Sparrow

Hirosima bolygó – egy Star Trek történet

Az első tiszt személyes naplója, csillagidő 52073.4. Nem tudtuk befejezni a pulzár felmérését, mert délután új parancsot kaptunk a Csillagflottától: átküldtek minket a Béta-kvadránsba megfigyelni egy szupernova-eseményt. Andoriai cirkálók markáns eltolódást mértek a csillag spektrumában, de ők is küldetésben voltak, így nem volt idejük utánajárni; helyette csak jelentették felfedezésüket a Csillagflottának. A Flotta-tudósok elemezték az adatokat, és úgy gondolják, hogy a csillag fel fog robbanni csupán néhány napon belül! Ez tényleg óriási lehetőség a számunkra: a Csillagflotta a hosszú történelme során is csupán két szupernova-eseményt tudott megfigyelni testközelből. Szóval nagyon izgatott vagyok. Ez a pulzár itt fog pörögni az idők végezetéig – majd visszajövünk hozzá, ha végeztünk ezzel az új küldetéssel.

Hetes fokozattal is tizenhárom órán át tartott az út. A híd közepén ültem, a helyemen, és alig bírtam visszafogni az izgatottságomat, a türelmetlenségemet. De persze ha a kapitányod egy vulkáni, igenis megtanulod kontrollálni az érzelmeidet. Sorok kapitány mellettem ült, arca kifejezéstelen volt, mint egy szoboré, ahogy mindig. Ebből a szögből csak hegyes fülét láttam. Gyakran eltűnődöm, hogy érez-e egyáltalán valami izgatottságot ezen maszk mögött, rejteget-e bármennyi örömöt egy-egy új felfedezés után, vagy ez az egész csupán parancsok teljesítése a számára. Figyelmemet inkább a fő képernyőre fordítottam, és néztem a szubtér elmosódott vonalait, ahogy keresztülszáguldottunk rajta. A képernyő alját viccesen kitakarták a kormányos, Shroh hadnagy kék bőrű antennái. Elmosolyodtam.

– Szóval mit tudunk erről a csillagról? – fordultam az egyik tudományos pult felé az üléseink mögött. – Szerepel egyáltalán az adatbázisban?

– Igen, uram, szerepel – válaszolt Lavik hadnagy, egy másik vulkáni, miközben gombokat nyomkodott a pultján. Mindkét tudományos pultot vulkániak kezelték – ők híresen jól teljesítettek tudományos pozíciókban. Nem csoda, hogy csak a hídon három volt belőlük: elvégre ez egy kutatóhajó. – A bejegyzés a régi vulkáni csillagtérképekből lett áthozva kétszáztizenkét évvel ezelőtt, de azóta sem látogatta meg a csillagot Csillagflotta-hajó.

– Ez azt jelenti, hogy mi leszünk az elsők. Ez tetszik. Más egyéb adat?

– Nem sok, uram. A fájl csak a csillag tömegét említi – huszonkét százalékkal van a Chandrasekhar-határ fölött –, és hogy hét bolygója van, mind lakatlan és élettelen.

– Rendben. Most majd többet kiderítünk róla. Visszalévő idő?

– Kilenc óra és negyvenkét perc, uram.

– Rendben.

Sorok kapitány felállt, és egy húzással eltüntette az egyenruhája ráncait. – Visszavonulok, parancsnok – mondta. – Öné a híd.

– Igen, uram – válaszoltam. – Jó éjt.

Biccentett, és elhagyta a hidat a hátul lévő turboliften át. Az én szolgálatom is hamarosan lejárt, de addig is visszafordultam a képernyőhöz, és hagytam, hogy a homályba vesző csillagcsíkok elringassanak. A csillag tömege a Chandrasekhar-határ fölött van, ami azt jelenti, hogy a robbanás után nem pulzár lesz belőle, mint amint az előbb vizsgáltunk – elég sűrű ahhoz, hogy fekete lyukká alakulhasson. Elgondolkoztam, hogy vajon hány bolygója fog megsemmisülni a robbanásban, hány fog kisodródni a csillagközi térbe, hogy örök időkig vándoroljon a sötétben, és hány fog belezuhanni az újszülött fekete lyuk éhes gyomrába.

***

Egy átaludt éjszaka után az utolsó két órát azzal ütöttem el, hogy átnéztem mind a hetvennyolc legénységi tag szolgálati beosztását. Épp az utolsó korty kávét nyeltem le, amikor éreztem azt az ismerős kis rázkódást, amikor egy hajó visszatér a normál térbe. Az ablakon túl a csillagcsíkok lerövidültek, és pontokká alakultak. Visszatettem a kiürült bögrémet a replikátorba, és rohantam a hídra.

Egy nagy, fényes gömb foglalta el a képernyő közepét, és egyre nőtt, ahogy közeledtünk felé.

– Jó reggelt, mindenki – néztem körül a hídon, ahogy leültem a helyemre.

– Beléptünk a kérdéses csillagrendszerbe, uram – jelentette Lavik.

– Remek – biccentettem neki. – Hol van a kapitány?

– A készenléti szobájában – válaszolt Lavik.

Megérintettem a jelvényemet. – Kapitány, megérkeztünk a csillagrendszerbe.

– Megyek, parancsnok – válaszolta.

Szétcsúszott a készenléti szoba ajtaja, és kijött a kapitány. Odasétált mellém, és leült a székébe.

– Jó reggelt, uram – biccentettem neki. Nem reagált, csak nézte a képernyőt. Nem bántam. Ő ilyen. A tudományos pulthoz fordultam inkább. – Mr. Lavik, tudna adni nekünk egy becslést a robbanás várható időpontjával kapcsolatban?

– Az asztrometriai labor már elemzi az érzékelőadatokat, uram – válaszolta a vulkáni. – Szükségük van még néhány percre.

– Rendben.

Sorok kapitány felém fordult, szemei belém szúrtak.

– Csak nem izgatottságot érzek a hangjában, parancsnok?

– De igen, uram – válaszoltam azonnal. Már régen elhatároztam, hogy sose fogom engedni neki, hogy zavarba hozzon. – Izgatott vagyok a lehetőség miatt, hogy megfigyelhetünk egy szupernovát. Örülök, hogy itt lehetünk.

– Ha ön örül, akkor magam is örülök – mondta a kapitány. Hátradőlt a székében. – Remélem, nem bántottam meg a megfigyelésemmel.

– Egyáltalán nem, uram – válaszoltam. – A megfigyelés a munkánk a Csillagflottánál.

