Sparrow

A húrelmélet

Ütött az óra. A bohóc felébredt a koporsójában. Erőlködve felnyomta a fedelet, és felült. Arca eltorzult a fájdalomtól. Kiegyenesítette a gerincét és tekergette a nyakát, de nem lett jobb. Elsuttogott egy szitokszót, miközben a két perembe kapaszkodva felnyomta magát, és kikászálódott a koporsóból. Ez is egy rossz szokás, hogy hetvenéves kor felett mindenki megveszi magának a koporsóját, és abban alszik, hátha álmában éri a halál, és hátha nem tér vissza belőle. Ilyen kicsi valószínűségek miatt alszik kényelmetlenül minden idős ember, de annyira úgy látszik nem fáj a hátuk, hogy eltöröljék ezt az ósdi hagyományt.

A sötétben kitapogatta az öltözőasztalkát, és megkereste rajta a bogárferomon-sprét. Felemelte, és rövidet fújt belőle a tükör irányába. A tükör szélein nyüzsgő szentjánosbogarak felizzottak, zöldes fénnyel árasztva el a kicsi szobát. A bohóc a szekrényre nézett: a kakukkos óra huszonhárom órát mutatott. Remek: egy óra biztosan elég lesz a készülődéshez és az utazáshoz, még úgy is, hogy sötétben kell mennie, lassabban, óvatosabban. Ma úgy látszik éjszakára esik az éjfél: az utóbbi néhány napban rendre nappalra esett, de nem számít.

Nyújtózott még egy nagyot, majd leült a kisasztalhoz. Előrehajolt, hogy jobban lássa magát a gyenge bogárfényben. Ősz haja kócos szénaboglyaként meredezett, arca ráncosabbnak és betegesebbnek látszott, mint általában. Nem sok ideje maradt. Bármelyik nap eljöhet érte a halál, és lehet, hogy nem tér vissza belőle. Addig kell megcsinálnia, amíg életben van, ami azt jelenti, hogy nincs vesztegetnivaló ideje. Még rengeteg kombináció hátra van, amelyeket ki kell próbálnia. Valamelyik működni fog, és utána senkinek sem kell kemény koporsóban aludnia többé.

Megsimította az arcát: szerencsére nem kell borotválkoznia: az sok időt elvenne. Kinyitotta a púderes szelencét, és megforgatta benne a pamacsot. Elkezdte felvinni az arcára a púdert. Ha a kísérlet nem sikerül, akkor onnan megy dolgozni, nem járja be az egész utat mégegyszer haza. Valahol szükség van bohócra éjfél után is. Majdnem minden éjjel jön egy idomított molylepke az ügynökségtől, és a fülébe ciripeli a helyszínt és időt. Általában születésnapi bulikban bohóckodik, és jó híre van a szakmában, szájról szájra terjed a neve, mert minőségi munkát végez, nem úgy, mint azok, akik most kerülnek ki az iskolából, és semmi igazi gyakorlati tapasztalatuk nincs. A bulik azért is jók, mert a fizetése mellé sok lapkasajtot is kap feketén, amelyeket jól el lehet rejteni a zakója belső zsebében.

Halványult a fény, ezért újabb adag bogárferomont fújt a tükör felé, mire a szentjánosbogarak felizzottak. Gyorsan befejezte az arca bepúderezését, aztán a piros festékért nyúlt. Ecsettel széles mosolyt rajzolt magának, majd két nagy pöttyöt mázolt az arca két oldalára. A bohócorrot majd zsebre teszi, és csak akkor csípteti fel, ha tényleg hívják.

A következő a haj. A kezével beletúrt, hátrafésülte, amennyire tudta, majd az asztalon álló vázához nyúlt, és kihúzott belőle egy csokor rózsát. Lerázta róla a vizet, majd a fejéhez emelte, és többször hátrafésülte vele a haját. A tüskék végigkaristolták a fejbőrét, ősz haján vér szivárgott keresztül. A tükörben nézegette az eredményt, fejét ide-oda forgatta.

A tükörképe kinyújtotta rá a nyelvét, és mérgesen elfordult. A bohóc meglepetten nézte.

– Még mindig haragszol rám? Pedig együtt kell működnünk, mert ma este jól kell kinéznem, úgy bizony. Nézz csak ide vissza rám, kérlek.

