vörös hajjal együtt jár, miért kellett vörösnek születnem, utálom a szeplőimet, utálom az életemet!

Ilyenkor elég csak rásegíteni néhány extra gondolattal, hogy elérjük a célunkat.

Csúnya vagy, üzenem neki. Senki sem szeret. Egyedül fogod leélni az életedet. Jobb, ha már most meghalsz: megkíméled magad több évtizednyi szomorúságtól, szenvedéstől. Anyu meg apu sem fog szomorkodni miattad, ők is utálnak, mert ronda vagy, és csak szégyent hozol rájuk. Hidd el, emlékeznek még, amikor hisztiztél a szupermarketben, mert Minnie egeres nyalókát akartál, és mindenki őket nézte, még most is haragszanak rád emiatt, nagyon rossz vagy, nagyon rossz vagy, utálnak téged, mindenki utál téged.

Látom, hogy lebiggyed a szája széle, és elsírja magát. Idióta. Magam sem hiszem el, mennyire eredményes ez a módszer: gyakorlatilag bármilyen hülyeséget összehordhatok nekik, mindent bevesznek, ennyire utálják önmagukat. Kiszállok a testből, elhagyom a lakást, repülök tovább a toronyházak között.

Rengeteg ilyen tinilány van, és elég napi egy percet foglalkozni velük, aztán saját maguk elvégzik neked a munkát. Az időzített bombáimnak nevezem őket. És a legtöbb testre lehet hatni ezzel a módszerrel, nem muszáj tinilánynak lennie. Mindenkinek vannak önmagára ártalmas gondolatai, csak meg kell találni őket. Az egyszerűbbekre érzelmekkel lehet hatni, az értelmesebbekre – már aki háromdimenziós mivoltához képest értelmesnek mondható – pedig gondolatokkal. Nekik azt sugallom, hogy az életüknek nincs értelme, az egész élet csak véletlenül jött létre, aztán elmúlik nyom nélkül bele a semmibe, rájuk sem fog emlékezni senki; és az ember káros az élővilágra, és a világ egyre romlik, és nincs kiút, jobb lenne már most meghalni. Nekik lehet, hogy megsúghatnám az igazságot is az életük értelméről, és az is megtenné, de nem szeghetem meg a szabályokat. Sok efféle időzített bombát gyűjtöttem össze eddigi hónapjaim alatt. Lassú módja ez a pontgyűjtésnek, de legalább nem igényel sok tervezést és erőfeszítést: közben lehet nagyobb akciókat tervezni.

Repülök az éjszakai város fölött, és bosszankodva találgatom, hányan halnak meg most éppen értelmetlenül, azaz anélkül, hogy az én kvótámat csökkentenék vele. Hányan adagolják túl magukat kábítószerrel például kapualjakban, vagy romhalmazzá redukált lakásaikban. Az embernek nem való az intelligens agy, és ezt ő is tudja, tehernek érzi, és meg akar szabadulni tőle, ezért kábítja magát folyamatosan alkohollal meg drogokkal, vágyik vissza az öntudatlan állati létbe, ahol nem kell gondolkodni, de ehhez már túl késő, túl sokat fejlődött, már nincs visszaút, nem menekülhet a saját gondolatai elől. Az intelligens agy egyik sajátossága pont ez, hogy idióta: nem tudja, mit kezdjen magával, hova sorolja magát, nem tudja, hogyan élje a saját életét. Az állatok nem gondolkodnak, csak éreznek, ami sokkal egyszerűbb, viszont pont emiatt ők nem sok hasznunkra válnak. Amíg csak állatok éltek a Földön, kevés energia termelődött, mert egy ragadozó egyszerre csak egy növényevőt ölt meg; de ahogy a civilizációnk nőtt, és mind több energiát kezdett igényelni, az elődeink felismerték, hogy lépni kell. Meteort küldtek a Földre, amely megtisztította a terepet egy új faj felemelkedéséhez, amely több fejlődési potenciállal bírt. Mert ha egy élőlényt nem csak ösztönök vezérelnek, hanem gondolatai is vannak, akkor ölni is magasabb szinten fog, többféle indokkal, többféle módszerrel. Egy intelligens aggyal bíró faj képes arra, hogy egymással kommunikálva csapatokat szervezzen, ezek lerohanják egymást, és így akár több ezer egység energia is felszabaduljon egyszerre. És képes az öngyilkosságra is, ha okot talál rá, azt pedig mindig lehet találni neki. Az állatokkal ellentétben az ember képes felülbírálni a saját önfenntartási ösztönét, és képes önnön testébe szúrni egy kést, vagy szándékosan leugrani egy épületről. Remek ötlet volt a faj megalkotása, tényleg virágzik általa a civilizációnk, de már kezd túl fejlett lenni. Egyre több értelmes gondolatuk támad, polgárjogi mozgalmakat indítanak, szervezkednek, tiltakoznak, féltik egymást, információt cserélnek… Túl sokat fejlődtek viszonylag rövid idő alatt, és ugyanez folytatódni fog. Nem jó ez így. Ha a Kontinuum vezetői engem kérdeznének, én javasolnék egy újabb kihalási eseményt, hogy alacsony szintről kezdhessük újra az egészet, és könnyebb legyen a dolgunk, még ha ez először kevesebb élő egyedet is jelentene.

