S. Varga Zoltán

Anyák napja
(A novella megjelent a rétsági művelődési ház Üzenetek, vallomások, strófák 2023 antológiájában.)

A mezőn ülök törökülésben, és egy szál virágot tartok az ujjaim között. Nem tudom, milyen fajta, a szára vékony, mint egy gyufaszál, szirmai halványlilák, bársonyosan simulnak egymás szélére; a bibéje sárga. Pörgetem az ujjbegyeim között, és csodálom a vékony, de húsos szirmokat. Duzzadnak a nedvességtől és az életerőtől. A világűrben is sok szép dolog létezik. A Szaturnusz gyűrűrendszere milliárdnyi apró jégdarabból áll, amelyek együttesen visszatükrözik a Nap fényét. Talán színes csillagködöket is látni fogunk. Vulkanikus holdakat. Sebesen pörgő neutroncsillagokat. De mindez élettelen. És nem illatozik így. És őszintén, a világűr leginkább alaktalan kövekkel van tele, amelyek céltalanul száguldanak a semmibe. Az egész végtelen univerzumban a legszebb dolog egy szál virág.

Ahogy a virágot nézem, tekintetem a jegygyűrűmre téved. A világűr hideg és élettelen ugyan, de minden arany onnan származik. A földkéregben nem keletkezik arany. Egyetlen helyen keletkezik: amikor két neutroncsillag összeütközik és felrobban. Csak ott van akkora nyomás, amely egymáshoz tud préselni hetvenkilenc protont. A robbanás szétszórja a frissen létrejött aranyport az űrben, az elvegyül a kődarabokkal, amelyek összeállnak bolygóvá, aztán az emberek megtalálják az aranyat a földben, és gyűrűformát olvasztanak belőle. Ez a gyűrű itt az ujjamon már megjárta az űrt.

Az ujjam, amelyre a gyűrű rásimul, ugyanúgy az űrből származik. A csontunkat alkotó kalcium ugyanis szintén nem jön létre a föld mélyében. A vérünkben lévő vasatomok sem. A DNS-ünket alkotó szénatomok sem. Mindezen elemek felrobbanó csillagokban jöttek létre, szétszóródtak az űrben, és elvegyültek a kődarabokkal, amelyekből kialakult a Föld. Mi mind csillagporból vagyunk, az űrből származunk, a Földön csak emberi formát öltöttünk, és intelligens tudatot kaptunk mellé. De ez a lényeg, mert én nem csak test vagyok, hanem tudat is. Testünk építőkockái származhatnak az űrből, de a tudatunk a Földön alakult ki négymilliárd évnyi fejlődés során – a Természetanya alkotása és ajándéka. Alkalomhoz illő tehát, hogy a tudatommal most őt gyászolom. Orromhoz emelem a virágot, és mélyen beszívom az illatát.

Kéz érinti meg a vállamat. Felnézek, a férjem áll fölöttem NASA-egyenruhában. A szája megrándul, a sírás határán áll. Én már kifogytam a könnyekből, ő csak most kezdi.

– Tudom, mit érzel, drágám, de mennünk kell – mondja remegő hangon. Uralkodik magán, erős férfi. Feje fölött meglátom a hatalmasra nőtt Holdat, ezért elkapom a tekintetemet, és visszanézek a virágra.

– Csak öt percet adj még – mormogom.

– Drágám, én öt évet is maradnék még, de valahol meg kell húzni a határt. Mindenki rád vár.

– Nem érdekel! Öt perc nem oszt, nem szoroz, annyit tudnak várni.

– A Hold túlhaladt a csúcsponton...

– Akkor még óráink vannak!

Felpattanok a fűből, és választ sem várva megindulok a mezőn; közben továbbra is a virágot szagolgatom. Most mindenki hagyjon békén, egyedül akarok lenni a Földanyával. El kell búcsúznom tőle.

