Sparrow

Az utolsó kenet
(A novella korábbi változata megjelent az LFG.HU-n, 2012.12.28-án.)

Stilton megye sheriffje tisztességben megőszült hivatalnok volt, aki egészen a halálos ágyáig szolgálta a törvényt. Igazi luxus az, ha valaki a halálos ágya kényelmében fejezheti be élete utazását ezen a vidéken, ahol folyó helyett vér folyik, eső helyett pedig csak könnyek hullnak. Mire az ágyig eljutott, sok küzdelmen vágta magát keresztül: begyűjtött rengeteg szúrt és lőtt sebet, fájdalmas emléket, rossz tapasztalatot, megszámlálhatatlan ráncot. A nap kicserzette bőrét, a haja kifehéredett, izmai elgyengültek. Átélte Arizona állam történelmének nagy szeletét, de még mindig nem érezte késznek magát a távozásra. A sheriff-teendőket réges-rég átvette az utódja, de ő nem volt hajlandó visszavonulni. "Öreg ember nem vénember", hangoztatta a váltás idején, hatvanöt éves korában, és szolgálatban maradt. Ugyanezt mondta még nyolcvankét évesen is.

A hivatalban töltött évtizedek a lelkét is keményre edzették. Többet látott, mint bármelyik kalmár, kocsmáros vagy szajha, és ezen tapasztalatok megformálták őt, akár a szél a sivatag homokkő oszlopait. A világot két részre osztotta: volt a külvilág, tele gazemberekkel, és volt ő, aki eltakarította a sok szemetet. Komor ember hírében állt, akivel nem ajánlatos ujjat húzni, de a lakosság tisztelte és szerette őt, hiszen a keze alatt valóban békésebb lett az élet. Ő foglalkozott a megye összes rablógyilkosával, nemi erőszaktevőjével és zsarolójával, ő tett rendet a kocsmai verekedéseknél és párbajoknál is. Egy személyben volt rendőr és nyomozó, bíró és ügyvéd, esküdtszék és ítéletvégrehajtó. Csak apa és férj nem volt: arra már nem jutott ideje. Élete azzal telt el, hogy megpróbált rendet tenni Arizonának legalább ezen a kis szegletén. Amikor bostoni meg new yorki gyilkosságokról hallott, csak a fejét rázta, és remélte, hogy az ottani sheriffek is értik a dolgukat.

És most itt feküdt, mint egy ledőlt kőszobor, öregen és gyengén, legyőzötten. Az összes ellensége közül egyedül az idő tűnt erősebbnek nála. A takaró alól csak összevont, pamutfehér szemöldöke látszott ki, mintegy néma lázadásként a megváltoztathatatlan ellen. Szeme környékét mély canyonok barázdálták.

Brown atyára gondolt, aki már nem lehet vele ebben a szobában. A sheriff nem volt hívő ember, ennek ellenére jól megértették egymást. Gyakran beszélgettek a gyorsan változó világról és az ember kegyetlen természetéről a sheriff házának hátsó verandáján hintaszékben pipázva, hosszú szüneteket tartva, amikor csak némán pöfékeltek, és a lenyugvó napot nézték. Több évtizedes barátságot ápoltak, szavakra sem volt szükségük ahhoz, hogy megértsék egymást. Amikor viszont beszéltek, különböző látásmódjuk remek alapot szolgáltatott éjszakába nyúló vitáikhoz. Brown atya évtizedekig próbálta meggyőzni a sheriffet arról, hogy az Úr kézben tartja hívei sorsát, így az ember idővel megjavulhat; ám a sheriff csak a fegyverében és a jelvényében bízott. A lelkész a Bibliával érvelt, a sheriff a törvénykönyvvel. Sosem jutottak dűlőre, de minden alkalommal barátságos kézfogással váltak el. A lelkész tavaly ősszel halt meg, amikor ismeretlenek kifosztották a templomot. A tettes sohasem lett meg. Brown atyának nem jutott halálos ágy: ő a templom kőpadlóján végezte összekaszabolva, a saját vérében ázva. Istene, akiben annyira bízott, nem védte meg. Ezt az új papot utána kapták. A sheriff nem ismerte még őt, jobbára csak temetéseken látta messziről, így mindenképpen ideje volt már egy beszélgetésnek.