Oldalra sandítottam, de nem tudtam megállapítani, hogy mosolyog-e vagy sem. A szája olyan volt, mint Mona Lisáé. Már réges-régen, a kadét éveim alatt megtanultam együtt dolgozni vulkániakkal: tartod a távolságod, ennyi a titok. Elfogadod őket olyannak, amilyenek. Ha békén hagyod őket, ők is békén hagynak téged. És ne sértődj meg, ha sértően, vagy akár durván viselkednek veled: ők egyszerűen ilyenek. Nem veszik észre, ha udvariatlanok. Nem foglalkoznak érzelmekkel. Sose fognak a vicceiden nevetni, és nem fognak a barátjuknak tartani téged. És nem várhatod el tőlük, hogy megváltozzanak; még egy kicsit sem. És minél előbb rájössz, hogy mindig igazuk van, annál hamarabb elkezded tisztelni őket az intelligenciájukért és a tiszta logikájukért; és a végén azon kapod magad, hogy megpróbálsz tanulni tőlük. Ismerek embereket, akik kerek-perec visszautasították, hogy "hegyesfülű szemétládák" alatt szolgáljanak, de én ezt is egy kihívásnak tekintettem, amikor áthelyeztek ide három évvel ezelőtt. Először is, jól fog mutatni a szolgálati lapomon, ha kivívom egy vulkáni feljebbvaló elismerését; másodszor pedig ha őt elviselem évekig, akkor utána bárkivel képes leszek együtt dolgozni egész karrierem folyamán.

– Közelítünk a csillaghoz, kapitány – jelentette a másik tudományos tiszt, T'Naak zászlós. – Távolság: százmillió kilométer.

– Teljes leállás – rendelte a kapitány. – Érzékelőket a maximumra.

– Kapitány, hajókat érzékelek a csillag körül – jelentette Lavik felhúzott szemöldökkel. – Teljesen körülveszik a csillagot szabályos rács alakzatban, pontosan harmincnyolc millió kilométerre tőle.

– Mi? – Nem tudtam visszatartani a meglepettségemet. – Olyan közel? Mit keresnek ott?

– Várják, hogy felrobbanjon a csillag? – hangoztatta csodálkozását Shroh, a kormányos is. Kék arcában elkerekedtek a szemei. – Nem semmi pajzsaik lehetnek!

– Négyszázharminckettő van belőlük, teljesen azonosak – folytatta Lavik. – De látok nagyobb hajókat is, amelyek nem tagjai a formációnak. Ők nagyobb távolságra keringenek a csillag körül. Egyikük egyenesen felénk tart.

– Hívja őket.

– Nincs szükség rá, kapitány: ők hívnak minket.

– Képernyőre.

Egy fekete arc jelent meg a képernyőn. Úgy nézett ki, mint egy afroamerikai férfi, csak három szeme volt, és fejbőre kopaszon csillogott. Mindhárom szemét harag szűkítette.

– Fegyvereket észlelünk a hajójukon. Ne jöjjenek közelebb, vagy megsemmisítjük magukat. Mit akarnak itt?

A kapitány hangja nyugodt volt, ahogy mindig.

– Ez itt a Lovelace föderációs kutatóhajó; az én nevem Sorok kapitány. Tudományos küldetésben vagyunk: feladatunk a szupernova-esemény megfigyelése. Biztosíthatom, nem jelentünk...

– A Föderációnak nincs itt hatásköre! – vágta nekünk az idegen. – Ez a mi csillagunk! Ne jöjjenek közelebb, vagy mind meghalnak. Javaslom, tűnjenek el innen, amíg tudnak.

A kapitány sóhajtott – és csak nem a szemét forgatta?

– Kormány, megtenné, hogy eltávolít bennünket ettől az úriembertől? – szólt.

– Örömmel, uram – felelte Shroh, és gombokat nyomkodott a pultján. A hatalmas fekete arc jóváhagyólag biccentett, és eltűnt a képernyőről.

Én mosolyogtam. Milyen elegáns, milyen érzékeny. A kapitány nem azt mondta, hogy "távolítson el minket a csillagtól." Nem: az úriembertől. A fickó észre sem vette, hogy megsértették. Milyen elegáns. Mennyire vulkáni.

– Mr. Shroh, állítson minket pályára a harmadik bolygó körül, az elég messze lesz – mondtam továbbra is mosolyogva.

– Igen, uram.

A ragyogó pötty összezsugorodott, ahogy távolodtunk tőle.

– Kellemes fickó – ráztam a fejem. – A kérdés az, mit akarhatnak a csillagtól?

– Teljesen körülveszik, majdnem mint egy Dyson gömb – mondta T'Naak a másik tudományos pultból. – Nyilván be akarnak gyűjteni valamit a robbanásból.

– Mert, mi keletkezik egy szupernova-robbanás során? – vizsgáztattam a csapatot.

– Nehéz elemek, mint ólom és arany.

– Frissarany! – kiáltotta Shroh, hátrafordulva a székében.

A kapitány felvonta a szemöldökét. – Hadnagy?

– Már bocsánat, kapitány, csak eszembe jutott, mi történt az 505-ös bázison, ahol megálltunk dilítiumért. Elmentem egy kávézóba teázni, és ott volt egy csapat ferengi, és a legújabb szerzeményüket mutogatták, egy tartálynyi frissaranyat. Ők nevezték így. Ez arany, amit egy szupernova-robbanásból gyűjtöttek be. Olyasmi sztázis-tartályban volt, amiben az antianyagot is tartják, csak ennek átlátszó fala volt, és látni lehetett a gáznemű aranyat, ahogy örvénylett odabent. Igazából nem is tudtam megállapítani, hogy gáz volt-e vagy folyadék, de a legszebb dolog volt, amit valaha láttam. Egy csillag darabkája. Többet ér, mint a normál arany, de még a latinumnál is többet ér. Lehet, hogy ők is ezért vannak itt – fejezte be, hüvelykujjával a képernyő felé bökve.

– Lehet – szólt a kapitány. – De uraim, mindez csak értelmetlen spekuláció. Számunkra teljesen érdektelen, hogy miért vannak itt: nekünk csak annyit kell tudnunk, hogy nem látnak minket szívesen. Ezért nagyobb távolságból fogjuk megfigyelni az eseményt.

– Igenis, kapitány – feleltem elszontyolodva, amiért rövidre zárta a gondolatmenetünket. Spekuláció ide vagy oda, érdekes lett volna kitalálni, mit akarnak az idegenek. – Kilőhetünk egy szondát...

– Több szondát is kilőhetünk – biccentett a kapitány. Lavikhoz fordult. – Mr. Lavik, készítsen elő öt egyes típusú szondát. Programozza őket, hogy különböző távolságokban kerigjenek a csillag körül. Indítsa őket, amint készen áll.

– Igenis, kapitány.

Az interkom csipogott, és női hang töltötte be a helyiséget.

– Asztrometriai labor a hídnak.

– Hallgatom – mondta a kapitány.

– Kapitány, a komputer befejezte az érzékelőadatok elemzését. Kilencven százalékos pontosság mellett úgy gondoljuk, hogy a szupernova-esemény tizenöt óra múlva fog bekövetkezni.

