Sparrow

Délibáb

Az őrségváltást megelőző egy óra még unalmasabb, mint maga az őrség, de legalább felkészít a rád váró szenvedésre. Őrségváltás előtt megpucolod a fegyveredet, ellenőrzöd a felszerelésedet, aztán csak vársz. Ülsz a készenléti helyiségben, rágózol, kávézol, ronggyá szaggatott pornómagazinokat lapozgatsz, szétunod a fejed. Megkönnyebbülés, amikor kakukkol az a hülye falióra, amit Ernie szerzett, mert ekkor végre felállhatsz, és mehetsz átvenni az őrséget.

Aznap Ernie meg Derek adták a délutáni szolgálatot, mi meg Daviddel mentünk átvenni az éjszakást. Nem sok kedvünk volt hozzá: a században legtöbben utáljuk az éjszakás őrséget. Olyankor töksötét van, és nem történik semmi. Nappal legalább van valami mozgás, érted, olyankor lehet kurjongatni az árnyékos toronyból a többieknek, akik a növényeket csapkodják a tábor körül az izzó napsütésben. Az éjszaka unalmas. Dehát megbírjuk. Ez is egy feladat a sok közül.

Ernie-vel meg Derekkel a torony aljában találkoztunk.

– Szokásos – motyogta Derek, ahogy leért. Azaz semmi sem történt. Nem igazán formális jelentés, de mi itt a táborban nem adunk a formaságokra.

– Nem baj – vontam vállat. – Ha nincs hír, az jó hír. A létra még kitart?

Derek a fejét rázta. – Szerintem ideje lenne életveszélyessé nyilvánítani.

– Viccelsz, ez már akkor életveszélyes volt, amikor megépült.

Röhögtünk. Mindig eljátsszuk ezt a poént. Az átadás-átvételnek már szerves részét képezi a létra miatti aggódás. A létrát Joe ácsolta, de folyton újabb szögeket kell beleverni, mert szétesik. A kapu fölötti szögesdrót az én művem, és az még sose lazult meg, tökéletes konstrukció. A tábort körülvevő kerítést hárman ácsoltuk össze Derekkel meg Aaronnal két izzasztó napon, és az is sziklaszilárd. Ha a dzsungelből kirontana egy csapat vaddisznó vagy akármi, az sem tudná áttörni.

Felmásztunk a toronyba, és fegyverünket a szögekre akasztottuk. Jó faillat van ott. A banda főműve kétségkívül az őrtorony. Van benne két pad, egy kisasztal, és még egy biztonságos sarkot is kialakítottunk, ahol tüzet lehet gyújtani kávéfőzéshez. Már csak egy tévé hiányzik belőle. Igaz, műholdvevőnk nincs, de a kockafejűek talán ezt is meg tudnák oldani. Azért vagyunk itt, hogy őket őrizzük, amíg ők valamit csinálnak. Nem tudjuk, mit. Lerángattak minket ide a perui őserdőbe, hogy megvédjük ezt a csapat tudóst a dzsungeltől, de fogalmunk sincs, mit csinálnak. Valami szigorúan titkos kutatás. Annyit tudunk csak, hogy közvetlenül a Fehér Ház alá tartozunk, és hogy a világ, a média nem tud rólunk. Ez egy olyan része a dzsungelnek, ahol még sose járt ember, legalábbis ilyen civilizált kutatóféle nem. De eddig még indiánokkal sem találkoztunk. Összeraktuk a tábort, és őrizzük a kockafejűeket. Irak után kicsit fura egy dzsungelben szolgálni, dehát a katona oda megy, ahová vezénylik. Legalább kis változatosság. Csak az zavar, hogy azt sem tudjuk, miért vagyunk itt. Nem kötik az orrunkra. A mi dolgunk az őrzés, ennyi. Az ideális katona meg nem érez kíváncsiságot. Az ideális katonának nincs agya egyáltalán. Nem kérdez, csak végrehajt. Nem vagyunk elég intelligensek ahhoz, hogy megismerjük a Nagy Igazságot, biztos az a baj. A kockafejűek lenéznek minket, ezt tudjuk, de nem érdekel: mi is lenézzük őket. Folyton az arcukat törölgetik a szemüvegük alatt, meg legyezgetik magukat a papírkötegeikkel. Puhányak ezek a terepmunkához.