A tükörképe összevont szemöldökkel oldalra nézve duzzogott. Majd egy rántással visszafordította a fejét. A bohóc biccentett.

– Így jó lesz, köszönöm.

Visszatette a csokrot a vázába, és várt egy kicsit, miközben a feje oldalát tapogatta. A megalvadó vér nemcsak beszínezte, meg is tartotta a haját. Úgy ítélte, elég elegánsan néz ki az alkalomhoz.

– Köszönöm, öreg barátom – mondta a tükörképnek.

Kitolta a széket, és felállt, az öltözőszekrényhez lépett. Kiválasztott egy zsabós, sárga alapon piros pöttyös inget, mert a pöttyök jól mentek az arcán lévő foltokhoz és az orrához. Felvett hozzá egy zöld nadrágot a hozzá tartozó zakóval együtt. Végül felvette lila lakkcipőjét. Kész, indulás. Felvett egy gyertyát az ajtó mellett álló asztalkáról, egy mécsestartóba helyezte és meggyújtotta, mert sötét van odakint. Megmarkolta a falnak támasztott gitárját, a nyakába akasztotta, és kinyitotta az ajtót.

Hűvös csend fogadta az utcán, csak a hold világította meg a házsort. A bohóc bezárta maga után az ajtót, és a gyertyával a kezében megindult a földúton a belváros felé. A házak leengedett redőnnyel aludtak az út két oldalán; a bohóc halkan lépkedett, nehogy felébressze őket. A felébresztett házak az ajtóikat, ablakaikat csapkodják mérgükben, és ez nem lenne jó az éjszaka közepén.

A bohócnak jólesett az éjszakai hűvös levegő. Arcát az ég felé tartva élvezte a szellőt. A zöld és sárga csillagok jobb felé vonultak a tiszta égbolton. Voltak köztük kisebb és nagyobb fénypontok, és mind egyszerre mozogtak, ahogy a bolygó elfordult. A hold ragyogó négyzete is feljebb emelkedett az égbolton. Az égitest létezése egyike volt a repülőnyúl-problémáknak: senki sem értette, miért kering egy tökéletes kocka alakú égitest odafent. Miért nem csak csillagok vannak, tisztán? De legalább fényt adott éjszakánként. A bohóc remélte, hogy erre a problémára is megoldást talál ma éjfélkor.

A házsor végén elfordult, és a földutat macskaköves út váltotta fel, jelezvén a belváros közeledtét. A bohóc felnyögött. Utálta ezt a részt. Próbált nagyokat lépni, hogy minél kevesebb macskakövet kelljen érintenie, ugyanis a kövek nyávogtak, amikor rájuk lépett. Nyau, nyau, nyau, nyau, így lépkedett, és rühellte ezt. A macskakő is egyike a repülőnyúl-problémáknak: senki sem tudja, miért nyávognak, nem kellene, hogy nyávogjanak. Szerkezetre ugyanolyan kövek, mint bármelyik másik kavics vagy szikladarab. A kutatók jobb híján azzal a magyarázattal álltak elő, hogy a szavaknak ereje van, a név meghatározza az elnevezett dolgok tulajdonságait. Amikor a laboratóriumban más nevet adtak egy macskakőnek, és ráléptek, akkor nem nyávogott. De nem lehet domborúútnak nevezni egy macskaköves utat; inkább elviselték a nyávogást. Így legalább hallani lehet, ha valaki jön. A gyertyaláng ugrált a bohóc kezében, ahogy nagyokat szökellt az úton.

Az út egy tágas térhez vezetett, melynek közepén szökőkút locsogott. Az illatból ítélve fehérborral töltötték meg, és bár a hagyomány szerint szerencsét hoz, ha fehérborban mosunk kezet, a bohóc nem akart megállni. Megkerülte a kutat. Ahogy távolodott, a csobogáson túl egy emberi hang ütötte meg a fülét.

– Amadeus! Hát nem unod még?

A bohóc megállt, visszanézett. Egy szőke kisfiú ült a kút széles peremén, és egy döglött kutya oldalát simogatta. A kutyát lovaskocsi üthette el, mert a feje teljesen lapos volt. A kisfiú oda se nézett, szeme a bohócot vizsgálta, közben gúnyosan mosolygott.

