Sparrow

Hajnali álom

Csáth Géza Délutáni álom c. novellája alapján

6:00-kor riasztott a telefonom. Kábán a hang felé nyúltam, és csak annyira nyitottam ki a szemem, hogy lássam, hol van a Szundi gomb a kijelzőn; lenyomtam, mire az éktelen ricsaj elhallgatott. Visszahúztam a kezem a paplan alá, és azonnal visszaaludtam.

Álmomban csillagok elmosódott csíkjait láttam az ablakon keresztül, mert űrhajós voltam egy fontos küldetésen két társammal, az orosz Antonnal és a francia Xavierrel. A Webb-911b nevű bolygó felé igyekeztünk előzetes terepszemlére egy későbbi terraformálást előkészítendő. Űrhajónk relativisztikus sebességgel suhant az örök éjszakában, számunkra csaknem állt az idő, míg az univerzum rohamosan öregedett körülöttünk.

Már elhagytuk a Naprendszert, amikor Xavier belázasodott. Elkaphatta a vírust még a Földön, és az orvoscsapatnak nem sikerült kiszűrnie indulás előtt. Elővigyázatosságból bezárkóztunk egyéni kabinjainkba, hogy így várjuk ki a probléma kimenetelét. Sok évre elegendő tubusos és konzerves étel volt felhalmozva a kabinomban, és a komputer is képes volt tápanyag-tablettát szintetizálni, ha arra lett volna szükség. Száz évvel ezelőtt élt írók novelláival tereltem el a gondolataimat a problémáról, valamint kísérletileg szakállt növesztettem. Az útvonalat magától követte a komputer, az időnkénti karbantartást robotok végezték, igazából nem is volt okunk elhagyni a kabinunkat. Az interkomon beszélgettünk csak, ebből megtudtam, hogy Anton is legyengült, érzi magán a betegséget. Nagyon féltem, napjában többször is hőmérőztem magam, de a láz egyelőre elkerült.

Eljött a reggel, amikor egyik társam sem válaszolt a hívásomra. Elfogott a gyomorgörcs, nem tudtam, mitévő legyek, rettegve vártam, hogy valami történjen. Egész délelőtt abban a nyomasztó csendben ültem: addig állandóan csevegtünk, szinte folyamatosan ment a kommunikáció, most meg semmi hang. Ebéd után kimerészkedtem a kabinomból, végigmentem a hónapok óta nem látott folyosókon, és bekopogtam Anton kabinjába. Miután nem válaszolt, a komputerrel nyittattam ki az ajtót, és bementem a kabinba. Anton az ágyában feküdt, de rögtön láttam rajta, hogy nem él. Odamentem hozzá, és a szája fölé tartottam remegő kezem, de nem lélegzett. Hevesen dobogó szívvel hátráltam ki a kabinból, és lezárattam a komputerrel az ajtót. Átmentem Xavierhez, aki szintén halott volt, ő a padlón hevert. Egyedül maradtam hát.

Csak ültem a kanapémon, bámultam a csillagcsíkokat odakint, és törtem a fejem, hogy mitévő legyek. Az űrhajó irányításához nem volt szükség három emberre, az majd a bolygófelszín vizsgálatához fog kelleni. Képes leszek egyedül elvégezni a méréseket, a fotózást, a mintavételeket és ezek kielemzését? Vagy forduljak meg most, és térjek vissza a Földre? De számukra évtizedek teltek el, és ennyi várakozás után eredmény nélkül térnék vissza. Nem, tovább kell mennem, egyedül is, a Földért, a jövőnkért, az emberiségért. És mert megígértem, mert ezért voltam ott.

