Sparrow

Kettős csapda

"Lay beside me under wicked sky,
Through black of day, dark of night
We share this pair of lives."
(Metallica)

Natalie rosszat álmodott. A hideg éjszakában toprongyos sereg vonult át egy síkságon. A katonák rendezetlen sorokban meneteltek, szótlanul, komoran: talán ezren lehettek. Egyenruhájuk szürke-fekete foltos, egymáshoz fércelt szövetdarabból állt, de a rendfokozatukat jelző csillagok helyet kaptak rajta. Bakancsuk alatt csontok ropogtak: elesett katonák maradványai, akik már teljesítették szolgálatukat. A törmelék az egész tájat beborította, fehéren, akár a hó. Egyszer mindenki oda kerül, idő kérdése csupán, hogy mikor. Az élet egyenlő a harccal: csak az nem harcol, aki már meghalt.

Az égbolton baljós viharfelhők úsztak, rongyfoszlányaik el-eltakarták a holdat. A fényes arc elbújt mögöttük, mintha nem akarna tudomást venni a világról. Feszültséggel teli szörnyű előérzet süvöltött a szélben: az álmodó lány úgy érezte, a csapat a vesztébe tart.

A katonák megmásztak egy enyhe emelkedőt. A csövescsontok kigördültek talpuk alól, a törmelékben nehezen esett a járás. Ha valaki elbukott, a többiek azonnal feltámogatták.

Amint felértek, éles sivítás hallatszott, és a levegőben szúnyogforma harci gép jelent meg. Hordó alakú hajtóműveit lefelé fordította, ezáltal lebegésre váltott. A szélvihar összekavarta a tömeget, akár egy búzamező kalászait. Nyílegyenes, fehér villám csapott le, és valaki felkiáltott; hangját elnyomta a hajtóműzaj. A gép folyamatosan tüzelt, az éjszaka villogással telt meg. Egyre több lángoló holttest esett a csontszőnyegre, hogy hamarosan eggyé váljon azzal; a sikolyok csak gyengén hallatszottak, akár a kísértetek sóhajai a szélben. De senki nem futott el. Az életben maradottak átlépték a fekvőket, és folytatták útjukat: tovább, előre, megállíthatatlanul. A fény körülrajzolta a katonák alakját, akik sisak nélkül, hajadonfőtt indultak harcba. Láthatóvá vált a sok alultáplált, gyenge test, néhány kócos hajtincs, dacosan összevont szemöldök és sovány arc.

Gyerekek.

A kisfiúk keze megmozdult: derékszíjuk mögül csúzlit húztak elő. Azt az erős fajtát, amellyel patkányokra vadásznak a bunkerek sötét mélyében. Csapágygolyót illesztettek a gumi közepén kialakított kosárkába, becélozták a harci gépet, és lőttek. A golyók ártalmatlanul pattogtak le a Vadász páncélzatáról, a hajtóműzajban még a koppanások sem hallatszottak. A gép körbekaszált a plazmaágyúval, hatására egyre több gyermek bukott fel; testüket átlépték az élők, és tovább nyomultak előre. Egy copfos kislány követ emelt fel a földről, és karját lendítve eldobta. Plazmasugár vágódott a testébe, amitől füstölgő rongycsomóként repült hátra, és eltűnt a többiek között. A tömeg, bár egyre fogyott, csak vonult tovább megállíthatatlanul. A gyerekek még nem ismerik a félelmet. A gyerekek bármit megtesznek a felnőtteknek. A gyerekek, ha parancsot kapnak, csak mennek, amíg el nem pusztulnak. Akár a gépek.

A villogásban kiáltás hangzott fel: éles sikoly, mely a repülő zaját is elnyomta. Egy kisfiú sikoltott, akinek fél arca leolvadt a plazmatűzben. Tátott szája mellett előbukkant a véres koponya, a fogak, egy üres szemgödör...

És mind fémesen csillogott. Kiáltása elektronikus sikolyba vágott fel:

- Mamaaaa!...

Natalie egy rezzenéssel felriadt: ijedten konstatálta, hogy elaludt. Körbepillantott: még mindig a sötét téglaházban ült, a falnak támaszkodva. Előtte téglahalmok, leszakadt gerendák, a tető résein keresztül pedig a csillagos ég darabkái. Fellélegzett. Jól van, minden rendben: leszámítva, hogy megizzadt és hogy szíve ugrál, mint az őrült.

Még szerencse, hogy időben felébredt: Jack haragudna, ha alva találná. "Maradj itt, és el ne mozdulj! Rögtön visszajövök" - búcsúzott tőle a férfi. Mikor is... Pár perce lehetett csak. ő pedig elaludt. Hogy tehetett ilyen őrültséget? Jack jogosan haragudna rá. De most már mindegy. Ellazult, és hogy lenyugtassa magát, behunyta a szemét - ám ekkor újra látta a halálba menetelő gyerekcsapatot. Sikolyok visszhangoztak elméjében, halkan, gyengén. Összevonta szemöldökét. Kezét még lapos hasára tette, és végigsimított rongyain: nem, az ő gyerekéből nem fognak katonát nevelni.

 Kéz simult a kezére, amitől sikoltva nyitotta ki szemét - de csak Jack volt az. Nyakába borult.

- Csss! - csitította a férfi, miközben letérdelt, hogy fogadhassa az ölelést. - Elaludtál? Nem lett volna szabad, ugye tudod?

- Fáradt vagyok, Jack! Egész éjszaka csak rohanunk...

- Tudom, szívem, de nem tart már sokáig. Gyere, indulnunk kell. - Jack kibontakozott volna az ölelésből, de Natalie egy nyögéssel tiltakozott, és magához szorította.

- Ne hagyj egyedül még egyszer, jó? Kérlek, ígérd meg!

Jack ismét átkarolta a lányt, miközben kelletlenül morgott. - Körül kellett néznem, szívem. Egyelőre biztonságban vagyunk, semmi nincs a környéken.

- Jó, de ígérd meg!

- Megígérem.

Jack Natalie hajába fúrta az arcát, és megpróbálta kizárni tudatából a lány sóhajait. Fülét a távoli zajokra hegyezte. A bunkerek viszonylag biztonságosak, de a pusztaságban állandóan résen kell lenni. Érzelgésre, ölelkezésre nincs idő: aki nem figyel oda, halott ember. Jack legszívesebben eltolta volna magától a lányt, hogy folytathassák az utat, de nem akarta megbántani. Natalie érzékeny lélek, és hamar megsértődik - ami azt jelenti, hogy nem kemény, nem életrevaló. Ennek ellenére már tizenhét évet túlélt, ami nem rossz eredmény. Jack el sem tudta képzelni, hogyan lehetett képes erre: főleg abban a tizenöt évben, amikor mindenkitől függetlenül, "földönfutóként" bujkált. Csupán két évvel ezelőtt csatlakozott a gerillákhoz, ők is akkor ismerték meg egymást.

A nők általában komor természetűek, akár a férfiak. De Natalie teljesen más - talán ez az újdonság volt az, amiért Jack akkoriban felfigyelt rá. Azóta, bosszúsabb pillanataiban ezerszer is megbánta már, hogy összejött vele. Nem Natalie vélt vagy valós hibái miatt - pusztán azért, mert szerelmes lett belé. Tudta, ez a dolog egyszer még a vesztét fogja okozni. A szerelmes ember a fellegekben jár: nincs észnél, és nem figyel a veszélyre. A szerelmes ember halott ember.

De nem tehetett róla. Natalie szép lány, és kedvesebb, közvetlenebb, mint a többi nő. Nagyon szerette őt. Amikor egy-egy fárasztó, véres őrjáratból hazatért, az ő karjaiban talált vígasztalást.

