Sparrow

Álmomban

Álmomban egy űrhajó vezérlőpultjánál ültem, és egy csoport vörös fénypontot figyeltem a kijelzőn. A sötét vezérlőteremben csak ezek a pontok adtak fényt, a pult és a kezem is vörösen derengett tőlük. Negyvennyolcan voltak, és nem mozdultak el egymáshoz képest, csak tőlem távolodtak relativisztikus sebességgel: vöröseltolódásuk mértéke alapján a komputer .99c-ben állapította meg a fénypontok távolodási ütemét. Újfent eldöntöttem magamban, hogy ez nem lehet egy csapat űrszikla. Ilyen sebesség eléréséhez hajtóművek kellenek, nem is akármilyenek. Valami olyan technológiát használnak, amit mi a kis emberi agyunkkal fel sem foghatunk. Ha elmagyaráznák nekünk a működési elvet, talán akkor sem értenénk. Mintha egy baktériumnak magyaráznád a rakétaelvet. A fénysebesség kilencvenkilenc százaléka. Ha egyáltalán lehetséges ez, akkor valami felfoghatatlan mennyiségű energia kell hozzá. Hacsak nem kerülték meg a relativitáselméletet valami újabb felfedezéssel, ami pontosabban leírja a valóságot. A mi ismereteink még mindig pontatlanok, a relativitáselmélet megalkotása óta négyszáz év is eltelt, és még mindig ez a legmodernebb elméletünk. Rengeteg dolog van, amit nem tudunk, többnyire csak vakon tapogatózunk a sötétségben. Ezek az idegenek fényévekkel előttünk járnak mindenféle értelemben. Nem valószínű, hogy bármikor is utolérjük őket a mi konvencionális ionmeghajtásunkkal, de az ember olyan, hogy a vesztes csata vége előtt egy perccel is még reménykedik a fordításban. Egyetlen reményem az volt, ha lelassítanak valamiért, vagy elkanyarodnak és levághatom a kanyart, szóval ha ők veszítenek a sebességükből valami miatt; addig pedig próbáltam szemmel tartani őket.

Átnéztem a másik monitorra, és elfintorodtam. A mi sebességünk .61c. Számunkra ez is rekord, de a flotta utoléréséhez elkeserítően kevés. Már lekapcsoltam a létfenntartó rendszert az összes többi fedélzeten a mesterséges gravitációval együtt, lecsökkentettem a saját élelmiszer-fejadagomat is az energiaspórolás érdekében, minden elképzelhető kilowattot az ionreaktorhoz irányítottam, de ez volt a legtöbb, amit eddig képes voltam a hajtóművekből kisajtolni. A napjaimat az töltötte ki, hogy további lehetőségeken gondolkodtam. Már az űrhajó berendezéseit is lebontottam és energiává alakítottam, amíg el nem romlott a reciklikáló. Azután a légzsilipen keresztül kidobtam a reciklikálót meg sok más súlyos berendezési tárgyat, bútort az űrbe, hogy csökkentsem a tömegünket, ezzel is nyertem némi sebességet. Megbontottam a belső falakat, kitépkedtem még a szigetelést is. Nem volt már legénység, akit zavart volna, és a többi fedélzetet amúgy sem használtam már. Azonban ezt is kénytelen voltam abbahagyni, mert elgyengültem, köhögésrohamok törtek rám, nem bírtam már a cipelést, kikapcsolt gravitáció ide vagy oda. Túl sok munka ez egy embernek.

A sötét vezérlőteremben ültem, izzadtam az egész napos cipelés után, hallgattam a néhány, még bekapcsolva tartott műszer zümmögését, és csak próbáltam lélegezni. Sok súlyos bútordarabot sikerült kidobnom ma is, a sebesség megint feljebb fog kúszni valamelyest – az ionhajtómű lassan reagál. A fő ablakon keresztül csak az űr feketeségét láttam a csillagok szenvtelen pöttyeivel, a monitoron viszont ott vöröslött a titokzatos flotta. Vajon kik lehetnek ők? És hova sietnek ennyire? Talán háborúba tartanak, megvédeni a naprendszerüket valami betolakodó másik fajtól. Vagy talán be akarnak szerezni valami ritka ásványi anyagot egy távoli bolygóról. Lehet, hogy az univerzum hemzseg az élettől, csak mi vagyunk túl távol mindenkitől, ezért hittük azt mindig, hogy nincsenek idegenek. A remény mindig bennünk élt, ezért találtuk ki a sci-fit, de a legtöbb ember valószínűleg nem hitte komolyan, hogy létezhetnek idegen lények. Évezredeket leéltünk ebben a tudatlanság szülte bizonytalanságban, én vagyok az első, aki ténylegesen látni fogja őket. Ha látni fogom őket. Ki kell találnom, mi mást dobhatnék ki az űrbe.

Léptek kocogását hallottam a fémpadlón. Lenéztem, és a székem mellett megjelent az utolsó megmaradt karbantartó robotkutya. Miután a legénység minden tagja meghalt és a többi robotot kidobtam az űrbe, ő maradt egyedüli társamul a hajón. Beültettem egy AI-chipet a fejébe, hogy több feladatra is alkalmas legyen, helyettesítse valamennyire az első tisztemet, és hogy beszélgetni is tudjunk, hogy igazi társammá válhasson.

– Kapitány – mondta elektronikus hangján –, a testhőmérsékleted harminckilenc fokra emelkedett. Hoztam lázcsillapító tablettát.

Halk zúgással felemelte egyik, hátából kinőtt robotkarját, és egy tablettát ejtett a tenyerembe.

Mosolyognom kellett ezen.

– Kétlem, hogy a lázcsillapítás segíteni tudna rajtam, de azért köszönöm, Málenkij Robot.

Így neveztem el őt, mert újabban egy történelemkönyvet olvasok a földtörténet egy több száz évvel ezelőtti, szocializmus nevű időszakáról, és akkoriban használták ezt a kifejezést. Bútorok már nincsenek a hajón, de az adatbázis sértetlen, időm pedig, mint az örök éjszaka odakint. Bekaptam a tablettát, és csak úgy, víz nélkül lenyeltem.

– Fáradt vagyok, Málenkij Robot – mondtam. – Sokat dolgoztam ma is. Öreg vagyok ehhez a kemény munkához, fiataloknak kellene bútorokat cipelni, de csak én vagyok itt.

– Aludj, kapitány – felelte a robotkutya. – A fedélzeti idő huszonkét óra huszonöt perc amúgy is.

– Igen, mindjárt lefekszem, barátom, mindjárt. A testem fáradt, de az agyamat nem tudom csak úgy leállítani. Kérlek segíts te is kitalálni, hogyan csökkenthetnénk a hajó össztömegét. Csak ez számít most.

– Értettem, Kapitány. A saját tömegem harmincegy kilogramm.

– Nem, ne is viccelj ilyesmivel, Málenkij Robot, rád szükségem van. Az én tömegem viszont nyolcvan kiló. Talán már kicsit kevesebb; de ha meghalok, utasítalak, hogy dobj ki a hajóból.

– Értettem, Kapitány. De ha te elhagyod a hajót, akkor értelmetlenné válik a küldetés.

– Nem, nem válik értelmetlenné: te továbbra is a hajón leszel, és képes leszel beszélni velük, ha utoléred őket. Te fogod képviselni az emberiséget.

– Értettem, Kapitány.

– Addig csak járj körbe, nézelődj, és ha van valami ötleted, szólj.

– Értettem, Kapitány.

– Muszáj utolérnünk azokat a hajókat, Málenkij Robot. Ha nem érjük utol őket, akkor… akkor nem volt értelme az egész életemnek.

– Értettem, Kapitány. Segíteni fogok. Most menj aludni.

– Megyek, megyek. Kérlek ébressz fel reggel hatkor.

– Értettem, Kapitány.

Felkeltem a székből, és átgyalogoltam a vezérlőtermen. A kapitányi irodába mentem, amelyet hálószobává alakítottam azáltal, hogy bevonszoltam oda egy matracot. Mielőtt beléptem volna, még egyszer hátrafordultam, és búcsúpillantást vetettem a monitoron izzó fénypontokra. Lehet, hogy még hónapokig el fog tartani ez az üldözés. Egész hátralévő életemen át. De egyszer meglesznek. Így vagy úgy, de biztosan meglesznek.

Lefeküdtem a matracra, és elaludtam.