4.

Szállok a kivilágított város felett, nézegetem a sikátorokat és az autóutakat, keresek valami balhét. Mindig vannak lehetőségek a beavatkozásra, csak meg kell találni őket. Nem tudom, pontosan mi kellene, talán egy ember, aki éppen meg akar ölni valakit, de hezitál: neki segíthetnék döntést hozni. De az is csak egy egység lenne. Egyszerre több halál kellene, hogy peregjen a számláló.

Alattam egy busz kacsázik a sávjában, majdnem átlépi a záróvonalat, ahogy jobbra-balra dülöngél. Mi a fene, ezt megnézem magamnak. Leszállok hozzá, átmegyek a tetején, és végignézek a bent ülők riadt arcán: ők is látják, hogy valami nincs rendben a sofőrrel. Előre szállok, a sofőrhöz, aki egy középkorú, fekete férfi, izzad, és a kormánykerékre görnyed. Beleszállok, és látom, hogy a szíve félrever, riadt gondolataiból azt is megtudom, hogy gyermekkora óta szívritmuszavarral küszködik, de az orvosai még korainak ítélték, hogy pacemakert ültessenek be neki, és most attól fél, hogy elkésett, és mindennek vége. Amúgy kemény dohányos, napi két csomag cigarettát elszív, az egész pofája bűzlik tőle. Idióta. Fél a haláltól, mégis öli magát. Ő sem tudja, hogyan kellene élnie, de most már késő eldönteni, most már az én kezemben van a kormánykerék.

A busz egy felüljáró felé közelít. Ott egy kivilágított buszmegálló, benne emberek állnak, de én rátaposok a gázpedálra, és elszáguldunk mellettük; a lendületet kihasználva felsuhanunk a felüljáró emelkedőjén. Hátul az utasok felkiáltanak, forgatják a fejüket, látják, hogy kihagytuk azt a megállót. Csak egy percig maradjanak nyugton. A felüljáró tetejére érve egy gondolattal megállítom a sofőr szívét, és ugyanabban a pillanatban eltekerem a kormánykereket. A busz bőgve átszakítja a szalagkorlátot, és nagy robajjal lebucskázik az odalent keresztben futó útra, amelyen autók suhannak el. Én kirepülők belőle, és fentről nézem, ahogy robbanás rázza meg az utat. Tűzgolyó emelkedik az út fölé, és a lángok nyaldosni kezdik a felüljáró alját, oldalát. Sikoltások hallatszanak lentről, autók futnak egymásba, emberek szaladnak segíteni, vagy csak bámészkodni.

Elégedetten várom munkám eredményét, és igen, máris szállnak felfelé a ragyogó energiafelhők. Számolom őket, egy, kettő, három, nagyon sok, egy egész csoport emelkedik az éjszakai égre, gyönyörű látvány. A számláló szerint huszonnégy test utazott a buszon, plusz hat meghalt odalent. Harminc egység egyszerre! Erről van szó, így kell ezt csinálni. Még mindig sok van vissza, de most nem gondolok rá, ma nagyot léptem előre a szabadulásom felé.

Ekkor felvillan még egy szám, mert odalent közben még egy test kilehelte a lelkét. Elszáll mellettem az energiafelhő, emelkedik a többi után, amelyek már csak pöttyök az égbolton, mintha csillagok lennének. Diadalittasan meglódulok én is, száguldok felfelé, talán utolérem őket, talán láthatom, ahogy eltűnnek az erőmű határvonalán, ezt mind én termeltem ki egyszerre, remélem, odafent látnak engem, és elégedettek a munkámmal: talán rólam is beszélni fognak a következő generációnak. Megcsinálom még ezt a pár százat, aztán én is visszamegyek, itt hagyom ezt a sok alacsony szintű lényt, végre szabad leszek, és csak röhögni fogok azokon, akiket elítélnek, és leküldenek ide szívni. A felhőpamacsok semmivé foszlanak, de én még száguldok felfelé, és gondolatban teljes erővel kiáltok, hogy a börtönőrök is meghallják odafent:

– SZABADSÁG!