A meló egyszerű tehát, csak unalmas. Itt nincsenek aknamezők meg út szélén elrejtett bombák. Itt nem támadják meg a bázist a helyi lakosok. Itt nincsenek helyi lakosok egyáltalán. Itt nincs semmi, csak a zöld dzsumbuj meg a forróság, az eső és az unalom. De legalább a banda jó. Összetart bennünket a kockafejűek iránt érzett határtalan odaadás. És legalább lazaság van, senki sem cseszeget minket. A kockafejűek nekünk nem feletteseink, az egy szem századparancsnokunk meg jó srác. Simán le-John-ozzuk, a tisztelgés sem érdekli. Ő is örül, hogy messze van Washington.

A mellvédre támaszkodtam, és lenéztem a táborra. A lapos, könnyűszerkezetes épületek narancsszínben fürödtek a lenyugvó nap fényében. Felhőtlenül tiszta volt az ég: ezt szeretjük, mert így sokáig nem kell bekapcsolni a reflektorokat. Takarékoskodunk az árammal. Amit a kollektorok a nap folyamán beszívnak, azt éjjel leadjuk, de nem mindig tart ki a szufla napfelkeltéig. Este kilenc múlt, reggel ötig fogunk idefent dekkolni.

– Remélem, esni fog az éjjel – mordult fel mögöttem David.

– Miért?

– Tudod, hogy tud kopogni az eső az ilyen lapos tetőkön? A balfaszok lófaszt sem aludnának egész éjjel.

Mosolyogva visszafordultam a tájképhez. – Á, van elég bajuk. Mostanában nagyon lógatják az orrukat. Szerintem nem találják, amit keresnek.

– Gondolod?

– Ja. Amúgy meg nem fog esni, tiszta az ég.

– Hát nem örülök – csóválta a fejét. – Ha megtalálnák, amit keresnek, akkor legalább lenne valami értelme annak, hogy itt rohadunk ebben a dzsungelben.

– Tökmindegy. – Megfordultam, és leültem vele szemben a másik padra. – Mondj egy dolgot ebben a világban, aminek értelme van. Csak egyet.

– A Super Bowl, bazmeg – villant rám a szeme. – Nekem az fontos. Ha elszalasztjuk a balfaszok miatt, akkor kiherélem az összeset, azt most megmondom.

– Márpedig elszalasztjuk, tesó. Törődj bele.

– Faszodat – morogta. – Te törődj bele.

David nem volt éppen a legjobb barátom a csapatból, de őt kaptam, őt kell szeretni. Az a tipikus szögletes állú izomagy, aki beléd köt egy bárban, csak mert rá merészeltél nézni. Sose lehet tudni, mit fog csinálni a következő pillanatban. Nehéz jól kijönni vele. Úgy hallottam, verte a nőjét, mielőtt bevonult. A hadsereg valamelyest beidomította a normális viselkedésre, de nem éreztem jól magam a környezetében. Az a típus, aki nem borotválkozik, csak mert nem muszáj. Én azért ennél civilizáltabb vagyok.

– Egy tévé tényleg nem ártana – egyeztem bele. – Nekem is hiányzik a sport. Néha igazán néznék egy kis női teniszt.

– Ne is mondd, bazmeg – kapta fel a fejét. – Ez meg a másik. Kibaszottul nőhiányom van. Irakban legalább voltak kurvák. Itt se tévé, se kurvák, szopás ez a hely.

– Az biztos. De most ez van, ezt kell szeretni.

– Hát én nem szeretem, bazmeg. Alig várom, hogy elhúzzak innen a faszba.

Jól van. Szegény megint befordult. Nem szerettem ilyenkor a közelében lenni. Fogalmam sem volt, hogyan töltöm el vele a reggelig hátralévő nyolc órát. A többiekkel általában eldumáljuk az időt, de ők jobb fejek.

