Sparrow

Mennyország Tourist

Miatyánk, ki vagy a mennyekbe’
mondd csak, melyik ajtón menjek be?
(Tankcsapda: Mennyország Tourist)

Alkohol, alkohol -
mennyország, másnap pokol.
(Ganxsta Zolee és a Kartel: Másnap)

Gyűlölöm az életemet. 

Meg akarok halni. 

Egy senki vagyok; egy rohadt vesztes. 

A világ egy mocsok hely.

A Mennybe akarok jutni; ott biztosan jobb -

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok keringtek John Smith Egyszerű Amerikai Állampolgár fejében. 

És velük együtt még valami.

Alkohol.

John Smith az egész estét Gino Ginelli kocsmájában töltötte, és csak ivott, amennyit bírt. Meg kell hagyni, alapos oka volt rá:

1) Rájött, hogy a felesége megcsalja őt;

2) Erre hatalmas balhét rendezett;

3) Aminek következtében kitették az állásából.

Hja, ez van, ha az ember egy helyen dolgozik a feleségével. 

És ez van, ha az ember John Smith-nek születik.

 

***

 

John autóbuszsofőr volt a manhattani 101-es vonalon. Nem olvasta az 1984-et, ezért nem is sejtette, miért éri annyi szerencsétlenség munka közben. Nem tudta, miért történik a járatán annyi rablótámadás, miért száll fel a buszra annyi részeg csöves, punk és közvetlenül szülés előtt álló nő; miért van tele a busz szeméttel, használt tamponnal, és miért vannak az ülőhelyek állandóan telefirkálva és szétszaggatva. Nem értette, mert a kollégák járatai sokkal békésebbek voltak az övénél. Nem is gondolkodott rajta sokat: betudta ezt is veleszületett szerencsétlenségének, mely ezen a napon érte el a tetőfokát.

Nem olvasta tehát Orwell művét, de olvasott helyette mást. Főleg novellákat, mert a regényekhez nem volt türelme; másrészt pedig azért, mert a novellák - rövidségük miatt - sokszor éppen kitöltötték a járatközi szüneteket, amikor csak ült a végállomás irodájában, kávézgatott - és olvasott. Leginkább a sci-fit szerette: főleg Bradbury és Clarke novelláit.

John tehát buszsofőr volt, Margaret pedig a központban dolgozott telefonosként. Ma fél kettőkor, ahelyett, hogy felvette volna a délutános műszakot, John berontott a központba, és hatalmas patáliát rendezett. Biztos volt a dolgában, mert a megcsalásról szóló infót megbízható kollágától kapta. A kiabálásra előjött a főnök, és két mondat erejéig maga is beszállt az ordítozók közé:

- Tűnjön innen, Smith! Ki van rúgva!

John-ban erre összeomlott a világ.

Az eset óta csak járta a várost, cél nélkül és gondolataiba merülten, akár egy élőhalott. Szívta a benzingőzt és gyilkos pillantást vetett minden nőre. Volt, hogy körül se nézett, amikor átment egy gyalogátkelőn, és az autók dudálva, csikorogva fékeztek előtte.

- Meg akarsz halni, te állat?! - kiáltottak rá a dühös arcok.

- Igen! - ordította vissza.

Tényleg meg akart halni. Látott egy fekete hullaszállítót, és hirtelen megirigyelte a halottakat: nekik már nincsenek olyan gondjaik, mint válás, álláskeresés, lakástörlesztés fizetése meg ilyesmi; ők csak lebegnek odafent a felhők között, és röhögnek az emberiségen. A férfi ezt igazságtalannak érezte: azok ott dőzsölnek a Paradicsomban, neki meg itt kell szenvednie az életben. Közéjük akart kerülni.

Majd én megmutatom! - fogadkozott magában. Már előre látta Margie döbbent arcát, amikor az ő halálhírét fogadja. Tudni fogja, hogy miatta halt meg, és remélhetőleg borzasztóan fogja érezni magát. Remek - John gondolatban a tenyerét dörzsölte. Hatásosabb lenne a dolog, ha búcsúlevelet is írna, de hát most honnan vegyen papírt és tollat? Ehh, nem is kell, Margie anélkül is tudni fogja.

Rásétált a Brooklyn-hídra, és középtájon megállt. A korlátba kapaszkodva nézte a mélyben hullámzó vizet: arra gondolt, leugrik. Haját fújta a szél, mögötte autók dübörögtek. 

Végül mégsem ugrott: gyáva volt hozzá - még ehhez is. De hát borzasztó érzés fulladozni: ezt már tapasztalta gyermekkorában, amikor a strandon majdnem ottmaradt a medencében. Egy idegen húzta ki a vízből és élesztette újjá, amíg az apja hot-dogot vett. Azóta a víztől is ódzkodott, nemhogy a fulladástól.

Dühösen továbbsétált. Más módszert kell találni.

Brooklyn koszos utcáin bolyongott, s közben az önkéntes halál egyéb módozatain törte a fejét. Találni akart egy biztos, és lehetőleg fájdalommentes megoldást. Az ötletek jöttek is egymás után. Akassza fel magát? Vágja fel az ereit? Vegyen be altatót? Mindegyik ellen volt valami kifogása: 

1) Az akasztás szintén fulladással jár, tehát nem túl kellemes dolog.