***

– Sztenderd orbitális pályán vagyunk a harmadik bolygó körül – jelentette Shroh.

– Értettem.

– Kapitány, technológiát érzékelek a negyedik bolygón – mondta Lavik. – Lehet, hogy érdemesebb lenne oda átmennünk.

– Mit lát?

(Közben odaintettem Shrohnak, hogy igen, menjünk át a negyedik bolygóhoz. Értette, és visszafordult a műszereihez.)

– Városokat látok, de üresek, rég elhagyottak, valószínűleg évszázadok óta, a vegetáció mennyiségéből ítélve. Mindent benőtt a növényzet. Állati életjeleket is érzékelek, de intelligens életformáknak semmi jele a bolygón.

– Biztos tudták, hogy a napjuk fel fog robbanni – fejtegettem. – Mi is tudjuk, hogy a Napunk vörös óriássá fog duzzadni ötmilliárd év múlva. Nyilván az emberek is el fogják hagyni a Földet mielőtt ez bekövetkezne.

– Keressen életjeleket a teljes rendszerben – parancsolta a kapitány. – Tudni akarom, ha maradt valaki, akit ki kell mentenünk.

– Nincsenek életjelek, kapitány – jelentette Lavik. – A hadihajókban ülőktől eltekintve. Azt nem látom, hogy a gyűjtőhajókban van-e személyzet, ahhoz túl erős a csillag interferenciája.

– Rendben van. Itt fogjuk megvárni a robbanást. Folyamatosan figyelje a szondákat.

– Igenis, kapitány.

***

Vártunk tehát. A kijelző az alattunk lévő bolygó felszínét mutatta. Zöldes foltok, hatalmas kiterjedésű városok utakkal összekötve, hegyvidékek, folyók, tavak. Egy fejlett civilizáció élt itt valamikor. Biztos felfedezték a teljes csillagrendszerüket, ahogy mi is tettük a miénkkel. Ha keresnénk, biztosan találnánk ősi kutatórobot-maradványokat az összes bolygón. Nyilván voltak neveik is a bolygókhoz, csak mi hívjuk őket "első bolygó"-nak meg "második bolygó”-nak. Bárcsak kideríthetnénk róluk többet, mielőtt a világuk megsemmisül... Sorokhoz fordultam.

– Kapitány, még van tizenöt óránk. Hadd menjek le információt gyűjteni erről a civilizációról, mielőtt az egész elporlad. Két embert vinnék magammal.

A kapitány felvonta a szemöldökét. – Nincs ellenvetésem, parancsnok. Menjen, és érezze jól magát.

– Ööö, köszönöm, kapitány. – Felálltam. – T'Naak, maga velem jön. Visszük Tavia hadnagyot is az asztrometriai laborból. – A turbolifthez mentem, de ekkor Lavik hangját hallottam.

– Fegyvertüzet észlelek a csillag körül! Öt idegen hajó lépett be a rendszerbe, és megtámadták a gyűjtőhajókat.

– Képernyőre – parancsolta a kapitány. Felém fordult. – Maradjon, parancsnok.

– Igenis, uram. – Visszamentem a székemhez, remélve, hogy lesz időm később is lemenni a bolygóra.

A képernyő a csillagot mutatta, apró robbanásokkal körülötte. Egy űrcsata bontakozott ki a szemünk előtt.

– Vörös riadó, pajzsokat fel – rendelte a kapitány. – Nem fogunk beavatkozni, csak ha muszáj.

– Uram, az egyik idegen hajó felénk tart. Súlyosan károsodott.

– Fézerágyúkat készenlétbe.

– Hívnak minket!

– Képernyőre.

A képernyőn egy idegen jelent meg, aki teljesen különbözött a korábban látott fekete férfitól. Testét fehér szőrzet borította, olyan vastagon, hogy a szemeit is alig láttuk; úgy nézett ki, mint egy jegesmedve.

– A nevem Norrgondug kapitány a Buryyani Védelmi Erőktől. Az én fegyvereim lemerültek. Tudnának segíteni? Vannak más hajóik is a rendszerben?

Sorok felemelte a kezeit.

– Várjon kapitány, ez egy kutatóhajó, nem hadihajó. És nem avatkozhatunk bele idegen nemzetek konfliktusaiba. El tudná mondani, mi folyik itt?

– Nincs idő, a rashik el fogják pusztítani a bolygónkat! Csak tizenöt óránk van a robbanásig! Segíteniük kell! Látom, hogy vannak fézerágyúik a hajójukon!

– Várjon, kapitány – ismételte Sorok. – Több információra van szükségünk. Ahogy ön is mondta, van még tizenöt óránk. A hajója súlyos károkat szenvedett. Átsugározzuk önt, hogy elmagyarázhassa nekünk a szituációt, és közben egy szerelőcsapat megnézi a hajóját. Ez elfogadható?

A bundás idegen kapkodva lélegzett, gombszeme idegesen rángott jobbra-balra, lerítt róla a türelmetlenség. – Rendben van – mondta végül –, de nem maradok sokáig.

– Nem tartjuk sokáig –, ígérte a kapitány. – Készüljön a transzportálásra. Lovelace vége. – Aktiválta az interkomot. – Híd a transzporterteremnek.

– Boskowich hadnagy jelentkezik!

– Hadnagy, fogja be a vendégünk jelét, és készüljön az átsugárzására. Várjon a parancsomra. Odamegyünk.

– Értettem, kapitány.

***

A kapitány és én a transzporterteremhez mentünk. Boskowich – földi embertársam – izgatottan várt a pultja mögött. – Kapitány, nagyon alacsony hőmérsékletet érzékelek az idegen hajóján: mínusz negyven Celsius-fok! Ha átsugározzuk ebbe a melegbe, akár bele is halhat!

– Semmi probléma, hadnagy: akkor itt fogunk beszélni vele. Feszítsen egy erőteret az emelvény köré, és állítsa be a hőmérsékletet mínusz negyven fokra odabent. De előbb szükségünk lesz egy székre az idegen számára.

– Hozok – ajánlottam, és elhagytam a termet. Áthoztam három széket az étkezdéből egy közlegény segítségével. Egyet az emelvényre helyeztem, kettőt pedig a földre a kapitánynak és magamnak.

A kapitány helyet foglalt, és biccentett Boskowichnak. A férfi a mennyezetre emelte az arcát.

– Komputer, kérek egy ötös erőteret az emelvény köré, és állítsd a benti hőmérsékletet mínusz negyven fokra.

Halk zümmögést hallottunk, és az odafent álló magányos széket dér lepte be.

– Energiát – mondta a kapitány.

– Átsugárzás folyamatban...