***

Álmomban az asztalfőn ültem, jobbomon a feleségem, balomon kamasz fiunk; arcukon lobogott a viaszosvászon abroszra helyezett petróleumlámpa fénye. Minden zöldnek látszott a zöld üvegen átszűrődő tűzfényben, az arcuk is, az abrosz is, a szeletelt kenyér és a boroskancsó is. Besötétedett már, mindannyiunknak lógott a feje a fáradtságtól, így vacsoráztunk. Feleségem csirkét főzött tarhonyával és kenyérrel. A kályhában még izzott a parázs, így legalább hideg nem volt. Letettem a kanalamat.

– Nem tudom, mi lesz, Vali – mondtam. – Istenemre, egész álló nap ezen töröm a fejem, és nem jutok egyről a kettőre.

– Nyugodjék meg kend – legyintett Vali a csirkecsontjával. – Valahogy majd csak lesz. A Jóisten majd megsegít minket, meglátja.

Elkomorodtam.

– Vágjam le mind a negyvennyolcat? Adjam el őket, mielőtt az állam elveszi? Az a pénz is meddig lenne elég? Valamit csinálnunk kell azután is.

– Petrovicsék felköltöztek Pestre – csámcsogott Vali. – Most gyárban dolgoznak.

– Mit beszélsz? Ki mondta ezt neked?

– Az Ibolya. Tudja, a Kótayné.

– Megint az az Ibolya – sóhajtottam. – Az a némber sose mond igazat. Ne hallgass rá.

– Szerintem igazat mond. A piacon másoktól is ezt hallottam. Felmentek Pestre, és gyárban dolgoznak mind.

– És mit gyártanak?

– Azt mondta, alkatrészeket teherautókhoz.

Elfintorodtam.

– Én egész életemben juhász voltam, Vali. Nem fogok autóalkatrészeket gyártani, most megmondom.

– Ha muszáj, akkor muszáj.

– Nem is tudom, hogyan kell azt.

– Hát majd megtanítják kendnek.

– Ötvenhét éves vagyok, Vali, nem tudok én már újat tanulni. Inkább kimegyek az egyik szilvafához, és felkötöm magam.

– Ne mondjon ilyet a gyerek előtt! – csattant fel Vali. A fiúra nézett. – Ne hallgass rá, Miklós, bolond az apád, bolondságokat beszél, ne félj.

– Igaz is, te mit gondolsz erről, fiam? – néztem én is a fiunkra. – Tizenhat esztendőn át tanítottalak a juhászmesterségre, és most elmennél gyári munkásnak?

– Nekem mindegy, édesapám – vont vállat a fiú.

– Neked mindegy? Hát én aggódom egyedül ebben a családban? – csattantam fel. – Azok a munkások éhbérért dolgoznak! Nekünk majdnem ötven birkánk van! Jól élünk! És csak úgy elveszik!

– Nyugodjék le kend! – csitított megint Vali. – Felesleges idegeskednie amiatt, amin nem bír változtatni. Igyék még bort, attól megnyugszik.

– Iszok is – feleltem. – Másom se maradt. – Újratöltöttem poharamat az illatos nedűvel, és mindet felhajtottam.

Miklós előre hajolt az asztalon.

– Édesanya, megvan még a mai újság? – kérdezte halkan.

Vali mosolygott. – Azzal gyújtottam be, de kiszedtem neked a tudományos rovatot, ne félj. Odatettem az ágyadra.

– Köszönöm szépen, édesanya.

– Azt is minek olvasod, fiam? – tettem le a poharamat. Megtöröltem a bajszomat. – Teletömik a fejedet mindenféle badarsággal. Még hogy a ruszkik fellőttek egy embert az űrbe! Te ilyet elhiszel?

– Igen, édesapa – felelt a fiú. – Jurij Gagarinnak hívják, és tényleg fellőtték.

– Hova, a csillagok közé? Mekkora ostobaság!

– Nem, nem, csak pár kilométernyire a fejünk fölé. Egyszer megkerülte a Földet, aztán épségben leszállt.

– Persze, épségben. Most megmondom neked, hogy vagy meghalt, vagy fel se lőtték eleve. A ruszkiknak egy szavát se lehet elhinni. A saját anyjukat eladnák egy üveg vodkáért a szemetek.

Miklós lehajtotta a fejét.

– Én elhiszem, hogy fellőtték – mondta halkan.

– Áh, lefekszek – legyintettem. – Elegem van ebből a napból is. Tegyük el magunkat holnapra.

Feküdtem a libatollal tömött vánkoson, Vali békésen szuszogott mellettem. Nem akartam még az ágyban is a problémán rágódni, ezért inkább Miklós ruszkijára gondoltam, akivel tele voltak az újságok. Mindenki elhiszi, hogy komolyan… hogy fellőttek egy embert az égbe, és ott keringett körbe-körbe, mint legyek a birkatrágya körül, aztán leszállt, épségben? Mekkora ostobaság. De ha tényleg megtörtént, akkor mi lesz ezután? Az amerikaiak is megirigylik a dolgot, és ők is felküldenek valakit ott keringeni? Meg minden országból felküldenek valakit, és keringenek majd, meg egymásnak ütköznek? Erre költik a pénzt? Ez lesz a jövő? Milyen hülye az ember, elég bajunk van itt a földön is, inkább azzal foglalkoznának, ahelyett, hogy embereket lődöznek fel az égbe.

Elaludtam.

***

Álmomban a vezérlőpultnál ültem, és ujjaimmal a pulton dobolva kettős érzéssel néztem a monitort.

.68c.

Ez újabb rekord, de továbbra is millió-millió kilométerekkel nő a köztünk lévő távolság minden egyes percben. Ugyanolyan reménytelennek tűnik az egész, mint tegnap, de legalább még mindig megvannak, nem csúsztak át a kozmikus horizonton. Ettől rettegtem leginkább. Ha akkorára nő a távolság, hogy már az univerzum tágulásának üteme is hozzáadódik a .99c-s sebességükhöz, akkor a flotta kvázi átlépi a fénysebességet, és örökre eltűnik a szemem elől. De még mindig itt voltak. A köztünk lévő távolság kisebb ütemben nőtt, mint eddig. Ez is valami.

Megvakartam izzadt, viszkető fejbőrömet, de megállt a kezem a fejemen. Elkerekedett a szemem. Brilliáns ötletem támadt hirtelen; felálltam, és azonnal neki is láttam a megvalósításának. Felvettem a szkafanderemet, fogtam a szerszámos ládámat, és lifttel lementem a hajótestbe, ahol már kikapcsoltam a létfenntartó rendszert, így nem volt se oxigén, se meleg, se fény, se gravitáció. Félúton elgyengült, majd megszűnt a gravitáció, felemelkedtem a lift padlójáról. Kinyílt az ajtó, és kilebegtem a sötét folyosóra; a vállamra erősített lámpával világítottam magam elé. Izzadt voltam és koszos, büdös, mert már napok óta nem zuhanyoztam, amióta megszüntettem a létfenntartást a második fedélzeten – ez adta az ötletet. Hiszen már nincs legénység, nincs kinek tisztálkodnom, engem meg nem zavar, ha nem vagyok szalonképes: a szonikus zuhany fülkéi pedig hatalmasak és nehezek.

A folyosó két oldalán hat kabinajtó nyílt a hatfős legénység számára. A saját kabinommal kezdtem. Belebegtem az ajtón, és hátraúsztam az üres helyiségen át a vizesblokkig. Kihordtam már innen az összes bútort a mosdókagylóval együtt, de a zuhanyfülkére eddig nem gondoltam önálló tárgyként, ami elmozdítható. Kinyitottam a szerszámos ládát, és óvatosan nekinyomtam a falnak, remélve, hogy nem lebeg arrébb. Ott maradt. Kivettem belőle egy elektromos csavarhúzót, és munkához láttam. Kihúztam az összes csavart, és csak elengedtem őket, ott lebegtek körülöttem, mint apró fémdarazsak; lepattantak a mennyezetről meg az oldalfalakról, aztán lelassultak, elvesztek a sötétben. Nagy nyögésekkel kirángattam a fülkét a helyéről, és elfektettem a levegőben; megmarkoltam az egyik sarkát, és húzni kezdtem magam után a kijárat felé. Átúsztattam az üres szobán. Másik kezemmel elhúztam a tolóajtót, átlebegtem rajta, majd kihúztam magam után a fülkét a folyosóra. Mögé tornásztam magam, kicsit meglöktem, és ellebegett a folyosó vége felé. A falaknak többször nekiütődve lelassult, majd megállt. Jöhet a következő.