– Minden éjfélkor erre sétálsz a gitároddal, amikor minden normális ember alszik vagy dolgozik. Még mindig a világot akarod megváltani?

– Igen – válaszolta kelletlenül a bohóc. – Egyszer sikerülni fog.

– Frászt fog sikerülni. Az egész ötlet rossz. Az indítékod is rossz. Miért akarnád megváltoztatni a világot? A feleségedet már semmi sem hozza vissza.

– Ennek semmi köze a feleségemhez. – A bohóc remegett a felindultságtól. – Ne szólj bele a dolgomba. Tudom, mit csinálok.

– Frászt tudod. Te őrült vagy, Amadeus. Az emberek összesúgnak a hátad mögött. Azért hívnak annyi helyre dolgozni, mert sajnálnak. Te rosszul látod a dolgokat.

– Én látom rosszul? – A bohóc már kiabált. – Te úgy gondolod, hogy ez helyes? Hogy, hogy ott lebeg egy kocka az égben? Hogy nyávognak a macskakövek? Hogy bizonyos emberek nem öregszenek? Mi osztálytársak voltunk!

A kisfiú vállat vont.

– Nem kell mindent túlgondolni, elég csak élvezni.

– De ez, ez agyrém! Ez nem helyes! Itt minden rossz, az egész világon minden! – Jó, én nem öregszem, na és? A nyulak meg repülnek, és senki sem tudja, hogy miért, de így pont el tudják kapni őket a húsevő növények. A repülésük természetes része az ökoszisztémának, akkor is, ha mi nem értjük. Helye van a világban. Ezeken vagy fennakadva? A világ tele van repülőnyúl-problémával.

– Pontosan! Pontosan ez a baj! Ennek nem kellene így lennie. Az én új világomban rend lesz és mindennek értelme lesz, úgy bizony.

– A te új világod, még mindig – ingatta a fejét a kisfiú. – Már vagy ötven éve ezen lovagolsz.

– Csak negyvennyolc. De egyszer elfogynak a kombinációk.

A kisfiú a fejét csóválta vigyorogva. – Őrült vagy, Amadeus. Lefogadom, hogy még a tükörképed is utál. Én is csak sajnálni tudlak.

Keze alatt megmozdult a kutya, és nyöszörögve felállt. Megrázta magát. Felnézett a kisfiúra, és nyalogatni kezdte az arcát.

– Sziiia Galileo, visszajöttél. – A kisfiú átölelte a kutyát. Felnézett a bohócra.

– Látod, a feleséged sem szeretett téged annyira, mint engem ez a kutya.

A bohóc megremegett a haragtól. Sarkon fordult, és otthagyta a szökőkutat. Szemében könnyek gyülekeztek, a zsebéből kivett puha bohócorral itatta fel őket, mielőtt elkenhetnék a púdert. Akkor is meg fogja csinálni. Bárki bármit mondhat, nem helyes, ami most van.

Egész életében máshogy látta a dolgokat, mint a körülötte élők. Már azt sem értette, miért küldték bohóciskolába, amikor az óvodában semmi jelét nem mutatta a humorérzéknek. Talán olyan nagy volt akkoriban a bohóchiány, hogy a kevésbé rátermetteket is beválogatták? Az iskolában aztán a tanítási módszerrel gyűlt meg a baja. Az osztályban a plafonra voltak felszerelve a padok, és ott kellett ülniük fejjel lefelé, mert a tudósok szerint a fejbe áramló vér elősegíti a tanulást. Sokat lázadozott a módszer ellen, és bár az osztálytársai is szédültek és rosszul lettek, mégis inkább őt nevette ki mindenki. Ezer éve így megy a tanítás, mondták a tanárok, nem fogják őmiatta átalakítani a rendszert.