Szikrázó fényoszlop jelent meg az emelvényen, és amikor elhalványodott, egy magas, fehér jeti állt a helyén. Nem viselt ruhát, nem volt szüksége rá: az egész testét az a vastag fehér szőrme borította. Valószínűleg nem is találták fel a ruhaviselést soha. Csak egy szerszámöv volt a derekán, rajta kézifegyver és kisebb-nagyobb tárolódobozok.

– Üdvözlöm a Lovelace föderációs kutatóhajó fedélzetén. Az én nevem Sorok kapitány, ez itt az első tisztem, Brady parancsnok. Elnézést kérünk a körülményekért, de a hajónkon lévő hőmérséklet nem lenne alkalmas az ön számára.

– Maguk két különböző faj, nem igaz? – mutatott ránk bundás ujjával a jeti. – Hogyan tudnak békében együtt élni és dolgozni?

A kapitány rám nézett, majd visszafordult a jetihez. – Ez egy hosszú történet egy másik alkalomra. Most az önét szeretnénk hallani. Kérem, foglaljon helyet.

***

Az első tiszt személyes naplója, kiegészítés. A jeti (a faját igazából buryyaninak hívták) egy lebilincselő történetet mondott el nekünk. A rashikkal egy csillagrendszerben éltek innen negyven fényévnyire, csak két különböző bolygón. A bolygóik a csillagjuk lakhatósági zónájának két peremén keringtek, ami két gyökeresen eltérő világot eredményezett. A belső bolygó egy forró, sivatagos világ volt keskeny dzsungelövvel az egyenlítője körül, itt éltek a rashik. (Ahogy a buryyanitól megtudtuk, a harmadik szemük infravörösben látott, ami jól jön, ha éjszaka vadászik az ember.) A külső bolygó egy hóborította világ volt, jégből felhúzott városokkal. Az épületeik az eszkimók iglujaira hasonlítottak, csak jóval nagyobb méretben. Imádtam volna a saját szememmel látni mindezt, de sajnos nem volt időnk odautazni. Mindkét bolygónak milliárdos lakossága volt, és azóta harcoltak a naprendszerük birtoklásáért, amióta csak felfedezték egymást. Ahogy a vendégünket hallgattam, a gondolataim elkalandoztak a mi Naprendszerünk felé. Ha a Mars egy élő bolygó volna fejlett civilizációval a felszínén, akkor mi is háborúban állnánk velük? Például a jogért, hogy űrállomást építhessünk a Holdon meg a Jupiter körül, és hogy robotokat küldhessünk a többi bolygóra... Az aszteroida-bányászati jogokról nem is beszélve. Biztos mindenhez a beleegyezésüket kellene kérnünk, és minden újabb kutatórobotot fenyegetésként értékelnének: folyton meg kellene nyugtatnunk őket, hogy nem utánuk kémkedünk. Ők is műholdakat állítanának Föld körüli pályára, és ragaszkodnának egy saját holdbázishoz, ez pedig nekünk nem tetszene. Á, biztos, hogy mi is háborúban állnánk velük. Szomorú, de így történne. A dolgok sajnos csak így működnek. Két különböző nép képtelen békében megmaradni ugyanazon a helyen.

Miután az idegen elhagyta a hajót, összegyűltünk az eligazítóban a hosszú asztal körül. Ott volt a kapitány, én, Shroh, Lavik, Tavia, a vulkáni nő az asztrometriai laborból, a főgépész Di Palo, és az orvosi hologram is figyelt bennünket az egyik képernyőről. Lavik egy másik képernyőnél állt, amely az idegenek csillagrendszerét mutatta egy széles zöld sávval, amely a lakhatósági zónát jelképezte, és a két bolygóval a két peremén.

– A rashik és a buryyanik folyamatos háborúban állnak egymással immár kétszáz éve – ismertette. – A háború felemésztette csaknem minden erőforrásukat. Mindkét világ romokban hever. A népességük éhezik, és nagyrészt menedék és orvosi ellátás híján tengődik. Egy utolsó, kétségbeesett erőfeszítésként a rashik építettek egy hajóflottát, amely képes begyűjteni ennek a szupernovának az energiáját. – Megnyomott néhány érintőgombot a kijelzőn, és megjelent egy kicsi hajó, melynek orrára tölcsér volt erősítve. – Ez az. Ezzel a tölcsérrel gyűjtik be a robbanásból származó szuperforró plazmát, eltárolják, és visszaszállítják a buryyanik bolygójához. Körülveszik a bolygót, úgy, ahogy a csillagot, és ráeresztik a szupernova energiáját a jeges felszínre.

– Tudna nekünk egy előrejelzést adni ezen támadás hatásairól? – kérdezte a kapitány.

– Igen, kapitány, lefuttattuk a szimulációt. Feltételezve, hogy a gyűjtőhajók túlélik a robbanást és a céljuknak megfelelően működnek, a szupernova energiájának közel hat százalékát fogják begyűjteni; de még ez a mennyiség is elég lesz ahhoz, hogy katasztrofális károkat okozzon a buryyani bolygón. A szimuláció szerint a teljes felszín meg fog olvadni. A városaik jégből vannak, és mind megolvadnak az alattuk lévő talajjal együtt. Az egész bolygót víz fogja borítani körülbelül tizennyolc kilométer vastagságban. A népesség nagy része vagy elég a támadásban, vagy belefullad az utána kialakuló óceánba. Csak nagyjából három százalék éli túl a katasztrófát. Ez hét és fél milliárdnyi áldozatot jelent.

– Úristen – tátogtam.

– Ez nem minden, parancsnok – nézett rám Lavik. – A bolygó naptól távoli helyzete miatt a víz néhány nap alatt vissza fog fagyni.

– Uhh...

– Még ha a népesség egy része túl is éli a katasztrófát, minden eszközük, járművük, technológiájuk huszonöt kilométernyi tömör jég alatt fog heverni. Mivel a jég kitágul fagyás közben, a visszafagyási folyamat hatalmas földrengésekkel fog járni szerte a bolygón. A végén kialakuló felszín egy üres, fehér pusztaság lesz, mint amikor a bolygó először létrejött, éles jéghegyekkel és -kanyonokkal.

– Ezt nem hagyhatjuk – néztem a kapitányra.

– Egyetértek – válaszolt Sorok. – Viszont idegen civilizációk belügyeibe sem avatkozhatunk bele.

– Tudom, kapitány, de valamit mégis tennünk kell.

– A Csillagflottával nem tudunk kapcsolatba lépni – szólt közbe Lavik. – Még egy szubtér-üzenetnek is huszonkilenc óráig tartana, hogy a Földhöz érjen.

– Az egésznek vége lesz addigra. – Arcomat a kezeimbe temettem. Gondolataim egymást kergették, próbáltam kiutat találni ebből a felfordulásból. Támadnunk kellene, de nem tehetjük. A Doktor hangját hallottam a másik képernyőről.