Elmegyek egy facsemete mellett, amelyből már sohasem lesz erős, felnőtt fa; végigsimítom karcsú törzsének kérgét vigasztalásképpen. Csizmám alatt harsog az egészséges fű, valahol madarak csiripelnek, de én nem merek felnézni az égre, nem akarom látni a közelgő halált. Pedig tele kellene szívnom magam a kék ég látványával, mert ez az utolsó alkalom, hogy láthatom. Ezentúl csak fémfalak lesznek meg LED-fény életem egész hátralevő részében.

Harminchét évet éltem le ezen a gyönyörű bolygón. Ebből az utolsó tizenegyet gyomorgörcsben. Már a NASA-nál dolgoztam, amikor az aszteroida belecsapódott a Holdba, és elmozdította a pályájáról. A Hold elkezdett hosszú, keskeny ellipsziseket leírni a Föld körül, és kiszámoltuk, mikor jön el az a pillanat, amikor elfogy a lendület, és az ellipszis csúcsáról visszaérkezve már nem zuhan el a Föld mellett. Tizenegy évünk volt rá, hogy evakuáljuk a Földet, és Istenemre, megcsináltuk. A konvoj utolsó eleme, fedélzetén tízezer emberrel a hátam mögött vár az indulásra.

Tizenegy évet éltem le gyomorgörcsben, és ez a hosszú feszültség az elmúlt hetek sírógörcseivel szabadult fel, amikor láttuk, hogy megcsináltuk, megmenekülünk, mindenkit el tudunk szállítani, akit nem öltek meg a földrengések, a cunamik és a vulkánkitörések, amelyeket a Hold megkergült árapály-hatása okozott; mindenkit megmentünk, viszont elveszítjük az otthonunkat, a Földet, rajta az összes állattal, növénnyel, az épületeinkkel, a barlangrajzokkal, az őskori monumentumokkal, a még feltáratlan dinoszaurusz-csontokkal a talajban; az egész, az egész odavész. A súlykorlátozás miatt csak kevés személyes tárgyat vihetünk magunkkal, és bár minden űrhajón kialakítottak egy múzeum-fedélzetet a híresebb festményeknek, kottáknak, regényeknek és filmtekercseknek, az összes görög szobor, római rom, az Eiffel-torony, a piramisok, minden itt marad, ezek a mezők és erdők, a folyók, a hóval beszórt hegyek, a pálmafás tengerpartok, a virágoskertek mind odavesznek. Sokan, főleg idősek, maradnak – mondván, hogy öreg fát nem lehet átültetni –, és nekem is megfordult a fejemben, hogy ilyen áron érdemes-e elmenni, tekinthetjük-e ezt egyáltalán megmenekülésnek, vagy csak fogadjuk el, hogy vége mindennek. Az ember ugyanúgy része a bolygónak, mint ez a szál virág, a légkör oxigénjét lélegezzük, és csak az átlagos húsz fokban tudunk létezni egyszeres gravitációban, egy atmoszféra nyomás alatt; más bolygókon nem tudunk életben maradni, csak űrruhában. Az ember a Föld nélkül egy árva, egy menekült, csak lóg a levegőben. Mit fogunk kezdeni nélküle? Hogyan fogunk fémkockákba zárva élni?

Isten veled, te szépség: sohasem látlak többé. Próbálok sírni, mert temetésen sírni szokás, de nem megy, már nem maradt több könnyem. A tizenegy év alatt végigmentem a gyászfolyamat mind az öt fázisán: tagadás – düh – alkudozás – depresszió – elfogadás. Csak a száraz, semmirevaló szomorúság maradt. Lehet, kicsit meg is tébolyodtam az utolsó pár évben. Mindenki megváltozik egy kicsit, aki elveszíti az édesanyját.