Az iskola után munkába állt, és megismerkedett Magdolnával, aki könyvelőként dolgozott: az óvodában elsőként tanult meg számolni, ezért az állam könyvelőiskolába küldte. A bohóc sokat bosszankodott, amikor alaposabban megismerte őt: egy kedves, segítőkész lélek volt, emberekkel kellett volna foglalkoznia inkább, lehetett volna belőle orvos vagy ápoló, jobban szolgálhatta volna úgy az emberiséget, de könyvelőnek kellett tanulnia, mert óvodás korában kijelentették, hogy ahhoz van tehetsége és kész. És azért is bosszankodott, mert Magdolna nem értette, mi baja van ezzel. Ő békében élt a hivatásával, Amadeusban viszont nőttön nőtt az elégedetlenség, mindenhol problémákat látott maga körül. Nem csak az oktatási rendszer rossz, az északi fénynek sem kellene női hangon áriáznia. És miért lebegnek jéghegyek a sarkpontok fölött? És miért van az, hogy a harangvirágok csilingelnek reggelente, amikor semmilyen mozgó alkatrészük sincs? A világ nem úgy működik, ahogy kellene. Ő maga sem tudta pontosan, hogyan kellene működnie, de biztos nem így. Egy normális világban mindennek meglenne a maga magyarázata. Egy nyúlnak vagy legyen szárnya, vagy ne repüljön, punktum. Nincs olyan, hogy valamit nem értünk, de elfogadjuk úgy, ahogy van. Ezt biztosan érezte. A bohóctársai és a szomszédai is elfordultak tőle. Volt, hogy tehetetlen bánatában inni ment, és részegen, sírva jött haza.

– Te is úgy gondolod, hogy őrült vagyok? – szegezte neki a kérdést feleségének. – Mondd el őszintén, ha igen.

Magdolna megsimogatta Amadeus akkor még barna, csatakos haját, és a fejét rázta.

– Én azt nem tudom eldönteni, drágám, én csak azt tudom, hogy bátor vagy. Bátornak kell lenni ahhoz, hogy kimondd: nem te vagy őrült, hanem az egész világ. Én drukkolok, hogy így vagy úgy, de megtaláld a lelki békédet.

Magdolnának sikerült is egy időre lenyugtatnia Amadeus háborgó lelkét. A bohóc megtanult gitározni, és gyönyörű dalokat adott elő feleségének, mert a zenéhez igazán tehetsége volt. Amikor viszont Magdolna meghalt és nem tért vissza, betelt a pohár. Már nem volt, aki visszatartsa. Onnantól kezdve csak azért élt, hogy rendbe hozza a világot. Kidolgozott egy elméletet, amellyel a rendes éjféli dimenziófordulásokat kihasználva teremtett volna egy új, rendezett univerzumot.

Tudvalevő, hogy a nap folyamán minden megfárad, elhasználódik. Estére már koszosak a ruhák, porosak a bútorok, felrepedezik a földút. Ahogy az ember és állat is elálmosodik és aludnia kell a megújuláshoz, úgy a világnak is meg kell újulnia mindennap. Ezért éjfélkor az egész univerzum atomjaira hullik, minden anyag megszűnik, minden tudat kihuny, aztán az univerzum újra összeáll, a hold megy tovább az égen, és a festék élénkebb a ház oldalán, a macskakövek hangosabban nyávognak, a növények erőtől duzzadva merednek ez ég felé. Az alvó ember észre sem veszi a dimenziófordulást, csak rázkódást érez, talán fel sem ébred rá; amikor pedig az éjfél nappalra esik, csak megállnak az emberek az utcán, végignézik, ahogy széthullanak az épületek, a lovaskocsik és az emberek, majd mennek tovább, miután minden összeállt, energikusabban, megújult erővel. A bohóc úgy gondolta, hogy a fordulás pillanatában a legsebezhetőbb az univerzum: ha akkor beavatkozunk, akkor talán van esélyünk elérni, hogy máshogyan rendeződjön újra a világ. Mintha bedobnánk egy új fogaskereket a mozgó gépezetbe.

Vitte a gyertyáját a macskaköves úton, a feje zúgott, már nem is hallotta a nyávogást. Fájt a dereka a hosszú gyaloglástól, de vagy mindjárt megújul, vagy sikerrel jár, és akkor soha többé nem kell ide jönnie.

Az út emelkedni kezdett, és a bohóc kivette a katedrális sötét tömegét az éjszakában. Oda tartott. A dombra kanyargós földút vezetett fel. A túloldalon szélesebb köves út is van, de a bohóc nem magához a katedrálishoz ment, hanem a mellette elterülő temetőbe.