Utaztam tehát tovább, ám az egyedüllét féregként rágta a szívemet. Csak én voltam és a gépek zümmögése. A Földre nem volt értelme lassú rádióüzeneteket küldeni, amúgy is felnőtt ott azóta egy új generáció, senkit sem ismerek már. Az is lehet, hogy annyira elharapódzott a vírus, hogy kipusztult az egész bolygó, és én maradtam emberi lényként egyedül az egész univerzumban. Érdemes egyedül életben maradnom? Nem lenne az természetellenes? A tengerbe esett édesvíz-csepp is megadja magát, feloldódik, megszűnik, feladja a létezését. Mivégre ez az erőfeszítés, hogy megőrizzem önmagam az egész univerzum ellenében? Ez a kis túlnyomásos űrhajó egyedül utazik a végtelen vákuumban. Mi értelme megmaradnom? Egyszerűbb lenne feloldódni. Ez a természetes útja a dolgoknak. Csak kinyitni a légzsilipet, és engedni, hogy kiegyenlítődjön a nyomás. Hogy ez a porszemnyi élet feloldódjon a végtelen élettelenségben. Így lenne helyes. Ilyen gondolatok kínoztak, miközben szakállam a derekamig nőtt és megszürkült. Úgy tűnt, nem lesz ebből semmiféle vizsgálat, ehelyett én leszek az első ember, aki egy idegen bolygón hal meg.

Mire a bolygóhoz értem, már a szintetikus tápanyag-tablettákat ettem nap mint nap, és csontsoványra fogytam. A féreg addigra teljesen szétrágta a szívemet, beesett szemeimre nem ismertem rá a tükörben, tekintetem üres volt, mintha máris meghaltam volna. Csak vonszoltam magam a folyosókon céltalanul, mint egy kísértet, amely nem tud nyugodni. A komputer bolygó körüli pályára állt a Webb-911b körül, nekem kellett a vezérlőteremből kezdeményeznem a leszállást. Még emlékeztem a procedúrára, lelassítottam, lejjebb ereszkedtem, és baj nélkül landoltam egy tisztáson.

A vezérlőterem ablakán át zöld égboltot láttam, alatta sötétlila erdőt, a fák ágai mozogtak a szélben. Vagy maguktól hajladoztak? Az űrhajó az erdő mellett, egy füves területen landolt, és a fű is sötétlila volt. A nap hatalmas, vörös gömbként sütött az ég tetejéről. Nagyobb, mint a mi Napunk, de gyengébb fényű annál. A külső hőmérséklet éppen, hogy fagypont felett volt, és a légkör olyan sokféle gázt tartalmazott (a komputer hosszasan listázta a kijelzőn), alig találtam meg az oxigént közöttük, és csupán hat százalékot tett ki az egészből. Csakis teljes űrruhában tudtam kimenni, de ki akartam menni, hogy beletúrjak abba a fűbe. Ha már eljöttem idáig.

A légzsilipet hangos sziszegéssel töltötte meg a kinti levegő. Kinyílt a külső ajtó, és beáradt a vöröses fény. Kiléptem a zsilipből, és a rámpán keresztül legyalogoltam az idegen bolygó felszínére.

A fű csaknem a térdemig ért, puhán hullámzott, csakúgy, mint a Földön, de a levelek fűrészes szélűek voltak. Nehézkesen leguggoltam az ormótlan űrruhában, és meg kellett támasztanom magam a kezemmel, mert a nehéz üvegsisak miatt majdnem előreestem. Kesztyűmmel végigsimítottam egy fűcsomó oldalát. Miért fűrészes a széle? Talán valamiféle növényevő állattól próbálja védeni magát? Ellenálltam a kísértésnek, hogy kitépjek egy maroknyi füvet: nem szép dolog rögtön megölni valamit, amint megérkezünk valahová. Amúgy sem biztos, hogy elég erőm lett volna akár csak egy fűcsomó kitépéséhez.

Felegyenesedtem, és arrébb sétáltam az űrhajó mentén. Érdekes volt ennyi év után ismét kívülről látni ezt az az óriási fémkoporsót, amely két útitársam hamvait rejtette. Én kint, a szabad ég alatt fogok meghalni. Elindultam az erdő felé – három órára elegendő oxigén volt a tartályomban –, hátha találok ott valamiféle állatot.

De el sem kellett mennem az erdőig, mert ahogy arrébb léptem, az űrhajó takarásából előbukkant egy különös lény.