Kinyitotta a szemét. A pap az ágya mellett ült türelmes némaságban.

– Atyám... – suttogta a sheriff.

– Itt vagyok, fiam.

A sheriff visszahunyta a szemét, s nagyot sóhajtott. Ez a pap talán harmincöt éves lehet, az unokája lehetne, mégis őt kell atyjának szólítania. Brown atya is fiatalabb volt nála néhány évvel ugyan, de neki sokkal szívesebben és őszintébben adná meg a tiszteletet. Bárcsak ő ülne most az ágya mellett!

– Magunk vagyunk? – kérdezte rekedten.

– Igen, fiam, ahogy rendelted.

– A helyettesem?

Tudta jól, hogy valójában az utódja, de régi szokások nehezen kopnak.

– Nincs itt. Senki sincs itt, csak te és én, fiam.

– Helyes. – Köhögött és a torkát köszörülte.

– Hozhatok egy pohár vizet?

– Nem kérek, atyám, jól vagyok, köszönöm.

Vett még egy nagy levegőt, majd kifújta.

– Mielőtt feladja a kenetet, atyám, szeretnék elmondani valamit. Nem akarom, hogy a sírba szálljon velem.

– Rendben, fiam. Gyónni szeretnél?

– Igen, atyám. Mert megsértettem a törvényt. Életem folyamán egyetlen egyszer megsértettem.

– Értem, fiam, de nem kell félned. Az Úr látja vétkeinket, és megbocsájtja őket.

– De én megöltem valakit, atyám. Ahelyett, hogy törvény elé állítottam volna, megöltem, és azután soha senkinek nem beszéltem róla.

A pap hátradőlt a nyikorgó széken.

– Hallgatlak, fiam. Add ki, ami a lelkedet nyomja.

– Igen, atyám.

A mennyezet gerendáit nézte, összeszedte a gondolatait. Végül belekezdett.

– Hetven vagy hetvenegy nyarán történhetett. Ahogy öregszem, egyre inkább elmosódik bennem a pontos évszám, de abban biztos vagyok, hogy akkor még nem volt meg a vasútvonalunk, mert lóháton mentem át San Cortezbe, keresztül a sivatagon. Nehéz elképzelni ilyet manapság, ugye, amikor mindenfelé vonattal járunk. Elég az hozzá, hogy régen történt és fiatalabb voltam, de ezt nem mentségül mondom, atyám, mert ma is ugyanúgy megtenném, amit akkor tettem. Ma sem lenne más választásom.

Történt pedig, hogy egy nap idegen érkezett a városba. Ez nem volt újdonság, akkoriban is jöttek átutazók, lókupecek, kalmárok és letelepedni vágyók, csakúgy, mint ma, de akkoriban hetek teltek el két ismeretlen arc között. Kicsi, Isten háta mögötti porfészek volt annak idején Stilton, jobbára csak véletlenségből keveredett ide bárki is. Ezt az embert viszont jól megjegyeztem magamnak. Én is épp Ximena bárjában ültem aznap délután, amikor megérkezett. Akkoriban tiltottam be a kártyajátékokat a kocsmákban, mert túl sok vitás helyzetet szültek, és néha beültem ellenőrizni, hogy betartják-e a szabályt. Ültem a bárpultnál, beszélgettem Ximenával, aki a legszebb mexikói asszony volt, akit valaha hátán hordott a föld, a kocsmatöltelékek meg odaszólogattak, ígérgették, hogy nem lesz balhé, csak engedjem őket játszani. A zongorista klimpírozott, nagy volt a hangzavar. Aztán belépett az idegen. A pulthoz ment, és kért egy pohár vizet, hogy leöblíthesse az út porát. Néztem őt, és rossz érzésem támadt. Valami nincs rendben ezzel az emberrel. Volt valami az arcán, ahogy körülnézett a helyiségben. Mint amikor egy bankrabló kifürkészi magának a fegyveres őrt és a menekülőútvonalakat. Amikor engem elért a tekintete, akkor meg elmosolyodott: mintha elégedett lenne az eredménnyel: mintha nem jelentenék veszélyt a számára. Ez nagyon nem tetszett. Felálltam, és odamentem hozzá.

