Sparrow

A Kepler

Szív kalapál a sötétben. Fülemben zúg a vér, szinte érzem, ahogy az űrruhám is beleremeg a szívverésembe; lassulj le szív, nyugodj le öregfiú, ne pazarold az oxigént, most nem szabad idegeskedni: érzelmeket kikapcsolni, belégzés, kilégzés, csak lassan, nyugodtan, nem lesz semmi baj.

Kinyitom a szemem.

Retinámba hasít a kék ragyogás, aztán kitisztul a kép, és óceánokat látok, vörös dzsungeleket és kavargó felhőket. A Kepler-225b. Máris közelebb van hozzám, mint néhány perccel ezelőtt volt. Milyen óriási, már el kell fordítanom a fejem ahhoz, hogy az egész beleférjen a látómezőmbe.

Egymás mellett lebegünk az ürességben, a hatalmas bolygó a hatszoros gravitációjával és én a kis fúvókáimmal meg az ejtőernyőmmel. Hamarosan találkozni fogunk. Visszahunyom a szemem. Lassulj le, nyugodj meg. Belégzés, kilégzés, minden rendben lesz.

***

A Kepler-225b-t tucatnyi más exobolygóval együtt fedezték fel 2033-ban. Különlegességét az adta, hogy csupán öt fényévnyire van a Földtől. Akkoriban már a Xenon-alapú ionhajtóművek nyolcadik generációját használtuk, amelyek egyévnyi gyorsulási szakasz után képesek voltak elérni a fénysebesség felét. A távoli bolygók ténylegesen elérhetővé váltak. Végre volt értelme szondát indítani az Alfa Centaurira, hogy tanulmányozzunk egy, a Naptól eltérő csillagot. Szondát indítottunk egy most már közelinek számító fekete lyukhoz is. És küldtünk egyet a Kepler-225b-hez.

A 0.5c olyan nagy változást hozott, hogy kimondhatjuk: általa az űrkutatás a felnőttkorába lépett. A világűrben akkora észbontó távolságok terülnek el két objektum között, hogy ahhoz a puskagolyó sebességének százszorosa is reménytelenül kevés. Az újfajta ionhajtóművel hirtelen lerövidültek a távolságok. Százötvenezer kilométer per másodperc. A Föld-Mars távolság tizenegy perc alatt. Bumm. Persze az egyéves gyorsulási ciklus miatt ilyen rövid távolságokra nem lehetett használni a hajtóművet: még el sem érné a végsebességét, máris elkezdhetne lassítani. Ez csillagközi utazásokra lett kitalálva. Segítségével a szonda tíz év nyolc hónap alatt elérte a Kepler-225b-t, és további öt évig tartott, míg az első fotók – rádióhullámok hátán – visszaértek a Földre.

De megérte várni rájuk. Azok a fotók hatalmas felfordulást okoztak a Földön.

A tudósok már akkor is örültek, amikor meglátták a felhőkkel borított bolygófelszínt. A színképelemzésből már a felfedezéskor megállapították, hogy a Kepler-225b-nek vastag, szén-dioxidból álló légköre van, és mivel közel kering a csillagához, magas rajta a hőmérséklet és a páratartalom, azaz majdnem olyan, mint a Vénusz. Emellett nagyon tömör: tizenhárom földtömegnyi anyag van belesűrítve egy, a Földnél csak kicsivel nagyobb területre, ami összességében hatszoros gravitációt eredményez. Már az elején egyértelmű volt, hogy a Kepler-225b nem alkalmas az emberi élet fenntartására; csupán azért küldtek oda szondát, mert ez volt a legközelebbi exobolygó. Aztán, amikor az egyik fotón a szétoszló felhőzet alatt előbukkantak egy város fényei, az mindent felborított.

Független kutatók ezrei vizsgálták meg a képeket, és mindannyian kizárták a természetes jelenség lehetőségét. Ezek nem vulkánsorok és nem is bozóttüzek: ezek bizony egy város köztéri lámpái. A fénypontok pókháló alakzatban futottak szét, középen összesűrűsödtek, a peremkerületekben megritkultak. Hihetetlen, de igaz: nem csak élet van a Kepleren, hanem egy egész civilizáció!