Órák teltek el, de végül mind a hat zuhanyfülke ott sorakozott a folyosón. Ám itt nem álltam meg. Ha ugyanis nincs szonikus zuhany, akkor nincs szükség az azokat működtető központi szonikus generátorra sem, ami lényegében egy hatalmas elektromágnes. Azt is kiszereltem, akkora volt, mint egy fél zuhanyfülke, de sokkal-sokkal nehezebb annál. Hátramentem a folyosó végébe, kinyitottam a légzsilip ajtaját, és behúztam oda a zuhanyfülkéket meg a generátort. Becsuktam az ajtót, és elindítottam a kizsilipelési procedúrát. Két ciklusba telt, mert egyszerre nem fért el minden a légzsilipben, de végül az ablaknál néztem, ahogy a hét nagy objektum elsodródik az űrben.

Visszalebegtem a folyosó elejére, és felmentem a lifttel a vezérlőterembe. Fokozatosan visszakaptam a testsúlyomat, csizmás lábaim a padlónak ütődtek, a szerszámosláda is elnehezedett a kezemben. Ahogy a bensőmben is minden a helyére került, tüdőt szaggató köhögésroham tört rám. Térdre estem, és a szemem is könnybe lábadt, annyira köhögtem. A fejem is zúgott, azt hittem, meg fog pattanni egy ér a homlokomban az erőlködéstől. Biztos, hogy nagy sugárdózist kaptam ma: odalent már nincs szigetelés a falakban, és egész nap lent dolgoztam az űr sugárzásában. Ez valamennyire le fogja rövidíteni az életemet, biztosan közelebb hozza az utazásom végét néhány nappal vagy héttel, de megérte. Rengeteg súlytól szabadítottam meg a hajót, biztosan számítani fog. Ha néhány asztaltól meg széktől felment .61-ről .68-ra, akkor ettől biztosan .80 fölé jutunk.

Nagy nehezen feltápászkodtam; színes karikák ugráltak a szemem előtt. Kinyílt az ajtó, és kiléptem a vezérlőbe, útközben lecsavartam szkafanderem sisakját. Ólomsúlyúnak éreztem a testemet, mintha telerakták volna a szkafanderemet kövekkel. Lihegve hajoltam a monitorhoz, izzadt hajamból cseppek hullottak a vezérlőpultra. A fénypontok megvoltak, sebességük továbbra is .99c. Átnéztem a másik monitorra: a mi sebességünk .78c! És pont átugrott .79-re. Az ionhajtómű lassan reagál: reggelig biztos tovább nő a sebesség.

Lerogytam a székembe, szkafanderem ujjával megtöröltem a homlokomat. Győzelem. Ma biztosan érdemes volt kikelni az ágyból.

Csattogó léptek kíséretében megjelent mellettem a robotkutya.

– Ma délben nem vetted be a jódtablettádat, Kapitány – mondta. – Próbáltam kapcsolatba lépni veled, de nem sikerült.

Felemeltem a karomat: a szkafanderem ujjára erősített rádió ki volt kapcsolva.

– Ne haragudj, Málenkij Robot, kikapcsolva maradt a rádióm. Megszoktam, hogy nincs kihez beszélnem, új vagy még nekem, ne haragudj.

– Én nem tudok haragudni, Kapitány. Kettő tablettát hoztam, hogy kompenzáljam a kimaradt adagot.

– Rendben, barátom, beveszem őket – egyeztem bele. Lenyújtottam neki a kezem, és ő két tablettát ejtett a kesztyűmbe. – Köszönöm, hogy gondoskodsz rólam. – Lenyeltem őket.

– Természetesen, Kapitány.

– Jó napom volt ma – meséltem. – Tovább csökkentettem a tömegünket. A zuhanyfülkék, he? Erre te se gondoltál, mi?

– Nem, Kapitány.

– Néha zseninek érzem magam. Ahh, nehéz ez a szkafander, nem tudok lélegezni benne.

Felálltam, erőtlenül lerángattam magamról az összeizzadt szkafander felső, majd alsó részét, és a szék mellé dobtam őket. Lerogytam a székbe. A testem ugyanolyan nehéz maradt, mint addig. A műszerfalat néztem. A fénypontok melletti másik kijelzőn a sebességünk éppen felugrott .80c-re. Sóhajtottam.

– Ez nagyon jó, de még mindig nem elég. Valamit még ki kell találnunk, Málenkij Robot. Ez a nagy feladatunk most. Tudod, egy embernek sok feladata van az életben. Rengeteg nagy és kisebb feladata. Felnőni valahogy, ez az első. Aztán találni egy társat, és megtartani tűzön-vízen keresztül, ez a második. Elsimítani a különbségeket, alkalmazkodni egymáshoz, megoldani a vitás helyzeteket, és megőrizni a békét, amennyire csak lehetséges. Ez néha nem sikerül, ez van. De ez talán a legnehezebb feladat. Aztán kell találni egy hasznos hivatást, és karriert építeni belőle. Mert ha nem csinálsz semmit, akkor nem vagy hasznára a társadalomnak, semmirekellőkre pedig nincs szükség. Gyermeket is kell nemzeni, hogy tovább vigyük a fajunkat, és úgy kell nevelni, hogy jobb emberré váljon, mint általában az emberek. Jobb emberré, mint te magad. Kell egy jó lakóhely is, amit átalakítasz az igényeiteknek megfelelően, amennyire csak lehet. És aztán csak dolgozol, neveled a gyereket, fenntartod a jó kapcsolatot életed párjával, ha tudod, kifizeted, amit kell, megoldod az összes felmerülő problémát. Én mindezen túl vagyok, Málenkij Robot. Én egy olyan ember vagyok, akinek már nem kell másokhoz alkalmazkodnia, akinek már senki sem ad több feladatot. Nekem csak két feladatom maradt az életben: növelni a sebességünket, és életben maradni még egy kicsit. Csak ez a kettő. Segítesz nekem ezekben, barátom?

– Igen, Kapitány, segíteni fogok neked.

Néztem a robotkutya négy kameralencséjét, amelyekkel felnézett rám. Rajtuk is csillogott a monitor vörös fénye.

– Mindig vágytam egy kutyára – mondtam neki. – Valamikor éltek kutyák a Földön, tudod. Amikor még mi is ott éltünk, a régi időkben. Kicsi, négylábú állatok voltak, úgy néztek ki, mint te. Azt tartottuk róluk, hogy az ember legjobb barátai. Az ősidőktől kezdve velünk voltak, szolgáltak bennünket, de el kellett hagynunk őket is, amikor az űrállomásokra költöztünk, minden más állattal együtt. Nekem már nem lehetett kutyám, de sokat olvastam róluk. Az egyik legjobb dolog lehetett a régi időkben kutyát tartani, és sétálni vele a szabad ég alatt. A legjobb barátunk volt, aki örült nekünk, ha hazajöttünk, szeretett, mindig velünk volt, és segített, ha kellett. Nekem te vagy a kutyám, Málenkij Robot.

– Igen, Kapitány.

– Egy öntudatlan robotból hoztalak létre, ahogy az ember is kitenyésztette a kutyát a farkasból. Csak hogy legyen egy társa a sötét éjszakákon, egyedül a vadonban.

A fő ablakra néztem, amely az űrt mutatta a csillagok fehér pöttyeivel.

– Az ősember is félt az éjszakától – mondtam. – Bármikor előjöhetett belőle egy medve vagy más vadállat. Ez az éjszaka másfajta szörnyeket rejt. Sugárbetegséget. Tébolyt. Örök magányt. Jó, hogy itt vagy nekem, Málenkij Robot. Csak ülünk itt kettesben a világ végén, te meg én.

Felnéztem az órára.

– Ehh, nincs még este tíz, de lefekszem, barátom. Sokat dolgoztam, megérdemlem. Jó éjszakát.

– Jó éjszakát, Kapitány. Reggel hatkor felébresztelek.