Először azt hittem, csak egy bokor. Szintén sötétlila volt, mint ezek szerint minden ezen a bolygón, de lógó ágain (karjain?) narancssárga fények futottak le egészen a földig. Csíkokban futottak le ezek a fények rajta; igazából elbűvölő látvány volt, amellett, hogy félelmetes is. Nem is tudtam, mit csináljak, csak álltam, és tátott szájjal néztem őt.

Ekkor a lény lépett egyet felém, amitől meghűlt bennem a vér, és lebénultam. Igazából nem lehet azt mondani, hogy egyet lépett felém, mivel rengeteg karján-lábán mozgott, így inkább mondjuk úgy, hogy fél méternyivel közelebb jött, és ott megállt. Ijedtségem viszont csak egy pillanatig tartott, mert a lény nem tűnt veszélyesnek, pusztán kíváncsinak. Magam sem értettem, miből állapítottam ezt meg, nem láttam fejet rajta, még szemeket sem, de biztosan éreztem, hogy kíváncsi rám. És olyan reménykedőnek tűnt: örült, hogy valaki megjelent itt a semmiből. Ezt végképp nem tudtam hová tenni, de biztos voltam benne, hogy a lény örült nekem. Amikor becsuktam a szemem, akkor is éreztem a jelenlétét és az izgatottságát. Amikor csukott szemmel elfordultam, akkor is éreztem az érzelmeit az eredeti irányból. Csak egy megoldást láttam erre: a lény sugározta felém ezeket az érzelmeket. Talán ők így kommunikálnak. Magam is elmosolyodtam a sisak alatt, és igyekeztem pozitív érzéseket küldeni. Még integettem is neki. Legnagyobb megdöbbenésemre felemelte az egyik futófényes csápját, és visszaintegetett.

Miután ez az ijedtségem is elmúlt, hogy jelezzem, nem félek, közelebb léptem hozzá – csak hogy lássa, hogy működik az ilyesmi két lábbal. Ő is közelebb gördült, és félúton találkoztunk. Kicsivel alacsonyabb volt nálam, és csak úgy sziporkázott testén a fényjáték.

Ebből a közelségből elementáris erővel tört rám a lény öröme és fájdalma egyúttal. Azért örült nekem ennyire, mert sok-sok időt egyedül töltött előtte. A karjai hullámoztak, alig várta, hogy átölelhessen. Talán ő volt fajának utolsó képviselője az egész bolygón. Végtelen magányt éreztem, amely számomra sem volt ismeretlen. Torkomat könnyek kezdték kaparni. Megköszörültem a torkom, mert beszélni akartam hozzá. Tudtam, hogy a hangom nem jut át az űrruhán, és amúgy sem értené, de reméltem, hogy a mondataim érzelmi tartalma értelmezhető lesz számára.

– Gyönyörű idegen – mondtam. – Nem tudsz szeretni engem. Tudom, hogy akarsz, de nem lehet. Ha leveszem az űrruhámat, meghalok a ti légkörötöktől.

Éreztem, hogy felfogta, amit mondtam, de mégis közelebb lépett, és felemelte néhány karját. Sisakom üvegborításán tapadókorongok csúszkáltak, és elvakított a narancsszínű fényjáték. Közben azt is éreztem, hogy tol engem, tol vissza az űrhajó felé. Megértettem, mit akar.

– Gyönyörű idegen – szólaltam meg ismét. – Te sem jöhetsz fel az űrhajómra, mert ott meg te halnál meg a mi levegőnktől. Nálunk túl sok az oxigén, és hiányzik belőle az a sokféle egyéb gáz, ami nálatok megvan. Nem lehetünk egymáséi.

Éreztem a fájdalmát, de nem tágított, karjai csúszkáltak a űrruhám felületén. Felnyúltam, és gyengéden lefejtettem őket magamról. Olyan volt, mint egy polipot fogdosni. Elhátráltam tőle, ő szomorúan, lógó karokkal ott maradt. Torkomat fojtogatták a könnyek, megfordultam, és visszasiettem az űrhajóba.