Meg is érkezett a vaskapuhoz. Bement rajta, és becsukta maga után. A sírok közti szűk ösvényeken kanyargott, gyertyájával világítva kereste a megfelelő gránit nyughelyet. Gyorsan megtalálta, hiszen a hatvanezres városnak csupán harminc férőhelyes temetője volt, és abban is maradtak még üres helyek. Megállt felesége sírja előtt, és letette rá a gyertyát. A pislákoló láng megvilágította Magdolna nevét a sírkövön. A bohóc felegyenesedett.

– Itt vagyok, kedvesem, eljöttem hozzád ma is – mondta. Nézte a sírkövön a felesége nevét. Negyvennyolc éve már, hogy eltávozott.

A föld megremegett, és a közeli fáról száraz levelek hullottak le.

– Ma is megpróbálom – folytatta a bohóc. – Talán most sikerül. Remélem, hogy sikerül.

A sírkő elszürkült az évtizedek alatt, az alján moha zöldellt. Magát a sírt hajszálvékony repedések hálózták be a mécses körül.

– Már a legfelső húrnál tartok – mutatta a gitárt a sírnak. – Ma itt fogom le, ezen a ponton. Talán ez a kombináció működni fog.

Felnézett az égre. A zöld és sárga csillagok folyamatosan vonultak az égbolton. A hold ragyogó négyzete felért a zenitre. A bohóc lehunyt szemmel hagyta, hogy haját borzolja a szél. Sóhajtott.

– Még mindig nem tudom, miért nem tértél vissza hozzám. Biztosan megvan a magyarázatod, és én tiszteletben tartom. De nagyon hiányzol. Ez az igazság. Nem szeretek nélküled élni a házban.

Nyelt egyet, nem akarta, hogy a könnyei lecsorogjanak az arcán, de nem akarta megint kihalászni a zsebéből a bohócorrot. Szipogott.

– Mindenkihez visszatérnek a szerettei, csak én maradtam egyedül. Miért? Nagyon szeretném tudni. Biztosan megvolt rá az okod. Talán szégyelltél engem, nem tudom. Talán nem akartál engem többé. Mindegy. Én itt vagyok. És holnap is eljövök, ha most nem sikerül. Meg holnapután is. Talán ez téged is visszahoz. Nem természetes, hogy meghalsz, és nem jössz vissza. Ez nincs rendjén. Majdnem mindenki visszajön. Ez így helyes. Így kell lennie. Ha sikerül megteremtenem az új világot, ott mindenki vissza fog térni a szerelméhez, úgy bizony.

Ismét megremegett a föld, és a katedrális mindkét tornyában megkondultak a harangok. Ahogy a rengés abbamaradt, a harangbongás is elhalt.

– Kezdődik – mondta a bohóc. Ujját a húr megfelelő pontjára szorította, a másik kezét összezárta és szétnyitotta, felkészülvén a pendítésre. Felmorajlott a föld, és a fáról levelek potyogtak. A harangnyelvek ismét nekiütődtek a katedrális harangjainak. A bohóc felnézett az égboltra.

A csillagok megálltak az égen.

A földrengés felerősödött, a sír mellett repedések nyíltak a füves talajban, a fáról ágak potyogtak. A bohóc a gitárral a kezében egyensúlyozott a rázkódó talajon. A katedrális egyik tornya leomlott, és gyomorrengető morajlás kíséretében hullott a földre.

– Erősen kell megpendítenem – kiabálta túl a bohóc a szélvihart. – Ha eltalálom a megfelelő frekvenciát, akkor a hanghullám belezavar a dimenziófordulásba, és talán máshogy áll össze a világ. Rend lesz, és érthető törvények fogják uralni az univerzumot. Logikus törvények. Mindenre egyformán vonatkozó törvények. – A fa hangos reccsenéssel kidőlt, a katedrális másik tornya is leomlott, a gigantikus épület falán repedések futottak végig, és a tető hatalmas porfelhőt kavarva bezuhant. A bohóc ide-oda esett a rázkódó talajon, de a gitárját erősen szorította. – Az univerzumban lakó emberek nem is fogják tudni, milyen volt a világ, mielőtt rend lett! Csak azt látják majd, hogy hirtelen megszületett egy új univerzum a semmiből! – A katedrális összeroskadt, és az egész égbolt fehéren felragyogott. Most fordul! – Ősrobbanásnak fogják nevezni! – kiáltotta, és lecsapott a húrokra.