– Nos, még ha tüzet nyitni nem is tudunk, néhány buryyanit azért megmenthetünk a bolygóról, nem? Találhatunk nekik egy másik jeges bolygót, és átsugározunk amennyit csak....

– Arra nincs időnk! – emeltem fel a fejem. – Tizenhárom óránk maradt. És biztos vagyok benne, hogy ők már elköltöztek volna, ha lenne egy alkalmas jeges bolygó a közelükben.

– Igaza van, parancsnok, erre nem gondoltam – válaszolta a hologram. – De mégis, valamit tennünk kell! Nem fogok itt állni, és tétlenül nézni, ahogy hét és fél milliárd buryyani meghal!

– Köszönjük, Doktor, leléphet – szólt a kapitány, és a Doktor képernyője elfeketedett.

Csend borult a szobára. Lavik leült az asztal végére, a Shroh melletti székre. A vulkániak és az andoriaiak szintén ellenségek voltak egyszer. De békét kötöttek, és végül mindketten részt vettek a Föderáció megalapításában. Különböző fajok is képesek békét kötni és együtt élni egy helyen, ha egyszer leülnek egymással, átbeszélik a vitás kérdéseiket, és elfogadják egymás feltételeit. De tudom, hogy ez nem minden esetben lehetséges. Pláne, ha a két faj nem is tud megmaradni egyazon szobában a különböző hőmérsékleti igényeik miatt. Képes lenne ez az egy nevetséges indok megakadályozni egy békekötést? Felelős lehet ez az egy eltérés egy egész faj kiirtásáért?

– Össze kellene hoznunk őket – csóváltam a fejem. – A vezetőiket. Egyazon teremben. Erőtérrel elválasztva. Hogy beszélhessenek egymással.

Sorok elgondolkozott ezen.

– Volt kétszáz évük arra, hogy beszéljenek – válaszolta. – És talán meg is tették. Akár több alkalommal is, amennyire mi tudhatjuk. Sikertelenül. De elég legyen ebből. – Felállt. – Emberek, nincs értelme itt ülni és szomorkodni. Az Elsődleges Irányelv megköti a kezünket, és elég ennyit tudnunk. De még ha be is akarnánk avatkozni, nem tehetnénk semmit. Ez egy kicsi hajó korlátozott harci képességekkel. A saját küldetésünkre kell koncentrálnunk, ami a szupernova-robbanás megfigyelése. Minden más lényegtelen a számunkra. Térjenek vissza a helyükre.

– Bárcsak egy Galaxy-osztályú hadihajónk lenne... – sóhajtott Shroh, miközben felállt.

– De nincs – válaszolta Lavik rosszallóan.

– Kapitány! – szóltam Sorok után. – Csak még egy dolog.

Mindenki megállt. Sorok visszanézett rám.

– Csak röviden, parancsnok.

– Igenis. Mennyit tud a földi történelemről? Huszadik század? Második villágháború?

– A lényegre, parancsnok.

– Igenis, uram. A második világháború végefelé két ország harcolt egymással, Amerika és Japán. Japán már veszített, készen állt a megadásra, és Amerika hagyományos fegyverekkel is megnyerte volna a háborút, de meg akarták mutatni Japánnak és az egész világnak, hogy mennyire fejlett a haditechnikájuk, ezért ledobtak Japánra egy atombombát. Ez egy új fegyver volt, senki sem hallott róla azelőtt. Az az egy bomba lerombolt egy egész várost, és az egész országot beborította radioaktív sugárzással, ami rákot okozott meg halvaszületéseket és génmutációkat, még évtizedekig a támadás után.

– Wow – nyögött Shroh.

– És mintha ez nem lett volna elég, három nappal később még egy atombombát ledobtak egy másik városra. Ekkor adta meg magát Japán.

– Wow parancsnok – álmélkodott Shroh. – Ígérem, ezentúl jobban fogom tisztelni az emberi lényeket.

– Ugyan már Shroh, még űrkorszak előttiek voltunk akkor – vágtam vissza. – És biztos vagyok benne, hogy a maga bolygóján is van olyan része a történelemnek, amire nem túl büszke.

Shroh elgondolkodva ingatta tejfölszőke hajas fejét. – Hát parancsnok, ekkora balhéra nem emlékszem nálunk.

– Milyen jó magának. – Sorokhoz fordultam. – A lényeg az, kapitány, hogy nem engedhetjük, hogy a történelem megismételje önmagát. A rashiknak nem muszáj ezt tenniük. A buryyanik már megadták magukat! Visszavonultak, amint tudomást szereztek a rashik tervéről. A rashik megnyerték a háborút! És mégis véghezviszik a tervüket!

– Tudomásul vettem, parancsnok – válaszolta Sorok. – És ha talál egy módot az Elsődleges Irányelv kikerülésére, és áthidalja valahogy taktikai hiányosságainkat is az elkövetkezendő tizenkét órában, akkor teszünk is valamit. Addig is, mindenki oszolj!

***

Feldúltan siettem a kabinomba, és kértem a komputertől egy raktajinót. Amint a bögre forró kávé materializálódott a replikátorban, kikaptam onnan, és járkálni kezdtem fel-alá. A kávé kilöttyent a padlószőnyegre. Letettem a bögrét az íróasztalomra, és ujjaimat nyalogatva folytattam a járkálást. Kellett találnom egy megoldást. És rá kellett vennem a kapitányt, hogy cselekedjen.

A legjobb lett volna megtámadni a gyűjtőhajókat és az őket védő őrhajókat. De ez csak egy kis Nova-osztályú kutatóhajó volt huszonöt fotontorpedóval és tizenegy fézerágyúval, amelyek maximum figyelmeztető lövések leadására voltak jók. A Csillagflotta megfigyel és felfedez, nem bolygókat igáz le, nincsenek hadihajóink, csak a Galaxy-osztály, amelyet szintén kutatóhajókból alakítottak át a Domínium-fenyegetés miatt. Shrohnak igaza volt, egy ilyen hajó kihúzott volna minket a bajból. Segítségre volt szükségünk, de kitől? A buryyani flotta megsemmisült, és senki más nem volt a közelben.

De gyengeségünk csak az egyik problémánk volt. A nagyobb gondot az Elsődleges Irányelv jelentette, amely megtiltotta nekünk, hogy beleavatkozzunk más civilizációk belügyeibe. A Csillagflotta szabályzata arra kötelezett bennünket, hogy hátradőlve nézzük a buryyani világ pusztulását. Az egyetlen dolog, amit tehettünk közben, az a megfigyelés, a mérések végzése volt. Hát nem! Öklömmel a levegőbe ütöttem. Remegtem a tehetetlen haragtól. Nem fogom engedni, hogy megtörténjen! Meg kellett győznöm a kapitányt, hogy ez nem csak egy belső ügy. Ez volt az egyetlen út. Végül is, mi garantálja, hogy a rashik felhasználják mind a négyszáz-valahány gyűjtőhajót a támadásban?