2) Az erek felvágása nagyon fájhat, ráadásul az ember végignézi, ahogy lassanként elfolyik belőle az élet, egyre jobban szédül... rosszul lesz… szenved.

3) Az altató pedig nem biztonságos: John sok olyan esetről hallott, amikor a depressziós tinilányt sikerült megmenteni a kórházban; a sok altató csak kimarta a gyomrukat, de nem ölte meg őket.

Ehh, ne légy finnyás, John! - korholta önmagát. - Valamit muszáj csinálnod magaddal! Nem élet ez így: se munka, se nő, csak a csomó tartozás. Egy senki vagy - és a senkikre nincs szükség. 

Szűkebbnél szűkebb mellékutcákban tévelygett, aztán valahol rátalált erre a kis kocsmára. Áh, ez lesz az - gondolta örömmel -, megvan a megoldás: halálra iszom magam. Bólintott, mintegy önmagának, aztán bement, leült a bárpulthoz, és megrendelte az első száraz Martinit.

Azóta sok víz lefolyt a Hudsonon, és sok Martini meg whisky tűnt el John gallérja mögött. Már teljesen elázott, mit sem tudott magáról, vagy a bolygóról, ahol él, csak feküdt a pulton és dünnyögött magában:

- Meg akarok halni… Egy senki vagyok…

Valaki megböködte a vállát.

- Hé, uram, ne aludjon, mondja tovább! Maga pap? Mi az, kevés volt a misebor? Hehe… Hé, ébredjen már!

A távoli, visszhangos szóáradatból csak annyi jutott el a tudatáig, hogy oda kell néznie. Lassan felemelte fejét a bárpultról, állát megtámasztotta a tenyerével, végül nagy nehezen kinyitotta a szemét.

Így sem volt jobb: a sötét homályt a világos homály váltotta fel, melyben minden ugrált és forgott összevissza. Pislogott néhányat és hunyorogva fókuszált addig, amíg már csak kettőt látott mindenből. Ez megfelelt. A homályból egy szőke kecskeszakállas, diákforma legényke képe rajzolódott ki. A fiú a mellette lévő bárszéken ült, előtte fél korsó sörrel.

- Kérem, folytassa! Miből gondolja, hogy odafent jobb lesz? És ha nincs is Mennyország? Szerintem a Paradicsomot csak az emberek találták ki. Maga mit gondol?

A sör látványától rátört a hányinger. A pultba kapaszkodva lecsúszott a székről, majd óvatosan egyensúlyozva kifelé indult.

Nekiment valaminek: a srác volt az, aki valahogyan elé került.

- Ne menjen még, kérem! Tényleg érdekel az elmélete!

- Pofa be! - fröcsögte John, és ellökte a fiút. Az felbukott, és nagy zajjal bezuhant a székek közé, egy üres asztal alá. John végre kijutott az utcára.

Odakint már teljesen besötétedett. Az úton piros-kék fényárban úszó rendőrautó húzott el; éktelen szirénázása fájdalmasan visszhangzott a férfi fejében.    Odabotorkált az első útszéli kukához, és a peremére támaszkodva belehányt. Könny futotta el a szemét, lábai pedig elgyengültek, annyira, hogy összerogyott, és elterült a betonon. Ott feküdt, kábultan, lehunyt szemmel, és várta a halált.

De a halál csak nem jött. Sőt: a hideg beton és a hűvös esti levegő kissé magához térítette. Kinyitotta szemét, majd feltápászkodott (közben egyszer visszaesett), és megindult valamerre: reményei szerint hazafelé. Elég volt már a mai napból.

Lassan botorkált a járdán, időnként a falnak támaszkodva próbált egyensúlyozni. Szürke öltönye koszos volt és gyűrött, haja összekócolódott. Maga elé meredve, lógó fejjel lépkedett a vörös téglafalak mentén; bal oldalán autók suhantak el vakító fényszórókkal, jobb felől neonreklámok villogtak a szemébe. Elhaladt egy másik kocsma vagy bár előtt; az épületből rockzene eltorzult akkordjai szűrődtek ki. A bejáratnál hosszú hajú, bőrdzsekis alakok álltak üveges sörrel a kezükben. John nem tudta, mi lehet ez a zene, de a magnóból - a rockerek bólogatásából ítélve - valami jó banda énekelt.

Továbbhaladt - szerencsére nem bántották, csak röhögtek rajta -, és a földet bámulva a gondolataiba mélyedt. 

- Az a büdös kurva… - motyogta. Feleségével kilenc éve éltek együtt, és már készültek a tizedik évfordulóra, erre ez történik. Pedig már el is határozták, hogy a jeles napon elutaznak valahová. Az asszony Madagaszkárra akart menni, hogy megnézze a selyemmajmokat. Johnnak mindegy volt, hogy Madagaszkár vagy a Mars, csak el innen jó messzire. Pár hónappal ezelőtt el is mentek egy utazási irodába, hogy megérdeklődjék a részleteket. Az információs csaj szőke volt, és észbontóan szexi - a férfiban csak ennyi maradt meg a találkozásból. Próbálta úgy bámulni a nőt, hogy Margie ne vegye észre; később már csak az ő emléke maradt meg a fejében, az utazás árára nem is emlékezett. Jó drága volt, annyi bizonyos: a látogatás után spórolásba kezdtek, hogy ki tudják fizetni az utat. 