– Üdvözlöm, uram, békés kisvárosunkban – mondtam. – Megkérdezhetem, mi járatban van errefelé?

Az idegen elmosolyodott. – Ne aggódjon, sheriff, én nem bolygatom meg a városa békéjét: csak átutazóban vagyok. Megszállok itt pár napra, és máris továbbállok.

– Helyes. Megkérdezhetem, merre tart?

– Kaliforniába, a hegyekbe. Hallottam hírét az aranynak.

– Csak az idejét vesztegeti: én úgy hallottam, már véget ért az aranyláz, mindenki hazament.

A férfi megvonta a vállát. – Én megpróbálom a szerencsémet. Talán rálelek egy helyre, ahol nem kutatott senki.

– Maga tudja. Szerszámai vannak? – Lenéztem a ruházatára, de semmit sem láttam nála. Talán kint, a lován.

A fejét rázta. – Nem, de biztos vagyok benne, hogy ott beszerezhetek mindent.

– De fegyvere sincs? Csodálom, hogy idáig eljutott ép bőrrel.

– Nincs szükségem fegyverre – mosolygott. – Törvénytisztelő, békés állampolgár vagyok.

– Az lehet, de az itteni haramiákat ez nem hatja meg. Errefelé más szabályok uralkodnak, mint a keleti parton.

A férfi meglepődött, majd arcán szétterült a mosoly. – Elárult az akcentusom, ugye?

– Igen. A maga helyében nem is sokat beszélnék. Az itteni farkasok szemében a maga fajtája egy őz: könnyű préda. Nem ismeri a helyi szabályokat. Naivan, fegyvertelenül és pénzzel utazik. A maga helyében én visszafordulnék.

– Ne aggódjon miattam, sheriff – mosolygott. – Kerülöm a bajt.

– Maga tudja. Én figyelmeztettem. Hogy hívják?

– Lloyd Barnes. – A kezét nyújtotta. Vékony bőrkesztyűt viselt. Le se vette a bemutatkozáshoz. Sebaj, kezet ráztunk, aztán a poharába temetkezett. Néztem őt, ahogy a vizét kortyolgatta, és a gyomromban kavargott az érzés, hogy meg kellene ölnöm, mielőtt bajt okozhatna. Majdnem el is hánytam magam a rámtörő rosszulléttől, a könyökömmel tartottam magam, kapaszkodtam a pult szélébe. Nem értettem, mi történik velem. Kezem a pisztolyomra csúszott, de ellenálltam a késztetésnek, hogy ki is vegyem a tokjából. Amit Barnes mondott, az alapján ártalmatlannak tűnt, de én éreztem, hogy ez csak álca. Valami rosszra készül. Nem tudtam megmagyarázni, csak egy érzés volt, de soha előtte nem éreztem ilyet. Le is izzadtam a kalapom alatt. Reméltem, hogy nem feltűnő. Jobbnak láttam inkább eltűnni, mielőtt megölnék egy ártatlan átutazót.

– Jól van, Mr. Barnes – álltam fel remegő lábakkal. – További szép napot.

– Magának is, sheriff.

Biccentettem Ximenának, vetettem egy magabiztosnak tűnő pillantást a kocsmatöltelékekre, s elhagytam a helyet.

A következő két napban egy másik ügy kötötte le a figyelmemet. A közeli Sunflower City-ben egy banda kirabolt egy bankot úgy, hogy dinamittal kirobbantották az épület oldalát. Az állami rendőrök segítségével elfogtuk őket, és behoztuk ide a fogdába. Ahogy ültem az irodában – még fáradtan az üldözéstől – , a gondolataim visszaszálltak a rókaképű idegenre.