Nyögve kitornásztam magam a székből, a kabinomba mentem, és lefeküdtem a matracra. A hátamra fordultam, és néztem a sötét mennyezetet. Nem akartam a problémára gondolni, de tudtam, hogy előbb vagy utóbb szembe kell néznem vele. Szándékosan kerültem a halál gondolatát, inkább elfoglaltam magam a munkával, de ez nem mehetett a végtelenségig. A sugárbetegség kíméletlenül rágta a szervezetemet belülről, akár akartam, akár nem; fokozatosan gyengültem, időnként a szédülés, a rosszullét is rám tört. Tervet kellett készítenem arra az eshetőségre, ha nem érem utol az idegeneket időben. A halált nem érdekli, hogy készen állok-e, eljöhet értem bármikor, bejelentés nélkül, akár hónapok múlva, akár már holnap. Csak azt reméltem, hogy eleget meséltem a robotkutyának magunkról, az emberiségről, hogy ő is mesélhessen rólunk az idegeneknek, ha végül találkozik velük. Addig is, gondolkodnom kell, hogy milyen teendőim vannak még. Fel kell készülnöm a halálra. Gondolkodnom kell…

Elaludtam.

***

Álmomban fájt a kezem, az ujjaim töve, mert egy nagy ollóval birkákat nyírtam a sötét birkaólban. Petróleumlámpák lobogtak a kerítésoszlopok tetején, zöld fénybe öltöztetve az ól belsejét. A fiam mellettem lélegzett, nyírta a birkákat ő is. A megnyírt birkáknak a farára csaptunk, és maguktól átmentek a másik karámba, a többiekhez – tudták a dolgukat ők is, ahogy mi is. Fogtam a következő birkát, a fejénél kezdtem, vigyázva a füleire, lecsapkodtam a gyapját a nyakáról, végig a hátáról a farkáig, majd végignyírtam az egyik oldalát, a másikat, a hasa alját, a lábait, majd a farára csaptam, indulás. Következő. Négykor keltünk, még az első rigófüttyök előtt, a hajnali sötétségben.

A felkelő nap besütött az ólajtón, mire végeztünk a negyvennyolc birkával. Amikor az utolsó is átszaladt a többihez, nagyot sóhajtottam. Lehet, hogy utoljára nyírtuk meg őket? Talán már a gyapjút sem sikerül eladnunk, mielőtt jönnek azok a hivatalnokok. Jöhetnek bármikor, bejelentés nélkül, akár hónapok múlva, akár már holnap. Kiegyenesedtem, minden tagom fájt. Miklós is nagyot fújt, megmozgatta a karjait.

– Hordjuk oda a sarokba – mondtam. Biccentett, és a vasvillákhoz indult. Én addig letekertem a petróleumlámpákat, amíg teljesen ki nem aludtak. A nap már elég fényt adott.

Fogtam az egyik vasvillát, és összekapartam a levágott gyapjút egy nagy halomba. Azután ezt a halmot áthordtuk a sarokba, ahol bálákat kötözünk belőlük. Miklós ezt már nagyszerűen meg tudja csinálni egyedül is.

– Bálázd be őket – mondtam neki. – Addig én összesöprök.

– Igen, édesapa – felelte.

Fogtam a drótseprűt, és összesöpörtem a ganét meg az elhullott gyapjúszálakat a döngölt talajról. A birkák némán bámultak engem a fakerítés túloldalán, a fülüket billegették.

– Ejj, milyen áldottak vagytok tudatlanságtokban, he? – vetettem oda nekik. – Nektek mindegy, milyen urat szolgáltok, ki nyírja a gyapjatokat, he? A jó dolgotokat nektek.

A birkák nem értették, amit mondtam, zavarukban a fülüket billegették továbbra is.

Visszatámasztottam a seprűt az ól falának. Miklós a nagy halom gyapjú mellett ült egy kis sámlin, és buzgón kötözgetett.

– Édes, gondtalan gyermekkor, he? – mondtam neki is. – Nektek semmi bú nem húzza a vállatokat: bármilyen ménkű csapjon is le, apátok és anyátok úgyis gondoskodni fog rólatok, he? Ejj, bárcsak mind gyerekek maradhatnánk, és valaki egész életünkben gondoskodna rólunk, nem igaz?

– Én segítek, amiben tudok, édesapa – felelte erre Miklós megszeppenve.

– Tudom, tudom, fiam – hagytam rá. – És a Jóisten is megsegít, ámen. Na kötözgessél.

Miklós visszafordult a gyapjúhoz, és újabb spárgáért nyúlt.

– Kiviszem őket – mondtam. – Ha végeztél, gyere utánam.

– Igen, édesapa – felelte fel se nézve.

– Hozz enni is, és reggelizünk – tettem hozzá.

– Viszek, édesapa. – Megtörölte az arcát.

A birkákhoz fordultam.

– Na gyertek, picinykéim – szóltam nekik fennhangon. Rögtön a kerítéskapuhoz gyűltek, bégettek, fel-felpillantottak rám – tudták a menetrendet. Kitártam a kaput, mire kiözönlöttek az ólajtón keresztül a szabadba. Odakint kutyaugatás fogadta őket, és a birkák megugrottak ijedtükben.

– Nyughass, Zeusz! – mondtam, ahogy magam is kimentem az ólajtón. Elfordultam a ház felé, ahol Zeusz, a fehér puli ugatott a lánca végén. A mellső lábaival fel-felugrált, olyan vehemensen mondta a magáét, mögötte csörgött a lánc. Közeledtemre elhallgatott, és nyüszögve a farkát csóválta.

– Nyughass, Zeusz – mondtam ismét, immár halkabban. Megpaskoltam bozontos fejét. – Legyél jó kutya, te.

Fehér szakálla miatt neveztem el Zeusznak. Volt egy másik terelőkutyám is, egy kis barna keverék, Maci, de az bolond volt, sokat ugatott, végül valami betegség elvitte, így most Zeuszra hárult az összes munka, de eddig megbirkózott vele. A táljára néztem. – Ejj, nem etted meg a csontodat? Majd megeszed ma este, te lókötő, biztos vagyok benne.

Leakasztottam a nyakörvéről a láncot, mire rögtön a birkákhoz futott. Azok ijedten megindultak a legelő felé, a helyes irányba. Én is mentem utánuk.

A szokásos letaposott szekérúton vonultunk a lankák közé. Zeusz a nyáj mögött haladt, időnként hátrapillantott utasításért. Csak lógó nyelvét láttam ilyenkor, a szemei teljesen elvesztek a fehér tincsek között. „Hajtsad csak!” – mondtam neki időnként, mire ugatni kezdett, gyorsabb haladásra ösztökélve a nyájat. Ha egy birka lemaradt, vagy oldalirányba akart elkallódni, kíméletlenül elkapta a hátsó lábát, mire a birka megugrott, visszaszaladt a nyájba. Ha pedig felemeltem a botomat, lelassultunk: Zeusz megkerülte a nyájat, eléjük vágott, és lelassította őket. Mindig figyelt, mindig cselekedett. Tudta, ki a főnök, de azt is tudta, ki az úr. Jó kutya volt.

Ahogy mentem a nyáj után, Miklóson járt az eszem. Tizenhat esztendős, értelmes legény, már kezd vállasodni, előtte az élet: akármi lehet belőle, de neki „mindegy.” Neki mindegy, hogy juhokat terel, vagy gyárban dolgozik. Ő nem látja értékesnek ezt a szakmát. Nem fog neki hiányozni. De mi lesz így a juhászszakmával, ha minden juhász teherautót fog gyártani? Akkor el fog tűnni ez is, ahogy kocsisokra sincs már szükség, amióta autók járnak.

Egy sóhajjal felnéztem az égboltra. Semmi sem tart örökké: sem a rossz, sem a jó dolgok. Tehát minden, ami szép, egy nap el fog tűnni a világból. Ez természeti törvényszerűség. Az idő csak úgy elsodor mindent, mintha sose lett volna. Vajon milyen lesz a világ, amikor már nem lesznek benne juhászok?

***

Közelebb hajoltam a monitorhoz, mert nem hittem a szememnek: .87c. Lehuppantam a székembe, és hátradőltem, szívem hevesen kalapált. Ujjaimmal a szakállamat gereblyézve gondolkodtam. Ez már egy igazi esély a sikerre. Lehet, hogy mégsem teljesen reménytelen ez a küldetés. Elvégre semmi sem tart örökké, még a balszerencsék sorozata sem. Egyszer muszáj, hogy valami sikerüljön, ez természeti törvényszerűség: a nagy számok törvénye. Be kell segítenem a sorsnak: találnom kell még valami nehéz dolgot, amit kicsavarozhatok a helyéről.

