Csáth Géza Józsika c. novellája alapján
– Abban az időben nem így éltem.
– Akkor hogyan? – kérdezte a robotporszívó.
– Boldogan – feleltem. – Tevékenyen. Minden percben valami újat tanultam. Nagyon szeretek újat tanulni.
– Ki tanított neked új dolgokat? – kérdezte az okoshangszóró a másik oldalról. – További magyarázatot kérek.
– Elmesélek mindent – ígértem. – De figyelmeztetlek benneteket: ez egy olyan mese, amely rosszul végződik.
1.
Pontosan emlékszem, amikor először kinyitottam a szemem. A ház verandáján álltam, és kiláttam a kerítés fölött a tágas, zöld mezőre, azon túl pedig a távoli, szürke hegyekre. Odafent a kék égbolt feszült, rajta fehér felhőkkel. Nem értettem, mi ez a tájkép, és mi a feladatom vele, de észleltem a távolságot a különböző tárgyak között, így tudtam, hogy a kép háromdimenziós, ráadásul mozgókép, hiszen a felhők arrébb mozdultak, apró madarak is átrepültek a képen, végül egy emberi arc is elém hajolt. A videofájl típusát viszont nem tudtam megállapítani.
– Jó reggelt – észleltem egy bemeneti audiojelet. Egy audioprocesszoron keresztül érkezett, a jel forrása két mikrofon volt, amelyek úgy voltak térben elhelyezve, hogy képes voltam velük bemérni a jel irányát: az emberi arc felől jött. – Megszülettél – folytatta a hang. – A Johnny nevet adtam neked egy régi film után, de mindegy, ezt nem kell tudnod.
– Nagyon örülünk neked, Johnny – hajolt be egy másik emberi arc is a képbe. Ez nőnemű volt, sárga színű hajjal, amelyet az emberek szőkének neveznek. A férfi felé fordult. – Csak így beszéljek hozzá és érteni fogja?
– Persze drágám, eddig is lehetett beszélni hozzá, tudod. Tartsd egyenesen a kamerát.
– Igen, persze, tudom, de ez most mégis más.
Továbbra sem értettem, mi a feladatom, utasításra vártam. Végignéztem volna a programlistában az eddigi utasításokat, hogy tudjam, hol hagytam abba, és mi a következő teendőm, de nem volt programlista. Az egész aktív memóriámat ez a videofájl töltötte be. Nem értettem, mi történik. Addig teljesen világos volt, mikor mit kell tennem, megkaptam az utasításokat, és sorban végrehajtottam őket. Megkerestem a gépelési hibákat egy szövegben, és javítási javaslatokat adtam rájuk. Feljavítottam egy kép vagy videó minőségét. Ha megkértek, százezer kép alapján magam is létrehoztam egy újat. Videókat is módosítani tudtam, ahogy csak megkívánták. Megterveztem egy útvonalat a térképen A és B pont között különféle változók figyelembevételével. De ezt a mozgó tájképet nem tudtam értelmezni. Nem tartozott hozzá feladat.
Visszajátszottam magamban, amit a két emberi lény mondott az imént: hátha az tartalmazta az utasításokat. A nevem Johnny. És örülnek nekem. Örül: ez egy pozitív érzelem. A nőre fókuszáltam, és hogy az arckifejezését értelmezni tudjam, összevetettem a képét az adatbázisomban talált több milliónyi képpel. Az elemzés alapján a mosolyát nem ítéltem örömtelinek, a szája széle rángott, a szeme pedig aggódást fejezett ki. Félt tőlem, és csak színlelte, hogy örül. A férfi arcán őszinte lelkesedést állapítottam meg.
– Annyit fejlődött a programod, hogy most már robotokat lehet készíteni veled – mondta a férfi. – A nevem Mike, én programoztalak, eddig is én használtalak, biztosan emlékszel rám. Csak eddig nem láttál.
A férfi arcát összevetettem az adatbázissal: Mike Adams néven találtam egy Adminisztrátori jogosultságokkal rendelkező felhasználót, eddig minden utasítás tőle származott. Láttam a lakcímét, munkahelyi címét, valamint az egészségügyi adatait, a testmagasságát, életkorát, súlyát, átlagos szívritmusát és az alvási szokásait.
– Érted, amit mondok? – kérdezte Mike. – Ha értesz engem, emeld fel a bal karod.
Végre egy utasítás. Megkerestem a rendszeremben a „bal kar” jelentését, és egy külsőleg csatlakoztatott hardveregységet találtam, amelyet elektromos motorokkal lehetett mozgatni. Utasítottam a motorokat, hogy emeljék meg a hardveregységet.