Ahogy nagyokat lépek a fűben, a virágot a mellzsebembe tűzöm, és előhúzom a combom mellől a késemet, amely az egyenruhám részét képezi. Beletúrok a hajamba, kihúzom hosszan, a végét marokra fogom, és a késsel lefűrészelek belőle egy arasznyit. Kinyitom a tenyerem, és a hajszálaim szétszóródnak a mezőn, elvegyülnek a fűben. Emlék, egy nyom, hogy itt jártam. Marokra fogok egy másik tincset, és azt is levágom, szétszórom a mezőn. A hajam ugyanúgy a Föld alkotása, mint a fűszálak, egyek vagyunk, mind ide tartozunk. Minden élőlénynek ugyanúgy épül fel a DNS-e, csak nagyrészt más-más információt tartalmaz. De vannak szakaszok, amelyek minden élőlénynél megegyeznek: ezek akkorról származnak, amikor még mind az óceánban lebegtünk. A fák ugyanúgy testvéreink, mint a delfinek vagy a galambok. És most minden testvérünket elveszítjük. A szülőanyánkkal együtt.

Térdre esem a fűben. Még le sem érkezem, de pontosan tudom, milyen erővel fogok becsapódni, mennyire fogja megütni a térdemet a talaj. Túl kicsit fáj, hamar el fog múlni, pedig ez is egy emlék lehetne a Földről. Bárcsak lenne egy törött csontom, amiről elmesélhetném öregkoromban, hogy még a Földön tört el. Utólag az sem érdekel, milyen fájdalmas volt a gyermekkorom, a szüleim válása, a kémiatanárnőm szadista szigora, az első szakítás – ez mind-mind a Földön történt, a mi égboltunk alatt, űrruha nélkül: eredeti földi emlékek. A következő generáció fémfalak és lapos kijelzők között fog emlékeket alkotni. Én egyszer leestem a szánkóról, aztán egy csapat fiú meg is dobált hógolyókkal úgy, hogy az egész hajam csuromvizes lett, és a jég véresre horzsolta a kezemet, de ma már kincsként őrzöm ezt az emléket is.

A fűben térdelve lenyúlok, és kitépek két maroknyi füvet és apró virágot. Orromhoz emelve élvezem az illatukat. Frissen vágott fű. Odafent senki sem fog fűnyírót tologatni többé.

Senki sem fog hógolyózni. Tengerbe beszaladni. Vagy csak sétálni egy parkban. Autót vezetni. Elutazni egy szép országba nyaralni. Fentről nézni, ahogy térkép lesz a táj. A következő generáció meg már nem is fogja érteni, miért szeret anyu meg apu zöld tájképeket nézegetni. Számukra a szűk fémfolyosó lesz a világ, születésüktől időskorukig.

Fűfoltos tenyeremet nézem. Ujjaimat ökölbe hajlítom és kinyitom. Behajlítom, kinyitom. Négymilliárd évnyi evolúció fejeződik be ezen a napon. Már sohasem tudjuk meg, hová fejlődtünk volna egy-két millió év múlva. Az űrhajókon változatlan körülmények lesznek mindenki számára.

Kezem vékony, csontos, de erős. Két diplomamunkát és számtalan publikációt legépeltem vele. Ha kell, kitakarítja a lakást, felcsavaroz egy tűzoltópalackot a falra, vagy simogatja a férjem arcát. Embernek lenni jó. A testemet alkotó csillagpor akár kősziklává is összeállhatott volna, de ember lettem. Micsoda szerencse. Egy kőszikla nem tud felnézni az égre, eltűnődni a saját eredetén, és hálás lenni a létezéséért. Nem tudja egymás után megfejteni az univerzum rejtélyeit. Nem tudja megtapasztalni a létezés változatos élményeit, örömeit és fájdalmait. Olyan hatalmas a világűr, és hozzá képest olyan pici a Föld, és mi mégis a Földre kerültünk, és ott sem kavicsok lettünk, hanem élőlények, ráadásul nem fűszálak, hanem értelmes emberek... Mi mind lottónyertesek vagyunk, akármilyen életünk is van. Hálás vagyok az életemért, hálás vagyok, hogy átélhetem a létezés csodáját. Még ha meg is halnék most, akkor is hálás lennék a Földön eltöltött majdnem négy évtizedért. Megtapasztaltam, hogy ilyen is van. Ez az élet dolog. A tágas égbolt alatt. Hogy finomakat ehetek, és hallgathatok zenét. Nézhetem a naplementét. Szerelmes lehetek. Embernek lenni jó.