Becsukódott mögöttem a külső ajtó. Sziszegve visszatért az űrhajó belső levegője, és kinyílt a belső ajtó. Levettem a sisakomat, és nagyot sóhajtottam. Sajnáltam a lényt, mélyen átéreztem a fájdalmát, és sajnáltam magamat is a sorsomért. Úgy tűnt, mindketten magányra vagyunk ítélve, itt, a világ végén. Sírni akartam, hogy megkönnyebbüljön reszkető lelkem, de könnyeim rég kiapadtak egyedüllétem évei alatt.

Később leültem olvasni, hogy eltereljem a gondolataimat, de az érzelmeim nem változtak meg. Oldalra néztem, és éreztem a lény szomorúságát az űrhajón kívülről. Tudtam, hogy még mindig ott áll. Vajon szándékosan csinálja? Bombáz engem az érzelmeivel? Lelkifurdalást ébreszt? Lehet ez egy fegyver? Belém hasított a felismerés, hogy talán csak fel akar falni, és csupán a saját bánatomat tükrözi vissza rám, hogy rokonszenvet ébresszen. Talán így vadászik: minden élőlényre szomorúságot szór, meg reménykedő magányt, elhiteti, hogy ölelésre vágyik, így csalogatja magához a prédáját. Én magam is közelebb mentem hozzá, és hagytam, hogy megérintsen. Még jó, hogy én űrruhában voltam. A helyi élőlények nem voltak ilyen szerencsések. Talán már mindent felfalt, és éhezett, amikor én megérkeztem. Talán a fizikai éhséget sugározza szét lelki éhségnek maszkírozva. Én meg majdnem bedőltem neki.

Letettem a könyvet, és a vezérlőbe mentem, hogy megnézzem a külső kamerák képeit. Az egyik monitoron ott állt a lény. A fények csíkokban futottak le a karjain a földig. Összetörtnek tűnt, megszakadt érte a szívem. Tudtam, hogy nem szabad sajnálnom, ellen kell állnom ezeknek a hamis érzéseknek. Különben is, a fekete-sárga színkombináció a természetben azt jelenti, hogy „mérgező vagyok”: sokféle kígyó, pók és darázs is ezt a jelzést használja. Igen, ő sötétlila és narancssárga, de a monitoron feketének és sárgának tűnt. Viszont eszembe jutott, hogy ez a szabály talán csak a földi természetre igaz: itt minden más, itt az égbolt is zöld, az Isten szerelmére. Egyáltalán nem biztos, hogy veszélyes a lény: minden, amit kitaláltam, csak spekuláció. Nem lehetek biztos benne, hogy igaz. Talán tényleg csak magányos. És örül, hogy jött valaki. Akit átölelhet. Vagy felfalhat. Nem tudtam többé eldönteni. De nem bírtam elviselni a látványát, ahogy ott áll összetörten, engem várva.

Visszaballagtam a kabinomba. Esteledett, láttam az ablakokon keresztül: ahogy a vörös nap lejjebb ereszkedett, az égbolt is vele vörösödött. A lény talán egész éjjel odakint fog állni. Most, hogy tud a létezésemről, ő sem tudja csak úgy tovább élni az életét.

Elhatároztam, hogy kimegyek, és beszélek vele. Két értelmes lény vagyunk, meg tudjuk beszélni, hogy reménytelen a közelebbi találkozás, és mindenki menjen tovább a maga útján. Meg fogja érteni, ilyen magas szintű érzelmi intelligenciával. Akárhogy is, meg kell oldani ezt a problémát. Nem tehetem meg azt, hogy csak várok, amíg elmegy…

A zsilipkamrába mentem, és felvettem az űrruhámat. Aztán bezártam a belső ajtót, és megnyomtam a piros gombot a kizsilipeléshez. A hajó visszaszívta a levegőt, és a vákuum helyére a külső levegő áramlott be, majd kinyílt a külső ajtó.

Sötét bordó volt az égbolt, még sose láttam ilyet. A bolygó mindhárom holdja fent volt, halovány fénnyel derengtek. A fű feketének tűnt, a lény pedig ott állt rámpa alján a vakító fényjátékával; a három hold három halovány árnyékát vetítette a rámpára. Nagy levegőt vettem, és lesétáltam hozzá. Megálltam előtte. Szomorúan állt ott, nem mozdult. Kinyújtottam a kezem, és megérintettem az oldalát.

