Sparrow

Ciki füst

A cigarettafüst egyenes vonalban szállt fel a mennyezetig, ott összegyűlt, és lustán hömpölygött tovább a szoba sarka irányába. A füstpamacsok lágyan lebegtek, szétoszlottak és újra összeálltak, miközben átsütött rajtuk az ablakon betűző napfény. Öröm volt nézni.

- Mi látsz, Gábor? - kérdezte a dohányzóasztalka túloldalán ülő férfi. Gábor elmosolyodott, előrehajolt, és a hamutartó széléhez ütögette cigarettáját.

- Csak a füstöt figyeltem - felelte. - Szép. Eszembe jutott egy újságíró barátom, aki épp most szokik le a dohányzásról. Ő már sosem fogja nézni, ahogy száll a füst.

- Tényleg van benne valami szépség - értett egyet a szemben ülő. Tűnődve nézte a saját kezében füstölgő cigarettát. - Amellett, hogy káros, persze. - Ő is leverte hamuját.

- Van egy mondás, miszerint a füst a bölcsben gondolatokat ébreszt - vetette fel Gábor. - Én még zöldfülű vagyok hozzád képest, de te a hat könyved után biztosan meg tudod mondani, hogy ez igaz-e.

A szemben ülő férfi ismét elmosolyodott. - Hogy mennyire vagyok bölcs, azt nem tudnám megmondani, de... - Szívott egy slukkot, és megvonta a vállát. - Igazából még nem gondolkoztam ezen. Amikor elakadok az írásban, általában tényleg rágyújtok egy koporsószegre, és fel-alá sétálok a szobában. És valóban segíteni szokott. Igen, mondhatjuk, hogy képes gondolatokat ébreszteni.

- Csak arra kell vigyázni, hogy ne csapjon át dischizmusba - kacsintott Gábor. - Mi nyilván már túl vagyunk ezen, de a fiatal íróknál előfordulhat, hogy dohányoznak, és véletlenül ezt is beleírják a regényükbe. Megvallom, nemrégiben, egyik novellámnál én is majdnem így jártam. Söröztem írás közben, és majdnem elvittem a szereplőimet is kocsmázni. - Mosolyogva rázta a fejét. - Majdnem szétromboltam vele a cselekményszerkezetet.

- Ugyan, te legalább észrevetted - legyintett az idősebbik író. - Vannak, akik nincsenek is tudatában az efféle hibalehetőségeknek: csak írnak hozzáértés nélkül. Sőt. - Beleszívott cigarettájába, majd visszahelyezte a hamutartó szélére, miközben kifújta a füstöt. - Ismerek olyan kollégát, aki szándékosan beleírja minden dühét és frusztrációját a műveibe.

- Ne mondd - csodálkozott Gábor.

- De bizony! Nála mindig vihar van, meg éjszaka, meg szörnyek, fröcsög a vér... Borzasztó. Önnön pszichoterápiájaként használja az írásait.

- Ez tényleg borzasztó - csóválta a fejét Gábor.

- Néha megteszi, hogy megöli a hőseit, csak mert épp rossz kedve van. Az sem érdekli, hogy ezzel tönkreteszi a történetet. Élvezi, hogy szenvednek, és kínok között halnak meg. Félelmetes.

- Nem normális az ilyen. - Gábor beleszívott a cigarettájába. - És kiadják a műveit?

- Á, hová gondolsz - mosolyodott el a másik.

Gábor elnevette magát. - Na azért! Már kezdtem megijedni. Ennyire nem lehetnek rosszak a szerkesztőink!

- Nem, nem, máig kiadatlan a kolléga. - Elgondolkodva nézte az ujjai között füstölgő cigit. - Egyik novellájában például füstbe fojtja a szereplőit. - Gáborra pillantott.

Gábor arcáról lehervadt a mosoly, majd azonnal vissza is tért rá.

- Még szerencse, hogy mi ki tudjuk nyitni az ablakot.

- Úgy van.

Gábor felnézett. A plafonon már vastagon hömpölygött a füst, a könyvespolcra helyezett szobanövényt is elködösítette. A könyvek gerincén még olvashatóak voltak a nevek, de gyengébben látszottak. A napsugarak ferdén tűztek át a szürke gomolyagon. Gábor az ablakra pillantott. A fehér kereten csillogott a fémkilincs. Csak el kéne fordítani, és máris beáradna a friss, tiszta levegő. Gábor fészkelődni kezdett a fotelban: meglepetten konstatálta, hogy fél.

Köhögés.

Gábor reszketeg mosollyal nézett át a szemben ülőre. - Most szándékosan ijesztgetsz, ugye?

A másik ismét köhögött, miközben a fejét rázta. - Nem. Tényleg nagy itt a füst, ki kéne szellőztetni. Anna mindjárt hazajön, tudod, és nem szereti, ha bebüdösítem a lakást.

- Persze, megértem - bólogatott Gábor.

A másik felállt, és az ablakhoz lépett. Megragadta a kallantyút, és meghúzta.

Semmi.

Megrántotta, erősebben. Forgatta, feszegette, semmi eredmény. Gábor idegesen elmosolyodott a fotelban.

- Ne szórakozz, úgysem ijedek meg...

- Nem szórakozom, ez a szar tényleg nem nyílik. - Tovább rángatta, egyre erősebben, mindhiába. Gábor őszinte kétségbeesést látott a barátján. Heréi összehúzódtak az ijedtségtől. Felugrott, és remegő lábakkal az ajtóhoz lépett. Megmarkolta a kilincset, de nem nyílt az ajtó.

- Ezt nem hiszem el!

Két kézzel rángatta a kilincset, a lábát is a falnak támasztotta, húzta, csavargatta a kilincset, hiába. Összekoszolta a tapétát a cipője talpával. Vállal esett az ajtónak, ütötte, verte, de az meg se moccant. Gábor lihegve, rémülten nézett barátja szemébe.

Ekkor áradni kezdett a füst az asztalon hagyott cigarettákból. Mint szürke árvíz, úgy öntötte el a szobát. A két férfi köhögött, öklendezett, szédelgett, de nem volt menekvés. Köhögve, fulladozva csúsztak le a falon, a szőnyegen összegörnyedtek, és a torkukat kaparva hörögtek. Szájukból szürke hab csorgott, szemük fennakadt és elvörösödött, és borzalmas kínok között megdöglött végre az a két rohadék szemétláda, dögöljenek meg, hülye barom öntelt köcsögök!!