A NASA egy emberként verte a fejét az asztalba, amiért nem raktak leszállóegységet az űrszondára. Vagy legalább egy rádióvevőt, ami belehallgathatott volna a felszínen zajló életbe. Vagy egy aranylemezre rögzített üzenetet, mint a Voyager-szondák esetében. De nem gondolták, hogy bármi lehet ezen a barátságtalan bolygón. Ezután viszont a teljes figyelmüket és költségvetésüket a Kepler-225b felé fordították. Nem akartak azonban csak egy másik, jobban felszerelt szondát küldeni – űrhajóban gondolkodtak.

A Kepler-225b meghódította a médiát. Az emberek mindenhol a híreket bújták, éhesen csaptak le minden új információmorzsára. "Értelmes élet van a Kepleren!" – kiáltották a szalagcímek. A cégek is kihasználták a bolygó népszerűségét: pályázatokat írtak ki arra vonatkozóan, hogy képzeljük el, milyen lehet az élet a Kepleren, és díjazták a legfantáziadúsabb megoldásokat.

Először is a gravitáció hatszoros, ami azt jelenti, hogy egy átlag 80 kilós ember 480 kilót nyomna a felszínen: a lábai azonnal összeroskadnának alatta, elterülne, és lélegezni is alig bírna a saját mellkasa súlya alatt; de addigra a vére amúgy is a lábaiba tolulna ájulást eredményezve. Pilóták sokszor átélnek 5-6g-t, de csak másodpercekre, és ezt a rövid időszakot is g-ruha segítségével vészelik át, ami összeszorul az altestükön, visszanyomva a vért a felsőtestükbe. Egy ember képtelen lenne huzamosabb ideig életben maradni a Kepleren. Az ott élők tehát valószínűleg alacsonyak, könnyűek, törékenyek: kevés anyag van bennük, hogy ne legyen mit lehúzzon a gravitáció. Egy lepkét nem lehet a földhöz vágni. A Kepleren minden kisebb: a fák is csak embermagasra nőnek, a hegyek is alacsonyabbak.

Másrészt a légkör vastag, tele felhőkkel, és az alsó rétege sűrűbb – könnyebb repülni benne – több a röpképes faj. Talán az intelligens faj egyedei is röpképesek. A pályázatokra jelentkezők tarka tollazatú madárembereket rajzolgattak, mások bőrszárnyas denevérembereket, megint mások repülő hüllőket képzeltek el. Az erős gravitáció miatt viszont ezeknél könnyebb testre van szükség: lehet, hogy a kepleriek inkább rovarszerűek. A vastag légkörnek persze a nyomása is nagyobb, a több felhő pedig több esőt is jelent. Az is következik belőle, hogy a nap mindig duzzadtnak és vörösnek látszik a lencsehatás következtében. A Keplerre csakhamar ráragadt az Örök Naplemente Bolygója szlogen.

A bolygón továbbá üvegházhatás uralkodik, ami annyira megemeli a felszíni hőmérsékletet, hogy a víz éppen csak folyékony tud maradni rajta: kb. 80 fok lehet. A pályázók erre is találtak megoldást: a nők nyilván meztelenül repkednek ott.

Egy szó mint száz, a Kepler-225b népszerű volt. Álmodozni jó, és a bolygó remek táptalajt biztosított az álmodozáshoz. Csakhamar kialakult róla egy közmegegyezésen alapuló kép, mely szerint kicsi, törékeny tündérlányok repkednek rajta az örök naplementében a pálmafák között. Az emberek az egyszerűbb Kepler néven hivatkoztak erre az álomvilágra, ami zavarta a kutatókat, lévén a Kepler űrteleszkóp rengeteg más exobolygót is felfedezett, és ezeket mind róla nevezték el, sorszámmal megjelölve. Alternatívaként görög istenek és istennők neveit javasolták, de egyik változatot sem fogadta be a közvélemény. A NASA végül összehívott egy vidám hangulatú sajtótájékoztatót, ahol indítványozták, hogy ne adjunk nevet a bolygónak, inkább menjünk oda, és kérdezzük meg az ott élőktől, hogy nevezik a világukat. Ekkor lebbentették fel a fátylat a Csupaszem projektről. A hivatalos neve Columbus az új világ felfedezése miatt, csak mi, a legénység nevezzük Csupaszemnek a hajót, mert a szondával ellentétben ezt teleaggatták mindenféle érzékelővel. Észlelni tudja az elektromágneses spektrum minden állomását a röntgensugaraktól elkezdve a látható fényen keresztül az infravörös sugarakig, beleértve természetesen minden rádiófrekvenciát. Alig vártuk, hogy odaérjünk, és megvizsgálhassuk a bolygót.