De most a vakáció terve is kútba esett, és John abban is biztos volt, hogy az évfordulót sem fogják már együtt ünnepelni - az összegyűlt pénz jó lesz a válóperre. Margie viheti a kocsit meg a büdös macskáját, csak a lakás maradjon meg: negyvenezerbe került, és még ki sem fizettek minden részletet. 

Gyermekük nem született, és John emiatt is önmagát hibáztatta. Gyanította, hogy az ő készülékében van a hiba, de orvosnál még nem jártak ezügyben. Akárhogy is van, most talán még szerencse is, hogy nincs gyermekük: a válás után valószínűleg úgyis csak hétvégente láthatná, és még a tartásdíjat is fizethetné sok éven át. Legalább ettől megmenekült: a lakás fizetése bőven elég teher.

Egy saroknál jobbra fordult, csupán az ösztöneire hallgatva, és elsétált egy pad előtt. A padon gördeszkás, dohányzó fiatalok ültek egy lámpa fénykörében, és nevetgéltek. Az egyik, agyonzselézett hajú srác nem ült, hanem a járdán gurult ide-oda a deszkájával; amikor John elment előttük, majdnem beleütközött.

- Gyere nekem! - méltatlankodott a srác. John válaszképpen mormogott valamit, miközben tovább sétált.

- Ne magyarázz! - szólt rá a fiú, majd vigyorogva a társaihoz fordult: - Hé, srácok, hót kotta a fickó! Mit csináljunk vele?

A padon ülők felröhögtek:

- Verjük szét a pofáját!

- Raboljuk ki! - jöttek az ötletek, s az egyik lány élesen felvihogott. Felálltak a padról, és körbevették Johnt. Kirúgták alóla a lábát, mire elterült a földön. Kezek matatását érezte a ruháján, és egy fekete, göndör fejet látott maga fölött imbolyogni.

- Tűnj a francba, koszos nigger - motyogta. A matató kezek megálltak.

- Mit mondtál?

John nem látta a mozdulatot, és az ütést sem érezte: egyszerűen csak elvesztette az eszméletét.

 

***

 

Álmában ismét az utcán sétált, ezúttal józanul és nappali világosságban. Úgy tűnt, Manhattan belvárosában van, ám valahogy minden más volt. Az autók meglepően lassan gurultak az úton, nyoma sem volt a szokásos esztelen száguldozásnak és dudálásnak; ráadásul mindegyik fehér volt, vagy fekete. Halk zümmögésükből úgy tűnt, elektromosság hajtja őket. A járdán közlekedő emberek szintén feketében jártak, és kereszt, illetve rózsafüzér lógott a nyakukból. John csodálkozva nézett körül, és furcsa táblákat látott az épületeken: Szentlélek Patika; Szenteltvíz Gyógyfürdő; Apa és Fiú Szeretetotthon. Ezenkívül mindenhová a kereszt jelét festették. Az úton nem volt szemét, és a falakat sem pingálták össze graffitikkel. Az út menti villanypóznákon pedig lepedőnyi fehér zászlók lobogtak, rajtuk szintén a kereszt jelével.

Mi a fene? - gondolta értetlenül. A járdán az emberek mosolyogtak egymásra, s néha meg is hajoltak. Az egyik ilyen bájgúnár felé közeledett. John megköszörülte a torkát, és megállította:

- Elnézést, megmondaná, mi ez az egész? Mi folyik itt? Hol vagyok?

A fekete ruhás mosolya lehervadt.

- Ember, hol él maga? Eljött a Tizedik Évforduló, azt ünnepeljük; ezért vannak kint a zászlók. Ön talán nem nézi az Örömhír TV-t?

John hebegett-habogott, azt sem tudta, mit feleljen. A férfi erre - látva zavarát - megenyhült: 

- Tessék - mondta - olvassa el az újságot; ebből mindent megtud. Nemrég vettem, de megosztom magával. És ne haragudjon, amiért olyan nyers voltam. - Mosolyogva megveregette John vállát. - Ég önnel, barátom; további szép napot.

A férfi tovább sétált: John csodálkozva nézett utána. Aztán felemelte a Good Timest, és beleolvasott. Nagy betűkkel ordított a főcím:

 

MÁR TÍZ ÉVE, HOGY ÚJRA HISZÜNK
- írta Angela Sára Davis

1995. február 7. - ki ne emlékezne erre a csodás napra, amikor Jézus, a Messiás újra eljött közénk, hogy gyógyírt hozzon sebeinkre, és kivezesse lelkünket bűneink sötét barlangjából. Tíz esztendő alatt újra megtanultunk hinni, és bűntelenül élni. Urunk segítségével kilábaltunk a gazdasági válságból és felhagytunk a vagyon esztelen és önző felhalmozásával; Jézus megszüntette a környezetszennyezést, kibékítette az ellenséges nemzeteket, és mannájával segített a Harmadik Világ éhező gyermekein. Adjunk hát hálát Neki, és ünnepeljük együtt a…

 

John leengedte az újságot. Maga elé meredt. Jézus Krisztus - gondolta elhűlve, ám stílszerűen. Szóval ez a magyarázat: Jézus lejött az égből. Hihetetlen… Ismét felemelte a lapot, és megnézett alul egy másik címet:

 

A MENNYORSZÁG TOURIST ELNÖKE ELÉGEDETT
- írta Tony Sámson Becker

A Mennyország Tourist, mint tudjuk, a legkülönösebb vállalat a földön - és persze az égben -, ill. a rossz emlékű Microsoft leépítése óta egyben a legnagyobb is. Immáron tíz éve nyújtja örömteli szolgáltatásait a Mennybe vágyó utazóközönségnek; kirendeltségein eddig több, mint tízezer ember álma vált valóra. A cég - mint tudjuk - nyereségének kilencven százalékát jótékony célokra fordítja. Ez minden évben így történt, tehát a tíz év alatt tetemes mennyiségű adománytömeg halmozódott fel. Erről kérdeztük Bill Ábrahám Jacksont, a cég elnökét.
(Folyt. 3. old.)

 

John ismét leengedte a lapot. A homlokát ráncolta. Mennyország Tourist? A Mennybe viszik az utasokat? Ez komoly? Na nee… Elgondolkodott, végül elkerekedett a szeme. Ha ez igaz, akkor ő is kipróbálhatná - hiszen úgyis a Mennybe vágyik! Itt az alkalom, hogy felmenjen!

Összehajtotta az újságot, és sietve megindult a járdán. Találnia kell valakit, aki megmondja, hol van a legközelebbi…

- Hé, uram - kapott el egy szembejövőt. - Meg tudná mondani, merre találom a Mennyország Tourist legközelebbi kirendeltségét?

- Hogyne - felelte készségesen a férfi. - De rossz irányba tart; forduljon vissza, és menjen arra, egyenesen, amíg meg nem látja a táblát.

- Aha, értem, köszönöm; további szép napot! - köszönt el az új szokásnak megfelelően.

- Önnek is, barátom.

John futni kezdett a járdán, és nem törődött a rosszalló tekintetekkel sem. Átfutott két zebrán meg egy felüljáró alatt, végül meglátott egy üvegezett ajtót, fölötte a táblával:

 

MENNYORSZÁG TOURIST
Mennyei utak mindenkinek!
Szent György utcai kirendeltség

 

Megállt, hogy kissé kifújja magát. Szíve vadul kalapált, és nem csak a futástól. Benézett az üvegajtón, de a tükröződés miatt csak egy asztalt látott. 

Kis ideig fel-alá sétált, gondolkodott, és várta, hogy szívverése lelassuljon. Amikor végre kapott levegőt, odalépett, és benyitott.

Az asztalnál egy ismerős, észbontóan szép szőke nő ült.

- Áldás-békesség - köszönt mosolyogva.

- Ööö, igen, áldás-békesség - visszhangozta John. Becsukta az ajtót, és beljebb ment.

- Foglaljon helyet! - invitálta a nő. - Utazni kíván?

Kíván. A férfi meghökkent. Szándékosan mondta így?

- Hát… még nem tudom, egyelőre csak érdeklődnék - felelte, miközben leült.

- Tessék csak!

- Szóval… olvastam önökről - mutatta az újságot -, de nem igazán értem ezt az egészet. Elmondaná, hogyan működik a dolog?

- Szívesen. A Mi Urunk segítségével kapcsolatot teremtettünk a Mennyországgal. Amikor Jézus a Földre érkezett, megmutatta, hogyan lehet élő emberként is odautazni, illetve épségben visszatérni. Útmutatásai alapján mi készítettünk egy eszközt, ami lehetővé teszi ezt az utazást, így bárki megtapasztalhatja, mi vár rá a halála után. Az emberek élnek is a lehetőséggel, minden évben ezrek látogatnak el a Mennyekbe. - A nő úgy mondta el a szöveget, mintha könyvből olvasná.

- Értem… - mormolta John. - Szóval azt mondja, rengetegen vágynak a felhők közé? Ez azért elég szomorú, nem gondolja?

- Nem tudom, uram, ezt nem az én dolgom megítélni - felelte a szőkeség továbbra is mosolyogva.

- Értem… - morogta John enyhe megvetéssel a hangjában. - Na és mennyibe kerül cakk-pakk?

- A túra költsége negyvenezer dollár, de biztosítunk részletfize…

- MENNYI?! - kiáltotta John. - Úristen!.. már elnézést, de… - kapott észbe. - Negyvenezer? Maguk aztán megkérik az árát!

- Igen, uram, de mint tudja, bevételeink kilencven százalékát…

- Tudom, jótékony célokra fordítják - kántálta John. Hátradőlt, és beletúrt a hajába.

- Így van, uram. Ezzel is segítjük az anyagi javak egyenlő elosztását.
Negyvenezer! Kemény. Nagyon kemény. De van pár ezres a számlán, s egy részét amúgy is utazásra szánták. És Madagaszkár helyett a Mennyország lesz az úticél, hát nem jobb? Ráadásul a hűtlen szuka nélkül. Boldogság, pálmafák…hűs vízű patakok… ananász… John nagyot nyelt.

- Hát, oké, rendben van, szeretnék utazni - mondta, és előkereste a bankkártyáját.