Barnes.

Az emléktől ismét megremegett a gyomrom. Veszélyes fickó, meg kellene ölnöm – követelte bennem az érzés. Pedig lehet, hogy már el is hagyta a várost. Nem okozott semmi bajt, akkor meg miért gondolom úgy, hogy veszélyes? És ami még fontosabb: hogyan ölhetnék meg valakit egy megérzés alapján? Mert a letartóztatás szóba sem jöhetett, én lelőni akartam Barnest, mint egy kutyát. Gyűlöltem őt, pedig nem is ismertem. Érthetetlen. Mintha valaki utasítana engem, hogy gyűlöljem őt. Soha ilyen nem történt velem azelőtt. Amikor felkötöttem egy gyilkost, mindig felolvastam a bűneit, és ott állt a város egész lakossága. Azért ítéltem el, mert bűnös volt, törvényt sértett és be is vallotta. Nem éreztem iránta semmi különöset, leszámítva némi undort. Csak végeztem a munkámat. Most is követnem kell a törvényes ügymenetet. Akármi is ez a megérzés, úgy fogom kezelni csak, mint egy névtelen besúgót: megfontolom a tanácsát, de nem bízom rá az egész ügyet. Meg kell bizonyosodnom, hogy igazat mond. Lehet, hogy Barnes ártalmatlan, és csak rémeket látok. Ha legalább priusza lenne…

A falra szögezett fantomképeket mind ismertem, egyik sem ő volt. Próbáltam visszaemlékezni régebbi, megoldatlan ügyek körözvényeire, de erre a tenyérbemászóan vigyorgó arcra nem emlékeztem. Igen jó rajzolónak is kell lenni ahhoz, hogy valaki ezt az arcot megörökítse. Ha el is követett valamit, azt a keleti parton tette, és csak helyi körözést adtak ki ellene. Már ha tényleg tett valamit. Az egyetlen látható bűne az, hogy bosszantóan naiv, és egy irritáló bájgúnár. De az érzés makacsul itt motoszkált bennem, hogy rossz ember, el kéne kapnom. Mit jelent ez? Miért kéne elkapnom? Idegesen doboltam az ujjaimmal az asztalon, nem is tudtam figyelni a bankrobbantós ügy papírmunkájára. Felálltam.

– Elmegyek, járok egyet – mondtam Larrynek, a helyettesemnek, aki a másik asztalnál dolgozott. – Azt hiszem, láttam valakit, aki körözés alatt áll. Nem vagyok benne biztos, csak egy megérzés.

– Ki az? – kérdezte Larry.

– Nem tudom. A neve Barnes, legalábbis ezt mondta. Tegnap előtt láttam Ximena bárjában; azt mondta, Kalifornia felé megy. Utánamegyek és kikérdezem. Talán még utolérem. – Fejembe nyomtam a kalapomat.

– Hívjak embereket? – kérdezte Larry.

– Nem kell, elintézem magam. Te maradj itt, őrizd a fogdát.

– Rendben, főnök. Jó utat.

– Kösz. Azt hiszem, útba ejtem a kocsmát is: talán Ximena tudja, hol szállt meg a fickó. – Az ajtó felé indultam.

– Lehet, hogy nem tudsz beszélni Ximenával – szólt utánam Larry. – Még nem nyitotta ki a kocsmát.

– Mi? – fordultam vissza.

– Legalábbis délben még nem volt nyitva, amikor ebédelni akartam. De tudod, csinál néha ilyet: így bünteti a léhűtőket, ha előző este túl nagy felfordulást csaptak.

– Ez most más – ráztam a fejem. – Érzem. Küldj embereket a kocsmához! Én is oda megyek.

Lóra ültem, és átvágtattam a főutcán. Kis híján elsodortam pár békés gyalogost. A kocsma előtt leugrottam a lóról, és a kikötésével sem bajlódva az ajtóhoz szaladtam. Zárva volt.