A NASA csupán cégen belül toborzott legénységet, de így is nyolcszázszoros volt a túljelentkezés. Csak három emberre volt szükség. Hatalmas szerencsém volt, hogy bekerülhettem.

Észvesztően izgalmas időket éltünk tehát. A Kepler egy irányba fordította az emberiség figyelmét. Senkit nem érdekelt többé, melyik popsztárnál találtak épp drogot. Az űrkutatás visszaszerezte régi, megérdemelt fényét, azt a rajongást, amely anno az első holdraszállás idején tombolt. A tudomány diadalát ünnepelte a világ. Ezekbe az emlékekbe kapaszkodva vészeltem át a tízéves utazást a Keplerhez, illetve jóbarátokra találtam útitársaim személyében is.

Az egyhangúságot nagyban ellensúlyozta a tudat, hogy otthon rólunk szólnak a hírek, és hogy bekerülünk a történelemkönyvekbe. Mi leszünk az első emberek, akik eljutnak egy idegen, élő bolygóhoz. Talán a kapcsolatfelvétel is megvalósul. Az volt a terv ezzel kapcsolatban, hogy orbitális pályára állunk, megvárjuk, hogy felfedezzenek minket, aztán vagy feljönnek hozzánk (ha lehetővé teszi a technológiájuk), vagy csak kommunikálunk velük fizikai találkozás nélkül. A felszínre mi értelemszerűen nem tudtunk lemenni, de a Csupaszem tartalmazott távirányítású leszállóegységet.

A 0.5c-ben az a nagyszerű, hogy nincs káros mellékhatása. Nem elég nagy sebesség ahhoz, hogy időtorzulást okozzon: ami számodra tíz év, az a külvilág számára is tíz év. És nem elég nagy sebesség ahhoz, hogy az űrhajó előtt lévő fény a Doppler-effektus következtében röntgensugárzássá alakuljon, szénné égetve a legénységet. A 0.5c csupán egy rettentően nagy sebesség, ennyi. A Gyorsulás Éve alatt folyamatosan nőtt a sebességmérő kijelzőjén az érték, minden nappal nagyobb lett a szám, végül az év leteltével a hosszú számsor összeugrott 0.5c-vé, és ekkor pezsgőt bontottunk.

A Földdel közben egyre szaggatottabbá vált a kommunikáció. Hosszú másodpercek, majd percek teltek el kérdés és válasz között, végül be is szüntettük a valósidejű beszélgetéseket, és átváltottunk rendszeres üzenetküldésre.

Tisztában voltunk vele, hogy legkevesebb húsz évet az életünkből erre a projektre áldozunk, de nem bántuk, mert közben ugyanúgy folytattuk egyéni kutatómunkánkat is. Alain, a kanadai biológus kolléga növényeket termesztett a gravitációs kamrában különböző g-értékeken, és eredményeiről újságcikkeket küldött vissza a Földre. Geológus barátom, Mark egész könyvet írt a Kepler hegyeiről és feltételezett vulkanikus és tektonikus tevékenységéről, jómagam pedig Hawking életművét és a Well Explorer űrszonda adatait felhasználva a fekete lyukak kutatásának szenteltem az időmet. A Csupaszemen luxuslakosztályok voltak berendezve számunkra, amelyekben akár egész életünket is leéltük volna, és még egy kis tornatermet is kaptunk pingpongasztallal. Az asztalt néha átvittük a gravitációs kamrába, hogy különböző g-értékekkel színesítsük a játékot. 0.5g-nél túl nagyokat pattan a labda, 2g-nél pedig már olyan kicsiket, hogy egész közel kell hajolni a hálóhoz. Megállapítottuk, hogy a pingpong kizárólag földi játék lehet, és a kepleriek sohasem fogják megtapasztalni, milyen jó móka ez.