Mellém lépkedett a robotkutya. Karja zümmögve felemelkedett, és kezembe adta a reggelimet, egy tubus proteinkrémet. Ennek barna csík húzódott az oldalán, ami azt jelentette, hogy csokis ízesítésű. Elfintorodtam. Senki sem tudja, milyen igazából a csoki íz, annyit alakították a gépek a formulát az elmúlt évszázadok folyamán. Ma már mindent csoki ízűnek neveznek, ami barna, és kicsit kesernyésen édes. Hogy milyen volt igazából a csoki, amit a Földön készítettek igazi, élő növényekből, azt már senki sem tudja. Mindegy. Lehúztam a zárófóliát a nyílásról, és a számba nyomtam a krém felét. Finom volt, természetesen.

Számat törölgetve lenéztem a robotkutyára.

– Ma szünnapot tartok, Málenkij Robot. Tegnap nagyon megerőltettem magam, pihennem kell. Csak akkor állok fel ebből a székből, ha eszembe jut még valami.

– Értettem, Kapitány. Én itt leszek veled, ha szükséged lenne rám.

– Jó kutya vagy, Málenkij Robot. Örülhetsz, ma biztosan beveszem az összes gyógyszeremet. Hogy áll a testhőmérsékletem?

– Harminchét pont egy, Kapitány.

– Az még nem magas. Jól érzem magam. Nem is szédelegtem reggel. Olvasgatni fogok, az a tervem.

A tubust a szék karfájára tettem, és előre hajoltam a pulton heverő e-könyvemért. Már napok óta nem volt időm olvasni. Felragyogott a kijelző, és megkerestem, ahol tartottam. A Szocializmus időszaka Európában című ismeretterjesztő könyv volt az. A negyven százalékánál jártam, a kollektivizálásról meséltek benne épp, amikor az állam elvette a magángazdák termőföldjét és állatait, más életpályára kényszerítve őket; a gazdaságokat pedig termelőszövetkezetekké alakították, államilag kinevezett elnökökkel az élen. Tovább folyt a termelés, de már az állam számára. Arcommal belemerültem az e-könyv fényébe, órákon keresztül nem vettem tudomást a sötét külvilágról.

Az rántott csak vissza a valóságba, amikor megjelent mellettem a robotkar, benne a déli jódtablettámmal.

– Már dél van? – néztem le a kis robotra. – Repül az idő, amikor szabadnapos vagyok.

Bekaptam a tablettát, és szívtam hozzá egy kis proteinkrémet.

Elgondolkodva forgattam az ujjaim között a fehér tubust.

– Rossz korba születtem, Málenkij Robot – mondtam. – Mindannyian rossz korba születtünk. Olvasom ezt a könyvet is, és ebben sem említenek semmilyen erdőtüzeket, vagy tornádókat. Nyáron meleg volt ugyan, de sose ment fel hatvan fokig, még ötvenig sem. A harmincöt-negyven fokot nevezték kánikulának, képzeld csak el. Kimehettek a szabad ég alá bármikor. És igazi ételt ehettek. Igazi állatok húsát, megsütve vagy főzve, igazi, élő növényeket hozzá, zöldségeket; csak kihúzták a földből, felszeletelték, és megfőzték. A gyümölcsöket is, csak leszedték a fáról, és ették. Fantasztikus. Ihattak hozzá alkoholtartalmú italokat, minden legális volt akkor. Sőt, ők maguk is készítettek alkoholtartalmú italokat a saját gyümölcseikből. Azt csináltak, amit akartak. Nem az űrben meg a Holdon felépített menekülttáborokban szorongtak tízezrével, meg űrhajókat küldtek lakható bolygót találni. Ott éltek mindannyian a Földön. Együtt az állatokkal. A napfényben. A kék ég alatt. Nem volt semmi köztük meg az űr között, csak a légkör. Gyönyörű lehetett ez a kor, a szocializmus kora. Még nem volt mikroműanyag a vizekben meg az egész bolygón, és enyhe volt az időjárás télen-nyáron. Még nem voltak hurrikánok Európában. Ejj, de szívesen élnék akkor, Málenkij Robot. Igazi ételek, képzeld csak el. Tele életerővel. Nem ilyen szintetikus vackok. Milyen boldogok voltak az emberek.

Kiszívtam az utolsó édes krémcseppeket is a tubusból, és a vezérlőterem falához hajítottam.

– És igazi, élő kutyák szaladgáltak az emberek lába körül – folytattam. – Szerették az embereket, lesték minden szavukat. Szolgálták őket, megmentették az életüket is, ha kellett. És az emberek hálából simogatták őket. Valahogy így, azt hiszem.

Lehajoltam, és a robot szögletes, hideg fejére tettem a tenyerem. Megsimogattam a sima fém burkolatot, egészen a hátán lévő robotkarig.

– Remélem, nem bánod, ha megsimogatlak, Málenkij Robot.

– Nem, Kapitány.

– Jó kutya vagy, Málenkij Robot, jó kutya.

Visszaültem a székbe, hátradőltem. A vörös fénypontok továbbra is ott izzottak a képernyőn. Sok-sok hónapja követem őket, és valószínűleg még sok-sok hónap hátravan. Úgy tűnik, mintha nem is évek, de évtizedek óta ebben a székben ülnék. Mintha ebben az űrhajóban éltem volna le az életemet, és a valódi életem évtizedeit csupán álmodtam volna. Végül is, szűk űrállomás vagy szűk űrhajó, mi a különbség? Egybefolyik az egész múltam egészen a jelenig, eddig a székig. Csak a sötétség, folyamatosan, kívül és belül egyaránt. A szakállam már a hasamig ér, a hajam viszont ritkul, hullik az űr sugárzásától.

A másik képernyőre nézve elmosolyodtam.

– Nulla egész nyolcvannyolc cé. Ehhez mit szólsz, barátom. Gyorsabban haladunk, mint bármilyen emberalkotta eszköz a világtörténelemben. Dupla olyan gyorsan. Bárcsak itt lennének a többiek, hogy láthassák. Főleg Alejandro. Ő volt a gépészünk. Te nem ismerted a többieket, Málenkij Robot. Akkor még nem voltál… tudatos. Alejandro folyton tuningolni próbálta az ionreaktort. Ezzel a sebességgel talán már elégedett lenne. Persze ez csak részeredmény. Még tovább kell gyorsulnunk.

Magam elé nézve kutattam az emlékeim között.

– Túl hosszúra nyúlt a küldetésünk, Málenkij Robot, az volt a baj. Nem találtunk alkalmas bolygót. Gázóriásokat találtunk csak, meg sziklabolygókat, amelyeken túl nagy volt a vulkáni aktivitás. És túl közel keringtek a napjukhoz. A napkitörések gyakorlatilag a bolygófelszínt nyalogatták. Csak utaztunk, utaztunk. A következő naprendszer jobb lesz, a következő naprendszer jobb lesz. De nem lett jobb. Más űrhajó talán sikerrel járt, de mi nem. De csak mentünk tovább. Alejandro végül megtébolyodott, felvágta az ereit. A túl sok sötétség az ő elméjébe is utat tört. De ő járt jobban. A többieket sorban elvitte a sugárbetegség. Túl sokáig voltunk idekint, távol az űrállomás pajzsától. Amikor egyedül maradtam, és nálam is elkezdődtek a rosszullétek, akkor láttam meg azt a csapat űrhajót, és irányt váltottam. Mintha valami felsőbb hatalom küldte volna őket éppen akkor, hogy új célt adjanak az életemnek. Bárcsak itt volnának a társaim, Málenkij Robot.

Ismét magamhoz vettem az e-könyvet, és olvastam tovább a székben, amíg el nem nyomott az álom.

***

Álmomban egy nyírfa fehér törzsénél ültem, és néztem a birkáim kavargó, barnás tömegét a mezőn. Méhek zümmögtek néhány sárga virág körül, amelyek még nem lettek lelegelve. Fehér káposztalepkék is repkedtek a fű fölött. A nyírfa ágait lassan billegette a szél, el-eltakarták előlem a napot.