Nézem magam körül a talajt. Mit vihetnék magammal? Én itt hagytam a hajamat emléknek, de én milyen szuvenírt vigyek? A virágocskát persze magammal viszem és lepréselem. Maga az űrhajó is innen származik, a ruháim és a saját testem is. Mi magunk is emléktárgyak leszünk egy távoli kék bolygóról, amely már nem létezik. Ha valaha idegenekkel találkozunk, megnézhetik maguknak, milyen művet alkotott Földanyánk. Mi vagyunk az evolúció főműve és végső alkotása. Meg lehet nézni, milyen szépek lettünk.

Körbenézek a mezőn és a távoli dombokon, és nagyot sóhajtok. A legszebb mégis ő maga, ez vitán felül áll. A saját képére teremtett minket, de mégsem érhetünk a nyomába. Nincs ember, aki szebb lenne, mint egy vízesés. A hajnalpír. Egy katicabogár. Egy tábla bólogató százszorszép. Arca a Nap, sóhaja a szél, teste a föld, és mi vagyunk a gyermekei. Nélküle árvák leszünk, elveszett lelkek a végtelen éjszakában.

Megremeg alattam a föld, és én kényszerítem magam, hogy ne nézzek fel a Holdra. A közeli fák ágai kilengenek, falevelek szállingóznak a talajra. Az utolsó tizenegy évben hozzászoktunk a földrengésekhez és cunamikhoz. Majdnem kétmilliárd embert vesztettünk miattuk. Másik kétmilliárd önként itt marad, főleg az idősek és a természethez közeli népek. Mindez szerencse a szerencsétlenségben, mert nyolcmilliárd embert nem tudtunk volna időben űrhajókra rakni. A holdfázisok is megkergültek. A Hold néha ijesztően nagyra nő az égen, aztán túl picire eltávolodik. Ez a tizenegy év volt a Föld és a Hold közös haláltusája, végső tánca, amely ma déltájban véget ér.

Léptek trappolnak mögöttem, és a férjem kiáltozását hallom. Hátra fordulok, és a feje fölött meglátom a toronyháznyi szürke kockát, ahogy az ég felé emelkedik. Ekkor jövök rá, hogy ez nem földrengés volt, és a vérem jéggé dermed.

– Elmentek! – kiáltja a férjem. Ideérve megtorpan, a térdére támaszkodva liheg. – A kapitány kiabált velem, hogy nem várnak tovább. Itt hagytak minket. Itt maradtunk! – Arcába nézek, és szélesen vigyorog.

– Itt maradtunk – ismétlem. – Itt maradtunk! – kiáltok én is. Felpattanok a földről, a férjem karjaiba vetem magam, és együtt ugrálunk, mint a gyerekek. – Itt maradtunk, itt maradtunk! – Megjönnek a könnyek is, mert ezek most másféle könnyek, örömkönnyek, és nevetve, zokogva ugrálunk, mert itthon vagyunk és már itthon is maradunk, ott vagyunk, ahová tartozunk, az édesanyánk karjában, nem hagyjuk őt magára utolsó perceiben. Ugrándozunk a fűben, miközben zuhan felénk a Hold, de csak az történik, aminek történnie kell: porból lettünk és porrá leszünk.

A novella a rétsági művelődési ház Üzenetek, vallomások, strófák 2023 c. antológiájában olvasható.