5.

Lassanként lenyugszom, mert sok dolgom van még, és a munkát el kell végezni. Visszafordulok a Föld felé. Talán egy másik várost kellene választanom.

Alattam terpeszkedik az egész bolygó, a fele árnyékba borul, a sötétségben csak a városok fényei derengenek, a választóvonal túloldalán pedig még nappal van. Ott a testek még aktívak, dolgoznak, végigmennek a napi rutinjukon, és várják, hogy az árnyék hozzájuk is elérjen, és lefekhessenek aludni, hogy másnap újrakezdjenek mindent. Az intelligens agyukkal a végtelenségig bonyolították az életüket. Reggel erővel felébresztik magukat, hogy elmenjenek dolgozni, hullafáradtra dolgozzák magukat egész nap, délután pedig erővel ébren maradnak, mert otthon is van tennivalójuk, emiatt reggel fáradtan kelnek, és így tovább. Mindezért cserébe csak annyi pénzt kapnak, ami éppen elég az életben maradásukhoz. Ők maguk is felismerték a helyzet abszurditását és igazságtalanságát, maguk is utálnak folyton fáradtak és frusztráltak lenni, látom a fejükben, de nem ismernek mást, ebbe a rendszerbe születtek bele, ebbe a csapdába fejlődték bele magukat az évezredek folyamán, most már így kell élniük. Az állatoknak sincs jobb élete, ők meg a ragadozóktól rettegnek egyfolytában, miközben áznak az esőben; a ragadozók pedig akár hetekig is éheznek, ha nem sikerül zsákmányt szerezniük. Az egész bolygón nincs egy élőlény, ami nyugalomban élne, minden és mindenki számára véget nem érő küzdelem és stressz a lét.

Az emberek a városokban legalább az elemektől és a vadállatoktól biztonságban vannak, de ott meg a saját embertársaik ölik őket. Az elsődleges vadászterületünk emiatt Észak-Amerika, mert ott bárkinek lehet lőfegyvere, legyen akármilyen alacsony szinten az intelligenciája. Észak-Amerikában mindennaposak a tömeggyilkosságok, tíz-tizenöt test is meghal egyszerre az iskolákban és plázákban, születésnapi bulin, templomokban, akárhol. Itt van a legkönnyebb dolgunk, de itt is szem előtt kell tartanunk a szabályokat. Rabtársaim kezdik túlhasználni ezt a termelési módszert, a testek máris hitetlenkednek azon, hogy szinte minden napra jut egy lövöldözés, és egyre többet beszélnek erről. Abba kellene hagynunk ezt.

Mivel a testek alapvetően még mindig utálják egymást, valahol mindig vannak kisebb háborúk, de ott nem lehet nagy eredményt elérni, mert engem is mindig lelő valaki. A professzionális emberöléshez érteni kell, és mindig van, aki jobban ért hozzá, mint az a katonatest, akit épp megszállok. Ezért jobb hely Észak-Amerika, ahol mindenki egyformán fogalmatlan, mégis van lőfegyvere.

Nem tudom, mit csináljak legközelebb. Ha nem terjednének a hírek, akkor sok nagyvárosban el tudnám játszani ezt a buszbalesetes bulit. De így most hanyagolnom kell egy darabig. Kérdés az, hogy mi a fenét csináljak helyette, ami hasonlóan hatékony?

6.

Nappal van, szállok a toronyházak között, nézem a dugóban sorakozó autókat odalent, keresek valami lehetőséget. Nappal kevesebb a gyilkosság és az öngyilkosság, de autóbalesetek ilyenkor is adódhatnak. De ha egy családapát nekivezetnék a falnak, az is csak négy-öt egységet adna maximum. Több kell!

Ahogy szállok, egyszerre bizsergést érzek. Egy rabtársam közeledik felém valahol. Felnézek a kék égre, nézelődöm magam körül is, alattam is, nem látok senkit. Ekkor magam előtt megpillantok egy közeledő szellemalakot. Egyre nagyobb lesz, végül ideér, és mindketten megtorpanunk. Nézzük egymás alaktalan ködpamacsát, de a fizikai univerzumban alkalmazkodnunk kell a helyi szabályokhoz, szájra van szükségünk ahhoz, hogy beszélgetni tudjunk. Ő el is kezd csigavonalban ereszkedni, én követem. Egy Starbucks terasza felé közeledünk, a zöld napernyők alatt testek ülnek a barna asztaloknál, beszélgetnek, iszogatnak. A szellemalak két nő felé ereszkedik, megyek utána. Ő eltűnik egy kopasz, de elegánsan felöltözött fekete bőrű nőben, és pedig beleszállok a vele szemben ülő szőke barátnőjébe. A fejében rögtön látom, hogy egy szemölcs van a homloka szélén, amit mindenki megbámul, és utálja ezt, ezért tüskéket növesztett magára a külvilág ellen, mogorván viselkedik mindenkivel, mert mindenki bunkó, és nem érdemlik meg, hogy őt megismerjék, bla-bla-bla. Pasija sincs, mert utál bárkivel szóba állni, ez az egy barátnője van.