Néztem a békésen legelésző nyájat, és elkapott a véglegesség érzése. Talán már csak napok kérdése, és ez itt mind el fog múlni. Nem lesz több legeltetés, nyírás, etetés, semmi. Ennek a világnak vége lesz, és elkezdődik egy másik, amelyben én már nem leszek juhász. Azon a napon számomra eljön a világvége. Utána olajos fémdarabokat fogok egymáshoz csavarozni a pokolban az örökkévalóságig.

Miklós közeledett felém a mezőn át, két kezével fonott kosarat cipelve. Megköszörültem a torkomat, rendet tettem arcvonásaimon. Amikor ideért, átnyújtotta az újságpapírba csomagolt elemózsiát, és én izgatottan láttam neki a kibontásának.

– Isteni illata van a kolbásznak – mondtam a papírt kihajtogatva. – Melyikből hoztál, a sima pirosból, vagy a nagyon pirosból?

– A nagyon pirosból – felelte Miklós mosolyogva. Fáradt tekintete öregebbnek mutatta őt, mint ami valójában volt. – Édesanya azt üzeni, tudja, hogy azt karácsonyra hagyta meg édesapám, de ne hagyjuk itt az államnak.

– Ne is, az biztos, megeszünk mindent, mielőtt elmegyünk innen. Még a polcokat is elvisszük a kamrából.

Leterítettem a fűre az újságpapírt. Szeletelt kenyér, kolbász, paradicsom, lilahagyma és disznózsír hevert rajta. Miklós két butykost is hozott mellé, egyikben vörösbor, másikban víz volt.

– Na reggelizzünk, gyere.

Leült mellém, és adtam át neki kenyeret. Letekertem a dunsztosüveg tetejét, és a bicskámmal illatos disznózsírt kanalaztam ki belőle, rákentem a kenyeremre meg Miklóséra is. Karikáztam rájuk lilahagymát. A nagyon piros kolbászt elfeleztem Miklóssal. Aztán csak haraptam a zsíros kenyérből, letettem, majd a bicskámmal vágtam egy darab kolbászt, és a számba tettem. Aztán egy szelet paradicsom, majd egy korty bor. Zeusz addig vigyázott a birkákra, ugatva szaladgált, egyben tartotta a legelésző nyájat. Madarak csicseregtek fölöttünk az ágakon.

A kolbász jólesően égette a nyelvemet. Cserfes egy fehérnép ez a Vali, de úgy főz, hogy az angyalok is megnyalnák utána mind a tíz ujjukat. A nagyon piros kolbászt tavaly decemberben csináltuk, és Vali adagolta bele az őrölt paprikát meg a fokhagymát, és nem tűrt ellentmondást. Igaza volt, isteni lett az eredmény. Valinak mindig igaza van valahogy. Talán tényleg nem kell aggódni a jövő miatt, talán tényleg meg fog segíteni minket a Jóisten, ahogy Vali mondta.

Miklós a saját bicskájával karikázta a kolbászt mellettem.

– Utána alhatsz egyet, ha fáradt vagy – csámcsogtam felé. – Én majd figyelem a nyájat.

Miklós vállat vont.

– Jól vagyok, édesapám, elég, ha ülhetek itt egy kicsit.

– Jól van akkor. Igyál egy kis bort te is, anyád úgy se lát most.

Átadtam neki a butykost. Ő engedelmesen kihúzta a dugóját, és belekortyolt. Fintorgott tőle, persze, nem gyereknek való ez a jó bor, ő még nem tudja értékelni, ahogy a juhászszakmát sem. Fel kell nőnie mindkettőhöz, de akkor már nem lesz se juhászszakma, se jó bor, csak valami ki tudja honnan származó lötty, amit a városokban árulnak a fogalmatlan városi népeknek. Miklós is az életének nagyobbik részét a városban fogja leélni. Csak az első tizenhat évében volt egészséges, normális vidéki gyerek. Utána ő is városi lesz, sok évtized erejéig még. Néhány év, és el is felejti, milyen jó volt vidéken élni. A gyerekei pedig már nem is fognak más világot ismerni, csak azt. Sóhajtottam, de gondolataimat megtartottam magamnak.

Zeusz lógó nyelvvel szaladt felénk, biztos megérezte a kolbász szagát.

– Nem, Zeusz, te ebből nem eszel – hessegettem arrébb a kutyát. – Nem etted meg a csontodat, most várhatsz estig, te lókötő.

Zeusz nem tágított, körbeszaladta a fát, amelynél ültünk, és farkcsóválva visszatért a túloldalon. Megmerevedett, és ugatni kezdett, nekünk hátat fordítva. Túl messzire volt a birkáktól, biztosan nem nekik szólt az ugatás, nem értettem, mit lát. Előrébb lépett, felemelte egyik mellső lábát, megszaglászott valamit a fűben, majd hátraugrott, és folytatta az ugatást. Hátranézett ránk, majd vissza, és ugatott.

– Mi az, Zeusz? – szóltam neki.

Fülét lesunyva nézett rám, és megcsóválta a farkát, megnyalta az orrát, majd visszafordult az előbbi irányba.

Feltápászkodtam a földről, és odamentem hozzá.

– Mi az?

Valami mozgott a fűben. Zeusz a jelenlétemtől felbátorodva folytatta az ugatást, mellső lábaival fel-le ugrált közben. Előre hajoltam.

A fűben egy kígyó tekergőzött, hullámzó mozgásával épp a nyírfánk felé tartott. Hátán vastag, barna cikkcakk futott végig, nyelvét kiöltögette, ahogy haladt.

– Mérgeskígyó! – kiáltottam Miklós felé. – Állj fel, gyorsan!

Miklós felpattant, öléből repült az újságpapír és a kenyér. De nem vártam meg, hogy a kígyó odaérjen: csizmám sarkával rátapostam a fejére egyszer, kétszer, háromszor, mire megállt, és vonaglani kezdett, fehér hasát mutatva az égnek. Végül megmerevedett. Csak hevert ott, mint egy locsolócső.

Miklós közben odaért, és ő is előre hajolt.

– Ezt nézd meg – mondtam. Bicskámmal a kígyó alá nyúltam, és felemeltem. Hosszan lelógott mindkét oldalon, szájából kilógott vékony nyelve. Hátán jól láttuk a barna mintázatot.

– Vipera – mondtam. – Meg akart marni minket a kurafi.

– Még szerencse, hogy Zeusz észrevette. – Miklós a puli felé fordult. – Jó kiskutya vagy, Zeusz, jó kiskutya.

Zeusz még mindig izgatottan csaholva rohangált körülöttünk. Egy lendítéssel messzire dobtam a kígyót, majd visszamentem az újságpapíromhoz. Leguggoltam, megfogtam a megmaradt nagyon piros kolbászt, és Zeusznak adtam. Ahogy elvette tőlem, éreztem forró leheletét a kezemen, és megnyalta az ujjaimat.

***

A matracomon ültem a sötét kapitányi kabinban. Annyira szédültem, hogy nem mertem felállni, mert nekiestem volna a falnak. Megijedtem. Lehet, hogy itt a vég? Nem hónapjaim vannak hátra, hanem már ma meghalok?

A robotkutya szolgálatkészen hozzám lépkedett.

– Hogy érzed magad, Kapitány? – kérdezte.

– Szédülök, Málenkij Robot – válaszoltam kalapáló szívvel. – Ez most erősebb, mint szokott lenni. Félek, hogy eljött az időm. Lehet, hogy ma egyedül hagylak.

– Alultáplált vagy, Kapitány – mondta a robotkutya. – Növelned kellene a fejadagodat.

– Nem, ez a sugárbetegség, tudom. Próbálom eltussolni a jelentőségét, de határozottan itt van, és mar belülről, terjed bennem, mint valami méreg. De abból sem lenne baj, ha többet ennék, ez is igaz. Jó, hozz egy tubust, meglátjuk, mi lesz.

A robotkutya megfordult, és elment a raktárba. Hamarosan visszatért egy tubus proteinkrémmel. Ennek sárga csík volt az oldalán.

– Köszönöm, barátom.

Elvettem tőle a tubust, lehúztam a fóliát a nyílásáról, és a számba nyomtam az édes, banán ízű krémet.

Csak ültem ott tovább, vártam, hogy visszatérjen az erőm. A robotkutya szemmel tartott engem. A szívverésem a normális ütemre lassult. Szívtam a krémet, és gondolkoztam.