Egyik nap Natalie bejelentette, hogy "nem jött meg". Jack szíve alaposan megdobbant a hírre. A tizenhármas bázison csupán hat nő szolgált, de Natalie-n kívül egyiküknek sem volt havivérzése. A nukleáris sugárzás még harminc év távlatából is meddőséget okozott, főként a nők körében. Emiatt minden csecsemő kincset ért: a gyereksírás a legszebb és legritkább hangok közé tartozott. Így aztán Jack megörült a hírnek, noha nem érezte magát késznek az apaságra. Már majdnem szétkürtölte a bázison az örömhírt, amikor a lány sírva fakadt, és megkérte őt a szökésre. Azt mondta, nem akarja, hogy az ő gyereke is gépek ellen harcoljon. Inkább nőjön fel úgy, ahogy ő: szabadon, rejtőzködve, a harcokat elkerülve. Jack megfontolta, végül beleegyezett. Letépte ruhájáról az őrmesteri rangjelzést, és kiszöktette a lányt a bázisról.

- Szeretlek, Jack... - nyöszörögte Natalie. Jack legszívesebben befogta volna a száját. Már nagyon szerette volna folytatni az utat. Fülével a távoli neszeket figyelte, tudatából megpróbálta kizárni a lányt. Ha Natalie most a fejébe látna, valószínűleg elszomorodna. De talán ő is megértené. A terepen nincs helye érzelmeknek: itt a puszta túlélés áll az első helyen. A fenébe, még egy lánctalp megnyikordulása is fontosabb, mint az egész szerelem, amit iránta érez. Idekint szigorúak a szabályok. Kapcsold ki magadban az érzelmeket, és kövesd az eszedet. Hozz logikus döntéseket, és felejts el minden mást. Ha gépek ellen harcolsz, magadnak is géppé kell válnod.

- Én is szeretlek - viszonozta automatikusan, majd végre eltolta magától a lányt. - Menjünk.

Natalie bólogatott, és megtörölte szemét. Felvette hátizsákját a földről, és a hátára helyezte. Kézenfogta Jacket, aki közben megigazította vállán lógó puskáját. A páros kilépett a téglaházból.

Szorosan a fal mellett mentek tovább, lévén a nyílt terek veszélyesebbek. Natalie időnként nekitámaszkodott, amikor átlépett egy koponyát, kézcsontot. Az emberi maradványok az egész várost befedték, néhol hegyekben álltak - és nagyon kevés, túl kevés gépi roncs keveredett velük.

Elhagyták a romos utcát - valahol a néhai külvárosban jártak -, és északnak fordultak, a magasabb épületek irányába, amelyek alatt könnyebb elrejtőzni. Egy hernyótalp vágta nyomot követtek, melyben a porrá tört csontok miatt könnyebben esett a járás. A robottank régen járhatott erre, mert Jack hiába fülelt, nem hallotta a hangját.

A csillagok hidegen pislogtak az égbolton, látszólagos békével hintve meg a temetőt, amivé a világ változott. A holdsarló Jack számára olybá tűnt, mint egy mosoly: mintha Isten gúnyosan vigyorogna az emberiségen, amely szétrombolta a saját bolygóját. Jack ritkán gondolt a múltra, de olyankor erős dühöt érzett. Az emberiség azért fejlődött évezredeken keresztül, hogy végül ide jusson, ebbe a földi pokolba. Érdemes volt. Isten meg tétlenül nézte végig az egészet. Talán röhögött is közben, ami érthető. Az emberek gépekre bízták az életük irányítását. Gépekre! És még csodálkoztak, amikor beütött a baj.

Jack néha megpróbálta elképzelni, milyen lenne az élete a múltban, amikor még nem történt meg az atomháború - de ez meghaladta képzelőerejét. Számára természetes volt az örök harc, nélküle nem tudta volna elképzelni az életét. Vérben és mocsokban született - az anyját nem ismerte -, abban nőtt fel, és abban is él, amíg meg nem hal. A múltbeli emberek csupán ostoba, puhány léhűtőkként jelentek meg előtte, akiknek semmi dolguk nem volt, csak szórakoztak, meg újabbnál újabb komputereket terveztek.

 Natalie ellenben sokat álmodozott: ő buzdította Jacket is a képzeletbeli kirándulásokra. ő szeretett volna egy békés, szép világban élni, ahol minden tiszta és nyugodt. Jack számára ezek a fogalmak ismeretlenül csengtek: az ő keze mindig piszkos volt, és nem is vágyott rá soha, hogy megmossa.

A férfi most - miközben folyamatosan a tájat figyelte - csak egy dolog miatt bosszankodott: hogy a szerelem függővé tesz. Egyedül gyorsabban haladhatna, de vigyáznia kell Natalie-ra is. Felderítőútján is érte aggódott. Ahelyett, hogy a veszélyt fürkészte volna, azon gondolkodott, vajon mi lehet a lánnyal. Balfék. Még jó, hogy nem történt semmi baj. Ha élni akar, jobban kell figyelnie.

De itt persze Natalie a lényeg, hiszen ő a terhes - Jack csupán a védelmezője. Új életük kezdődik most, és a férfit idegesítette a bizonytalan jövőkép.

Egy darabig az úton gyalogoltak, majd átmentek egy felüljáró alatt: már közel a belváros. A betonpilléren festékszóró halvány emléknyomai tekeregtek, a földön üvegcserepek, rozsdás konzervdobozok szóródtak szét egy tábortűz maradványai körül.

Távoli, mély zúgás hangzott fel, mire mindketten megmerevedtek.

- Földre! - parancsolta Jack. Elfeküdtek a betonon, nekisimulva a pillér oldalának. A robaj felerősödött, elmélyült: már a gyomrukat remegtette. Folyamatosan közeledett, közben a mély hangba sípolás vegyült. A kevert zaj végül elviselhetetlenné hangosodott, és Natalie nem bírta ki, felsikoltott. Hangja elveszett a dübörgésben. A rezonáló betonszerkezet felett vakító fényár suhant át, majd a zaj eltávolodott, elhalkult. Jack felemelte a fejét, és még látta az elrepülő HK-köteléket. Három gép volt, szerencsére nem vették észre őket. A Vadászok eltűntek a messzeségben, hangjuk tompán dörgött utánuk.

ők felálltak, csak egymásra néztek, majd folytatták útjukat. Kikerültek egy, a felüljáróból kiszakadt betontömböt, meg néhány felfordult autóroncsot. Jack rutinosan mindegyikre rápillantott, hátha talál valami használható dolgot. De már mindet kifosztották mások: csak a rozsdás fémlemezek maradtak, meg a pókhálósra törött szélvédőüvegek.

Átsétáltak egy tágas parkolón, melyben szintén autóroncsok sorakoztak szétszórt alkatrészek társaságában. Az autók rendben álltak egymás mellett, ugyanott, ahol gazdáik hagyták őket harminckét évvel ezelőtt - ám azóta alaposan megváltoztak. A festék mindről lekopott, az üvegek betörtek, legtöbbjükből csak a karosszéria maradt, melyet vékony hamuréteg fedett be.

A parkoló egy széles épületroncshoz tartozott, mely bevásárlóközpont lehetett valamikor. Nyilván ezt is kifosztották már: egy darab konzerv sem lehet odabent. Jack úgy döntött, nem mennek be: van némi tartalékuk a hátizsákban, és különben is: az Ezüsthernyók szeretik a sötét helyeket. Jobb inkább továbbmenni.

- Helló, merre mentek? - a hang az épület mellől szólt hozzájuk. - Nincs valami fegyveretek kölcsönbe? Én kifogytam.

Megálltak. Jack gyanakodva méregette a feléjük sétáló nagydarab férfit. Lekapta puskáját a válláról.

- Hé, nyugi, én is ember vagyok - emelte fel kezét az idegen.

- Aha - bólogatott Jack -, és patkánycombon nőttél ekkorára, mi?

A férfi lépett egyet feléjük, de Jack mozdult gyorsabban. Hogy egyetlen pillanatot se pazaroljon, először húzta meg a ravaszt, és csak utána emelte célra fegyverét. Az első plazmatöltet a betonba talált, a második az alak lábszárába, aztán comb, has, mell, végül egy az arcába csapódott, és ekkor lemerült a telep.