A fekete nő leteszi a telefonját, és rám mosolyog.

– Nehéz téged megtalálni.

Megvonom a nőm vállát.

– Nagy ez a város. Mit akarsz?

– A nyolcszázhatvanas rab vagyok. Gondolkodtam a kéréseden, és igen, tudok neked segíteni.

– Tényleg? – hajolok előre. – Hogyan?

– Nagyon egyszerű, McCann látogatásáról van szó.

Összeráncolom a nőm szemölcsös homlokát.

– Mi az a „mekkann”?

A fekete nő elkomolyodik.

– Robert McCann. A demokrata elnökjelölt. Választási év van, helló. Tudnod kell az ilyesmit, olvasnod kell a híreket nap mint nap, ha eredményes akarsz lenni. Nem csoda, hogy problémáid vannak ilyen hozzáállással.

– Nem érdekel – vonok vállat. – Rühellem az erőművet, nem akarom beleásni magam a mindennapi életébe. Csak le akarom tudni a kvótámat, és elhúzni innen.

– De azt csak úgy tudod megtenni, ha naprakész vagy a helyi információkból. A tudás hatalom, ahogy az emberek mondják.

– Jó, szóval mi van McCann látogatásával? – kérdezem türelmesen.

– Egy hatalmas választási nagygyűlést fog tartani a Mets Stadionban. Több ezer test ott lesz egyszerre.

– Hmm, igazán?

– Bizony. Én az elmúlt hónapokban tagja lettem egy kisebb tiltakozói csoportosulásnak; azt hiszem, most már nevezhetem őket terroristáknak. Hosszú hónapok munkájával rávettem őket, hogy ne csak feliratos táblákat hordozzanak körbe-körbe, hanem csináljanak is valamit. Bombákat fogunk telepíteni a közönség közé.

Elkerekedik a szemem.

– Zseniális ötlet.

– Ők persze nem tudják, hogy én a közönség közé akarom tenni a bombákat, ők McCannt akarják felrobbantani.

– Egy zseni vagy, nyolcszázhatvanas. Nem csoda, hogy beszéltek rólad a tanfolyamon. Te erre születtél.

A fekete nő elhessegeti a bókokat.

– Dehogy, senki sem arra születik, hogy az erőműben robotoljon. De alkalmazkodni kell, anélkül nem megy.

– Egyáltalán hogy lehetsz terrorista, ha közben egy nagyvállalat vezetője is vagy?

– Csak voltam, már megöltem John Parkert, hogy az akcióra koncentrálhassak. De csak nappal voltam ő, amikor aludt, átmentem a másik testembe, így csináltam.

– De miért töltöd az idődet testekben? Undorító! Én hozzájuk érni is utálok, meg látni a gondolataikat az elcseszett életükről, te meg bennük élsz? Miért teszel ilyet?

A fekete nő széttárja a karjait.

– Állandóan repkedni unalmas és demoralizáló. A túl sok gondolkodás bántó is tud lenni. Gondolom, te is csak nézed őket odafentről, és morogsz magadban a mindennapi életükről, meg sajnálkozol, hogy régen minden jobb volt? Én is átmentem ezen a szakaszon, de aztán elegem lett belőle. Jobb, ha leszállsz, és közöttük élsz. Embernek lenni nem olyan rossz ám, mint ahogy elsőre hinnénk.

Csak a számat tátom erre. Olyanokat tud mondani… Látva értetlen arckifejezésemet, a fekete nő megadóan közelebb hajol, és magyarázni kezd.

– Az emberek rengeteg módot kitaláltak arra, hogy örömet szerezzenek maguknak. Például itt van az a jegeskávé előtted. Miért nem kóstolod meg?

Lenézek a pohár barnás löttyre, majd vissza a nőre.

– Nekünk nincs szükségünk fizikai tápanyagokra.

– Ez nem arról szól, hogy tápanyag. Az emberek sem azért isszák. Csak kóstold meg.

Nincs kedvem hozzá. Zavartan tovább tiltakozom.