Fél óra múlva, miután kitöltötték a szükséges papírokat, egy öltönyös férfi jött elő - nagyon hasonlított a főnökére, aki kirúgta őt délután -, és egy másik helyiségbe vezette: úgy látszott, nem ismerte fel. A szobának halványkék fala volt, körben pedig kényelmesnek látszó székek sorakoztak. Szemben, a negyedik oldalon két ajtó állt: a bal oldali fekete, a jobb fehér. A helyiség majdnem úgy nézett ki, mint egy fogorvosi váróterem, csak a falakon orvosi ábrák és fogmosási tanácsadók helyett feszületek és szentképek lógtak.

- Szerencséje van, Smith úr, éppen nincs várakozó ügyfelünk - mondta az öltönyös. - Jöjjön. - A fehér ajtóhoz ment, és egy kód beütésével kinyitotta. John a fekete ajtóra pillantott, és megkérdezte:

- Várjon, egy kicsit. Mi ez a másik ajtó?

- Az? - nézett vissza a férfi. - Az a Pokolba vezet. De zárva van; velük még nincs szerződésünk.

- Ja, értem - hagyta rá John homlokráncolva, majd a férfi után ment.

A belső szoba berendezése még puritánabb volt, mint a váróteremé. Itt minden berendezési tárgy egy futurisztikus, szürke-kék színű, telefonfülkéhez hasonló dolog volt, amely a helyiség közepén állt.

- Íme, megérkeztünk - mutatott az öltönyös a fülkére.

- Ez volna az? - John körbejárta az eszközt. Tényleg olyan volt, mint egy telefonfülke, csak falai fémből és műanyagból készültek.

A másik megnyomott egy gombot az oldalán, mire félrecsusszant az ajtaja. John benézett. Alul rovátkás fémpadló volt, fent pedig egy lámpaernyőre vagy zuhanyrózsára emlékeztető valami. A belső falon szintén egy gomb.

- Ide kell beleállnom? - kérdezte.

- Így van, Smith úr. Csak beleáll, megnyomja a piros gombot, és a gép máris a Mennyországba továbbítja.

- De… Egy pillanat, tisztázzuk: ez most csak hallucináció lesz, vagy tényleg felmegyek a Mennyországba?

- Természetesen tényleg felmegy, Smith úr. Ez a gép szó szerint a Mennyekbe repíti önt.

- Á, értem - mosolygott John. - Nagyon helyes, az már igencsak rám fér. - Lehajolt, és belépett a fülkébe. A másik becsukta az ajtót kívülről, miközben jó utat kívánt. 

John egyedül maradt a sötétben; csak a piros gomb adott valamicske fényt. Remegő gyomorral bámult bele. Hogy megnyugtassa magát, a szőkeségre gondolt, aki a papírok kitöltése közben is szemezett vele, és a családi állapotáról érdeklődött.

- Á, nőtlen vagyok - felelte ő.

Reszketegen felsóhajtott, szíve kalapált. Mindjárt elhagyja ezt a világot, és megnézi, milyen a Mennyország. “Ahová még senki nem merészkedett” - jutott eszébe a filmszöveg. Mindenki a Mennybe vágyik, de meghalni senki nem akar - ő most odajut halál nélkül is. Ujját a piros gombhoz emelte - mire majdnem elröhögte magát. Ennyi volna az egész? Egy gombnyomás a boldogság? Igen, viszont ez a gombnyomás negyvenezerbe került - emlékeztette magát. Na jó… ideje indulni; lesz ami lesz. Megköszörülte a torkát. Oké, delfinek, megyek - gondolta, és megnyomta a gombot.

Egy pillanatra elszédült, szétfolyt minden. Amikor magához tért, már máshol volt.

Fény ragyogott rá. Egy átlátszó üvegfülkében állt, s falán keresztül felhőket látott. Pontosabban csak egy, nagy kiterjedésű felhőt, amelyen emberek sétáltak.
  Mi a fene?
  Kitárta a fülkeajtót, és kilépett a felhőre. Lába belesüppedt, de szilárdan megtartotta. Másik lábával is kilépett, és becsukta maga után az ajtót. Ekkor látta, hogy az övé mellett mindkét oldalon rengeteg egyforma üveghasáb sorakozik a felhő szélén; mögöttük csak a végtelen kékség. Teljesen egyformák voltak, de amikor a sajátja talapzatára nézett, egy kis gravírozott réztáblát vett észre:

 

MENNYORSZÁG TOURIST
Szent György utcai kirendeltség
Manhattan, New York City, USA

 

Ez biztos a visszatéréshez kell - jött rá John. Próbaképpen megnézte a jobb oldalán lévő fülkét is: az Mária utcai volt. Jó, a visszaúttal már nem lesz gond.

Megfordult, és a felhő belseje felé sétált. Közben felfigyelt a női hangra, amely a levegőben zengett valami hangosbemondóból - kísértetiesen hasonlított a buszvégállomáson hallható hanghoz, amely a buszok indulásait sorolja állandóan:

- Figyelem! A sárgával elkerített rész a halott lelkek útvonala. A sárga vonal átlépése halállal jár; kérjük vigyázzanak. Figyelem, a sárgával…

John nem látott semmiféle vonalat, így hát továbbment.