– Ximena! – kiáltottam. Dörömböltem az ajtón. Semmi válasz. Hátrább léptem, kihúztam a fegyveremet, belelőttem a zárba, majd teljes testemet nekivetve betörtem az ajtót. Poros félhomályba érkeztem. Még sose láttam ezeket az asztalokat üresen. Felrohantam a lépcsőn Ximena lakásába. A férje a mexikói háborúban esett el, az asszony egyedül élt itt. A lakás ajtaját is be kellett törnöm, és ott feküdt ő, a padlódeszkák beszívták a vérét, a teste kicsavarva, csaknem felismerhetetlenné koncolva. Mintha egy falka prérifarkas támadott volna rá, de én tudtam, hogy ez egyetlen ember műve volt.

Térdre estem az iszonyattól, de erőt parancsoltam magamra. A gyilkos nem járhat messze. El fogom kapni. Elkapom, és addig verem, amíg ugyanilyen véres massza nem válik belőle, és ha még marad benne valamennyi élet, akkor esetleg visszavonszolom ide, hogy felakaszthassam. De valószínűbb, hogy nem marad. Felálltam, lefutottam a lépcsőn. Ott találkoztam a fegyveresekkel.

– Ximenát megölték – közöltem velük. – Senkit ne engedjenek az emeletre. A kocsma bezárt.

– Értettük.

– Értesítsék a helyettesemet is az irodában; majd ő ad további utasításokat. Nekem mennem kell.

Lóra ültem, és nyugat, azaz Kalifornia felé fordultam. A következő város arrafelé San Cortez. Aki utazik, és van egy kis esze, az városról városra jár, hacsak nem hord magával vizet tömlőszám. San Cortez is csaknem egy napnyi lovaglásra van innen. Talán elérem ezt a mocskot egy ottani fogadóban, vagy a két város közötti sivatagban, ha még nem ért oda. Nyomás!

Vágtattam, ahogy a lovam bírta, mert már késő délutánba hajlott a nap, és minél nagyobb távolságot meg akartam tenni, mielőtt leszáll az éjszaka. Talán nem kell a sivatagban táboroznom. Elhagytam a város határát jelző tüskebokrokat, és a nyílt sivatag felé fordultam, a nyugati horizont irányába, amerre a nap is süllyedt. Meglátjuk, melyikünk ér előbb a céljához: a nap vagy én. Próbáltam olyan tempót diktálni, hogy gyorsan haladjak, de azért a lovam se fulladjon ki idő előtt.

A nap egyre lejjebb ereszkedett, és a sivatag vörösbe fordult, mintha vérben ázna. Köves dombokon kaptattam fel és le, embermagas kaktuszokat hagytam el. Ragadozó madár vijjogását hallottam, a magasban keselyű körözött. A látóhatárt fürkésztem előttem és kétoldalt. Tudtam, hogy jó irányba tartok. Erre kellett, hogy jöjjön az a mocsodék. Olyan voltam, mint egy vadászkopó, amely érzi a vad szagát. Ezen a hasadékon ő is átugratott, ezt a cserjést ő is kikerülte, ezen a sziklán az ő árnyéka is végigsöpört. Pillanatnyilag nem foglalkoztam vele, honnan tudom mindezt, csak száguldottam előre. Az elfogás idő kérdése volt csupán. Néha poroszkálásra kellett fognom a lovamat, néha vágtattam, de végig tartottam az irányt. A nap végül legyőzött a versenyben, lebukott a látóhatár alá, és a sötétben mégsem mehettem tovább. Leszálltam a lóról. Kikötöztem egy kis cserjéhez, magam pedig leültem egy felmelegedett szikla tövébe.