– Gondolatban már búcsúzom ettől a világtól, Málenkij Robot – mondtam. – Végiggondolom az életemet, végigveszem az embereket, akikkel valaha kapcsolatba kerültem, és találgatom, hogy vajon hogy gondolnak rám. Hogy eszükbe jutok-e egyáltalán. De mindig a fiamnál lyukadok ki. Ő a legfontosabb. Vajon hálás azért a sok dologért, amit tanítottam neki? Mi lehet vele? Tizenhat éves volt, amikor elindultunk. Volt egy kis barátnője is, Anna vagy Ana, nem vagyok biztos benne. De mindegy, mert az űrállomáson nem számít, kinek a nagyszülei melyik földi országból származtak eredetileg: ott mindenki egy nemzethez tartozik. Csak a bőrszínek változatosak. Szép kislány volt ez az Anna, barna hajú. Néha elgondolkozom, mi lehet velük. Sok éve elhagytuk az állomást, ráadásul ahogy nő a sebességünk, úgy lassul számunkra az idő, és úgy gyorsul a külvilág számára. Lehet, hogy a fiam már felnőtt ember. Talán összeházasodtak. Remélem, sikerült találniuk egy nagyobb lakókabint. Talán már megkapták az engedélyt a gyerekvállaláshoz is, és van egy unokám. Lehet, hogy nagypapa vagyok, Málenkij Robot. Bárcsak láthatnám a fiamat…

Elgondolkozva szívtam még egy kortyot a krémből. Talán egy másik űrhajó szerencsével járt, és találtak egy lakható bolygót. Talán a fiam és családja már úton van felé egy másik űrhajón. Csak én bolyongok itt az ismeretlenben egyedül. Bárcsak így lenne. Az én elpazarolt életem nem számít, ha az emberiség megmenekül. Az új bolygón ismét alapíthatnak országokat, ha akarnak. Folytathatják az életüket egy új égbolt alatt, szabadon.

Sóhajtottam.

– Nem akarok még meghalni, Málenkij Robot – mondtam. – Még sok minden van, amit nem tudok. Meg akarom érteni, hogy haladhatnak azok az űrhajók olyan nagy sebességgel. Tudni akarom, találtak-e jobb elméletet a relativitásnál, ami pontosabban leírja az univerzumot. Mi még mindig tudatlanságban élünk. Azt sem tudjuk, van-e lelkünk, és ha igen, miből van, és hová jut, miután a testünk meghalt. Hogy vannak-e felsőbb dimenziók. Még azt sem tudjuk, a mi világunk hogy néz ki valójában. Az öt érzékünkkel próbáljuk feltérképezni az univerzumot, ami lehetetlen vállalkozás. Sokkal több dolog van ott, amit nem vagyunk képesek érzékelni, az elektromágneses spektrum nagy részétől a gravitációs hullámokon át a sötét energiáig, és ki tudja, mi más létezik még. Ha lehunyom a szemem, téged sem látlak, nem is hallak, nem tapintalak, nem ízlellek és nem szagollak, mégis itt vagy. Ki tudja, mi minden van még körülöttünk, amit nem tudunk érzékelni. Süketek és vakok vagyunk, Málenkij Robot, és csak ostobán találgatunk, hogy mi lehet odakint. Én tudni akarok. Egész életemben tanultam, és mára eljutottam odáig, hogy semmit sem tudok. Még élni akarok, Málenkij Robot. Én akarom utolérni azokat az űrhajókat. Én akarok beszélni az idegenekkel.

– Edd meg a proteinkrémedet, Kapitány – mondta a robotkutya. – Hozok jódtablettát is.

Megfordult, és elment. Én lehunytam a szemem egy pillanatra, mert ismét elkapott a szédülés, de aztán a matrac megütötte az arcomat, és elvesztettem az eszméletemet.

***

Álmomban a sötét plafont bámultam, szívem idegesen lüktetett mellkasomban. Vali légzését hallgattam az ágyban. Ejj, boldogok az együgyűek. Miklós is nyilván békésen alszik a másik szobában. Én vagyok az egyetlen, aki a birkákra gondol éjjel-nappal. A kamrában felhalmozott ételünket megehetjük, és talán a bútorainkat is magunkkal vihetjük. De mi lesz a birkákkal? Tényleg oda kell adnunk mindet az államnak? Jönnek a hivatalnokok a nagy, fekete autóikkal meg a lepecsételt, aláírt papírjaikkal, és elveszik mindet? Hoztak maguknak egy törvényt, és végrehajtják? Megtehetnek bármit? Persze, hogy megtehetnek, válaszoltam magamnak. Akinél a hatalom, az az úr, és most a kommunistáknál van a hatalom.

Dühösen az oldalamra fordultam, hogy rengett belé az ágy. És mit fognak csinálni a birkáimmal? Jön majd valami tehetségtelen juhász-utánzat, aki nem ismeri őket, és próbálja majd legeltetni meg tartani őket, ahogy én csináltam? Tudni fogja egyáltalán, hogy kell levágni a körmüket fájdalom nélkül, vagy hogy hogyan kell ellenőrizni, hogy nem férgesek-e? Vagy csak egyszerűen leölik mindet a húsáért? Kárba vész a több évtizedes munkám? A több emberöltős munka? Ezeket a birkákat apám hagyta rám! Huszonkét birkát hagyott rám, amikor meghalt, én tenyésztettem belőlük negyvennyolcat. Úgy, hogy közben jól megéltünk a húsukból és a gyapjukból. Értek a mesterségemhez. A juhászat az életem, csak ezt tudom csinálni, csak ezt akarom csinálni, semmi más nem érdekel!

Nem bírtam tovább, felnyomtam magam, és az ágy szélére ültem. Vali továbbra is szuszogott, nem ébredt fel a mozgolódásomra. Felálltam, leakasztottam a köntösömet a fogasról, és kinyitottam a szobaajtót. Kiléptem a hűvös konyhába, átmentem rajta, és a bejárati ajtónál felvettem a csizmámat, csak úgy, kapca nélkül. Kiléptem a házból a csillagos ég alá. Hideg szél kapott a hajamba, és tücsökcirpelést hallottam. Átgyalogoltam a birkaólhoz, Zeusz sem ébredt fel a kutyaházában.

Beléptem a meleg szénaillatba. A birkák összerezzentek, ahogy megláttak.

– Cssss, nyugalom, picinykéim, nyugalom – csitítottam őket. Felvettem egy doboz gyufát a karámokat elválasztó kerítés tetejéről, egy sercenéssel meggyújtottam egy szálat, majd a másik kezemmel felemeltem a petróleumlámpa zöld üvegét, és megnyújtottam benne a kanócot. Elráztam a gyufaszálat, és két ujjal feltekertem a lámpa kerekét. A láng megnőtt. Visszatettem az üveget, aztán ugyanígy meggyújtottam a másik petróleumlámpát is. Az ól belseje zöld fénybe borult. Látszott a birkákon az értetlenség: ugyan minden reggel megtörtént mindez, de nem ennyire korán. Többen lehevertek aludni.

Néztem őket, ahogy összebújtak, melegítették egymást. Fülüket billegetve néztek vissza rám. Sóhajtottam.

– Vali nem érti meg – mondtam rekedten. – Miklós meg pláne nem. Én szeretlek benneteket. De ez több ennél. Nekem nem az a munkám, hogy juhász vagyok. Nekem az az életem. Nekem ti vagytok az életem.

Szipogtam, megtöröltem a bajuszomat.

– Ha Vali elhagyna, ti akkor is megmaradnátok nekem. Jönne egy új asszony, és minden menne tovább a régiben. De benneteket, benneteket nem lehet pótolni. Ha titeket elveszítelek, mindennek vége. Nélkületek nincs értelme az egész életemnek.

A birkák szemében tükröződött a két láng. Nyeltem egyet, megtöröltem az arcomat.

– Mindig rátok fogok gondolni. Nem fogok tudni nélkületek élni tovább. Ti sem fogtok tudni nélkülem élni. Mi összetartozunk. Nem akarom, hogy nélkülem éljetek tovább. Senki máshoz nem tartoztok, csakis hozzám.

Felemeltem az egyik súlyos petróleumlámpát. A talpa háromnegyedig volt átlátszó olajjal. Visszanéztem a birkákra.

– Ne haragudjatok rám, picinykéim.

