Sparrow

A párhuzamosok metszéspontja.avi

Az idő az a valami, ami meggátolja, hogy minden egyszerre történjék.
(Oscar Wilde)

> PLAY

Kezdetben csak a sötétség van. Aztán megjelennek a csillagok, és balra mozdulnak el, halvány csíkokat húzva maguk után a képernyőn. Jobbról beúszik a Föld, a ragyogó kék bolygó; felhőfoltok kavarognak rajta. Egyre nagyobb lesz, és az óceán bal szélén előbukkannak a Japán-szigetek. Megnőnek, ahogy közeledünk feléjük, közben átsuhanunk a fátyolfelhő-rétegen. Most már kivehető a főváros, Tokió szürke pacája is. Zuhanunk felé, és már látszik, hogy a szabályos utcák miatt a város egy nagy négyzetrácsra hasonlít, és a magasból úgy néz ki, mint egy térkép. 

A térképet egy riadt szemű japán lány tartja a kezében, aki eltévedt a városi forgatagban. A járdán áll egy telefonfülke mellett, körülötte sok ember kavarog. Néhányan beleütköznek, s megállás nélkül folytatják útjukat. A kép távolodik, ő pedig belevész a szürke emberáradatba, ami elborítja, magával sodorja őt, akár egy folyó…

…a falevelet, ami fel-le bukdácsol a sebes hullámokon. A hegyi patak vágtat sziklás medrében, és üvöltő zuhatagba torkollik. A levélke lezuhan a mélybe, vele együtt mi is, belecsobbanunk a tóba, akár egy búvár…

…a tengerbe, a korallzátony közelébe, ahol bohóchalak úszkálnak a virágállatkák között. A békaember buborékok tömegében érkezik le, majd tanulmányozni kezd egy halacskát; képe búvárszemüvegében tükröződik. Légzőkészülékéből buborékok szabadulnak ki, és felfelé utaznak; szabályos, fénylő gömbök, melyek egyre többen lesznek, és sűrű tömegben emelkednek fel, fel, sisteregve…

…egy ásványvizes palackban, amit egy mosolygó nő tart a kezében egy medence partján; a háttérben hawaii zene szól. A rendező kiált, vége a reklám felvételének. A férfi napszemüveges és vigyorog, mert huszadszorra végre sikerült felvenni. Mellette egy operatőr teszi le a kamerát, melynek lencséje sötét és kerek, akár egy sólyom szeme. A madár pislog, tollazatát szél borzolja. Fenségesen kering a sziklák felett, szélesre tárt szárnyai nem mozdulnak. Észrevesz valamit odalent, mire összehúzza magát, és zuhanórepülésbe kezd. A vakító ég hátterén csak fekete sziluettje látszik, ahogy meredeken zuhan lefelé egyre gyorsulva; aztán vízszintes repülésre vált, és a vadászgép elsüvít a habos felhőtengerek felett; a napfény megcsillan plexi kabintetején és domború hátán. Szárnyvégi sínjéről rakétát indít: a Sidewinder hosszú tűzcsóvát húzva száguld a horizont felé, úgy néz ki, mint egy nyílvessző…

…ami belecsapódik egy fatörzsbe; tollas vége megremeg. Az íjász egy erdőtünde, ezüst haja és hegyes füle van. Mosolyog, és átváltozik egy aranybarna hajú lánnyá, aki egy McDonald’s teraszán üldögél, előtte műanyag pohárban műanyag ital. A barátja ül vele szemben, és kérdezi, min mosolyog. A lány megrázza a fejét, édes hajtincsei az arcába csapkodnak:

- Fogalmam sincs - neveti -; egyszerűen csak szeretek élni.
  Feltápászkodik a székről, barátja is közelebb hajol, és középen találkoznak egy csókban. Elsétál mellettük egy bőrkabátos férfi, kabátja fekete, mint az éjszakai ég…

…melyen csillagok ragyognak, s a hold szórja ezüstfényét egy erdő ködös talajára, ahol farkas vonyít magában. Hiába, mert nem találja párját. A rengeteg fölé emelkedünk: a faágak sűrűje a magasból pont úgy néz ki, mint a szőrszálak egy szemöldökben, ami egy dühös férfi tulajdona. Feleségével kiabál egy emeletes ház konyhájában. Távolodunk az ablaktól, odabent már tányérok csörömpölnek a lámpafényben. Éjszaka van, a ház előtt autók gurulnak el világító fényszórókkal. Az egyik bekanyarodik, és ránk villan…