Az idegen egy hang nélkül roskadt térdre, majd arccal előre a betonra zuhant; testéből füst szállt fel. Jack odaugrott, puskáját megragadta a csövénél, és vad kiáltással meglendítette. A kemény tus a fekvő alak fején csattant.

Ting!

Jack visszahúzta a fegyvert, és ismét meglendítette. Az alak felemelte a karját, és tompította vele az ütést.

- Hagyd, Jack, fussunk! - sikoltotta Natalie.

- Nem, mindjárt vége!

- Így nem tudod megölni! Gyere már! - rángatta maga után a férfit. Jack belátta, hogy igaza van, és futásnak eredt.

Az idegen felemelte fejét. Arca gőzölgő masszává olvadt a plazmatalálat következtében, a szétfolyt bőr elfedte szemgolyóit is. Kezével odanyúlt, és egy mozdulattal letépte az arcát. Masszív fémkoponya vált láthatóvá vörösen izzó szemekkel. Halálvigyorban rögzült fogsora szintén izzott: az utolsó becsapódás szétzúzta a csiszolt titánfogakat, összeolvasztotta az alsó és felső állkapcsot illetve tönkretette a beszédszintetizátort; de a belső ellenőrző szerint kritikus sérülést nem okozott. A váratlan energialöket három másodpercnyi tudatkihagyást eredményezett csupán, de utána a rendszer maradéktalanul helyreállt.

Most már látta a távolodókat. Látómezeje vörösében a célkereszt a futó alakokra irányult. Melléjük saját teste ábráját vetítette, és számba vette sérüléseit. Hat plazmasugár csapódott a vázba, de egyikük sem okozott súlyos károsodást. A titánpáncél burkolat vörösizzásig hevült ugyan, de belső sérülés nem történt. A kiborg feltápászkodott a földről, és az emberek után indult.

Azonnal megbotlott. Lenézett magára, és belső hibaelemzést is kért. Látta, hogy az első találat szétroncsolta a szervót a bal bokájában. Úgy számolta, a maximális futási sebessége ezzel tizennégy mérföld per órára csökkent.

Nekilódult.

Jack testét csak most öntötte el az adrenalin, miközben az életéért rohant. Olyan gyorsan történtek az események, hogy megijedni sem volt ideje. Csak lőtt, szinte reflexből, majd megpróbálta bezúzni a félig olvadt fémkoponyát, hogy eljusson a processzorig. Nem is gondolkodott, csak tette, amit az ösztöne diktált. Szíve vad dobolásba kezdett, halántékát verejték hűtötte.

Natalie lihegve futott a jobb oldalán, haja lobogott, hátizsákja ugrált a vállán. Jack átvette volna tőle, de megállásra nem volt idő, még egy pillanatnyi sem. Saját, kiürült puskáját meg nem akarta eldobni, hiszen a működőképes fegyver ritka kincs. Csak a telep merült le. Hátranézett. A Terminátor botladozva rohant feléjük, alakja feketének látszott a világos csontszőnyegen és homályosan a felvert hamu ködén át.

- Közeledik? - zihálta a lány, majd maga is hátrapillantott.

- Igen, bassza meg, pedig lábon lőttem! - fakadt ki Jack. - Dobd el a hátizsákot!

- Nem! Abban van mindenünk!

- Nem érdekel, dobd el!

Natalie elkeseredett arcot vágott, de engedelmeskedett. Futás közben kibújt a szíjak alól, mire hátizsákja a talajra puffant. Ismét hátrapillantott. A gép alakja kicsinek látszott, de Natalie érezte, hogy gyorsan közeledik.

Egyszerre furcsa dolgot látott: a gépember keze oldalra lendült, és eldobott valamit. Natalie szemöldöke felszaladt: csak nem az is súlyát csökkenti?

A Terminátor futott. Szervói és ízületei tökéletes összhangban mozogtak bőre alatt, érzékelőivel a célpontokra figyelt. Bal bokáját mereven tartotta, emiatt mozgása darabossá vált; de nem volt kétséges, utoléri őket. A távolság, ha lassan is, de folyamatosan csökkent közöttük. Úgy számolta, a jelenlegi sebesség mellett tizenkét percre van szükség a találkozásig, nem számítva az emberi lények fáradási tényezőjét, amely tovább csökkenti ezt az időt. Feltételezve, hogy régóta úton lehetnek, a Terminátor hét percre becsülte a teljes távolságot.

Nem érzett haragot a testében okozott károk miatt, nem bosszúvágy hajtotta. Csupán a minden gépbe betáplált gyilkolási parancsot követte. Nem különbözött a repülőktől vagy a robottankoktól, csupán annyiban, hogy ő emberi alakot viselt.

Látta, hogy az egyik célpont ledobta hátizsákját a földre. Bizonyára súlyos lehetett, mivel a célpont könnyebben futott utána. A becsült összes idő nyolc percre nőtt. A processzor lefuttatott egy rendszertesztet, és regisztrálta, hogy a géptest emberi álcázószövete megsérült, így használhatatlanná vált - tulajdonképpen már csak halott hús borítja a fémvázat. Hamarosan oszlani kezd, ami bűzzel jár, és növeli az egység lelepleződési esélyeit. Felesleges tehát: csak súly- és légellenállás-növelő tényező.

A Terminátor karja felemelkedett. Letépte hajas fejbőrét, és elhajította. A krómkoponyán megcsillant a holdfény. Ezután mindkét kezével a melléhez nyúlt, és belemarkolt a szövetbe. Ruhája hangos reccsenéssel szakadt ketté, és vele ment az izomréteg is. Úgy tépte szét magán az anyagot, mint valami groteszk Superman, aki felfedi valódi kilétét. Középen előbukkant a fém mellkas, melyet szögletes modulok, rudak alkottak. A leszakadt húsból vér fröccsent a csontszőnyegre. A gép eldobta a darabokat, melyek kocsonyás rongyként landoltak a törmeléken, felverve a hamut. Azután leszaggatta a nyakáról és a hátáról is a szövetet, majd megszabadította tőle karjait is. A lábán meghagyta, mert az pillanatnyilag nem számottevő, és megállni sem akart emiatt. Az összes idő ismét hét, majd hat percre csökkent. A ragyogó szemű, véres titáncsontváz tovább rohant célpontjai felé.

Átfutottak egy autópályán, és kikerültek egy felborult kamiont. Az út szélén pálmafák elszenesedett csonkjai álltak. Még mindig a nyílt terep. Los Angelesben kevés a felhőkarcoló, és azok is összeomlottak már; de közöttük könnyebb lenne elrejtőzni. Jack hátranézett, és már tisztán látta a sötétben közeledő rémet. Az infraszemek gonoszul izzottak, a távolság egyre csökkent. Bassza meg!

- Arra! - mutatta Natalie-nak az utat. Befutottak az épületek közé. Ismét lakóházak között jártak, de ezek legalább sűrűbben sorakoztak egymás mellett és mögött, több sorban. Jó lenne már megpihenni valahol: Jack úgy érezte, leszakad a lába. Natalie tehát még rosszabbul lehet: kész csoda, hogy nem panaszkodik.

Robbanások zaját sodorta feléjük a szél: valahol csata zajlik. Nem kellene belekeveredni, lévén nincs használható fegyverük. Úgy fordultak, hogy távolodjanak a harcoktól. Elfutottak a házak között, remélve, hogy így lerázhatják az üldözőt.

- Arra! - mutatta most Natalie az irányt. - Ismerem ezt a környéket.

- Menjünk! - egyezett bele Jack.

Átrohantak egy parkolón - csak néhány roncs állt benne -, majd szürke betonépületek közé kerültek. Natalie céltudatosan futott el közöttük, Jack alig bírta követni.

Az emeletes házak félkörben helyezkedtek el, belül teret alakítva ki. Jack felnézett az üresen ásító ablakok rengetegére. Némelyikből függöny lógott ki, melyet csattogva lobogtatott a szél. Kísértetház.

