S. Varga Zoltán

Az a mosoly
(A novella megnyerte a péceli könyvtár 500 szavas novellapályázatát. Márciusi kulcsszó: MOSOLY.)

Jól emlékszem arra a napra, mert milliószor újrajátszottam a fejemben a jelenetsort, amikor az érettségi utolsó napján kacagva elváltam az osztálytársnőimtől, majd felszálltam a hazafelé tartó villamosra. A fehér matrózblúz volt rajtam, amelyen átlátszott a melltartópántom, de az utolsó vizsga után már ez sem érdekelt. Ahogy becsukódtak az ajtók, és egy rándulással megindult a szerelvény, én megkapaszkodtam a rúdban, és ekkor odalent, a megállóban megláttam azt a fiút. Egyenesen rám nézett, ahogy távolodtam tőle, és mosolygott. A lélegzetem is elakadt, azt kívántam, bárcsak lelassítana a villamos, hogy alaposabban megfigyelhessem, átélhessem azt a mosolyt, mert kedvesség volt benne, elismerés volt benne, barátság volt benne, legalábbis egy barátság ígérete. Egy ismeretlen fiú, és úgy éreztem, ismerem, vagy ismernem kéne. Talán egy másik univerzumban együtt vagyunk. Az ajtó üvegbetéteihez hajoltam, és úgy figyeltem őt, amíg láthatatlanná zsugorodott. Magam elé néztem, és elmosolyodtam. Jó ez a nap: a verselemzést is jól megírtam, és még egy mosolyt is kaptam.

Múltak a hónapok, az évek, és nekem sokszor eszembe jutott az a mosoly. Elemeztem magamban, ahogy Mona Lisáét elemzik a kutatók. Igazi, nyílt kedvesség sugárzott belőle; azt üzente: „szép vagy”. Ezt ilyen szépen is ki lehet fejezni, füttyögés meg kurjongatás nélkül, szelíden, őszintén. Talán magányos volt az a fiú, és örült a ténynek is, hogy rámosolyoghatott egy lányra. Talán én is jobbá tettem az ő napját a hirtelen feltűnésemmel. Próbáltam emlékezni, hogy én visszamosolyogtam-e rá, vagy csak bámultam döbbenten, mint egy birka. Nem tudom biztosan.

Vajon neki is eszébe jutok néha? Én az elmúlt években sokat gondoltam rá. Amikor a vőlegényem először arcon csapott, és a vécén ülve zokogtam, arra a fiúra gondoltam: ő biztos nem veri a barátnőjét. Amikor leépítés volt a cégünknél, és engem is kirúgtak, megint abba a mosolyba kapaszkodtam: ő értéket látott bennem, tehát biztos jó vagyok: találni fogok másik munkát. A legelső interjúra fehér blúzt vettem fel, és megkaptam az állást. Gondolatban a fiúnak mondtam köszönetet. Amikor összetörtem a kocsink elejét, és a férjem kiabált velem, arra gondoltam, hogy az a fiú biztos nem mutatná ki így a haragját. Ő belátná, hogy utólag már felesleges dühöngeni, csak el kell fogadni, hogy problémák előfordulnak. Idealizáltam őt magamban, a tökéletesség illúzióját fontam örökké távolodó alakja köré. Reméltem, hogy talált valakit, aki olyan hálás érte, amilyen én lennék. Mindig, amikor a férjemben elpattant valami, és a gyomromba öklözött, képzeletbeli szerelmem gondolatával csillapítottam a fájdalmamat. Létezik valahol a világban egy fiú, akinek tetszem, aki szeretne engem, ha az övé lennék. Éjszakánként az ő mosolyával alszom el, az ölelésével, a csókjaival.

Azt is neki köszönhetem, hogy volt erőm elválni. Mert ha az a fiú szeret engem, akkor nem bennem van a hiba, akkor igenis egy szerethető ember vagyok, tehát egyszer más is szerethet még engem, igazán, őszintén. De nehéz a keresés. Ha tehetném, inkább mennék vissza a múltba, arra a nyári délutánra, ahhoz a fiúhoz, aki a legkedvesebb volt hozzám egész életemben. Remélem, létezik valahol egy másik univerzum, ahol volt bátorságom leszállni a következő megállónál, és visszaszaladni hozzá, hogy beszélgessünk.