…a nap a sivatagi égről. A khaki ruhás férfi fáradt arccal törli meg a homlokát, majd a távolba mered, a remegő homokdűnékre. A pára eltűnik róluk, és a táj kifehéredik. Visszanézünk a szormebundás férfira, aki megigazítja kapucniját, majd folytatja útját a hóban. Fekete alakja belevész a sűrű hóesésbe. Az egyik hópihe közelebb száll, és tisztán látszik, hogy szabályos hatszögű, gyönyörű. Megfeketedik, és egy Koch-féle fraktál lesz belőle egy könyvlapon; alatta a magyarázó szöveg. Egy ráncos férfikéz becsukja a könyvet, majd felteszi a könyvespolcra, a többi közé. A könyvtárszobában szarvastrófeák lógnak a falakon, s a kandallóban tűz lobog. Fénye narancssárgán izzik, éppúgy, mint az olvadt fém a hegesztőláng alatt, amit egy munkás tart a kezében. Karja izzadt, barna, és hajókötélnyi izmok feszülnek rajta. Inge könyékig feltűrve, kantáros nadrágja kék, olyan kék, mint a ferde csík egy képviselő nyakkendőjén, aki bársonyszékében ül újságot olvasva. Az ő keze hófehér, csontos: ő nem dolgozik vele. Aranygyűrűjében zöld ékkő, mely éppen olyan, mint Kylie Minogue szeme a Slow videoklipjében. A lány egy kék törülközőn fekszik napozó férfiak között; ránk néz, arca olyan, mint egy macskáé. A vörös cica nyávog, majd leugrik az ágyról, és felmeredő farokkal lépked át a szomszédos, parkettázott szobába. A helyiség egy fehér falú műterem, melynek közepén festőállvány áll a foltos újságpapírokon. A művész félmeztelen és izzadt, mert nyár van, s a ventillátor csak a meleg levegőt kevergeti a sarokban. A férfi belemártja ecsetét a sárga festékbe, és újabb értelmetlen foltot mázol a képre. A vászon tele van színes, egymást átfedő foltokkal és csíkokkal; de a művésznek tetszik, mert tudja: nem baj, ha valaminek nincs értelme, elég ha csak szép és érdekes. Különben se kell mindig normálisnak lenni. Az ecset végét szájába véve gondolkodik, majd belepiszkál a piros festékbe, és egy hatalmas 42-es számot rajzol a vászonra. Elégedetten szemléli művét, miközben diadalmas zene kíséretében felhangzik ismét a vidám lány hangja: "Fogalmam sincs; egyszerűen csak szeretek élni!"

És tovább. A férfi haja csatakos, egy tincs az arcába hajlik; végén izzadtságcsepp lóg. A csepp kitölti a képet, és látható, hogy apró mikroorganizmusok úszkálnak benne. Rámegyünk az egyikre, mely halványkék színű, a sejtmagja fekete. Közel jön, és a sötétségben utazunk tovább. A feketeség molekulákra hasad szét, és ráközelítünk az egyik atomra. A mag körül elektronok száguldoznak körbe-körbe; az egyik fénylő gömbre fókuszálunk, és már látható, hogy az is apró fénypontokból áll, melyek halmazokba rendeződve keringenek valami titokzatos középpont körül. Az egyik halmaz kitölti a teret, és megvizsgáljuk az egyik pöttyöt. Látható, hogy az nem is gömb, hanem lapos, korong alakú - egy galaxis. 

Spirálkarjai csillagokból állnak: ráközelítünk az egyikre, ahol a csillagok közül kiválasztunk egyet, amely körül bolygók keringenek. A harmadik bolygó kéken ragyog; ráközelítünk, és újra látjuk a Csendes-óceánt, a Japán-szigeteket, Tokiót, mely szabályos négyzetrácsból áll, és úgy néz ki, mint egy térkép, melyet egy eltévedt lány tart a kezében a forgalmas utcán. Ijedt arccal felnéz, és…

ll PAUSE

…megmerevedik.

A lány arca kitölti a képet. Fekete hajából néhány szálat az arcába sodort a szél, de most nem mozdul. Homloka redős, mandulavágású szeme tágra nyílva az ijedtségtől. Szája is nyitva résnyire, mintha segítségért akarna kiáltani. Eltévedt a városban, a világban, mert itt semmi sem biztos, minden relatív. Nincs egyetlen fix pont sem az egész univerzumban; minden mozog, rezeg, változik. Az égitestek rendszere úgy forog körbe, akár egy hatalmas óramű: a Föld kering a Nap körül, a Nap is kering a galaxis középpontja körül… Ki tudja, hol vagyunk éppen? Ki tudja, hol leszünk holnap? A világűr olyan óriási, hogy azt fel sem foghatjuk. És ahol élünk… Földünket sokszínűnek, szédítően nagynak érezzük, melyben könnyű eltévedni - pedig bolygónk csupán egy pont a végtelenségben.

Keveset tudunk a világról. Az időt végtelen folyamnak tartjuk, pedig nem is létezik: csak az örök változás van, amely uralma alatt tart bennünket. Az idővonal egységes, és mi a jelen liftjében száguldunk benne a "múlt"-ból a "jövő" felé - legalábbis ami a mi nézopontunkból látszik múltnak és jövőnek. Mi ebbe a pillanatba vagyunk bezárva, emiatt nem láthatunk tisztán. Kialakult a Föld, rajta pedig az élet, de nem tudjuk miért, és talán nincs is rá magyarázat. Nem tudunk semmit. Végtelen a tér és végtelen az idő, de mi csak egy piciny szeletét foghatjuk fel, mert kevesek vagyunk hozzá. Senkik vagyunk, csupán tehetetlen homokszemek a változás szélviharában; és talán egyedül vagyunk az univerzumban, egyedül, mint ez a lány a világ legnépesebb városának a közepén.

> PLAY

A lány alakja távolodik, miközben emberek ütköznek bele, akik továbbmennek anélkül, hogy felpillantanának. A szürke tömeg lassan elsodorja őt, és ő eltűnik előlünk; az áradat magával viszi, és csak hömpölyög, akár a változás, a végtelen folyam, mely elsodor mindent és mindenkit kénye-kedve szerint; a film pedig csak pereg tovább örökké, céltalanul és ismétlődve mindaddig, míg Isten meg nem nyomja a…

[ ] STOP