Elkerekedett a szemem. Ez az. Hát persze. Nincs szükségük az összes hajóra. Már megnyerték a háborút. Csak néhány kell nekik, amivel demonstrálhatják katonai fölényüket. A többit felhasználhatják máshol, vagy akár eladhatják a legtöbbet fizetőnek! Megérintettem a jelvényemet.

– Brady Soroknak.

– Hallgatom, parancsnok.

– Beszélhetünk, kapitány? Azt hiszem, találtam egy megoldást.

– Jöjjön a készenléti szobámba. Sorok vége.

***

A kapitány az asztalánál ült. Amikor beléptem, felnézett a komputere kijelzőjéről.

– Igen, parancsnok, hallgatom.

– Uram, ez nem csak egy belső ügy. A rashik nem hülyék, tudják, hogy nincs szükségük mind a négyszáz-valahány...

– Harminckettő.

– ...négyszázharminckettő hajóra. Már megnyerték ezt a háborút. És egy szupernova-esemény nagyon ritkán adódik. Óriási pazarlás lenne az egész szupernova-plazmát elpazarolni arra az egy bolygóra, amely már nem is jelent fenyegetést a számukra. Szerintem... Nem, biztos vagyok benne, bármibe lefogadnám, hogy csak egy töredékét fogják felhasználni a tűzerejüknek, talán csak száz hajót, hogy megmutassák, milyük van: hogy reklámozzák az új fegyverüket a az egész szektor számára. Az a száz hajó lerombolna száz várost a Buryyan felszínén, és utána eladhatnák a maradék háromszázharminckettőt bárkinek, aki a legtöbb pénzt kínálja értük. Az ő bolygójuk is romokban hever, pénzre van szükségük, hogy újjáépítsék, és hogy megerősítsék a gazdaságukat. Biztos vagyok benne, hogy egy hajórakomány szupernova-plazma még értékesebb is, mint a frissarany. Mi van, ha a romulánok vesznek száz hajót? A kardassziaiak meg egy másik százat? Az felborítaná az erőegyensúlyt az Alfa-kvadránsban!

A kapitány bólintott.

– Látok logikát az okfejtésében, parancsnok. Úgy tűnik, ez mégiscsak egy üzleti vállalkozás a részükről.

– Háború és üzlet gyakran jár együtt, uram.

– Valóban. Mindez azonban továbbra is csak spekuláció. Nem tudhatja biztosan, hogy nem fogják felhasználni az összes hajót a támadásban. Érzelmek is vezérelhetik őket, hogy elpusztítsák az ősi ellenségüket egyszer s mindenkorra két évszázadnyi háborúskodás után; talán nem gondolkodnak olyan ésszerűen, ahogy ön feltételezi róluk.

– Igaza van, kapitány, de azt sem tudhatjuk biztosan, hogy nem úgy gondolkodnak. És ha bármennyi esély van arra, hogy nekem van igazam, akkor cselekednünk kell.

– De ha csatába vonulunk ellenük, akkor nagy eséllyel megsemmisülünk. Egyedül vagyunk sokak ellen. Hajlandó kockáztatni az életét és a legénységét egy sejtésért?

– Igen, kapitány. Az Alfa-kvadránst mindenáron meg kell védeni. Ilyen nagy tét mellett a mi életünk nem számít. Ahogy egy híres vulkáni mondta egyszer: sokak igénye fontosabb, mint a keveseké.

Nézett engem, és szemében meglepetést láttam. És még valamit: megbecsülést. Azt a megbecsülést, amire három éve vártam. Így kell vulkánit szelidíteni. Sok ember meghátrál a feladattól, pedig nem lehetetlen véghezvinni.

Bólintott. – Találkozunk a hídon, parancsnok. Rögzítem a döntésünket a hajónaplóban, és utána csatlakozom önhöz.

– Igen, kapitány.

Megfordultam, és elhagytam a szobát. Reszkető lábaim a híd közepéhez vittek, és lerogytam a székembe. Két perccel később a kapitány is kijött a szobából, és leült mellém.

– Kormány, szakítsa meg az orbitális pályát, és állítson be irányt a csillaghoz. Sebesség: negyed impulzus.

– Igenis, kapitány – válaszolta Shroh meglepett arccal, és a műszereihez fordult. A negyedik bolygó elhagyatott tájképe meglódult, és a helyét a csillag vette át a képernyő közepén. Ebből a távolságból csak akkora volt, mint a telihold a Földről nézve, de fokozatosan nőtt, ahogy közeledtünk felé.

– Lovelace legénység, itt a kapitány – szólt Sorok az interkomba. – Meg fogjuk támadni a rashi hajókat, mert úgy gondoljuk, hogy fenyegetést jelentenek az egész kvadránsra nézve. A Csillagflottát nem tudjuk megkérdezni, ez a döntés az én felelősségem. Önök mind tudósok, nem katonák. Ha valaki úgy dönt, hogy nem akarja kockáztatni az életét, keressen egy menekülőkabint, és hagyja el a hajót most. Távolodjanak el a csillagtól, amennyire csak tudnak, és egy Csillagflotta-hajó majd felveszi önöket néhány napon belül. Öt percük van, utána teljes impulzusra gyorsítunk. Sorok vége.

A levegő megfagyott a hídon. A tisztek egymásra néztek. Shroh rámpillantott, aztán a két vulkánira mögöttem. Ők is egymásra sandítottak.

– Ez önökre is vonatkozik – mondta a kapitány. – Valószínű, hogy meghalunk ebben az ütközetben. Elmehetnek, ha többre értékelik az életüket azokénál az idegenekénél azon a távoli bolygón.

– Csak hetvennyolcan vagyunk ezen a hajón – szólalt meg Lavik. – De megmenthetünk hét és fél milliárd főt. Az csak logikus, ha megpróbáljuk.

– Egyetértek – mondta T'Naak.

– Persze, kapitány – csatlakozott Shroh. – Három éve várok egy jó kis csatára.

– Értettem – biccentett a kapitány.

– Q'apla! – idéztem a klingon harci kiáltást öklömmel a levegőben. – Ez egy jó nap a halálra.

Shroh röhögött, de kék arca kisimult, amikor meglátta komolyságomat. Bólintott. – Q'apla.

– Q'apla – ismételte a kapitány is. – Ez valóban egy jó nap a halálra.

Miután a kapitány is csatlakozott, a két vulkáni tudományos tisztnek sem volt már választása, mint zavartan visszhangozni a szót.

– A buryyani hajó még mindig a közelben van? – kérdezte Sorok.

– Igen, kapitány – felelte Lavik.

– Nyisson csatornát hozzá.