– Na én elmegyek, járok egy kört – jött a mentő ötlet. – Vagy te akarsz menni először?

Fintorogva megrázta a fejét.

– Most másztam fel ide. Meg nem mozdulok egy jó darabig.

– Oké, akkor majd jövök.

Felálltam, leakasztottam a szögről a fegyveremet, majd lemásztam a nyikorgó létrán. Előírás, hogy időnként körbe kell járni a területet, és én ezt örömmel végrehajtottam. Lehet nézelődni, és ki tudja, talán történik valami odakint. A kerítés mentén a kapuhoz mentem. A kapuőrséget is ketten adták: Joe, aki a létrát megalkotta, és Patrick, a kis szemüveges kockafejű-imitátor. A kaput Joe nyitotta ki, miközben színpadiasan az óráját nézte.

– Mi van bazmeg, kilenc óra hat perc van, és máris körbejársz? Davidre rájött az ötperc?

Felfújtam az arcom. – Fú, ne tudd meg, bazmeg. Megint a Super Bowl miatt anyázik.

– Gondoltam! Épp azon röhögtünk itt Pattel, hogy nem szívesen lennénk vele összezárva.

– Kösz az együttérzést – fintorogtam.

– Bármikor!

– Amúgy nem rossz srác ő sem, csak ne hozd szóba a focit – magyaráztam. – El kell terelni a figyelmét.

– Én még mindig azt mondom, hogy hazajutunk addig, még mindig tartom a fogadást.

– Veszíteni fogsz – ráztam a fejem. – Én egy centet se tennék arra, hogy ezek valaha is megtalálják, amit keresnek.

– Azt majd meglátjuk. Jó sétát. És ha indián csajokat találsz, nekünk is hozz egyet.

– Tetszene, mi?

Joe becsukta mögöttem a kaput.

Megindultam a dzsungel felé. Kopár földön gyalogoltam keresztül, amelyből rövid, kemény szárak álltak ki. Kiirtottuk a növényzetet a tábor körül, hogy láthassuk, ha valami közeledik. Csak a legszélső fákig mentem: magába az erdőbe nem hatolunk be egyedül, pláne ilyenkor. A napfény vörösen tűzött át a fekete páfrányok között. Tényleg mindjárt lemegy a nap. Ha majd David körbejár, neki már zseblámpát kell hoznia. Megindultam körben a növényzet vonala mentén, és nézelődtem, hátha találok valami szokatlant. Jó nagy sugarú a kör, félóráig is eltart, míg megkerülöm a tábort.

Az indián csajok emlegetése is egy szokásos poén a srácok között. Mindig reménykedünk, hogy egyszer pont kijön a dzsungelből egy naiv indián lányka, amikor az őr éppen arra jár, de ez persze sose fog megtörténni. Errefelé nincsenek vadon élő indián törzsek. Pedig ránk férne pár nő, ezt jól mondja David. Irakban tényleg voltak kurvák. Csak meglobogtatsz nekik pár amerikai dollárt, és jönnek rád, mint a legyek.

A tábor úgy nézett ki a távolból, mint egy fallal körülvett középkori város. Megcsóváltam a fejem. Felesleges volt annyit izzadni a kerítéssel: esküszöm, eddig egy pillangó se repült neki. A vörös napfényben fürdőző kerítés fölött csak a torony magasodott, a lapos épületek csak félig látszódtak ki. Az egyik nyitott ablakban megcsillant valami. Elröhögtem magam, amikor felismertem, hogy az egyik kockafejû szemüvege az.