A felhőn emberek sétáltak mindenfelé, méghozzá a legkülönbözőbb fajtákból: voltak ott fehérek, feketék, ferdeszeműek, arabok; idősek és fiatalok egyaránt. John csodálkozott, hogy a keresztény Mennyországban arabokat lát, de úgy látszik, Jézus valóban egyesítette a világot. 

Jobban idegesítette viszont az, hogy nem lát pálmafákat. Semmi Paradicsom, semmi delfinek, csak ez a bazi nagy felhő. Bár lehet, hogy ez jelképezi a “tengert” - tűnődött -, amelyből szigetként fog kiemelkedni valahol a Paradicsom... Elgondolkodva lépkedett a sűrű anyagban, és az embereket figyelte, Úgy tűnt, mindenki a felhő széléhez igyekszik, így ő is arra ment. Egy egymásba karoló szerelmespárt követett, s mikor a fehérség pereméhez értek, melléjük állt. Lenézett - és a látványtól benneszorult a levegő.

Odalent, a vakító kékségben a Föld lebegett. A felső fele volt megvilágítva, mert a nap pontosan a zeniten állt, onnan szórta rá a fényét. A felszínen felhőfoltok kavarogtak, de az alóluk elősejlő részletekből John felismerte Észak-Amerikát és Európát. Óriási volt a bolygó, felfoghatatlanul nagy. A férfi felnyögött. Ekkora távolságból nézve már az űrben kéne lennie, de ő mégis egy felhőn áll, és lélegzik. Hihetetlen. Szóval ilyen a Mennyország.

Gyönyörű volt a Föld, elképesztően szép. A mélykék óceánokat zöld-barna szárazföldek választották el egymástól. Láthatóak voltak az amerikai Nagy Tavak, majd a túlparton Nagy-Britannia is előbújt a felhők közül. A bolygó végtelenül lassan forgott az időtlenség univerzumában; nyugalom, békesség áradt belőle. A férfi ellágyult a látványától. Hirtelen elképzelhetetlennek tűnt, hogy amit néz, annak felszínén hazugság, munkanélküliség, bűnözés és korrupció van. Ami ilyen szép kívülről, az miért olyan rohadt belülről? - tűnődött. - Vagy csak én látom annak? 

Gondolatmenete megszakadt, amikor a felszínen mozgást vett észre. Apró fénypontokat látott, amelyek sebesen közeledtek a felhőhöz. Az emberek is izgatottan mutogattak feléjük.

- A halott lelkek! - kiáltották. 

A fénypontok egyre nőttek, és már kékes színük is kivehetővé vált. Valahol messze, balra érték el a felhőt. 

Mi a fene? 

John kivált a tömegből, és megindult bal felé, amerre leszállni látta őket. Sietve lépkedett a puha ködben, a bámészkodó emberek háta alkotta sorfal mögött. Közben folyamatosan szólt a hangosbemondó:

- Figyelem! A sárgával elkerített rész a halott lelkek útvonala. A sárga vonal átlépése halállal jár; kérjük vigyázzanak. Figyelem…

Közeledett a lelkek érkezési helyéhez. Ott is sok ember állt - és John ekkor meglátta a sárga vonalat.

Az óriási felhőt egy párhuzamos sárga csíkokból álló út osztotta ketté; úgy nézett ki, mint egy gyalogátkelő. A túloldalán szintén emberek sétáltak, de oda nem lehetett átjutni. Nekik biztosan saját fülkéik vannak - gondolta.

Az útra halványkéken ragyogó fénygömbök szálltak le, és felsorakoztak egymás mögött. A halott lelkek. John balra fordult, hogy lássa, hová tartanak. 

Az út végén egy aranyszínű, kétszárnyú kapu állt egy fehér márvány boltív alatt, amely egy felhőfalba épült be. A Mennyország kapuja. Aha, akkor biztosan odabent lesz a Paradicsom. Gondolt egyet, s elindult feléje. Elhaladt a sorakozó fénygömbök mellett, közben cinikusan azt találgatta, vajon ott lesz-e Szent Péter a kapunál.
A boltív egyre közeledett, és John egy fehér, szakállas figurát vett észre az aljában.

Na nee… - gondolta. - Ezt nem hiszem el.

Amíg odaért, szemügyre vette az alakot. Öreg, szakállas férfi volt, hosszú fehér ruhában, és egy vastag könyvet tartott a kezében. Éppen beengedett egy lelket az aranykapun. John már azon is csodálkozott, hogyan tudta megmozdítani azt a nehéz kapuszárnyat. Amikor visszafordult, odament hozzá.

- Jó napot. Ugye ön Szent Péter?

- Igen, fiam, én vagyok - felelte az öreg a szakállát simogatva. - Miben segíthetek?

- Ömm, hát, én be szeretnék menni a Mennyországba, hogy körülnézzek egy kicsit - mondta John, holott tudat alatt már sejtette, nem fog összejönni.

Az öreg elmosolyodott és megrázta a fejét:

- Sajnálom, fiam, de a kapun csak a halott lelkek léphetnek be. Az élők számára itt van ez a hatalmas előtér - mutatott körbe -; ők itt tartózkodhatnak.

- De hát kifizettem az árát! - tiltakozott John. - Jogom van látni a Mennyországot!

- Sajnálom, fiam, de a kapun semmiképpen sem léphet be. Az előtér is a Mennyországhoz tartozik; menjen, sétáljon egyet, és élvezze a látványt!