A tér közepére szökőkutat építettek; hamuval teli medencéjében fekete szobor állt, felszínén holdfény csillogott. Natalie elfutott mellette egy karcsú tornyos épület irányába, amely előtt fatörzsek csonkjai meredeztek. A házaktól eltérően ez terméskőből épült és boltíves kapuja volt. Amikor Natalie meglátta a nyitott kapuszárnyakat, felsikoltott.

- Jaj, ne, mind meghaltak!

Lelassított.

Jack lihegve ért mellé. - Kik?

- Margaret meg a többiek! - nézett rá Natalie sírós szemekkel. - Befogadtak egy hónapra, amikor még rejtőzködtem. Meghaltak!

Közelebb mentek a kapuhoz. Jack óvatosan pillantott be.

- Ezüsthernyók lehetnek bent...

Natalie megpördült. - Jack! - kiáltotta.

A férfi odanézett. A vörös szemű titándémon feléjük futott, tíz lépésre volt csupán. Beugrottak az épületbe, és bevágták a kapuszárnyakat. Jack meglepve látta a belső oldalra erősített vaslemezeket meg az egymás mellé szerelt tartókat, amelyekbe éppen beleillene egy...

- Tedd ezt oda! - nyújtott felé egy lapos fémrudat Natalie. Jack ledobta a puskáját, és bereteszelte a bejáratot. Épp időben, ugyanis egy pillanattal később - BUMM! - ütés rázta meg a kaput. Aztán még egy. És még egy. A fiatalok elhátráltak az épület belseje felé, közben reszketve, lihegve figyelték a bejáratot. Innen már nincs hová futni.

BUMM!

Jack lerázta bénultságát, és a padlót kezdte vizslatni: fegyvert keresett. Holttestek hevertek mindenhol, a sötétség miatt meg is botlott bennük. Zörgésük elárulta, hogy régóta fekszenek itt. Jack leguggolt, és kézzel tapogatta végig a poros kőlapokat.

Kőlapok.

Csodálkozva kopogtatta meg a sima burkolatot: eddig csak betonnal találkozott meg a puszta földdel. Mi lehet ez? BUMM! Jack kapkodva folytatta a kutatást, tapogatózva haladt befelé. Legalább egy vasrudat vagy valamit! Akármit! Az ütések folyamatosan záporoztak a kapura, de az egyelőre ellenállt. Ki tudja, meddig? A falapot megerősítették ugyan, de a sarokvasak...

Csend lett. Jack gondolatai befagytak. Meglepetten nézett fel Natalie-ra. A lány szóra nyitotta a száját, de ő csendre intette. A bejárat felé fordultak. Hosszú másodpercek teltek el. Semmi. Talán elment? Nem, biztosan nem: inkább körbejárja az épületet, és keres egy másik bejáratot.

Jack felállt, és körbenézett. Szeme mostanra már hozzászokott a sötétséghez. Tágas belső teret látott, mely nem csak széles volt, de magas is. A tető beomlott, a lyukakban a csillagok pislogtak. A márványpadlón kiszáradt, mumifikálódott holttestek feküdtek, meg nagy kiterjedésű foltok sötétlettek. Jack kikerülte a tető lehullott darabjait, és lassan beljebb sétált: léptei visszhangzottak a teremben. És ekkor meglátta a túlsó falat.

A falon ugyanaz a szoborszerű tárgy volt felszögelve, amit a bunkerben is látott már néhány embernél, csak ennél jóval kisebb méretben. A keresztre feszített Jézust ábrázolta - és Jack végre rájött, mi ez a hely.

- Egy templom? - fordult hátra. Natalie bólogatva jött felé.

- Igen. Templom volt, de Margareték megerősítették. Most menedékhely.

Jack körbenézett, és látta, hogy a lány igazat mond. A rózsaablakok bedeszkázva, a padsorok eltűntek: nyilván azok adták a faanyagot. De nem csak deszkának használták őket, erről tanúskodtak a padló fekete foltjai. Tábortüzek. Jack elképzelte az embereket, akik ülnek a tűz körül, és falatoznak egy templom belsejében...

A terméskő falak ellenálltak az atombombáknak, és az épület túlélte az azóta eltelt három évtizedet is. Sokáig biztosan üresen állt, aztán megtalálták és átalakították. Fémlemezeket szereltek a kapura, és minden egyéb nyílást eltüntettek - kivéve a tető hibáit. De akkor hogyan haltak meg mégis? Mi történhetett?

Akármi is, egy biztos: a Terminátor nem jut be ide.

Jack kicsivel nyugodtabban fordult körbe. Azt kívánta, bárcsak átláthatna a kőfalon. Az a szemét akárhol lehet: valószínűleg az épület körül szaglászik.

- Ugye nincs másik bejárat? - nézett a lányra.

- Nincs - rázta fejét Natalie. - Csak ez az egy.

A férfi megnyugodva bólintott. Natalie odalépett hozzá és átölelte.

- Jól van, kicsim - sóhajtotta Jack. - Akkor egy darabig itt biztonságban leszünk.

***

Az oltár előtt feküdtek egy "ágyon": egy összehajtogatott és összevarrt függönyön, melyet ágyként használt előző tulajdonosa. Egyéb rongyokkal meg papírral is kibélelte, így viszonylag kényelmes volt. Több ilyet is találtak a helyiségben. Natalie békésen aludt, Jack pedig a karjára támaszkodott, és a lány szétterült haját cirógatta. Akármilyen fáradt volt is, ő nem mert elaludni. A Terminátor odakint van valahol, és bár bejutni nem tud, Jack nem kockáztatott.

Natalie sima arcbőrét piszokfoltok tarkították. A férfi végigsimított ujjával a lány vastag szemöldökén és járomcsontja vonalán. Natalie halkan szuszogott, az igazak álmát aludta. Vajon hol jár most? - tűnődött a férfi. Bizonyára abban a szép, múltbeli világban, amelyről annyit álmodozik ébren is.

Ahogy az arcát simogatta, abszurd módon az a kurva jutott az eszébe, akivel a felderítőútján találkozott. A lány egy téglaház ablaknyílásában ült, a lábát lógázta: Jack alig vette észre a sötétben. Rögtön felemelte fegyverét, de a csaj valódiságához kétség sem férhetett: túlságosan alacsony és vékony teste túlságosan is hiteles izzadtságszagot árasztott.

- Ne parázz, ember vagyok - szólt a lány, mire Jack leengedte a puskát, és közelebb lépett.

- Láttál gépeket a közelben?

- Nem - rázta fejét a lány; haja vörös csimbókokban lengett arca körül. - Csak téged látlak. Egyedül vagy?

- Igen - hazudta Jack. Fő a biztonság: Natalie-t nem érheti baj.

- Akkor jó. - A lány leugrott a párkányról, és közelebb jött. Jack gyanakodva figyelte, mire készül. A csaj felemelte kezét, és végigsimított a férfi arcán.

- Ha van egy húskonzerved, leszoplak - suttogta. Jack hátrahőkölt a döbbenettől.

- Mi van? - csodálkozott a lány. - Talán nem tetszem neked?

Jack a fejét rázta. - Nem erről van szó. Foglalt vagyok.

- Ugyan, mit számít az? ő most úgysincs veled. Csak egy konzerv, és a mennyországba röpítelek!

- Nem. Kotródj innen - morogta Jack.

- Jaj, ne csináld már! Csak egy konzerv! Kérlek! - fogta könyörgésre a csaj.

 Jack szó nélkül felemelte a puskát. A lány egy pillanatra megmerevedett, majd vállat vont.

- Jól van, ha ilyen vagy, hát magadra vess - mondta, és sértődötten elbattyogott. Jack figyelte egy darabig, közben leengedte a fegyvert. Úgysem lőtt volna, ezt mindketten tudták. A kurva is ember.

Ez volt az első, akivel összefutott, és remélte, hogy az utolsó is. Most, hogy visszaemlékezett, eszébe jutott egy információ, amit valamikor régen hallott: hogy az ilyen kurvák legtöbbje AIDS-es. És nem csak ők.