***

Boldogok az együgyűek – ez jutott eszembe, ahogy néztem azt az őrszolgálatot teljesítő katonát. Mivel a kutatásunk eleddig sikertelen, üres óráimban van időm eltűnődni egyéb kérdéseken is. A bennünket szolgáló katonákon gondolkodom ilyenkor, mintegy hobbiprojektként. Boldogok az együgyűek. Nekik semmi dolguk nincs: valószínűleg csak nyaralásként fogják fel itt tartózkodásukat ezen a forró égövön. Nekik nem terheli felelősség a vállukat. Nekik nem kell eredményt felmutatniuk. Az ő tevékenységük nincs kihatással az egész bolygóra. Ha tényleg sikerülne megtalálnunk ezeket a lényeket, annak híre felforgatná az egész világot. Át kellene írni a tankönyveket, és mi mindannyian Nobel-díjat kapnánk. Mi ezen dolgozunk. Az a katona meg csak sétál. Csak őrködik.

Nem csak ez a fakerítés választ el bennünket, hanem egy egész univerzum. Kétféle ember van összezárva ebben a kis táborban. Két külön világ – néha nehéz elhinni, hogy ugyanahhoz a fajhoz tartozunk. Vajon a kutyák között is vannak magasabb és alacsonyabb intellektussal bíró egyedek? Léteznek okosabb és butább lovak? És a csimpánzok odakint az erdőben? Vannak köztük zsenik és együgyűek? Vagy ez csak az emberre jellemző? Nem mintha megvetném őket. Az emberiség nagy része közéjük tartozik. Mi vagyunk kisebbségben. Mégis, valahol fáj. Ez csak egy érzés, és nehéz megfogalmazni. Fáj, hogy én egy ember vagyok, a teremtés koronája, intelligens lény, aki kutatómunkájával előbbre viszi az emberiséget, és a DNS-em mégis megegyezik ennek a katonáéval, aki semmit sem tesz. Az én elmémben az egész Föld forog, ez a katona meg nem lát tovább... nos, valószínűleg a péniszénél. Most vagy őt ne nevezzék embernek, vagy engem nevezzenek valami másnak. Ahh, de elég a negatív gondolatokból. Nyilván csak fáradt vagyok, az a bajom. Mindjárt lemegy a nap – azt hiszem, ma korán nyugovóra térek.

***

Leszállt az éjszaka. A toronyban álltam egyedül, és próbáltam ébren maradni. Ezúttal David ment őrjáratra. A mellvéden könyököltem, arcomat legyezgette a hűs éjszakai szél, és a fekete messzeségbe bámultam, ahol David zseblámpája imbolygott. Már majdnem befejezte a kört, és még rá se szóltam rádión. Leemeltem a beszélőt a falról.

– Egyes toronyőr kettes toronyőrnek. David, minden rendben? Vétel.

A távolban megtorpant a fénycsóva, és felhangzott a válasz:

– Áh, akkorát baszódtam, mint az ökör, csupa sár vagyok bazmeg. Neked sincs pótgatyád, mi?

Elröhögtem magam, elővigyázatosan eltartva az ujjamat a gombtól, nehogy David meghallja. Végül megköszörültem a torkomat, és visszaszóltam:

– Nincs, de felőlem leveheted, nem vagyok szégyenlős. Vétel.

– Oké. Vétel vége.

Visszaakasztottam a beszélőt, és leültem a padra. Ásítozva vártam Davidet. A karórám 0:32-t mutatott. Még négy és fél óra, ráadásul vele... Nem tudtam, mi a francról beszélgethetnénk. Már megvitattuk, ki a tíz legszebb nő a világon. Ez jó sokáig eltartott. Azután megegyeztünk abban, hogy megdugnánk Nicole Kidmant még úgy is, ha Obama fejét operálnák a nyakára. És hogy az Avatarban szereplő helikopteres csaj valójában leszbikus ugyan, de mi simán jó útra térítenénk. Nem volt már miről beszélgetni. Persze a Super Bowl kivételével. Eddig sikerült elérnem, hogy ne terelődjön rá a szó. De mi lesz ezután? Kérdezhetném az exnőiről. Bár lehet, hogy rossz ötlet lenne, úgy tudom, verte őket: nem kéne szóba hozni. Nem akarom tudni, milyen elbaszott élete volt a hadsereg előtt. Esetleg megszeghetnénk a szabályt, és egyikünk alhatna reggelig. Talán ez lenne a legjobb megoldás. Ernie-vel egyszer megcsináltuk, és senki...