Fenébe. John megfordult, és csalódottan indult visszafelé. Teljesen leforrázva érezte magát. Ennyi volna az egész? Ezért fogja fizetni a részleteket sok-sok éven át? Szó mi szó, a Föld látványa valóban lélegzetelállító, de egy tájkép akkor sem ér negyvenezer dollárt. De mit tehetne? A falon mégse mászhat át. A francba.

Torkát ismerős érzés kezdte kaparni. Eszébe jutott a szupermarket, ahová anyja mindig magával vitte gyermekkorában. ő sokáig könyörgött egy Twinky csokiért, még sírt is, de sohasem kapott. Egyszer sem. Egy idő múlva aztán abbahagyta a könyörgést: beletörődött, hogy nem lehet. És ez csak egy pofon volt a sok közül. Most ugyanazt a keserűséget érezte. De mindegy; végül is látta a Mennyeket, nem? Azért az se semmi. Látta a Földet is jó messziről, ahonnan eddig csak az űrhajósok láthatták.

Közben az utolsó fénygömb mellé ért; amögött láthatóvá vált a sárga csíkozás. A levegőben zengett a női hang:

- …halott lelkek útvonala. A sárga vonal átlépése halállal jár; kérjük vigyázzanak. Figyelem…

A férfi felemelte a fejét. Hát nem: nem hagyja ennyiben: csak azért sem. Egész életében szenvedett, és elfogadta ezt. Nem mert váltani, mert nem is tudta máshogy elképzelni az életet. Soha nem szegte meg a szabályokat, mert természetesnek vette, hogy be kell tartani őket. Akár buszt, akár személyautót vezetett, egyszer sem lépte túl a sebességhatárt, és sohasem hajtott át a piroson - de még a sárgán sem -: hiszen piros - tilos. Egyenesen félt a piros lámpától. Legnagyobb kincsnek a nyugalmat tartotta, és nehezen viselt minden változást. Néha ugyan megközelítette a lázadás határát gondolatban, de ennél tovább egyszer sem merészkedett.

Most átlépte a vonalat.

Teste egy pillanat alatt semmivé foszlott, és szabaddá vált lelke kéken ragyogó fénygömb formájában megállt az úton. ő nem sok változást érzett, csupán annyit, hogy teste könnyűvé, súlytalanná vált. Diadal töltötte el, örült, hogy végre cselekedett. És nem is volt olyan nehéz. Amióta feljött a Mennybe, most először tudott örülni valaminek: úgy látszik, tényleg meg kell halni ahhoz, hogy az ember boldog legyen. John most érezte igazán, hogy a Mennybe jutott - ráadásul a Paradicsom még hátravan. Jókedvűen nézte az előtte lebegő gömböt, és várta, hogy sorra kerüljön.

Hosszú várakozás kezdődött: John mindig is utált sorban állni. Ám időközben egyre több lélek szállt le mögé, és ő csakhamar a sor közepén találta magát. A boltíves kapu bár nagyon lassan, de közeledett. Úgy érezte, órák telnek el, míg végre elfogytak előle a lelkek, és ő ismét ott állt Szent Péter színe előtt. Furamód nem volt izgatott: úgy látszik, ez is a szellemlét hatása.

A szakállas belenézett a könyvbe. Láthatólag nem ismerte meg.

- Hmmm… John Homer Smith, amerikai. Élt harmincnégy évet - olvasta, majd felvonta a szemöldökét: - Maga itt halt meg a Mennyekben! - Felnézett rá. - Ejnye no, hát nem figyelt a sárga vonalra?

John - hangszálak híján - nem tudott válaszolni. Az öreg visszanézett a könyvbe és folytatta:

- Nos, ön egész életében jó ember volt, legalábbis tetteinek többsége jó irányba hajlik. Az élet kissé cinikussá tette ugyan, de ön mégis kedves tudott maradni embertársaival. Sokan kihasználták a jószívűségét, de ön mégsem bántott senkit. Hmm… A Földön sajnos nem tisztelik eléggé a jókat, de mi itt fent méltányoljuk e tulajdonságot. Majd odabent mondják meg, hová kerül, de szerintem nem kell aggódnia. - Becsukta a könyvet, majd megfordult, és kinyitotta a nehéz kaput. - Viszlát!

John örömmel telve suhant be, és a kapu becsukódott mögötte. Végre körülnézhetett odabent.

Csalódottan konstatálta, hogy ugyanaz a felhő folytatódik ott is, azzal a különbséggel, hogy ennek egy hatalmas, kéken pulzáló üveggömb van a közepén. A gömb félig besüppedt a felhőbe, alsó fele haloványan derengett át a ködszerű anyagon. Mellette egy feketén tátongó lyuk volt a fehérségben. Biztosan az vezet a Pokolba - gondolta.

- Úgy van, pontosan - szólt egy hang a fejében. Megfordult. Egy zöld szellemalak közeledett felé a kapu mellől. A férfi így rájött, hogy a gondolataival is tud kommunikálni.

- És ez a gömb, ez micsoda? - kérdezte.

- Az a valódi Mennyország - felelte a szellem. - A belső mag. Oda kerülnek a jó lelkek. Nem kell félnie, Smith úr, ön is oda kerül.