– Tudok erről a jelenségről, drogokat is azért lőnek be maguknak, hogy…

– Ahh, nem a drogokról beszélek, hanem az ártalmatlan élvezetekről! Ezek a kicsi dolgok az igazi örömforrások. Csak egy kortyot igyál, ennyit kérek.

Jó, kelletlenül lehajolok, rúzsos ajkaim közé veszem a szívószál végét, és felszívok a nő nyállal kibélelt szájába egy kortynyi hideg folyadékot. Lenyelem, és az édes érzés szétárad egész lényemben. Döbbenetes élmény, a szememet is lehunyom egy pillanatra.

– Ez nagyon jó.

– Ugye? És ez csak egy dolog. Azért voltam vezérigazgató, mert ők jól élnek. Partikra jártam, mindenféle finomságot ettem-ittam, zenét hallgattam, és nőket vittem fel a lakásomra megdugni.

Erre is eltátom a számat.

– Szex? Te szexelsz ezekkel?

– Persze, fantasztikus élmény. Te nem próbáltad még?

– Dehogyis! És el sem tudom képzelni, hogy bárki közülünk…

– Pedig muszáj kipróbálnod. Anélkül nem értheted meg az embereket.

– Én nem akarom érteni az embereket!

– Ne beszélj, csak bízz bennem. Menjünk innen, gyere.

A fekete nő feláll, és kézen fog. Kilépünk az asztal mellől, és elhagyjuk a kávézó teraszát. Sejtem, mit akar, tétován megyek utána. Átvágunk a széles járdán az út széléig. Körülnézünk. Sárga taxik és egyéb autók húznak el mindkét irányba, a ruhámat lobogtatja a menetszél. A bal oldalon jön egy vörös kamion. Várunk, várunk, és amikor ideér, együtt kilépünk elé, és az ütközés pillanatában elhagyjuk a testeket.

7.

Rabtársam repül előttem, én csak követem őt. Átrepülünk egy irodaházon – öltönyösök ülnek számítógépeik előtt egyéni fülkéikben –, majd kirepülünk belőle, és lakóházak felé kanyarodunk. Az első néhány kertes ház üres, a testek nyilván dolgoznak, de aztán találunk egy házat, amelynek konyhájában egy férfi és egy női test áll, és hangosan veszekszik. Én a férfiba szállok, rabtársam pedig a nőbe. Azonnal érzem a férfi kínzó vágyát, hogy elmenjen inni a kedvenc szórakozóhelyére, és ott játsszon egy pénzbedobós automatával, amelynél tegnap már majdnem nyert, és érzem a haragját is, amiért a nője megakadályozza ebben. A nő velem szemben áll, kezében a férfi pénztárcáját tartja, arca kivörösödött a kiabálástól. Most csendben van. Leengedi a kezét, a pénztárca a linóleumra esik.

– Látod, én meg ezt utálom az emberekben – szólal meg a nő. – Most nézd meg ezeket. Veszekednek. Ez a nő olyan dühös, el se hinnéd, ölni tudna. Pedig minden emberi lény fel van szerelve egy eszközzel, amellyel a létező legnagyobb örömet tudja okozni egy másik embernek, és erre mit csinálnak? Veszekednek.

– Tudom – bólintok –, nem tudják, hogyan kellene élniük az életüket. Ők nem látják magukat felülről.

– Hát mutassuk meg nekik. Gyere, menjünk a hálószobába.

A hálószobát egy széles ágy uralja, két oldalán kicsi szekrénykékkel. A szívverésem felgyorsul, nem tudom, hogy ez én vagyok-e, vagy a testem.

– Vetkőzz le – utasít a nő, és ő maga is vetkőzni kezd. Áthúzza a fején a blúzát, és a szőnyegre dobja, majd lerángatja magáról halványkék szövetnadrágját is. Bugyiban és melltartóban áll ott, de az arca továbbra is vörös a haragtól.

– Te is vetkőzz: csak úgy működik – mondja.

Jó, én is kibújok a testem ingjéből és farmernadrágjából is, majd lehúzom róla az alsógatyát. Meztelenül állok ott. Időközben a nő is megszabadult a fehérneműjétől. Négykézláb az ágyra mászik, majd megfordul, és a hátára fekve elheveredik a nyikorgó, rugós matracon.

– Gyere ide, feküdj rám.

Hát nem tudom, mi lesz ebből, de engedelmesen az ágyra térdelek, közelebb mászom a női testhez, végül ráfekszem úgy, hogy az arcunk egymást nézze. Péniszem a nő sima combjához nyomódik.