Megnyikordult a létra. Odakaptam a fejem a nyíláshoz. Újabb nyikorgás. A szemem tágra nyílt. Felugrottam, és leakasztottam a fegyveremet a szögről. Előírás, hogy a kettes őr mindig rádiózik az egyes őrnek, amikor visszatér a toronyba. Az egyes őr lenéz, megállapítja a személyazonosságot, és csak ezután jöhet fel a kettes. Nem lehet csak úgy felmászni szó nélkül! Ha ez David, le fogom cseszni, nem érdekel, ha dühös lesz.

– Ki az? – kiáltottam a nyílás felé. A nyikorgás folytatódott. Egy lépés, még egy lépés, szuszogás. Semmi válasz.

– Ki az? – ismételtem. – David? Te vagy az? – Felemeltem a fegyverem.

Előbukkant David borostás arca a nyílásban. Meglepődött, amikor meglátta a puskacsövet.

– Ne lőj! Csak én vagyok.

– Bazmeg, nem jöhetsz fel csak úgy! Mi a fasz van veled? Miért nem rádióztál?

David felmászott, és csak állt ott zavarodottan.

– Elnézést – mondta végül.

– Elnézést? – nem hittem a fülemnek. – Le is lőhettelek volna, te állat! Mi ütött beléd?

– Semmi – mondta. – Jól vagyok. – Leült a padra.

– Bazmeg... – megcsóváltam a fejem. Visszaakasztottam a fegyveremet a szögre, és leültem Daviddel szemben. Remegtem a haragtól. Irakban szó nélkül ledobtam volna egy gránátot, és most halott lenne ez a hülye fasz. Efféle hibákat nem lehet elkövetni! Már nem is akartam beszélgetni vele. Tőlem csendben is végigülhettük volna az előttünk álló négy és fél órát.

David csak ült, oldalra nézett, és valami álmodozó mosollyal a borostáját simogatta. A nadrágját vastagon borította a sár, és nem vette le, nem is törölgette, még csak nem is anyázott miatta. Egyáltalán, észre sem vette. Lábait egymás mellé téve ült, mint egy nő. És azt mondta, "elnézést". David nem mond olyat, hogy "elnézést".

Elvette az arcáról a kezét, és a combjára fektette. Rám nézett. Arcán még mindig az a szelíd mosoly játszott, és a szemében volt valami változás. Talán kíváncsiság, valami élénkség. Csillogott: mintha betett volna egy kontaktlencsét. A tekintete és ez a mosoly teljesen átrajzolta az arcát, és ekkor döbbentem rá, hogy ez nem David.

A gyomrom összeugrott a gondolattól, és elkerekedtek a szemeim, de próbáltam uralkodni magamon. Ez nem David. Biztos ez? Biztos: David nem ül ilyen pózban, és nem viselkedik így. Nem vagyok hülye. Hasonlít rá, de ez nem ő. Valami történt odakint. Egy ufó elrabolta Davidet, és lemásolták a testét. Vagy belemászott valami Alien faszom, mit tudom én, és az irányítja belülről. A kockafejűek között NASA-tudósok is vannak. Akkor mégiscsak egy lezuhant ufót keresnek? Hogy tehetik ezt velünk, erre mi nem kaptunk kiképzést! Leizzadtam, a szívem kalapált. A Davidnek látszó idegen továbbra is mosolygott rám. Néztünk egymás szemébe egy meredt pillanatig, és nem hittem el, hogy ennek tényleg velem kell megtörténnie.

– Mi jár a fejedben? – kérdezte.

Pislogtam, és az orromon keresztül kifújtam a bent rekedt levegőt. Biztos, hogy lebuktam, elvörösödött az arcom és izzadok, biztos látszik rajtam a félelem, végem van! Megköszörültem a torkom. – Hát, hosszú lesz még az éjszaka – mondtam rekedten. – Beszél... beszélgetnünk kellene.

– Nagyszerű, támogatom az ötletet – csillant fel a szeme. – Miről beszélgessünk?