A testem fáradt volt, de a vérem még zúgott, nehezen jött álom a szememre. Hevertem a szikla tövében, néztem a szikrázó csillagokat, és a holttest járt a fejemben. A vér szaga súlyosan ülte meg a lakást: utólag úgy rémlett, hogy a bűzt már akkor is éreztem, mielőtt betörtem a lakásajtót. A test körüli deszkák sötétlettek a vértől, sok idejük volt megszívni magukat. A gyilkosság kora reggel történhetett, vagy talán még előző éjjel. A gyilkos messze jár. Bár lehet, hogy ő nem vágtatott ennyire. Nem gondolta, hogy bárki gyanakodhat rá. Senki, csak én. És én sem tudom, hogy miért. Mi ez a megérzés, amely ilyen határozottan vezet egy irányba? Talán Isten vezet utamon? Létezhet ilyen, hogy Isten kiválasztja egyik hű szolgáját, és feladatot ad neki? Kapjam el a gonoszt. De még ha hű szolgája lennék: pont én vagyok az, aki templomba is csak ritkán jár, olyankor is csak azért, mert tudom, hogy az emberek elvárják, hogy a sheriff is ott üljön velük a misén. Megnyugtatja őket. Amikor kérdezik, hogy miért nem voltam ott, mindig azzal védekezem, hogy én még vasárnap reggel is a bűnözőket kergetem. Legtöbbször ezt is elfogadják. Miért pont engem választana ki a mindenható? Pedig nagyon úgy fest, hogy ez történt. Más magyarázatot nem találok erre. Barnes éppen, hogy belépett a kocsmába, és máris arra gondoltam, hogy meg kellene ölnöm, mielőtt bajt okozhatna. És tényleg bajt okozott. Ezt nem tudhattam magamtól: csakis isteni sugallat lehetett. De a sheriffnek nem az a dolga, hogy embereket öljön. Ezt Isten is tudhatná. A sheriff nem valami hentes vagy bérgyilkos: a sheriff a törvény szolgája. De ha tényleg Istentől jött a parancs, azzal viszont vétek ellenkezni. Sóhajtottam. Mi legyen? Felnéztem az égre, de a csillagok nem válaszoltak, csak némán ragyogtak. Úgy döntöttem, hogy ördög vigye ezt az egészet, én bizony azt fogom csinálni, amit egész életemben tettem: követem a törvényt, és legalábbis megpróbálom letartóztatni azt a szemétládát.

Kora hajnalban ébredtem. Felültem a lovamra, és folytattam az utat. Korgott a gyomrom és szomjúság is gyötört, de ki kellett bírnom San Cortezig. Gyorsan világosodott a sivatagban, a szürke pusztaság rózsaszínbe fordult. Egyre melegebb is lett. A lovamat gyors tempóra sarkalltam. Tudtam, hogy ő is szenved, de már közelebb voltunk San Cortezhez, mint Stiltonhoz, legalábbis reméltem.

Ahogy felkaptattam ez egyik kavicsos dűnére, egy másik lovat pillantottam meg a távolban. A kép hullámzott a hőségtől, de úgy tűnt, hogy a ló egyedül áll ott. Talán Barnesé? Akkor neki is ott kell lennie, hacsak nem folytatta gyalog az utat. Vágtatni akartam, mint a szélvész, de be kellett érnem azzal a sebességgel, amire a lovam fáradtan és éhesen képes volt.

A közelbe érve leszálltam, és gyalog lopakodtam tovább, pisztollyal a kezemben. Az idegen ló észrevett, és horkantott. Ekkor megláttam Barnest. A földön feküdt, arccal felfelé, széttárt karokkal, mintha élvezné a hőséget. Felismertem az arcát, kockás ingjét és a bőrkesztyűjét. Oldalán még mindig nem viselt fegyvert. A szeme csukva volt, de tudtam, hogy nem alszik. És nem is halt meg, hiszen lélegzett. Mit csinál? Talán napozik, mint a gyíkok?

– Barnes! – szóltam rá, és csizmámmal odarúgtam egy adag homokot. Felpattant a porfelhőben, kiáltott és a szemét törölgette. Vicsorgott rám, mint egy támadásra kész vadállat. Felemeltem a pisztolyt. – Állj, ott maradsz. Megölted Ximenát, te rohadék. Fel a kezekkel.