Ahogy megközelítettük a bolygót, úgy nőtt bennünk az izgalom. A közös ebédjeinken találgattuk, vajon hol tarthatnak a kepleriek a fejlődésben. Bármilyen világról legyen is szó, a fejlődési szakaszok nagyjából ugyanazok. Az eső elől barlangokba kell húzódni, aztán meg kell tanulni házat építeni. Kellenek fegyverek és egyéb eszközök a táplálék megszerzéséhez és elkészítéséhez. Kommunikálni is kell valahogy, akkor is, amikor épp nem állunk egymás mellett. A gyaloglás – illetve a repülés – egy idő után fárasztó és lassú, ezért megoldást kell találni a hosszabb utazásokra és tárgyak szállítására. Kell valami energiaforrás, ami meghajtja ezeket a járműveket és a gyárakat, ahol ezek készülnek. A betegségeket is gyógyítani kell: fel kell találni gyógyszereket és orvosi eszközöket. A fejlődés többé-kevésbé automatikus folyamat, a kérdés csak az, hogy vajon ők épp melyik állomásánál tartanak? Az elektromosságot már biztosan felfedezték, ennyit tudtunk. Vajon az űrkutatás terén milyen messzire jutottak? Felfedezték már azt a kis kék bolygót öt fényévnyire, amelynek olyan meglepően kicsi a tömegvonzása? Megtalálták a bolygójuk körül keringő szondánkat? Tudják vajon, hogy közeledünk? Kapcsolatba kerültek esetleg más élő bolygókkal?

Ezeknél fontosabb kérdés, hogy vajon hol tartanak a fejlődésben morálisan? Megvívták már a kis forradalmaikat, elsimították ellentéteiket, összegyűlt már az egész bolygó egy közös zászló alatt? Milyen szintű náluk az oktatás? A környezetvédelem? Segítik a gazdagok a szegényeket? Létezik egyáltalán osztálykülönbség? Tudnánk vajon tanulni tőlük, amivel jobbá tehetnénk a Földet? Ezernyi izgalmas kérdés, melyek mindegyikére választ reméltünk.

Már útközben a bolygó felé fordítottuk az érzékelőinket. A hőmérséklete igazolta az előrejelzéseket, 74 Celsius-fokot mértünk. Ugráltunk örömünkben, amikor rádióadást találtunk. A lényeknek pattogó, csipogós hangjuk volt, hasonlóan a delfinekéhez, mélyebb, fókaszerű ugatásokkal keverve. Csodálattal hallgattuk a beszédjüket órákon át, miközben fogalmunk sem volt, mit mondanak. Azt sem tudtuk megállapítani, melyik hang női és melyik férfi. Talán nincs is náluk két különböző nem. De ha a rádiót feltalálták, akkor képesek leszünk kommunikálni velük. Kezdetben a közös nyelv sem lesz gond, elég, ha csak sípjeleket váltunk egymással.

2063 április 12-e volt a nagy nap, amikor megérkeztünk a Keplerhez. A Csupaszem alacsony orbitális pályára állt, hogy akár korlátozott műszerekkel is felfedezhesenek minket; odalent, a bolygó éjszakai oldalán előbukkant egy város fénye. Különbözött a világ leghíresebb fényképén látható alakzattól: ez nem pókhálóra, inkább valami ősi írásjelre hasonlított; ettől függetlenül mi idült vigyorral tapadtunk az ablakokra, és ujjongva csapkodtuk egymás tenyerét. Itt vagyunk! Személyesen és élőben a Keplernél! A saját szemünkkel láthatjuk, amiről otthon embermilliárdok ábrándoznak!

Pezsgőért indultam a raktárba, amikor támadás ért minket odalentről. A műszerek felvisítottak, lézersugarak becsapódását jelezték, aztán a hajó darabokra szakadt. Markot és Alaint azonnal kiszippantotta a világűr vákuumja, én be tudtam ugrani egy légzsilipbe.

El sem hittem, mi történik. Önkívületben járkáltam fel-alá, üvöltözve vertem a falakat. Hogy történhetett meg ez? Ellenségnek néznek minket? Békés felfedezők vagyunk, az isten verje meg! Ahogy a rendszerek leálltak, a mesterséges gravitáció is kikapcsolt, rongybabaként lebegtem a helyiség oldalai között. El is hánytam magam. Ez magamhoz térített. Ki kell találnom valamit. A hajó szétesik, folyamatosan csapódnak be az újabb találatok. Vagy itt maradok, amíg a hajó minden darabját szétlövik, vagy felveszek egy szkafandert, és még előtte kiugrom. Igen ám, de hová? Lebeghetek csak az űrben, amíg az oxigénem kitart, és megvárhatom, hogy felküldjenek értem egy elfogóhajót, vagy leugorhatok a felszínre. Az űrruha megvéd a légkörtől és a forróságtól, és háton fekve talán életben maradhatok egy ideig – talán ők is eljutottak odáig a mesterséges gravitáció kutatásában, mint mi, és van g-kamrájuk, ami egyszeres gravitációt biztosíthatna számomra. Nagyon sovány ez így, kétségbeejtően vékony jég, de nincs választási lehetőségem.