Jack utálta a "földönfutókat", ahogy ő nevezte, mindenkit, aki szervezetlenül bolyong a romok között - de most már ők is közéjük tartoznak. Natalie akarta így, ő pedig beleegyezett. Nem tudta, hogyan fognak életben maradni a bajtársak meg a bunker nélkül, de majd kiderül.

Eszébe jutott, hogy most őrjáraton kellene lennie a többiekkel - ehelyett is fekszik Natalie mellett ezen az ismeretlen terepen egy ismeretlen jövő kapujában. Szépen cserbenhagyta őket. Biztos, hogy jól meggondolta ezt a dezertálást? Érdemes volt Natalie kedvéért változtatnia az életén? Szereti őt, ezért egyezett bele. Mi lett volna, ha nemet mond? Natalie egyedül vágott volna neki a pusztaságnak. Akkor már jobb, ha ő is vele tart.

 Eltöprengett, végül megrázta a fejét: hiába győzködi magát, ez bizony egyértelműen rossz döntés volt. Nem az eszével gondolkodott, hanem a szívével. Fontos döntést pedig nem lehet érzelmek alapján hozni: hülye, aki ilyet tesz. De Natalie-ért...

Ujjhegyeivel hátrasimította a lány haját, mire a barna szempár kinyílt, és széthúzódott a mosolytól.

- Szia...

- Szia kicsim. Jól vagy?

- Jól... Nappal van már?

- Nem, még nincs. Nem sokat aludtál, talán egy órát.

A mosoly eltűnt, a lány arca kisimult. Ijedten pislogott. - És... az?

- Nem tudom, egy hangját sem hallottam - mondta Jack. - De idegesít, hogy ott van kint, és nem tudom, hol.

- Mmmm... - Natalie behunyta a szemét. Jack már azt hitte, újból elaludt, amikor a szempár kinyílt, és az övébe mélyedt. - Nem tudunk kimenni, ugye? Nincs fegyverünk.

- Nincs.

- Élelmünk sincs.

- Az sincs.

- Jaj, Jack... - ismét behunyta a szemét.

A férfi csak bólogatott. A bunkerben persze ott volt a halom konzerv, de nem számít. Az a néhány, amit elloptak belőle, a hátizsákkal együtt odaveszett. Végigsimított a lány arcán. - Éhes vagy?

Natalie kinyitotta a szemét. Könny csillogott benne.

- Nem... kibírom...

Jack megcsókolta. Natalie átkarolta őt, és percekig csókolóztak. Mikor szétváltak, a lány megtörölte szemét.

- Ne félj, találunk valami kaját - nyugtatta Jack. - Még körül se néztünk itt. - Feltápászkodott a földről. Natalie felkönyökölt az ágyon, úgy nézett rá.

- Gondolod, hogy maradt valami?

- Hát, talán - vont vállat Jack. - Ha az ismerősödéknek volt kajájuk, az valószínűleg itt lesz. Nézd meg a hullákat - mutatott rájuk. - Rajtuk van a ruha, tehát a pusztítás óta senki nem járt itt. A gépeknek meg nem kell ruha, se kaja.

Tétován elindult a főhajó belsejébe, majd a gyóntatófülke felé vette az irányt. A barna függöny tépetten lógott, Jack félrehúzta a maradványokat. Bekémlelt a sötétbe.

A fülke padlóján egy felöltözött csontváz ült, ruhája mellén lyukak tátongtak: plazmatöltetek nyomai. Derékszíja mögött fekete tárgy sötétlett. Jack közelebb hajolt, mert nem hitt a szemének: egy Westinghouse M-25-höz való telep.

A száját is eltátotta, miközben kihúzta a hulla öve mögül a fémtéglát. Úgyis lemerült, úgyis lemerült - kétkedett. Kivitte a fülkéből.

- Ide nézz, mit találtam! - mutatta fel Natalie-nak szerzeményét. - Remélem, működik.

A lány az ágyon ült, fáradtan mosolygott. - Reméljük.

Jack a bejárathoz sietett, ahol puskáját hagyta. Kivette belőle a régi telepet, és betette az újat. Dobogó szívvel nézett a céltávcsőbe. Hunyorognia kellett a zöld fény miatt, de hamar kitisztult a kép, és láthatóvá vált a célkereszt mellett villogó adat:

12 IMP

 Jack fellélegzett. A támadás óta tehát csak pár hónap telhetett el. Valószínűleg tele volt a telep, aztán az idő múlásával egyre csökkent az energiája. Kevés maradt benne, de elég lesz. Jack szívverése felgyorsult. Tucatnyi plazmasugárral ki lehet nyírni egy Terminátort.

- Sikerült, működik! - fordult a lányhoz. Örömmel telve ment vissza hozzá.

- Hála Istennek.

- Hála akárkinek. - Jack két kézbe vette a fegyvert, keze a markolatra szorult. - Most már ki tudom nyírni azt a szemetet.

- Jó, örülök, de most inkább bújj vissza mellém. - Natalie a felkarját dörzsölgette. - Fázom itt nélküled.

Mi van? Jack meglepetten nézett rá.

- Nem, szívem. Meg kéne próbálnom kinézni: hátha már nincs is itt. Csak egy perc, és visszajövök.

- Ne! - jajveszékelt Natalie. Feltérdelt az ágyon. - Nem akarom, hogy kimenj! Ne hagyj itt egyedül! Kérlek!

Ó, már megint hisztizik. Jack türelmet erőltetett magára.

- Szívem, egyszer mindenképpen ki kell mennem. Nem maradhatunk örökké itt, bezárva.

- Tudom, de... ne most! Van időnk, itt átvészelhetnénk a nappalt is! Kérlek, ne menj most ki! Megígérted, hogy többé nem hagysz egyedül!

Jack sóhajtott, aztán leengedte a fegyvert. Végül is igaza van: a kőfalak megvédik őket nappal, és estig lehet, hogy a gép is elmegy innen. És tényleg megígérte. De fűtötte a tettvágy, nagyon szeretett volna kimenni, és pontot tenni az ügy végére. Idegesítő ez a bizonytalanság. Natalie-ra nézve azonban minden erő kiszállt belőle. Odasétált hozzá, közben egy belső hang azt morogta, hogy már megint az akarata ellen cselekszik.

- Oké, itt vagyok, szívem. - Letette fegyverét a kőpadlóra, majd Natalie mellé feküdt. Amúgy is fáradt, talán jobb lenne aludni egyet, mielőtt kimegy az épületből. Átkarolta a lány karcsú testét, arcát a hajának nyomta.

Natalie megfordult, és csókolgatni kezdte a férfi arcát. Aztán lábát átvetve ráfeküdt, és ajkát a szájára tapasztotta. Csókolózás közben Jack végigsimított a lány oldalán, és döbbenten jött rá, hogy Natalie szeretkezni akar. De itt? És most? Egyszerre megvilágosodott. Natalie mindent megtesz azért, hogy marasztalja, még erre is képes. Tényleg nagyon fél az egyedülléttől, és még valami: tényleg nagyon szereti őt. Ettől Jack szíve is fellángolt: karját a lány köré fonta, és átfordult vele, hogy ő legyen fölül. Natalie haja szétterült az ágyon, de a csókot egy pillanatra sem szakították meg. Jack feje zúgni kezdett felgyorsult szívverésétől, agyában ezernyi gondolat cikázott. Megtegye? Ne tegye? Ki kéne menni. Ráérünk még! Az a szemét odakint van! Kit érdekel most? Jöhetnek más gépek is! De a kőfalak erősek! Aludni kéne! Majd később! ő csak veszélybe sodor! De szeretem őt! Hülye vagy, ha megteszed! Nem érdekel! Lelkében a férfi és a katona birkózott egymással, végül a férfi került ki győztesen. Jack a lány arcát csókolgatta, majd lejjebb ment, a nyakához. Kapkodva kigombolta Natalie szürke-fekete zubbonyát, és lehúzta róla a pólóját is. Szájába vette mellét, és körbenyalta a kemény bimbót. Ezután néhány csókkal ismét felment az arcához. Odaérve meglepve látta, hogy Natalie másfelé néz. ő is felemelte fejét, ajka zihált.