– Csatorna nyitva, uram.

A fehér bundás arc ismét megjelent a képernyőn.

– Igen? – kérdezte.

– Kapitány, úgy döntöttünk, hogy megtámadjuk a rashi flottát. Szükségünk lesz a segítségére.

Az idegen gombszeme elkerekedett a bundájában. – Természetesen! Kapitány, nem tudom eléggé megköszönni!

– Mi lefoglaljuk az őrhajókat, hogy addig ön egyenként elpusztíthassa a gyűjtőhajókat. Ez elfogadható az ön számára?

– Persze! Ezt próbáltam eddig is, csak nem tudtam elég közel kerülni hozzájuk a fránya őrhajók miatt. De ha maguk elég sokáig lefoglalják...

– Akkor megegyeztünk. Sok sikert önnek. Lovelace vége.

Az arc eltűnt.

– Amikor jelzek, gyorsítson teljes impulzusra, és vegye célba a legközelebbi őrhajót.

– Igen, kapitány.

– Kapitány, három menekülőkabin lett kilőve – jelentette Lavik.

– Valamelyik a gépházből vagy a fegyverteremből?

– Negatív, kapitány.

– Rendben. Másokra nem lesz szükségünk. Kormány, teljes impulzus. Mr. Lavik, küldje el a hajónaplót és a személyes naplókat a Csillagflottának. Vörös riadó, harcállásokhoz!

Levegő után kapkodtam. – Kapitány, kérek engedélyt befejezni a naplómat. Csak egy percig fog tartani, és utána magam küldöm el a Csillagflottának.

Sorok a fejét rázta. – Itt van szükségem önre, parancsnok.

– A készenléti szobájából is hozzáférhetek a naplómhoz. Kérem, kapitány. Nem szeretem a félbehagyott ügyeket.

– Egy perce van.

– Igen, uram.

Felpattantam, és berohantam a készenléti szobába. A komputertől hozzáférést kértem a naplómhoz, és most itt vagyok, lediktáltam ezt az utolsó néhány eseményt. Ha túléljük ezt a csatát, akkor folytatom; ha nem, akkor a Csillagflotta tudni fogja, hogyan haltunk meg. Én mindenképpen büszke vagyok magamra. Charles Brady, a Lovelace első tisztje, kilépek.

***

Brady visszarohant a hídra, és lehuppant a székébe. Vörös fények villóztak körös-körül.

– Pajzsokat a maximumra! – rendelte Sorok. – És álljon készenlétben a tartalék energiával, ha szükség lenne rá a pajzsokhoz.

– Igen, uram – felelte T'Naak, aki közben már elfoglalta a taktikai pultot.

– Taktikai jelentés az őrhajókról? – kérte Brady.

– Fézerekkel és fotontorpedókkal vannak felszerelve, és nagy teljesítményű pajzsaik vannak – válaszolta T'Naak. – Felszereltségüket tekintve erősebbek nálunk, viszont mi kisebbek és mozgékonyabbak vagyunk.

– Akkor legyorsuljuk őket – mondta Brady. – Shroh, egy pillanatra se álljon meg, cikkcakkban ugráljon folyamatosan, ne engedje, hogy befogjanak minket.

– Értettem, uram! Számíthat rám.

– Kapitány, a vezérhajó hív minket – jelentette Lavik.

– Képernyőre.

A dühös fekete arc ismét megjelent a képernyőn. – Mondtam, hogy tűnjenek el innen. Meg akarnak halni?

– A Bolygók Egyesült Föderációja nevében felszólítom, hogy álljon le, és vonuljon vissza az összes hajójával a saját csillagrendszerébe. Egy perce van rá, hogy engedelmeskedjen, utána tüzet nyitunk.

A háromszemű idegen hahotázott. – Egy hajójuk van! Nekünk meg egy flottánk! Öljétek meg mindet! – kiáltotta a saját tisztjeinek, és eltűnt a képernyőről.

– Fézerekkel lőnek! – kiáltotta T'Naak, és a hajó megrázkódott. – Telitalálat, hármas fedélzet. Pajzsok nyolcvan százalékon.

– Kikerülő manőver! – kiáltott vissza Brady. – Csak fézerekkel tüzelj! Huszonöt torpedónk van csak, hagyjuk meg őket későbbre.

– Igen, uram.

A Lovelace oldalra ugrott, mielőtt egy másik fézersugár eltalálhatta volna, majd körberepülte a nála jóval nagyobb őrhajót, öt helyen megszúrva közben a fézereivel.

– Ellenséges hajó pajzsa ötvenkét százalékon!

– Folyamatosan tüzelj! Ugyanaz a manőver!

A híd ismét megrázkódott, és szikraeső hullott a mennyezetről.

– Telitalálat, egyes fedélzet! Egy másik őrhajó! Pajzsok hatvan százalékon.

– Maradj közel az első hajóhoz! – utasított Brady. – A másik talán eltalálja tévedésből.

A Lovelace cikkcakkban ugrált a fézersugarak között, mint egy táncos, de mindet nem tudta elkerülni.

– Találat, jobb hajtómű! Pajzsok harminc százalékon!

Vakító fény töltötte be a hidat, és a hajó úgy rázkódott, mint egy csónak a tengeri viharban.

– Jelentést! – kiáltotta túl a kapitány a fényt.

– Ez egy harmadik hajó! Eltalálta az első hajót! Az robbant fel.

– Jó! Egy megvan. Folytassa a tüzelést!

Újabb robbanás rázta meg a hidat. Az volt a második őrhajó. Utána a harmadik is felrobbant a szemük előtt.

– Mi történt? – kérdezte Brady. – Mi csináltuk?

– Negatív – felelte T'Naak felvont szemöldökkel. – Én nem lőttem rájuk.

– Akkor ki csinálta?

– Ismeretlen.

– Hatalmas gravimetrikus tértorzulást észlelek közvetlenül mögöttünk – jelentette Lavik.

– Lehet egy álcázott hajó?

– Ismeretlen.

Zengő hang töltötte be a hidat. Nem az interkomból jött, inkább olyan volt, mintha a fejükben szólt volna.

– ÉS TI? KIK VAGYTOK ÉS MIT AKARTOK A NAPUNKTÓL?

A kapitány a mennyezet felé emelte az arcát. Halántékán seb tátongott, amelyből zöld vér folyt az arcára, és onnan az egyenruhájára csöpögött. Nem is vettem észre, mikor esett el.

– Ez a Lovelace föderációs kutatóhajó. Békés, tudományos küldetésben vagyunk, hogy megfigyeljük a szupernova-robbanást. Azért támadtuk meg ezeket a hajókat, mert arra készültek, hogy összegyűjtsék a robbanás energiáját, és idegen bolygókat fenyegessenek vele.