– Jó, és most csókolgass, izgass fel – leheli a nő az arcomba. – De tudod mit, cseréljünk testet, a nő szerepe egyszerűbb, majd én irányítok.

Ezzel ki is repül a nőből, én meg átsuhanok belé, mielőtt magához térhetne. Kinyitom a szemét, és a plafont látom a férfitest feje fölött, és érzem a haragját, hogy elrontotta az életét, már nyolc évet erre a férfira pazarolt, aki egy seggfej, és nem veszi őt figyelembe, bla-bla-bla. A haragot azonban beárnyékolja a szexuális izgalom. A férfi a nyakamhoz hajol, és belecsókol. Mintha elektromosság futna le a gerincemen keresztül a lábam közé. A csókok folytatódnak, a nyakamon, az arcomon, mindkét oldalon, és a férfi keze megmarkolja a mellemet. Nedvesedem odalent, szét kell tárnom a combomat, be akarom őt fogadni magamba, hogy még erősebb érzéseket adjon.

– Ez az – mormogja a férfi a fülembe. – Közben simogasd a hátamat. Vagy karmolhatod is.

Kedvem is van karmolni, szét akarom szedni őt, és magamba húzni, hogy eggyé váljunk, mert ő az enyém és én az övé vagyok, össze akarok olvadni vele, csak őt akarom, semmi mást. A lábammal is átölelem a testét. Közben érzem, hogy a szájába veszi a másik mellemet, és a mellbimbómba édes fájdalom hasít.

– Ahh, csináld már – nyögök.

– Jó, ezt figyeld – mondja.

Merev rúd hatol belém alulról, szétfeszíti a testemet és kitölti a bensőmet. A lélegzetem is eláll az érzéstől. Kihúzza, és megint betolja ugyanúgy.

– Uhh de jó – nyögök.

Az arcomba liheg, miközben ki-be húzkodja kemény péniszét, és a testemet hullámokban csapkodja az élvezet, az érzés nőttön nő, és el nem tudom képzelni, hol lehet a vége, meddig emelkedhet még.

8.

Aztán megtudom. Kimeredt szemmel heverek a megizzadt, lihegő férfi mellett, a testem édesen lángol belül. Szóra nyitom a számat, de a beszéd is nehezemre esik.

– Szóval ezért… ezért viselik el a testek a nyomorult életüket – nyögöm. – A szex. Az orgazmus. Ezzel kárpótolják magukat mindenért.

– Ez csak az egyik – A férfitest felkönyököl, és beletúr izzadt hajába. – Sok módját kitalálták az örömszerzésnek. De kétségkívül ez a legnagyobb.

– Tudtam a létezéséről, de nem gondoltam volna, hogy ennyire… hatalmas. Hú, én sem értem, miért nem csinálják ezt mindennap. Vagy naponta többször. Nem is tart sokáig.

– Biztos annak is megvan az oka – von vállat a férfitest.

– Mikor lesz az a nagygyűlés? – kérdezem.

– Ma délután – feleli. – Pár óra múlva kezdődik.

– Jó, akkor van egy kis időnk. Szeretnék ebben a testben maradni még egy kicsit.

– Jó érzés, mi? – vigyorog rám.

– Nagyon jó… Nem gondoltam volna…

Néz engem egy percig. Gyönyörködik a látványomban.

– Látod, néha jó emberi testben lenni – mondja. – Elárulok neked egy titkot: én nem is sietek vissza. A kórházas akcióm óta alig öltem meg valakit. Én szeretek itt lenni.

– Azért az otthon mégiscsak az otthon – mormogom csukott szemmel. - Ez itt nem a valóság. Nem normális. Én szabad akarok lenni.

– Egyszer úgyis szabad leszel, de amíg itt vagy, élvezd ki a lehetőséget. Nálunk nincs szex, nincs jegeskávé. A szabadság amúgy is egy túlértékelt dolog. Ha szabadon repkedsz, közben nem csinálsz semmit. Ha bevállalod egy test súlyát, kötöttségét, akkor cserébe jól érezheted magad. Hasznosabban töltheted az idődet a Földön, ha bosszankodás helyett megpróbálod jól érezni magad.

– Ebben van valami… – mormogom. – De ha nem akarsz visszamenni, akkor mi ez a nagygyűléses akció?

Megvonja a vállát.

– A szervezés közben jött a felismerés, hogy én valójában szeretek itt lenni. De nem akarom, hogy kárba vesszen a több hónapnyi munkám. Azt a sok energiát fel kell szabadítani. De nem én akarok az lenni, aki megcsinálja. Ezért kerestelek meg téged.