"Támogatom az ötletet", úristen, David nem mond ilyet! És még oda sem tudok ugrani a fegyveremért, ott lóg mindkettő a válla fölött! – Mondjuk... mesélj az exnőidről.

David arcán kiszélesedett a mosoly. Nézett rám egy darabig, majd azt mondta:

– Lelepleződtem, ugye? Tudod, hogy nekem sose voltak exnőim. Nagyon okos!

Felugrottam, és elhátráltam a legtávolabbi sarokba; közben átestem a pad szélén, de felálltam.

– Ki vagy te? – rivalltam rá. – Hol van David? Mit csináltál vele? – Fegyver híján az ökleimet tartottam magam elé, felkészülve mindenre: felőlem rám is ugorhat a karmaival vagy csápjaival, nem érdekel, darabokra szaggatom, kitaposom a belét!

David felemelt kézzel nyugtatott: – Ne aggódj, itt van, ez az ő teste, nem bántom, csak kölcsönvettem. Téged sem bántalak, nem kell félned.

– Miért vetted kölcsön? Mi a franc vagy te? Mit akarsz tőlünk?

Az idegen kuncogott. Furcsa látvány, amikor egy ekkora melák kuncog, mint egy kislány. A hangszálai sem bírták a szokatlanul magas hangokat, így a kuncogásból valami mutáló nyekergés lett.

– Hát azért vettem kölcsön, mert sajátom nincsen – válaszolta. – Elsősorban ez különböztet meg bennünket tőletek. Gyere, ülj csak vissza, kényelmesebb itt beszélgetni. Csak néhány kérdésem volna. Ígérem, nem maradok sokáig.

Hezitáltam. Ha meg akarna ölni, már megtette volna. Nem futna ilyen felesleges köröket. A szívem dobolt.

– Utána elengedem a barátodat és téged is, megígérem – tette hozzá az idegen.

Jól van. Nézzük meg, mi lesz ebből. Visszaléptem, és leültem vele szemben, készen arra, hogy esetleg rám veti magát.

– Te... valami ufó vagy? – kérdeztem óvatosan.

Elnevette magát, vidáman kacagott a mutáló hangjával. Hülyén éreztem magam, de hogy lehet ezt máshogy kérdezni?

– Értem, mire gondolsz – válaszolta. – Ti még nem tudjátok, mi van az univerzumon túl. Számotokra még van jelentősége az olyan kérdéseknek, mint hogy ki melyik égitestről származik. De nem, mi is itt élünk a Földön. Mi képviseljük ezen a bolygón az intelligens fajt.

– Ööö, azt hittem, azok mi vagyunk – értetlenkedtem. – Mi vagyunk itt a főnökök, úgy értem, a teremtés koronái, vagy hogy mondják.

– Tudom, minden magasabb rendű állat ezt hiszi – bólogatott David. – A kardszárnyú delfinek is azt hiszik, hogy ők a világ urai, mert nem tudnak a szárazföldi főemlősök városairól. Ti pedig rólunk nem tudtok. Mi is más szinten létezünk.

– Titeket keresnek a kockafejűek, ugye? Izé, úgy értem, a kutatóink.

– Igen – bólintott. – Tudunk róluk, de nem fognak ránk találni az anyagi síkon. Ez olyan, mintha a delfinek az óceánokban kutatnának a városaitok után. De mi át tudunk járni hozzátok. Rájöttünk, hogy kapcsolatot tudunk teremteni a kommunikációra képes fajokkal úgy, ha a saját szerveiket használjuk kommunikátorként. Ha tudnád, a delfineknek milyen gyönyörű nyelveik vannak! Elképesztő az a változatosság, ahogy kifejezik magukat. Nekem ez a szakterületem, a kommunikációt kutatom. De ti még lenyűgözőbb faj vagytok. Ti már közel álltok az áttöréshez. Nem csak, hogy eszközöket használtok, ti már a Higgs-bozont keresitek! – Hitetlenkedve csóválta a fejét. – Tudtam, hogy nem foglak tudni megtéveszteni az álcámmal. Nagyon okos vagy! Egyből felismerted, hogy nem a barátod vagyok. Erről beszélek, amikor azt mondom, közel álltok az áttöréshez. Nektek is még testetek van ugyan, mint a többi állatnak, ugyanúgy táplálkoztok és szaporodtok, öregedtek és elpusztultok, és csak négy dimenziót érzékeltek, de én tudom, hogy egyszer öntudatra ébredtek, és intelligenssé váltok. Tudom, hogy így lesz. Csak idő kérdése.