Kivettem egy szkafandert a fali szekrényből, és a súlytalanságban pörögve nehézkesen belemásztam. A NASA szkafanderein Baumgartner sztratoszféraugrása óta szériatartozék az ejtőernyő, és miniatűr rakétarendszert is tartalmaznak űrsétákhoz – fékeznem kell majd, máskülönben elégek a légkörben, mint egy darab űrszemét. Rögzítettem a nyakam körül a sisakomat, ellenőriztem az oxigént, aztán nagy levegőt vettem, és megnyomtam a piros gombot a falon.

***

Oxigénszint 18%. Eleget vártam, nem jöttek fel értem, ideje leszállni. Belégzés. Kilégzés. Minden rendben lesz. Nyugodj le. Felesleges idegeskedni. Nem tehetsz semmit. Az ő kezükben van a sorsod. Ennyit a morális fejlettségükről és arról, hogy tanulhatunk tőlük. Legjobb lenne elfelejteni, hogy valaha is felfedeztük ezt a bolygót. Ha esetleg feltaláltak egy g-kamrát, akkor talán életben maradhatok, amíg kivallatnak: megtudhatom, mi bajuk van velünk. Ha nem, akkor meghalok. Akárhogy is, én leszek az első ember, aki a Keplerre lép. Ennyi már biztos. Ha meg is halok, nem utazom ide eredmény nélkül.

A hasfúvókák folyamatosan mennek, fékezik a gyorsulásomat, de így is egyre közelebb húz a bolygó. A felhők között kibukkan a dzsungeltakaró, amelyet vörösre színez a napfény. Otthon paradicsomnak képzelik ezt a világot: én vagyok az egyetlen, aki szívből gyűlöli. Nekem a személyes ellenségemmé vált a Kepler. Álmodozni jó, de egyszer fel kell ébredni, és az ébredés mindig fájdalmas. Az ember a fantáziájával színezi ki tudásának fehér foltjait; ez nem a mi hibánk, ilyenek vagyunk. A földiek még alhatnak öt évig, amíg az utolsó rádiójeleink odaérnek, aztán számukra is eljön a reggel.

Gyere és ölj meg engem is. A felszín egyre szélesebbre tágul, mint egy szörny éhes szája. Már nem mellettem lebeg a bolygó, hanem alattam terpeszkedik, a felszíne felé zuhanok. Érzem a levegő nyomását, ahogy keresztülesem rajta, rezegteti az űrruha anyagát. Megérkeznek az első felhők, mindent eltakar a tömör szürkeség. Oxigénszint 15%. Valami fény világítja át a ködöt, jobb felől jön. Nem tudom, mi az, de máris elérem a felhő alját, és ismét a vörös dzsungelszőnyeg felé zuhanok. Rémisztő sebességgel közeledik felém. Megrántom a zsinórt, és az ejtőernyő kibomlik fölöttem, hatalmasat ránt rajtam. Lógok, mint egy zsák krumpli, a szkafander a testembe vág, több mázsásnak érzem magam. Úristen, milyen erős. Mintha kötéllel húznának lentről. Kiáltok fájdalmamban. Szét fogok szakadni! A g-ruha összepréseli a combomat, de ezzel együtt is szédülök, ahogy a vér kiszáll a fejemből, halványul a kép.

Ekkor szürke, rája formájú repülőgép berreg el fölöttem, a szárnyai hátulján tucatnyi légcsavar pörög. Függőleges zöld vonalak töltik meg körülötte a levegőt: lézersugarakkal lövik a gépet a felszínről. Elfordítom a fejem jobb felé, ahonnan a gép jött. Az előbbi villanás helyén hatalmas, fenséges gombafelhő emelkedik a magasba, széttolja maga körül a naptól vöröslő felhőket. Úristen, a lehető legrosszabbkor jöttünk: ezek most tartanak ott, hogy világháború.