Barnes nem engedelmeskedett. Arcára kiült az az idegesítő mosoly. Megindult felém.

– Azt mondtam, állj! – kiáltottam, de jött tovább. Ha ezt akarja, ám legyen: én megpróbáltam. Háromszor sütöttem el a fegyveremet. Barnes teste háromszor megrándult, mellén sötét foltok nyíltak. De nem esett el. Folytatta útját felém. Eltátottam a számat.

– Fogalmad sincs, mibe ártod magad, sheriff – szólalt meg Barnes. – Engem te nem tudsz megölni.

Hitetlenül felemeltem a pisztolyomat, és a másik három lőszert is belelőttem. Semmi hatás. Vérzett, de tovább jött felém. Rámvetette magát, ledöntött a homokra. Az ütés magamhoz térített, és karommal átfogtam a nyakát, próbáltam fölé kerülni. De ő lebirkózott. Olyan erő volt benne, amilyennel még nem találkoztam. Szétfeszítette a két karomat, fölém tornyosult, és vicsorgott. Fogsora hegyes háromszögekből állt, akár a cápáké. Nincs szükségem fegyverre, mondta a bárban. Belémnyilallt az iszonyat.

– Mi az ördög vagy te?

Lebukott, az arcom oldalába mart. Felüvöltöttem. Sikerült kirántanom az egyik kezemet, és ököllel a fejét csapkodtam, amíg el nem engedett, majd fölé kerekedtem, és mindkét kezemmel átfogtam a nyakát. Ránehezedtem teljes testsúlyommal, arcomról az arcára csöpögött a vérem. Harákolt, nyögött, de nem maradtunk így sokáig: kiütötte a kezemet, a földre estem. Újra rámvetette magát, és birkóztunk a homokon. Alulra kerültem. Ő ismét átfogta a torkom, és nagyra tátotta száját. Nem kaptam levegőt. Szabad kezemmel pánikszerűen tapogatóztam a combom felé, és sikerült elérnem a késemet: kihúztam a tokból, és Barnes oldalába vágtam. Felugrottam, és botladozva elhátráltam tőle. Ő is feltápászkodott, felegyenesedett. A kés kiállt az oldalából.

– Mondtam, hogy nem tudsz megölni – ingatta a fejét fáradtan, de mosolyogva. Lépett egyet felém. Én megfordultam, és futni kezdtem vissza a lovamhoz. Hallottam Barnes zihálását mögöttem. Nincs ember, aki így tudna futni késsel a testében, de ekkora már nyilvánvalóvá vált, hogy Barnes nem ember. Odaértem a lóhoz, és kirángattam a nyeregtáskából a bankrobbantós ügyből visszamaradt egyik dinamitköteget. Három rúd volt egybekötözve, közös gyújtózsinórral. Futottam tovább, és közben kikerestem az övemen lógó dohányzacskóból egy gyufát, a mellényemhez dörzsölve lángra lobbantottam, és meggyújtottam vele a gyújtózsinór tövét, ahol szétvált, és befutott az egyes csövekbe. A zsinór sisteregve kapott lángra.

– Ezt neked! – kiáltottam hátrafordulva, és Barnes felé dobtam a köteget. A robbanás engem is eldobott, a földre zuhantam, és métereken át gurultam tehetetlenül. A talaj remegett, a fülem csengett, fájt az egész testem. Semmit sem láttam a portól. Összehúztam magam, és vártam a halált, akárhonnan érkezzen is.

Amikor kissé leült a por, nyögve felkönyököltem. Forgott a világ. És ott feküdt Barnes. A teste hihetetlen módon egyben maradt, de már túlságosan fájt mindenem ahhoz, hogy meglepődjek ezen. Odakúsztam hozzá. Életben volt. Testén vágások nyíltak, amelyekből barnás váladék szivárgott, kapkodta a levegőt, mint egy hal, de életben volt. A testéhez másztam, kihúztam az oldalából a késemet, és utolsó erőfeszítésemmel a fejébe szúrtam. Markolatig benyomtam a koponyájába, ránehezedtem. Erre elernyedt. Nem mozdult többé. Ebből jöttem rá, hogyan kell megölni ezeket. Ha rögtön az elején fejbelövöm, megspórolhattam volna az egész verekedést és robbantást.