– Gyönyörű idegen – hebegtem elcsukló hangon. – Olyan szép vagy, hogy száz évig állnék itt, és gyönyörködnék benned, de nem lehet. Nem lehetek a tiéd. Meg kell értened. Mi két különböző világ szülöttei vagyunk. És én egy lelki roncs vagyok, egy öregember, aki meg akar halni. Ne táplálj hiú reményeket. Kérlek, csak menjünk, mindenki a maga útján.

A lény ekkor felnyúlt több karjával is, és visszanyomott engem a kijárat felé. Hátra kellett lépnem, mert elestem volna. Felkészületlenül ért, hogy milyen erő lakozik benne. Csak tolt az ajtó felé, és jött utánam. Én felemelt kézzel védekeztem, de ő határozottan nyomott engem felfelé a rámpán, végül visszakerültem a zsilipkamrába, a lénnyel együtt. Ekkor ő oldalra nyúlt, és megnyomta a zöld gombot a falon.

– Ne! – kiáltottam, de a folyamatot nem lehetett megállítani. Becsukódott a külső ajtó, és eltávozott a külső levegő. Egy pillanatig vákuumban állt a lény, de utána megérkezett a belső levegő, és kinyílt a belső ajtó.

Döbbenten hátra tántorodtam, és csak bámultam a lényt. Ezzel halálra ítélte magát. Tudnia kellett, hogy halálra ítéli magát. Talán látta az érzéseimet, kétségeimet, és így akart bizonyítani.

Kapkodva felnyúltam, és letekertem a sisakomat. Ledobtam a földre (berepedt az üveg). Lerángattam magamról az űrruhát is, és ott álltam pólóban és alsónadrágban a lény előtt. Ő széttárta tucatnyi karját, és én közéjük léptem, átöleltem vékony testét. Karjai körém zárultak, a teljes testemet betakarták, a fejemet, a nyakamat, a hátamat, még a lábamat is átölelték, és én olyan felszabadult boldogságot éreztem, amilyet még sohasem. Álltunk egymás testének préselődve, és én szegénynek éreztem magam, amiért csak két karral tudok ölelni. Évszázados szenvedés feloldását éreztem, felszabadult boldogságot, hatalmas megkönnyebbülést. Zokogás tört rám, ennyi év után végre el tudtam sírni magam, könnyeim a lény testére csöpögtek, és csak zokogtam percekig.

A lény elernyedt, mire kinyitottam a szemem. A fényjáték megszűnt. Lefejtettem magamról a csápokat: a lény teste megfeketedett hínárként lógott a karjaimról. A padlóra ejtettem. Sötét halomként hevert ott.

Leültem a kanapémra, és nagyot lélegeztem. Megtöröltem a szemem. Néztem az idegen holtestét. Hálát éreztem, és megkönnyebbülést, mintha levett volna rólam egy átkot. Halott szívem ismét életerősen dobogott mellkasomban, és amikor zuhanyzás után belenéztem a tükörbe, szemeim is elevenen csillogtak. Elhatároztam, hogy teljesítem a küldetésemet, elvégzek minden mérést és elemzést, nem hagyom cserben a Földet, és nem hagyom cserben önmagamat sem, élni fogok, ameddig a sors életben hagy – rajtam nem fog múlni.

A lényt eltemettem a tisztáson, és a sírt a törött sisakommal jelöltem meg. Amikor csak elhaladtam mellette, hogy újabb mintákat vegyek az erdőben, a vörös napfény megcsillant az üvegen, és én elmosolyodtam: ott nyugszik a barátom, aki megmentette az életemet.

*

Harsány zenebonára ébredtem, és kezem automatikusan oldalra csapott, hogy kikapcsoljam a riasztást. 6:09 volt, lejárt a szundi. Oldalra gördültem az ágy másik oldalára, ahol hideg a lepedő, és nagyot sóhajtottam. Valamit álmodtam, de mi volt az? Valami csillagcsíkokat láttam. Egy űrhajó lehetett? Vagy csak egy éjszakai autópálya?…