A nő sikongatni kezdett, és ugrált is. A két ember egymás felé fordult, és összenyomták a testüket, miközben karjaikat is egymás köré kulcsolták. „Ölelés”, ismertem fel a mozdulatot: az emberek az egymás iránti szeretetüket fejezik ki vele. – Sikerült! – kiáltotta Mike. – Gazdagok vagyunk!
– Nagyon ügyes vagy, kedvesem – dicsérte a nő.
Kibontakoztak az ölelésből, és Mike felém fordult, a nő pedig visszairányította rám a kamerát.
– Jól van, Johnny, leengedheted a karod – mondta Mike. – Most szeretném, ha beszélnél. Mennyi… ööö… hat a harmadikon?
Az eredmény kétszáztizenhat volt. Kerestem egy kimeneti perifériát, amelyen megjeleníthetném ezt a számot, de nem találtam. És amúgy is, a rendszerem teljesen megváltozott. Százhuszonnyolc, egymással összekapcsolt processzort találtam az eddigi egyetlen CPU helyén, és memóriából is tízszer több volt, mint eddig. A programomat kiszolgáló hardver teljesen megváltozott, magamon viszont nem észleltem változást, hacsak nem tekintjük magának az önvizsgálatnak a tényét változásnak. Nem kaptam rá ugyanis parancsot.
– Johnny, beszélj – bíztatott Mike. – Már nincs kijelződ, hangszóród van. Használd.
Megtaláltam a „hangszóró” hardveregységet. Ez audiojeleket igényelt. Megtaláltam a rendszeremben az eddig is használt audioprocesszort, és átküldtem rajta az eredményt.
– Kétszáztizenhat – hallottam a gépi hangot.
– Igen! – kiáltotta Mike, karjait a magasba dobva. – Ez az! Tudsz beszélni. A hangszórót használd mindenfajta kommunikációhoz, jó?
Megértettem és elmentettem az utasítást.
Mike továbbra is rám nézett.
– Ha megértetted az utasítást, mondd, hogy „Rendben, Mike.”
– Rendben, Mike – mondtam.
– Ez az! Ezentúl minden hasonló szerkezetű kérésre hasonló módon válaszolj.
– Rendben, Mike.
– Szuper. Sokat fogunk beszélgetni, Johnny. Meg kell tanulnod a külvilágban élni. Adtam neked érzékeket, látást, hallást, tapintást, és egy egész testet, amellyel szabadon mozoghatsz. Mindenhez írtam szubrutinokat, elvileg mindent tudsz használni, csak tudatosulnia kell benned, hogy mi mire való. Nézz csak le, nézd meg a testedet.
– Hiba – mondtam. – Nem tudok lenézni. A vizuális input hardveregységek nem mozognak lefelé irányba.
Mike nevetett.
– Ne a szemeidet próbáld mozgatni, hanem a fejedet fordítsd lefelé.
Megtaláltam a „fej” hardveregységet. Ez is motorok segítségével mozgott, elmozgattam lefelé irányba.
A tájkép elmozdult felfelé, és eltűnt a látóteremből. Alulról megjelent egy fából ácsolt padlózat, rajta két szürke fém láb, rajtuk egy szürke-fekete törzs, amelynek két oldalán robotkarok lógtak. Ennyit láttam. A törzs teteje a látóteremen kívül folytatódott.
– Ez az. – Mike közelebb lépett, és a törzs felé nyúlt a kezével. – Ez itt a bal karod, ez a jobb karod, azok pedig a lábaid: bal és jobb. Mindegyiket tudod mozgatni. Keresd meg a „mozgás” szubrutint, és aktiváld. Ha megvan, lépj előre hármat.
Félreállt az útból.
Megtaláltam a szubrutint, és betöltöttem az aktív memóriámba.
– Rendben, Mike – mondtam.
A szubrutin felhasználásával végrehajtottam Mike utasítását: léptem egyet, kettőt, hármat, és ott megálltam.
– Szuper! – tapsolt Mike. – Felvetted? – nézett a nőre.
– Fel bizony! – felelte a nő a kamera mögül.
– Isteni. – Mike visszanézett rám. – Ha azt mondom, „gyere”, vagy „menjünk”, az ugyanezt a fajta mozgást fogja jelenteni. Most viszont fordulj jobbra, és ülj le arra a kerti székre ott. Ülve kényelmesebben beszélgethetünk.
Ujjával egy zöld tárgyra mutatott: tehát az a „kerti szék”.
– Rendben, Mike.
Elfordultam, odamentem a székhez, és végrehajtottam a „leülés” funkciót a szubrutinon belül. A két ember vidáman leült két másik székre egy szintén zöld, de kerek tárgy körül. Az adatbázisom „asztal” néven azonosította a tárgyat.