– Azt mondod, "ezeket" – szólalt meg a pap az ágy mellett. – Tehát úgy gondolod, hogy többen is vannak ezek a… lények?

– Igen, atyám – felelte a sheriff egy sóhajjal. Kifárasztotta a sok beszéd. – Ma már tudom, hogy többen is vannak. Ez, amit elmeséltem, jó húsz évvel ezelőtt történt, és utána sokáig nem szállt meg az a furcsa érzés. Továbbra is üldöztem a bűnözőket, de egyiknél sem éreztem, hogy meg kellene ölnöm, mert gonosz ember. Egészen tavaly novemberig. Akkor jöttem rá, hogy többen is vannak. És hogy valóban Isten katonája vagyok. Úgy tűnik, engem jelölt ki, hogy elkapjam ezeket az ördögfajzatokat. A megérzés az Ő eszköze arra, hogy beszéljen hozzám.

– Mi történt novemberben? – kérdezte a pap.

A sheriff felnézett rá összevont szemöldöke alól.

– Akkor halt meg Brown atya. A teste ugyanúgy szét volt marcangolva, mint Ximenáé. Akkor még nem tudtam, ki a tettes, de az érzés hamarosan megsúgta nekem. És megfogadtam, hogy többé nem kételkedem benne: megölöm azt, akire mutat, még ha ez is lesz az utolsó cselekedetem életemben. Viszont megtanultam, mennyire erősek ezek a szemétládák. Akkor kell támadnom, amikor nem számít rá.

– És ki az?

A sheriff még mindig a pap szemébe nézett: fogva tartotta a tekintetét. A pap mozdulatlanul állta a néma ostromot. Aztán elmosolyodott. Előrehajolt, és egyik kezét a sheriff szájára tapasztotta.

– Nem bánom, megfogtál – suttogta. – De kétlem, hogy már alkalmad lesz bármire is.

A pap keze hideg volt, mintha egy békát tett volna a sheriff arcára. A sheriff nem kapott levegőt: a kéz a száját és az orrát is befedte. Szeme előtt karikák ugráltak, füle zúgni kezdett, de a pap szemét nem eresztette el. A pap közelebb hajolt, állta a tekintetet. Szemfehérjében hajszálvékony körök sűrű rácsozata látszott – egy rovar összetett szeme. Ezt is csak az láthatta, akihez ennyire közel került.

– Nem tudod, mibe ártottad magad, vénember – suttogta, és lehelete hideg volt, akár a szellemeké. – Nem állhatsz az utunkba. Népünk a húsotokon fog nagyra nőni. Most még kevesen vagyunk, de egy nap…

A sheriff előhúzta pisztolyt tartó kezét a takaró alól, a pap fejéhez nyomta a cső végét, és meghúzta a ravaszt. Fülsüketítő dörrenés után a pap az ágyra esett, majd lefordult a földre.

A sheriff levegő után kapkodott, köhögött, aztán vörös arccal felült az ágyon. A takaró lecsúszott róla. Teljesen fel volt öltözve. A holttestre nézett.

– Azt nem hiszem, fiam. – Egy fintorral leköpte a hullát. – Azt gondoltad, hogy a pap helyét átveheted, mert rá senki sem fog gyanakodni, mi? Hát egy francot!

Felállt. Levette a székről a kalapját, és a fejébe nyomta. Még hogy utolsó kenet… Öreg ember nem vénember!

Elindult, hogy megkeresse a helyettesét, aki már remélhetőleg elolvasta az asztalán hagyott levelet. Sok munka várt rájuk.

(Megoldásom az LFG.HU "Fantasztikus vadnyugat" pályázatára. A legjobb tizenkettő közé jutott, és nagyon jó értékeléseket kapott a közönségszavazáson.)