A feszület majdnem fölöttük lógott, a fekete Jézus mintha őket figyelte volna. Jack gyengéden visszafordította a lány arcát, és a szemébe nézett.

- Ez már nem templom, ne úgy gondolj rá. Csak egy kőépület.

Natalie megadóan bólogatott, és ismét belemerültek a csókba. Lerángatták egymásról a ruhát, és a két sovány test egymásnak feszült. Bordáikra tapadt bőrüket tucatnyi sebhely csíkozta, vékony és fehér végtagjaik összefonódtak. Hamar megtalálták egymás testének érzékeny pontjait, és kizárták tudatukból a külvilágot. Messze felettük vadászok süvítettek az égbolton, de ők nem hallották őket. Keleten véres harcok tomboltak, gerillák vívták élethalálharcukat egy seregnyi fémember ellen: sugarak cikáztak, sikolyok zengtek, emberek tucatjai haltak meg. Az egész bolygó fájdalmasan lüktetett, akár egy beteg szív, amely megállni készül. A fájdalom és elkeseredettség világának közepén azonban ott feküdtek ők, és hajszolták az örömöt, az egyetlen kincset, amely még megmaradt és rendelkezésre áll.

Izzadtan, aléltan feküdtek egymás mellett. Az eddigi alkalmaktól eltérően most nem kellett azonnal felöltözniük, és visszamenniük a többiekhez a közös helyiségbe: nyugodtan fekve maradhattak. Jack átkarolta Natalie-t, és a hajába szuszogott. Nem kellett volna, nem kellett volna - lázongott még mindig a gondolat, és Jack szégyenkezve igazat adott neki. Nem kellett volna, de mindegy: Natalie kedvéért szívesen megtesz ennyit. Nem vagy a magad ura - vádolta megvetően a hang, de ő nem figyelt rá. Szívverése fokozatosan a normális ütemre lassult, és a férfi nagyot lélegzett. Behunyta a szemét. Ám a szégyen és a veszély érzete ébren tartotta: bármennyire is igyekezett, képtelen volt elaludni

Natalie kedvéért... Vajon bármit megtenne érte? Vagy képes lenne arra is, hogy megtagadja egy kérését? Eltűnődött. Ki az igazi férfi: aki mindent megtesz a nőknek, vagy aki nemet is tud mondani? Jack már huszonegy éves is elmúlt, de a folyamatos harc miatt még nem volt ideje a férfilét nagy kérdésein töprengeni. Most elmerült a problémában. A nőket szeretni kell, ez természetes: hiszen ők szülik a gyermekeket. De mi van akkor, ha egy nő hülyeséget csinál? Akkor is szeretni kell? Pusztán azért, mert nő?

***

- Tudod, a régiek azt tartották, hogy Isten háza menedéket nyújt. Azt mondták, az üldözöttek itt nyugalomra lelnek üldözőik elől.

Natalie a lyukas mennyezetre meredt, szeme elveszett az emlékekben. Jack is háton feküdt, párnának összekulcsolt kezeit használta. A hideg miatt mindketten felöltöztek, így várták a hajnalt, amely már közel járt: az ég feketéről sötétkékre halványodott.

- Jó, de itt akkor sem maradhatunk sokáig - felelte Jack. - Hamarosan tovább kell mennünk.

- Jaj, úgy sajnálom - nyöszörgött Natalie. - Pedig olyan jó itt. Nem talál ide a kutya se. Itt nyugodtan ellakhatnánk. A kicsi is biztonságban lenne.

Jack felkönyökölt, és csókot lehelt Natalie arcára. - Tudom, szívem, de sose jó egy helyen maradni. Ezt te tudod a legjobban.

- Igen, de... - Natalie arca kipirult, mintha síráshoz készülne - Egyedül könnyebb a bujkálás. Mi lesz a gyerekünkkel? Hogyan fog felnőni?

Jókor jut eszedbe ezen gondolkodni - mordult fel Jack szókimondóbb fele, amit sürgősen el is fojtott magában.

- Nem tudom, kicsim - mondta helyette -; de valahogy majd csak lesz.

Persze a bunkerben jóval könnyebb lenne minden, de nem számít, dögölj csak meg, ha ilyen hülye voltál, bazmeg.

Jack tudta, hogy a hang igazat mond, de azt is tudta, hogy most már nem tehet semmit: így kell boldogulnia. Natalie - mondjuk már ki - bajba sodorta őt; de ennyit talán megér a szerelem, nem? Jack nem akarta hallani a választ.

- Tudod, olyan jó volt itt régen! - ábrándozott Natalie. - Margaret egy csomó könyvet talált valahol, azokat olvasgattam. Volt egy Biblia, aminek hiányzott az eleje, meg voltak történelemkönyvek is. Azt tudtad, hogy Amerikát csak 1492-ben fedezték fel? Azelőtt csak szétszórt, barbár törzsek éltek itt.

Akárcsak most - gondolta Jack, de nem szólt semmit. Némán cirógatta a lány haját, miközben nőtt benne a tehetetlen harag. A szerelmes ember halott ember. A szerelmes ember halott ember.

- Esténként meg a tűz körül ülve ettünk, azután összegyűltünk az oltár előtt, és imádkoztunk: megköszöntük az Úrnak, hogy életben hagyott minket. Jack, te sohasem imádkozol - nézett rá Natalie. - Nem vagy vallásos?

- Nem - szólalt meg Jack. Összevonta szemöldökét. - Én nem hiszek Istenben.

- De valamiben hinni kell, szívem! Mi ad neked reményt, ha nem a hit?

- A fegyverem - csattant fel Jack. - És hogy mindig tudom, mit csinálok. Nekem ne papoljon senki Istenről meg megváltásról! Francokat. Aki hagyta, hogy ilyen szar legyen a világ, az felőlem elmehet a pokolba. - Dühösen fújt egyet, aztán felállt, és járkálni kezdett ide-oda, miközben zsibbadt karját nyomkodta.

Natalie felkönyökölt, és csodálkozva nézte őt. - Mi bajod van? Nem tudtam, hogy így gondolkozol a hitről. De az, hogy ilyen a világ, az az emberek hibája, nem Istené...

- Engem nem érdekel, én akkor sem hiszek. Ha Isten létezne, nem hagyta volna, hogy így legyen. Bassza meg! - Továbbra is feldúltan járkált.

Natalie különösen nézett rá. - Jack, mi bajod van? Érzem, hogy bánt valami. Mondd el, mi az!

Jack nem felelt. Összeszorította fogait, arca kipirult. Vallja be, hogy megbánta az egészet? Mondja el, hogy rossz ötlet volt elszökni? Legszívesebben ordított volna. Meglátta a padlón heverő puskát, mire mentő ötlete támadt.

- Most már kimegyek - mondta -, nem várok tovább.

Natalie ijedten felült.

- Ne még, kérlek! Ráérsz kimenni!

- Nem, most megyek ki. - Felkapta a puskát a földről, és ellenőrizte a biztosító pöcköt. Natalie felállt, hozzá lépett.

- Jack, te remegsz! Mondd, hogy nincs semmi baj! Ugye nem rám haragszol?

Jack keményen a szemébe nézett, és kimondta élete legnagyobb hazugságát: - Nem.

Natalie láthatóan megkönnyebbült. - Akkor jó.

- Gyere, segíts - folytatta Jack -: csukd be az ajtót utánam. Egy perc, és visszajövök.

- Jaj, szívem, légy óvatos. - Natalie átölelte, majd röpke csókot váltottak. Utána Jack a kapuhoz fordult. Átgyalogolt a főhajón, léptei visszhangzottak a teremben. Natalie követte. Félt, és legbelül továbbra is kétség kínozta: nem értette párja viselkedését.

A kapuhoz értek. Jack a hátára vette fegyverét, és lassan, óvatosan kiemelte a reteszt a tartókból. A falnak támasztotta. Megmarkolta puskáját, majd szabad kezét a rézkilincsre helyezte.