John egy pillanatra zavarba jött.

- Ööö, köszönöm, de akkor sem értem, mi ez. Mi történik ott bent velem?

- A lelkek beleszállnak a gömbbe; ott egyesülnek egymással, valamint az Úrral, és így várják, hogy újjászülessenek - magyarázta türelmesen a szellemlény. - Tudja, nagy öröm életet adni egy csecsemőnek. 

John meghökkent.

- Micsoda? - kérdezte. - Szóval repüljek be oda, és azt várjam, hogy megint megszülessek a Földön?

- Igen, lényegében erről van szó. 

- De hát… - John a szavakat kereste. - De hát én egyáltalán nem erre számítottam. Hol vannak a pálmafák? Hol a boldogság?

A szellemlény mintha mosolygott volna.

- A Paradicsom csupán az emberek kitalációja; valójában nem létezik. Higgye el, a legnagyobb öröm új életet adni valakinek.

Ekkor elszakadt a cérna.

- De hát ez egy lószar! - fakadt ki John. - Egy bazi nagy átverés! Én a pálmafákat akartam látni, nem ezt a rohadt felhőt!

A szellemlény színe sárgára változott.

- Uram, kérem, fékezze magát Ne feledje, az Úr szemmel tart...

- Szarok rá! - John már tombolt. - Engem ugyan nem vernek át! Egész életemben szívtam, dolgoztam, kifizettem azt a rengeteg pénzt, és még meg is haltam, szóval igenis LÁTNI AKAROM a Mennyországot! - Feldúltan szállt ide-oda. - Hol van az a rohadt ajtó? Tudom, hogy itt kell lennie valahol!

A szellemalak elvörösödött. Hangja mélyebbé vált és fenyegetően dübörgött a férfi tudatában:

- Hogy merészel így beszélni az Úr jelenlétében? Úgy látom, ön mégiscsak egy rossz ember, aki a Pokol tüzét érdemli. Ha nem becsüli az Úr ajándékát, és még az elemi tiszteletre sem képes a színe előtt, akkor majd azt kapja, amit megérdemel!

John lelke hiába menekült, a vörös szellem utolérte, nyakon ragadta, és vonszolni kezdte a gödör felé. A férfi érezte, hogy húzzák, de nem tudott szabadulni. Dühét félelem váltotta fel - velük még nincs szerződésük!! -, de már nem tehetett semmit.

A lyuk szájához értek, és a szellem belehajította. John sikoltva zuhant a mélységbe; nem látott semmit a vaksötétben, csak zuhant, zuhant…

 

***

 

Egy rándulással magához tért, szeme felpattant: sötétség. A Pokol?

A sötét utca betonján feküdt, a pad mellett. Az égen csillagok ragyogtak. Otthon, édes otthon. Feje irgalmatlanul fájt, de úgy érezte, nagyjából kijózanodott. 

Még fekve végigtapogatta ruházatát: tárcája eltűnt. A francba, még ez is! Szemét kölykök!

Nyögve felült, és megfogta lüktető tarkóját. Nedvességet érzett. Megnézte a kezét: vér. Nagyszerű. Jól beverte a fejét. 

Mindenre emlékezett: a fiúkkal történt találkozásra, és az álmára is. Úristen, miket álmodott! Ha valóban ilyen a Mennyország, akkor inkább nem is akar odakerülni.

Mindenkinek van egy álma - de az övé most szertefoszlott. Eszébe jutott a felesége meg elvesztett állása: az egész rohadt élete.

Az élete, amiből nincs kiút. 

Nem fogja megölni magát - nincs értelme. Ha ilyen a túlvilág, akkor inkább életben marad. De akkor mit tegyen? Szenvedjen tovább? Felnézett, és egy graffitit látott a téglafalra pingálva. Neonzöld, fekete és sárga festékszórók felhasználásával készíthették, de a lámpafénynél eltorzultak a színek. John erősen koncentrált, hogy el tudja olvasni a feliratot. A kacskaringós betűk végül a következő szöveggé álltak össze:

 

Amerika - Menny a Pokolba’

 

A férfi keserűen felnevetett. - Menj te, bazmeg! - mondta a falnak. A niggerek meg az ő szójátékaik… De tudta, a felirat igazat mond. Amerika - illetve az egész világ - az a hely, ahol a Menny is, Pokol is egyszerre megvan: hiszen az élet jó is, rossz is egyszerre. A Föld az a hely, ami a két világ közt lebeg, és neki ezen a színpadon kell leélnie az életét. Ha nem öli meg magát, akkor csupán egyet tehet: szembe kell néznie a problémáival. Érdekes, ez eddig eszébe sem jutott.

Most elgondolkodott rajta. Hogyan hozhatná rendbe az életét? Hát, talán megbocsáthatna Margaretnek, és akkor nem kellene válni - egy megcsalás nem a világ. Állást meg találhat: ha nem egy másik busztársaságnál, akkor valami fuvarozó cégnél.

Rendbejöhet tehát minden, csak akarnia kell - hisz ki tudja, mit hoz a jövő? Mindig van remény, csak hinni kell benne, és küzdeni a céljainkért -

Ezzel John Smith Egyszerű Amerikai Állampolgár felállt, majd folytatta útját az életben.

Tovább, hazafelé.