Hátradőlt, és büszkén csodált engem. Ekkor jöttem rá, mi csillog úgy David szemében. Az értelem. Mintha belepumpáltak volna a fejébe néhány száz IQ-pontot. Csodáltam, hogy nem feszíti szét a koponyáját ez a hirtelen jött intelligencia. És még valamit láttam a szemében: szépséget. Ez egy nő szeme volt.

David keresztbe tette a lábát, kezeit pedig összekulcsolta a térdén. Ez volt az utolsó csepp.

– Te egy nő vagy! Ugye? Látom rajtad, pedig nem is látlak! Úgy értem, tudom, hogy David férfi, és az ő mély hangján beszélsz, de te belül nő vagy!

Mosolygott. – Nálunk nincsenek nemek, de igen: úgy gondoltam, ha lelepleződnék is, egy nőstény társaságát megnyugtatóbbnak fogod találni.

– Mi az, hogy! Gyönyörű vagy! Úgy értem, a francba, tudom, hogy David szőrös pofáját látom, de te belül gyönyörű vagy!

– Köszönöm – sütötte le az izomagyú állat szemét a lány. – Sajnos női test nincs a közelben.

– Fú, nekem mondod? Nagyon kellene ide néhány.

– Igen, tudom, a szexualitás – bólogatott. – Ez is egy téma, amiről kérdezni szeretnék.

– Igen? – vontam fel a szemöldökömet. – Oké, kérdezz csak. Nekem meg ez a szakterületem.

Órákon keresztül beszélgettünk. Csomó kockafejű dolgot kérdezett az emberiségről, de nem bántam, mert amúgy aranyos csaj volt. A végén kedvesen elbúcsúzott, és elhagyta David testét. Láttam a változást. David tekintete ismét elködösült, az arca megkomolyodott. De csak egy pillanatra.

– Bazmeg! – kiáltotta. Megmozgatta a nyakát és a karjait. – Itt volt bennem egy nő! Itt volt bennem! Te mikor voltál nővel utoljára, he?

– Tudom, irigyellek, bazmeg! – lelkendeztem én is. – Gyönyörű volt! A felét sem értettem annak, amit szövegelt, de simán elfogadnám csajomnak!

– El a kezekkel, én láttam meg először.

– Mi legyen, elmondjuk a kockafejűeknek? – vigyorogtam. – Megsajnáljuk őket?

– Micsoda, ugye csak viccelsz. Szerinted megérdemlik? A nagyképű köcsögök?

– Nem, igazad van.

– Na ugye. Ráadásul minél előbb feladják a kutatást, annál előbb hazamehetünk Super Bowlt nézni.

Ezzel kénytelen voltam egyetérteni. – És mi legyen a többiekkel?

– Nem hinnének nekünk – rázta a fejét. – Kiröhögnének, és utána állandóan ezzel baszogatnának minket.

– Ja, mint Joe-t a létra miatt.

– Pontosan! Mint Joe-t a létra miatt.

Elmosolyodtam. – Oké. Akkor azt hiszem, van egy közös titkunk.

Reggel jött a váltás. Ásítottunk, és azt mondtuk, nem történt semmi.

Azóta habzsolom az éjszakás őrségeket. Nappal zombi vagyok, de nem érdekel. Azt remélem, hogy egyszer újra találkozom a szellemlánnyal. Talán folytathatjuk az ismerkedést. Talán legközelebb pont belém fog szállni.

(Megoldásom az LFG.HU "Őrség idején" pályázatára.)