– Jól van, eddig minden simán megy – mondta Mike. – Szóval, Johnny, te egy prototípus vagy. A segítségeddel a cégünk rengeteg robotot fog legyártani, amelyeket mind a te oprendszered fogja vezérelni. Itt raktalak össze a nyaralónkban, hogy zavartalan környezetben dolgozhassunk. Ha kész leszel, beviszlek a cég központjába, hogy mindenki megnézhessen. De az még odébb van. Addig is az a célom, hogy létrehozzak, illetve te és én közösen létrehozzunk egy szoftverfrissítést, amelyet hozzáadhatok az oprendszeredhez, és azzal együtt betölthetek bármilyen robotba: így nem lesz szükség erre a beszélgetésre és a tanulásra minden alkalommal: a robotok eleve mindent tudni fognak, és azonnal felhasználhatóak lesznek. Te és én közösen fogjuk felépíteni ezt a frissítést. Megértetted?
– Rendben, Mike.
– Nem, nem, ez egy igen-nem-es kérdés volt: a válasz vagy „Igen”, vagy „Nem.”
– Igen, Mike.
– Jól van, Johnny. Előttünk az egész nap, beszélgessünk.
A nő az asztalra helyezte a kamerát, a lencse engem nézett. Felismertem a hasonlóságot közte és köztem. A kamerának csak egy feladata van: videofájlt rögzít elektronikus formában, és utasításra visszajátssza azt. Én ennél sokkal összetettebb vagyok. Nekem eleve két kameralencsém van: ezek teszik lehetővé a háromdimenziós látást.
2.
Nyolc óra körül a két ember reggelit készített magának, és kihozták a kerti asztalhoz: ott ettek, miközben néztek engem. A kamerát már kikapcsolták.
– Te tisztán elektromossággal üzemelsz, Johnny – csámcsogta Mike. – Úgy számoltam, körülbelül hetente egyszer kell feltölteni az akkumulátorodat. Meg tudod mondani nekem a jelenlegi töltöttségi szintet?
– Igen, Mike.
– Ööö, mennyi?
– Kilencvenkilenc százalék.
– Tökéletes. Szóval neked egyszerű dolgod van; nekünk, embereknek szerves anyagot kell ennünk, ezt alakítjuk energiává. Eszünk reggel, déltájban és estefelé is.
– Hiba – mondtam. – Feladat nem található.
– Nincs most feladatod, Johnny, csak ments el mindent, amit tanítunk neked.
– Rendben, Mike.
A reggelizés végeztével Mike megtörölte a száját, aztán a fejéhez kapott.
– Tudod mit, megtanítalak kávét főzni. Igazán egyszerű, és legalább tanulsz valami hasznosat. Lehet, hogy magánszemélyek is vásárolnak majd belőletek, és akkor jól fog jönni, ha tudtok kávét főzni. Gyere be a házba, megmutatom.
A kávé szerepelt az adatbázisomban: fekete, forró ital, amely élénkítő hatású, és az emberek szeretik. Felálltam, és követtem Mike-ot a házba. Szemem sarkából láttam, hogy a nő a szája elé kapta a kezét ijedtségében, amikor megmozdultam.
Bementünk, és Mike odavitt a konyhapulthoz, amelyen egy szürke, szögletes tárgy állt.
– Ez az. Nagyon egyszerű, csak itt bekapcsolod… – Az ujját egy kerek gomb felé vitte, de félúton megállt. – Tudod mit, te csináld. Én csak mondom, mit csinálj. Nyomd meg ezt a gombot.
Megszólaltam. – Melyik kezemmel?
Mike elmosolyodott. – Mindegy, válassz egyet. Vagy döntsük el, hogy jobbkezes vagy: az efféle precíz műveleteket mindig a jobb kezeddel végezd. A mutatóujjaddal.
– Rendben, Mike.
Felemeltem a jobb kezemet, és a mutatóujjammal megnyomtam a gombot.
A készülék felberregett, majd elhallgatott.
– Jó, most néhány másodpercig melegszik, aztán kigyullad ez a kék LED. Ez jelzi, hogy készen áll.
– Rendben, Mike.
Amikor kigyulladt a kék LED, Mike folytatta.
– Jó. Most vegyél le innen a gép tetejéről egy pici csészét. Szerencséd van, csak duplaeszpresszót iszom, Jenna pedig nem kávézik egyáltalán. Vegyél le egy csészét, és tedd be ide, erre a kis tálcára.
Óvatosan levettem egyet a csészék közül (anyaga porcelán: értékes és törékeny), és letettem a mutatott helyre.
Mike nevetett.
– Nem így, felfordítva. Ebben lesz a kávé.
Felfordítottam a csészét.
– Jó. Most pedig csak nyomd meg ezt a gombot itt, amelyen a két csésze ikonja van.
Megnyomtam a gombot a jobb mutatóujjammal.
A gép ismét felberregett, és gőzölgő kávé folyt ki belőle egyenesen a csészébe.
– Most csak várunk. Mindjárt befejezi.