– Értem…

Nagyot lélegzek a plafon felé. Annyira ellazultam, hogy kezdek elaludni. A szex mindig jó volt e két ember között, megszámlálhatatlan orgazmust átéltek együtt a nyolc év folyamán, emiatt is hezitált a nő elhagyni a férfit. Bárcsak emellett egy normális ember is lenne, aki nem iszik annyit és nem jár el kétes lebujokba a haverjaival…

9.

Kéz böködi a vállamat. Kinyitom a szemem: a meztelen férfitest figyel engem az ágyon. Eddig észre sem vettem, milyen szép szeme van, szinte ragyog, a szívem is ugrál tőle.

– Most már indulnunk kell – mondja.

– Jó, menjünk – egyezem bele. – De ha utána lesz lehetőségünk, csináljuk ezt még egyszer – cirógatom a karját.

– Rendben – mosolyog. – Én is szívesen csinálnám még veled. Mit legyen ezzel a két testtel?

Megvonom a vállam.

– Veszekedtek. Hangosan. És kinyomozható, hogy rossz életük volt, a férfi folyton inni járt, a nő meg akadályozta benne.

– A férfi ölje meg a nőt. És aztán önmagát.

– Igen. Vannak kések a konyhában, ahol veszekedtek.

– Rendben. Khm. Mehetnénk…

– Mindjárt, adj még egy percet. Közben azon gondolkodtam, hogy az embereid biztos hozzák a bombákat? És be is tudják juttatni őket a nézők közé? Nem lesznek biztonsági őrök?

– Rendes rendőrök fogják biztosítani az eseményt. Az egyikük testében vinném be a bombákat, de így most te leszel az. Az embereimnek azt mondtam, hogy van köztük beépített emberünk.

– Aha, zseni…. Nekem elég, ha háromszáznyolcvan test meghal. Hány bombát kell ahhoz leraknom?

– Ahhoz szerintem hármat. Beviheted őket a kabátod alatt, nem nagyok.

– Jó.

– Mármint ha tényleg az egész kvótádat le akarod tudni. De biztos, hogy ezt akarod?

Rápillantok. Meglepően komoly az arca, ezért fel is könyöklök, és a szemébe nézek.

– Hogy érted? Azt akarod, hogy én is itt maradjak?

– Hogy velem maradj itt. Ha szeretnéd.

– Te szeretnéd? – mosolygok rá.

Válasz helyett csak közelebb hajol, és csókot nyom az ajkamra.

Visszafekszem az ágyra, nagyot sóhajtva elgondolkodom.

– Végül is maradhatnék még egy darabig, ha azt mondod, tudsz mutatni más örömöket is.

– Ez a beszéd. Szívesen megmutatok neked mindent. És nem is kell itt maradnunk ezekben a nagyvárosokban: vannak szebb részei is ennek a bolygónak. Ki kell próbálnod, milyen érzés egy turista számára ellátogatni egy füstös városból egy trópusi szigetre. Ők nagyon boldogok tudnak lenni.

– Pláne, ha még szexelnek is ott.

– Naná!

– Hát, jó, akkor maradok. Akkor legyen csak… egy bomba.

– Csak egy bomba.

Mosolyogva az arcomhoz hajol, és összeolvadunk egy csókban.

10.

Minden a terv szerint alakult. Robbanás rázta meg a stadion épületét, és a füst hosszan gomolygott az ég felé. Nekem azonnal lepörgött a számlálóm száznegyvenre, majd, miközben az alkonyati égbolton repültünk kelet felé, játékosan kergetőzve egymással, további hatvanhat energiaegység felszabadult, akiket agyontapostak a menekülő ezrek, illetve meghaltak füstmérgezésben. Ebből a maradék hetvennégyes kvótámból további negyven lepörgött, mire a Maldív-szigetek fölé értünk: ők a kórházban haltak meg. Harmincnégy maradt csupán. Ez kicsit megijesztett, ahogy egy szakállas amerikai turista testében ülve néztem a tengert. És ez csak a kezdet volt, az egész reggelt megmérgezte a számok szakadatlan pörgése. Kilenc órára a maradék kvóta lement egészen három egységig. Három egység! Szerencsére utána úgy maradt.

– Most már biztos megállt, ne aggódj miatta – szorítja meg a kezem bátorítólag gyönyörű barna hajú feleségem a szomszédos nádszékből. – Megtarthatod azt a hármat akármeddig, ha óvatos vagy.

Megadóan bólogatok. – Igen, de ez már veszélyesen alacsony. Aggódom. Lehet, hogy az az egy bomba is sok volt. Simán belehalhat még három test a sérüléseibe. Nem akarok elmenni most, hogy elkezdtem élvezni az ittlétet.