- Azonnal csukd be, miután kimentem - suttogta Natalie-nak. A lány bólogatott. Jack nagy levegőt véve lenyomta a kilincset, mire Natalie a karjára tette kezét.

- És honnan tudjam, hogy te kopogsz? - kérdezte fojtottan.

Jack elgondolkodott. - Hármat fogok kopogni. A hangomra ne figyelj, az utánozni tudja. Három kopogás lesz.

Natalie bólogatott, elvette a kezét. Összenéztek. A lány arca kipirult, szemében könny csillogott. És valami más is: a sejtés, hogy valami nincs rendben.

- Szeretlek - mondta, és tekintete választ követelt. Az egyetlen választ, ami ilyenkor szóba jöhet.

A férfi lesütötte szemét.

- Rögtön visszajövök.

Natalie szipogott, bólogatott: megértette, valami megváltozott közöttük. Jack zavartan elfordult, és kinyitotta a kaput. Keserű szájíze biztosan jelezte kapcsolatuk kudarcát.

Az ég alja halványkéken derengett: közel a hajnal. Jack maga elé tartotta a puskát, és kilépett az épületből.

Fémkéz ragadta meg a torkát, és vörös szempár ragyogott arcába. A türelmesen várakozó kiborg egy pillanatig sem tétovázott tovább. A plazmasugarak ártalmatlanul záporoztak az égre, és Jack meghallotta Natalie sikolyát. Miközben gégéje összeroppant, arra gondolt, hogy Istennel együtt a nők is elmehetnek a pokolba.

ALTERNATÍV BEFEJEZÉS

...

- Oké, itt vagyok, szívem. - Letette fegyverét a kőpadlóra, majd Natalie mellé feküdt. Amúgy is fáradt, talán jobb lenne aludni egyet, mielőtt kimegy az épületből. Átkarolta a lány karcsú testét, arcát a hajának nyomta.

Natalie megfordult, és csókolgatni kezdte a férfi arcát. Aztán lábát átvetve ráfeküdt, és ajkát a szájára tapasztotta. Csókolózás közben Jack végigsimított a lány oldalán, és döbbenten jött rá, hogy Natalie szeretkezni akar. De itt? És most? Egyszerre megvilágosodott: Natalie mindent megtesz azért, hogy marasztalja, még erre is képes. Tényleg nagyon fél az egyedülléttől, és még valami: tényleg nagyon szereti őt. Ettől Jack szíve is fellángolt: karját a lány köré fonta, és átfordult vele, hogy ő legyen fölül. Natalie haja szétterült az ágyon, de a csókot egy pillanatra sem szakították meg. Jack feje zúgni kezdett felgyorsult szívverésétől, agyában ezernyi gondolat cikázott. Megtegye? Ne tegye? Ki kéne menni. Ráérünk még! Az a szemét odakint van! Kit érdekel most? Jöhetnek más gépek is! De a kőfalak erősek! Aludni kéne! Majd később! ő csak veszélybe sodor! De szeretem őt! Hülye vagy, ha megteszed! Nem érdekel! Lelkében a férfi és a katona birkózott egymással - végül a katona került ki győztesen.

Kinyitotta szemét, és elhúzódott a lánytól.

- Ne haragudj, szívem, most nem lehet. Sajnálom.

- Jack...

- Nem megyek ki, ne félj: csak folytatom a keresést. Fegyverünk már van, de kaját még mindig nem találtunk. Bocs, de most ez a legfontosabb.

Puszit nyomott a lány arcára mintegy vigasztalásképpen, aztán álló helyzetbe tornázta magát, és zavartan elindult egy irányba. Merevedése fájdalmasan feszült odalent, szíve szaporán vert. Talán mégis hagyni kellett volna... - bizonytalanodott el, de azonnal megnyugtatta egy másik gondolat: hogy végre a sarkára állt. És nem is volt olyan nehéz.

Merre menjen? A gyóntatófülke megvolt... Lassan tovább sétált a kapu felé, átlépve a holttesteket. A szenteltvíztartó melletti falon nagy, sötét négyszög - talán egy benyíló? Kíváncsian lépett oda, és tényleg: egy másik helyiséget fedezett fel. Az előbb simán elment mellette. Most belépett a sötétségbe, és egy lépcsősort talált, amely felfelé vezetett. Hát persze, a harangtorony! El is feledkezett róla. Felszaladt a csigalépcsőn, gyomra összeszorult az izgalomtól. Ha mást nem is, legalább körülnézhet odafentről.

Hűvös szél borzolta szét a haját, amint fellépett a harangtérbe. Az égbolt sötétkéken terült szét fölötte: a fülke tetejét a haranggal együtt eltávolították. A kövön két holttest feküdt, meg egy feldőlt vas állvány. A végén zöld fénypont izzott. Jack hitetlenkedve guggolt le hozzá. Ez nem lehet igaz: egy Defender 60-as.

A kijelző 23-at mutatott. Nem sok, egy Defender telepe ötezret is eltárol. De persze jobb, mint a semmi. És jobb, mint a Westinghouse.

Jack felállt, és körülnézett. A harangtornyot tehát légvédelmi állásnak használták. Odalépett a mellvéddé alakított falhoz, és lepillantott.

A templom tetejét látta. A zöld lapokkal takart felületen hatalmas lyukak tátongtak, belső szélükből gerendacsonkok álltak befelé. A lyukak között fekete, pontszerű foltokat is észrevett a tetőn, és máris világossá vált, mi történt itt. Látta lelki szemeivel a Mark 6-os repülőket, amint plazmatűz alá veszik az erődöt. A toronyban a két ember sürgölődött, ide-oda forgatták a Defendert, és elkeseredetten lőtték a gépeket. Sugarak záporoztak fel és alá, végül felfelé nem ment több: az emberek holtan estek össze, egy plazmatalálat az állványt is feldöntötte. Odalent közben Terminátorok hatoltak be az épületbe: valaki kinyitotta a kaput, valószínűleg így jutottak be. Nyilvánvaló a magyarázat: a menekültek közé beépült egy gép is. Talán nem volt kutyájuk. A kiborg nyitotta ki az ajtót a társainak. A Terminátorok benyomultak, és szitává lőtték az embereket. A fegyvereiket magukkal vitték, csak azt az egy telepet nem vették észre a gyóntatófülkében. Így pusztult el a templom.

A rohadékok. Jack megfordult, átlépte a feldőlt állványt, és a szemközti falhoz ment. Odalent a félkörben álló házakat látta, meg a szökőkutat, amely mellett elfutottak. Lenézett a templom elé - és mozdulatlanná merevedett.

A Terminátor odalent szobrozott, a kaput bámulta mozdulatlanul. Egész végig ott állt? Persze, hiszen gép: akár évekig is képes volna egy helyben állni. Teste fémesen csillogott - nyilván azért szaggatta le magáról az élő szövetet, hogy könnyebben mozoghasson. Jack megizzadt arra a gondolatra, hogy mi lett volna, ha kilép a kapun. Még jó, hogy Natalie visszatartotta.

Most mi legyen? Lője le felülről? Visszafordult a Defenderhez. A Terminátor biztos meghallaná, ha leszerelné a fegyvert az állványról, és a párkányra tenné. Ráadásul utána le is kéne lógatni, hogy lelőhesse vele a gépet - egy Defi viszont marha nehéz, és nem kéne leejteni. Meg nem kéne vele mozgó célpontra lövöldözni. Nem jó. De akkor mi legyen? Idegességében izzadt hajába túrt. Esetleg felhozhatná a Westinghouse-t. Azt könnyebb lenne megtartani, és mozgatni is, ha esetleg észrevenné az a szemét, és elfutna. De abban csak tizenkét impulzus maradt, és legalább hétre szükség van a győzelemhez. És egy picsát fog puskát használni, amikor itt van ez a bazi erős fegyver duplaannyi impulzussal! A francba! Öklével majdnem a párkányra vágott. Mi legyen? Sehogy se jó! Felülről képtelenség lelőni ezt a szart.