Átdobtam a lámpát a karámok fölött a túlsó falig, és ott darabokra tört a deszkafalon. Tűz öntötte el a falat, egy pillanat alatt embermagasságban lángolt a deszka, és a tűz rohamosan terjedt oldalirányban. A másik lámpát a földhöz vágtam, és kisiettem a bejáraton. Éreztem hátamban a felcsapó forróságot, ahogy kifutottam az éjszakába. Megfordultam, és bezártam az ólajtót. Dobogó szívvel elhátráltam az épülettől.

A birkák sírtak, bégettek odabent a lángok ropogása közepette. Füstszagot éreztem, és láttam is előgomolyogni a falakból kétoldalt. A birkák sírtak, és én kezemet a fülemre szorítottam, hogy ne halljam őket.

Kutyaugatást hallottam a kezeimen keresztül, és szőrös test ütközött a lábszáramnak. Lenéztem, Zeusz kavargott körülöttem izgatottan. Sárga fény vetült a kutyára, ahogy a lángok áttörtek az épület falán. Zeusszal mi lesz?, hasított belém a kétség. Ha nem tudjuk magunkkal vinni, akkor őt is megölöm?

Felnéztem az épületre: a falaiból előtörtek a lángok, a tető is égett. A tűz ropogásán túl erős döndüléseket is hallottam, ahogy a birkák próbálták kirúgni a falat belülről. A pernye izzó darabkái felfelé szállingóztak az éjszakai égre.

Világvége.

Egy üvöltéssel az épülethez ugrottam, elhúztam a reteszt, és szélesre tártam az ólajtót. Lángoló hátú birkák rohantak ki rajta. Odabent mindent elborított a tűz: mind a négy falat, a mennyezetet, a kerítéseket, a halom szalmát, mintha az egész birkaólt tűzből építették volna, de mindezt alig láttam a füst ködén át. Hunyorogtam, arcomat perzselte a hő, és orromba mart az égett szőr és hús bűze. Berontottam, köhögve a füsttől, megragadtam egy vonagló kis testet a földön, és kiszaladtam vele. Letettem a fűre, és visszamentem a többiért. Néhány birka tétován körözött a sűrű füstben, és bégetett.

– Kifelé! Eriggyetek kifelé! – hessegettem őket az ajtó irányába, és kiszaladtak. Köhögve körülnéztem a lángoló, füstös pokolban, de a szemem is kifolyt, annyira csípte a füst, előre görnyedve köhögtem és öklendeztem, körbenéztem a könnyeimen keresztül, de csak a lángoló kerítéseket láttam, nem tudtam, vannak-e még birkák odabent, nem tudtam semmit, forgott a világ. Görnyedten megindultam az ajtó felé, de karikák ugráltak a szemem előtt, lábaim nem bírták el a súlyomat, összeestem. Hátamon feküdtem a sötét, sűrű füstben, az ajtóból Zeusz ugatott rám…

***

…hátamon feküdtem a sötét kapitányi kabinban, az ajtóból a robotkutya beszélt hozzám, de nem értettem…

***

Köhögés rázta a testemet, a könnyeimtől semmit se láttam, a tüdőmet marta a füst, és az egész testem fájt. Felemeltem a fejem. A füvön feküdtem, az épülettől biztonságos távolságra, és a síró Miklós guggolt előttem, könnyáztatta arcán tükröződött a lángoló épület fénye.

– Hol… hol van anyád? – nyögtem.

– Elfutott segítségért – válaszolta zokogva. – A Weiszéknek van autója. Én ki tudtam húzni ide édesapámat…

– A birkák… jól vannak? – kérdeztem.

Miklós tétován maga mögé mutatott.

– Itt vannak kint, szétszóródtak. De nem érdekelnek a birkák, édesapa, csak maga a fontos!

– Nem – ráztam a fejem. – Te vagy, fiam, csak… csak te vagy a fontos. Legyen jobb életed ezután. Alakítsd úgy… hogy jobb életed legyen. Akármit is csinálsz ezután.

– Ne beszéljen így, édesapa, anya hoz orvost, meg fog gyógyulni! – Megszorította a kezem.

– Nem – ráztam a fejem ismét. Kapkodva tudtam csak lélegezni, kis adagokban, mint egy ponty a halárus asztalán. Az egész testem lángolt belül. – Eljött a… világvége. Megkapom a büntetésemet a Jóistentől.

– Nem, édesapa, ne beszéljen így!

– Figyelj rám – intettem csendre őt. – Örülök, hogy csak te vagy itt. El akarok… el akarok mondani neked valamit. Nem akarom, hogy a sírba szálljon velem. Csak neked.

– Mi az, édesapa? – kérdezte. Arcán csorogtak a könnyek. Továbbra is a kezemet szorította.

– Megbabonáztál, fiú – mondtam. – Valamit… csináltál velem. Amióta arról az… emberről beszéltél az űrben, azóta minden éjjel egy emberről álmodok, aki egyedül utazik a csillagok között, és küldetése van… el akarja érni a lehetetlent. Ahogy én is. De most már sose tudom meg, mi fog történni vele. Remélem, a túlvilágon tovább álmodhatok róla. Ha a Jóisten… megsegít…

Elernyedtem. Minden erő kiszállt belőlem, és elborított a sötétség.

***

Álmomban a robotkutyát láttam alulnézetből, de nem voltam biztos benne, hogy fekszem-e. Nem éreztem se a matrac puhaságát, se a fémpadló keménységét.

– Nem érzem a testemet, Málenkij Robot – mondtam. – Félek, hogy most már tényleg… most már tényleg meghalok.

– Utasítást kérek, Kapitány – felelte a robotkutya.

Lényegretörő és szolgálatkész, tudja, mi a dolga. Pontosan ilyen társra van szükségem.

– Utasítalak, hogy vidd tovább a küldetést – válaszoltam. – Kövesd azokat a hajókat, és vedd fel velük a kapcsolatot. Mesélj rólunk, emberekről. Meséld el, hogy lakhatatlanná tettük a bolygónkat, és aztán elhagytuk. Meséld el, hogy ott hagytuk az állatainkat is az erdőtüzeknek és a hurrikánoknak, és csak mentettük az irhánkat. Hagyd a testemet a hajón, hogy megmutathasd nekik, milyen egy ember.

– Értettem, Kapitány.

– Te képviselsz minket, Málenkij Robot, de jobb vagy nálunk. Jobb vagy minden embernél. A legjobb társ vagy, akit csak kívánhatok. Te nem vagy önző, te csak teszed, amit kell. Ami helyes. Átadom neked a hajó irányítását: mostantól te vagy a kapitány. A te kezedben van ennek a küldetésnek a jövője. Tegyél büszkévé engem.

– Értettem, Kapitány. A célom az, hogy jó kutya legyek.

– Jó kutya leszel, tudom. Benned van minden bizalmam.

Elnéztem a falak irányába, de nem mozgott a nyakam, és hullámzott előttem a szoba. Behunytam a szemem.

– Minden egybefolyik, Málenkij Robot. Nem tudom már, mi valódi és mi nem. Csak öt érzékem van, nem tudhatok semmit. Nem tudom, hogy csak álmodtam-e az eddigi életemet, vagy tényleg megtörtént. Nem tudom, hogy a fiam egy űrállomáson él-e, vagy egy faluban. Komolyan nem tudom. Bármelyik igaz lehet. Talán te sem létezel. Talán én sem. Lehet, hogy amit valóságnak gondolunk, valójában az az álom, valaki másnak az álma, és amit mi álmodunk, az a valóság, valaki másnak a valósága. Mostanában egy juhászról álmodom éjszakánként, aki a szocializmus idején élt. El fogja veszíteni a birkáit. De már sohasem tudom meg, mi történik vele végül. Talán odaát, ahová a lélek kerül, tovább álmodhatok róla. Ha van lelkem… Ha létezik lélek…

Ajkaim megálltak beszéd közben. Testem végleg elernyedt.

A hajó megremegett, mintha nagy súly szakadt volna le róla. A robotkutya hosszú karjával behúzta az ajtót maga után, és átlépkedett a vezérlőtermen a pultig. Ott megállt, összehúzta magát, és felugrott a kapitányi székbe. Megfordult, elhelyezkedett, és négy kis lencséjével a monitorokat nézte. A bal oldali monitoron ott ragyogott a negyvennyolc vörös fénypont. A másik monitoron a sebességmérő átlépte a .98c-t, a .99c-t, 1c-re ugrott, a hajó ismét megremegett, és a fő ablakon túl a csillagok pöttyei csíkokká robbantak.

VÉGE