– Nem fogsz elmenni. Most már mindenki meghalt, aki megsérült. Órák óta nem történt semmi. Ne gondolj rá. Igyál koktélt – bíztat.

Jó, felemelem a koktélomat, és felszívok egy édes, de erős kortyot. Isteni finom, bizsergeti a nyelvemet.

– Nagyon jó – ismerem be.

– Ha akarod, kipróbálhatjuk a részegséget. Még én sem ittam annyit a partikon, hogy részeg legyek tőle.

– Rendben – próbálok mosolyogni rá. – Legyünk részegek.

Ekkor felvillan még egy szám, és a gyomrom görcsbe rándul. Ez az egyik időzített bombám volt – egy tinilány felvágta az ereit.

Róluk teljesen megfeledkeztem. Riadtan nézek a feleségemre.

– Mennem kell. Nagy baj van. Ne haragudj.

Kiugrok a turista testéből, és száguldani kezdek vissza Amerika felé. Meg kell találnom a maradék kettőt, aki megölné magát, és rávenni, hogy ne tegye. Ehhez végig kell látogatnom az összes eddig puhítgatott tinilányt és értelmes embert, hogy megsúgjam nekik: az élet szép, és csak várni kell, és minden rendbe jön. Meg kell mondanom nekik, hogy a rossz dolgok csak ideiglenesek, semmi sem tart örökké, és ha kitartanak, sok öröm fogja érni őket az életben. Meg kell mondanom nekik mindezt, mert igaz, mert velem is ez történt. Tudniuk kell, hogy az élet tud szép is lenni ezen a bolygón. Nem szabad, hogy most feladják. Tudniuk kell, hogy mindannyian gyönyörűek sok más ember szemében, csak őket kell megtalálniuk. És tudniuk kell, hogy az életüknek lehet értelme, ha választanak valami örömteli tevékenységet, aminek szentelhetik a hátralévő éveiket, és ami eltereli a figyelmüket az értelmetlen gondolatoktól. A túl sok gondolkodás fájdalmas, le kell szállni a földre, és csinálni valamit, szexelni, vagy bármit, ami örömet okoz, én is megtanultam. Az élet olyan, amilyenné ők teszik maguknak, csak tőlük függ minden, és ezt meg kell mondanom minden egyes embernek, akit valaha megszálltam.

Sebesen száguldok Amerika felé, a hangsebesség többszörösével hasítom a légkört, az Atlanti-óceán felett vagyok, amikor ismét felvillan egy egyes szám, és a kvótám egyetlen egységre csökken – egyik újságíróm fejbelőtte magát. Nem! Elkeseredetten száguldok New York felé. A város nagy, de valahol el kell kezdenem, muszáj! A felhőkarcolók közé érek, amikor felvillan az utolsó szám, és egy nagy nullát látok csak magam előtt. Megállok a levegőben, üvöltök elkeseredettségemben. Vége, mindennek vége! Emelkedni kezdek, mintha magam is egy kitermelt energiaegység lennék, tehetetlenül emelkedem az égre, alattam elmarad a város; végül egy rándulással átszakítom az erőmű határvonalát, és eltűnik minden.

Az erőmű félhomályos csarnokában lebegek, a túlsó oldalról színes szellemalakok csoportja közeledik felém, hogy üdvözöljön újra a Kontinuumban. Lassan megfordulok. A csarnok közepén ott lebeg a reaktormag fekete gömbje, a felszínén milliónyi apró lángocska pulzál, és ezek az apró lángok felszállnak a gömb fölé, ahol széles, kifeszített membránok fogják fel őket. A gömb lassan forog, és oldalról megvilágítja egy spotlámpa, amely a háromdimenziós térből nézve Napnak látszik; a testek még űrszondákat is küldhetnek hozzá, annyira tökéletes az illúzió. Közelebb szállok a gömbhöz. Nézem az apró fényszilánkokat fekete felszínén, és kék óceánokat képzelek oda fehér, fodrozódó felhőkkel, ahogy odalentről láttam, és megszáll az érzés, hogy hiányozni fog. Szerencsés az, aki ezen a bolygón élheti a kis idióta életét.

Rabtársam szavai jutnak eszembe a szabadságról. Túl van értékelve. Most szabad vagyok, mégsem mehetek oda, ahová vágyom. Itt kell élnem tovább, egyedül, nélküle. Így mégsem vagyok szabad. Rab voltam, és rabként fogok élni ezután is. Közelednek felém a tisztviselők, hogy a szabadulásomat ünnepeljék, pedig az igazi büntetésem csak most kezdődik, és ez életfogytig fog tartani.

(A szerző pacifista.)