Akkor lentről kell - jött a megoldás. De az veszélyes. Kimenni nem tud a templomból, mert azonnal elkapja az a szemét, mielőtt akár csak egyet is lőhetne. De akkor hogyan nyírja ki?

Be kell engedni a templomba. Natalie majd kinyitja a kaput, aztán félreszalad. ő addigra elhelyezkedik a terem közepén, és puskával a kézben várja, hogy belépjen az a rohadék. Be is fog lépni, az tuti. És akkor lelövi. Csak működjön a fegyver.

Reszketve bólogatott. Igen, ezt kell tenni: nincs más megoldás. Ha baj lesz, meghalnak, de ha sikerül, megússzák. De nem a puskát fogja használni.

Lenézett az állványra. Leguggolt, és amilyen halkan csak tudta, elfordította a Defi alatti rögzítőcsapokat mindkét oldalon. Sikerült. Megmarkolta a testes fegyvert, és magához szorította. Már csak le kéne húzni a sínről. Megemelte, kicsit hátrébb húzta. A Defi megmoccant, kijjebb csúszott. Jack fülében dobolt a vér. Tényleg megnyikordult a sín, vagy csak képzelte? Homlokáról verejtékcsepp hullott a földre. Még egy lökés. A fegyver félig lejött. Mindjárt megvan: de inkább nem lök többet. Lassan, folyamatosan húzta le a fegyvert a sínről. Izmai remegtek, testéről folyt a víz - de sikerült.

Karjában a Defenderrel felállt, és kinyújtóztatta merev, sajgó hátát. Hátralépett egyet, és nyakát kitekerve lenézett. A kiborg még mindig ott állt: szerencsére nem hallotta meg. Talán mégiscsak hasznos volt az a fejlövés a parkolóban. Vagy tényleg csak képzelte azt a nyikorgást.

Jack átlépte az állványt, és visszament a csigalépcsőhöz. Lelépdelt rajta, közben vigyázott, nehogy elejtse a fegyvert.

Natalie a lépcső alján állt: épp fel akart menni utána. Jack majdnem beleütközött, amikor leért.

- Pssszt! - intette csendre a meglepett lányt. - Menjünk el a kaputól - suttogta. Visszasétáltak az oltárhoz. Jack halkan elmesélte, mit látott, és felvázolta az akciótervet is. Natalie szeme elkerekedett, és riadtan a fejét rázta.

- Jack, ezt nem engedem! Ez...

- Csss! Halkabban!

- De Jack, ez veszélyes! - suttogott Natalie is. - Nem akarom, hogy az bejöjjön ide!

- Muszáj, szívem, értsd meg! Nincs más lehetőség! Az a szemét nem fog elmozdulni onnan, az biztos. Nekünk viszont ki kell mennünk egy idő után, hogy élelmet keressünk. Bízz bennem! Le fogom lőni.

Natalie elfordult, a kezét tördelte. - Jaj, Jack...

- Ne aggódj, kicsim. Gyere. - Jack a terem közepére cipelte a Defendert. Natalie a szemét törölgetve követte.

- Menj, nyisd ki a kaput - szólt Jack -, aztán ugorj félre. Az is jó, ha visszafutsz az oltárhoz, de ne kerülj elém! A fal mellett fuss, oké?

Natalie bólogatott. Odalépett hozzá, és átölelte. Jack nem tudta viszonozni a masszív fegyver miatt, de nyakát odanyújtotta a lányhoz.

- Szeretlek, Jack! - szipogott Natalie. Könnyei nem hagyták többet beszélni.

- Én is szeretlek, kicsim - válaszolta Jack. Hirtelen gyengédség szállta meg; ki tudja, lehet, hogy utoljára vannak együtt. - Te mentettél meg minket - mondta halkan. - Ha nem szóltál volna rám, már halottak lennénk. Köszönöm.

Natalie felemelte arcát, és megcsókolta Jacket. Amikor pihegve szétváltak, a férfi csak annyit suttogott: - Menj.

Natalie bólogatott, és a kapuhoz gyalogolt. Visszanézett Jackre, aztán leemelte a reteszt. Halk koccanással a falhoz támasztotta. Végül a kapu mellé állt, kezét a kilincsre helyezte. Tekintete rémületet sugárzott, de nem volt más választás: Jack biccentett neki, hogy nyithatja. Csak működjön a fegyver, csak működjön a fegyver! Eldőlt, és a kőnek vágódott - mi lesz, ha elromlott? A picsába bele! Terpeszbe állt, ujját a gombra helyezte. Összeszorította fogait.

Natalie kilökte a kaput, az nyikorogva tárult ki. A lány teljes pánikban rohant hátra, léptei csattogtak a kőpadlón. Elfutott a férfi mellett. Jack a nyíláson tartotta a szemét, homloka izzadtan lüktetett. A kék eget látta, melynek mintha már világosodna az alja. Gyere már!

Egy pillanatig semmi sem történt.

Aztán sötét tömeg robbant be az ajtón, eltakarva a fényt. A kiborg befelé futott, szeme világított a félhomályban. Jack a gombra csapott.

 Az ötezer fokos plazmasugarak hangos vijjogás kíséretében távoztak a csőből, és a gépember felsőtestébe csapódtak. Szikraeső záporozott a padlóra, és a robot megingott. Jack megemelte a fegyvert. A sugarak a kiborg mellébe, fejébe vágódtak, az olvadt fémdarabok látványosan fröcsögtek le róla. Mire Jackhez ért, a fél feje eltűnt: már csak a lendület vitte tovább. A férfi félreugrott, a gép pedig elzúgott mellette. Az oltár közelében esett a földre, és két métert csúszott, mielőtt megállt.

Csend lett. Jack odaugrott, fegyverét a fémtestnek szegezte. De látta, hogy nincs szükség több lövésre: a gép elpusztult. Útját narancsszínben izzó fémfoltok jelezték a templom egész hosszán. Feje olvadt tömbbé vált: a processzor biztosan szétégett benne.

Jack fellélegzett, Natalie-hoz fordult. A lány az oltár mögött gubbasztott, félénken pislogott ki fölötte.

- Elpusztult? - kérdezte remegő hangon.

Jack bólintott. - El. Előjöhetsz.

Natalie felegyenesedett. - Biztos?

- Igen, biztos.

Jack odasétált hozzá, fegyverét a kőlapra helyezte. Natalie átölelte őt. Könnyeit ezúttal a megkönnyebbülés hozta elő.

- Jól van, kicsim, minden rendben - nyugtatta Jack. Szeretettel simogatta a lány hátát.

- Nem akarom, hogy itt legyen bent - dünnyögte Natalie.

- Tudom, kicsim, én sem akarom. Majd kivonszoljuk valahogy. Csak előbb hűljön le.

Natalie felnevetett. Jack még erősebben szorította magához, szinte a levegőt is kipréselte belőle. Lelkét elöntötte az öröm. Mindent megbocsátott a lánynak: valahogy majd csak lesz. Kit érdekel a jövő, kit érdekelnek a nehézségek! Hiszen együtt vannak, és szeretik egymást: ennél több nem kell. Ez a legfontosabb dolog. Nem lehet mindig ésszerűen gondolkodni: utat kell engedni az érzelmeknek is. Hiszen ez különbözteti meg az embert a gépektől.

- Ügyes vagy, Jack - dicsérte Natalie. - Istennek hála, hogy sikerült.

- Igen - egyezett bele a férfi. - Hála neki. - Végül is, miért ne. Felpislogott a megfeszített Jézusra, és arra gondolt: Kösz, haver.

Összeölelkezve álltak az oltár előtt: a helyen, ahol az örökre szóló kapcsolatok születnek. Natalie hasában új élet növekedett. Körülöttük a világban harcok dúltak, emberek ezrei szenvedtek és haltak meg; számuk egyre fogyott, míg a gépek egyre többen lettek. Ám minden új gyermek új esélyét jelenti a győzelemnek - amíg ember él a földön, addig a remény sem hal meg.

(Scriptorium 5, 17. feladat: Kifacsart helyszín, két változat)