– SZÓVAL TI NEM KÖZÉJÜK TARTOZTOK. AKKOR KAPTOK EGY ESÉLYT, HOGY ELTŰNJETEK INNEN.

A kapitány Shroh-ra nézett.

– Kormány, ötös fokozat, bármilyen irányban, most.

Shroh odakapott a műszereihez, és a hajó meglódult, a csillag eltűnt a képernyőről.

– Szóljon, ha elhagytuk a rendszert.

– Igen, kapitány. Ööö, most.

– Teljes leállás. Fordítsa vissza a hajót a csillag felé. Képernyőre.

Ebből a távolságból a csillag csupán egyike volt a milliónyi pontnak a feketeségben. Nehéz volt megkülönböztetni a többi csillagtól.

– Robbanásokat észlelek a csillag körül – szólt Lavik. – A gyűjtőhajók. Sorban megsemmisülnek, egyik a másik után.

A legénység csendben nézte a messzeségben felvillanó pontokat.

Brady Sorokra nézett.

– Kapitány, kezeltetnie kellene azt a sebet a Doktorral. Én addig átveszem a hidat.

– Még kevés vért veszítettem, parancsnok, képes vagyok funkcionálni. A kezelés várhat.

– Értettem, kapitány.

Amikor a felvillanások abbamaradtak, a mély hang visszatért a fejükbe.

– TI CSAK BÉKÉS FELFEDEZŐK VAGYTOK, EZÉRT MEGKÍMÉLJÜK AZ ÉLETETEKET. VALAMIKOR MI IS BÉKÉS FELFEDEZŐK VOLTUNK.

– Kik maguk, ha megkérdezhetjük? – szólt Brady a mennyezet felé.

– MI MARUDIÁNOKNAK NEVEZZÜK MAGUNKAT. ENNEK A RENDSZERNEK A NEGYEDIK BOLYGÓJÁN ÉLTÜNK. AZ ŐSEINK ELHAGYTÁK A BOLYGÓT ÉVSZÁZADOKKAL EZELŐTT, DE MI MOST VISSZATÉRTÜNK, HOGY SZEMTANÚI LEGYÜNK SZERETETT NAPUNK ÉS AZ OTTHONUNK HALÁLÁNAK. NEM ENGEDJÜK, HOGY BÁRKI FELHASZNÁLJA A NAPUNK ENERGIÁJÁT, VAGY BEAVATKOZZON A HALÁLÁBA BÁRMILYEN MÓDON. DE TI MARADHATTOK, ÉS NÉZHETITEK VELÜNK, HA AKARJÁTOK.

– Nagyra értékeljük a lehetőséget – válaszolta a kapitány.

– Érzékelőket maximumra – parancsolta Brady. – Idő?

– Két óra maradt, uram.

– Remek, ezt az időt felhasználhatjuk arra, hogy javításokat végezzünk a hajón. Küldjön karbantartókat az érintett helyekre. Sérülések?

– Csak néhány csonttörés és zúzódás a Doktor szerint.

– Rendben van. Khm, kapitány… – szigorúan nézett a felettesére.

Sorok egy sóhajjal felállt, és kiegyenesítette az egyenruháját.

– A betegszobában leszek, parancsnok; öné a híd. Felügyelje a javítási munkálatokat, és ne felejtse el visszahozni a hiányzó tisztjeinket. – Elment.

– Mr. Lavik – szólt Brady –, találja meg azt a három menekülőkabint, és sugározza vissza őket a fedélzetre.

– Igen, uram.

– Vörös riadót lefújni, de hagyjuk fent a pajzsokat szükség esetére. Itt az ideje kávézni. Shroh, magáé a híd. Visszajövök öt perc múlva.

– Igen, uram – biccentett Shroh. Brady elhagyta a hidat a turbolift-ajtón át.

Shroh a két vulkánihoz fordult nagy mosollyal az arcán.

– A replikátorok nem működnek – kuncogott. – Nem volt szívem megmondani neki. Mérges lesz, ha visszajön... Heh, de csak egyedül nevetek. Semmi baj, srácok.

***

Az első tiszt személyes naplója, kiegészítés. A buryyani kapitányt szintén életben hagyták a Marudiánok, velünk nézte a robbanást, mielőtt visszautazott volna a saját naprendszerébe. A szupernova éppolyan fenséges látvány volt, ahogy elképzeltem. A csillag kinyílt, mint egy virág, és a fénye szétterjedt a képernyőn. A négy belső bolygó elporladt egyik a másik után, a három külsőt pedig meszire tolták a lökéshullámok. Az is egy nem mindennapi látvány volt. Az egész eseményt biztonságos távolságból néztük, felhúzott pajzsokkal. A lökéshullámok egy órán keresztül rázták a hajót, mire a távozás mellett döntöttünk. Beállítottunk egy útvonalat vissza a pulzárhoz, hogy befejezzük a vizsgálatát.

A kapitány mellett ültem egy bögre forró raktajinóval a kezemben, és a szubtér elmosódott csillagcsíkjait néztem. Újabb sikeres küldetést tudhattunk magunk mögött. A Csillagflotta elégedett lesz velünk. Nem csak megfigyeltünk egy szupernova-eseményt, de felvettük a kapcsolatot három új idegen fajjal is. A rashik és a buryyanik még meg lesznek látogatva később, ebben biztos voltam. Talán éppen mi térünk vissza hozzájuk néhány éven belül, hogy többet megtudjunk róluk, és hogy figyelemmel kísérjük a békekötési folyamatukat. Megtalálják vajon a békét valaha? Leülnek egyszer beszélni egymással? Volt remény a számukra. A Föld ezerféle nemzetei is összegyűltek egy közös zászló alatt. A vulkániak és andoriaiak is békét kötöttek. Az emberek és klingonok is békét kötöttek. Semmi sem lehetetlen. Én az előbb szelidítettem meg egy vulkánit.

– Asztrometriai labor a hídnak – visszhangzott a női hang a hídon.

– Itt Sorok – válaszolt a kapitány.

– Kapitány, az öt kilőtt szonda és a hajó érzékelői együttesen huszonkilenc teraquadnyi adatot rögzítettek a szupernováról.

– Szép munka, hadnagy. Rendezze adatfolyammá, és továbbítsa a Csillagflottának.

– Igen, kapitány. Asztrometriai labor vége.

Sorok Lavikhoz fordult.

– Hátralévő idő a pulzárig?

– Hat óra, negyven perc, uram.

A kapitány egy sóhajjal visszafordult.

Ránéztem.

– Kapitány, csak nem izgatottságot érzek a hangjában?

Sorok az arcomba nézett.

– Természetesen nem, parancsnok. Vulkáni vagyok.

Rezzenéstelen arccal meredt rám, és én abban a pillanatban rájöttem, hogy az a fura kis vonal az orra alatt az tényleg egy mosoly.

VÉGE