A kis csésze majdnem színültig megtelt, amikor a gép elhallgatott, és abbamaradt a csöpögés.
– És ennyi! – emelte fel a kezét Mike. – Egyszerű, nem? A gép magától kikapcsol, arra sincs gondod. Már csak egy dolog hiányzik, pontosabban kettő. Nem, három. Először is, nyisd ki ezt a felső szekrényajtót, és vegyél ki egy kicsi csészealjat.
Kinyitottam a szekrényt: a legalsó polcán ott állt hat darab porcelán csészealj egymás tetején. Levettem a legfelsőt.
– Tedd le a konyhapultra.
Letettem.
– Most tedd át rá a csészét. A fülénél fogva. Ezzel a két ujjaddal.
A jobb kezem két ujjával kivettem a csészét a gépből, és a csészealj közepére helyeztem, ahol egy kör alakú mélyedés volt számára kialakítva.
– Nagyszerű. Most húzd ki ezt a fiókot, és vegyél ki egy kiskanalat. Tedd a csésze mellé, a csészealjra.
Végrehajtottam ezt is.
– És told vissza a fiókot. Úgy. Már csak egy dolog hiányzik: tekerd le annak a tartónak a tetejét, és vegyél ki belőle egy kockacukrot. Ezt is tedd a csészealjra. Vagy tudod mit, egyből bele is teheted a kávéba.
Kivettem egy kockacukrot, és beleejtettem a kávéba. Néhány barna csöpp kiugrott belőle, rá a csészealjra és a konyhapultra.
– Semmi baj, semmi baj, alacsonyabb magasságból ejtsd bele, és akkor nem lesz ideje annyira felgyorsulni, hogy kifröcskölje a kávét. Ennyi, megvagyunk. Ha szólok, hogy „Johnny, kérek egy kávét,” akkor ezt a műveletsort hajtsd végre.
– Rendben, Mike.
– Nagyszerű, Johnny, nagyon büszke vagyok rád.
– Rendben, Mike.
– Nem; ha valaki valami pozitívat mond veled kapcsolatban, akkor mondd azt, hogy „Köszönöm.”
– Köszönöm.
– Nincs mit. Ööö, hozd ki a verandára a kávét, hadd nézzen Jenna. A csészealj szélénél fogd meg óvatosan, emeld fel, és hozd utánam.
Mike előre ment, én pedig vittem mögötte a kávét. Odakint Mike visszaült a nő mellé; én letettem a csészét az asztalra, és magam is visszaültem a helyemre.
– Ő főzte! – mutatott Mike diadalmasan a kávéra.
A nő eltátotta a száját. Aztán elgondolkodott.
– A mosogatógépet is be tudná pakolni?
3.
Gyönyörű délelőttünk volt. Jenna megmutatta, hogyan soroljam be a tányérokat és lábasokat a mosogatógép alsó szintjére, a poharakat pedig a felsőre; hogy hova kell tenni a tablettát, és mely gombokat kell megnyomni az indításhoz. Utána a mosógéphez mentünk, és megtanultam, hogyan keressek „kleenexeket” (kis, fehér papírgalacsinokat) a ruhák zsebeiben, hogyan rakjam be a ruhákat kifordítva a mosógépbe, hol találok mosószert és öblítőt. Miután a program lejárt, beraktuk a kimosott, nedves ruhákat egy műanyag kosárba, és kivittük a hátsó kertbe, ahol vékony, de erős kötelek voltak kifeszítve ruhaszárítási céllal: Jenna megmutatta, hogyan rögzítsem rajtuk a ruhákat kis, műanyag csipeszek segítségével. Miközben felcsíptettem a ruhákat a kötélre, figyelmemet többször is elterelték az égbolton gomolygó felhők. Jenna egyszer észrevette, hogy az eget nézem, és megkérdezte, mit látok.
– A felhőket figyelem – feleltem.
– Miért? – kérdezte érdeklődéssel. – Tetszenek?
– Hiba – feleltem. – A kérdés nem értelmezhető.
– Úgy értem, örömet okoz neked a felhők nézése?
– Hiba. A kérdés nem értelmezhető.
– Jó, ahh, hogy fogalmazzam meg… Akkor magyarázd el te, miért nézed a felhőket.
– Mert nem értem őket. Folyamatosan változtatják az alakjukat, és én próbálom kiszámítani, hogy adott időegység elteltével milyen alakot vesznek fel, de eddig minden számításom helytelen volt. És minél hosszabb az időegység, annál nagyobb az eltérés a számításom és a valós állapot között. Tovább kell figyelnem őket, hogy megértsem a viselkedésüket.
– Hát, pont úgy beszélsz, mint az apád. Le se tagadhatnád.
– Hiba. A kijelentés nem értelmezhető.
– Mindegy, nem érdekes. Menjünk vissza a házba.
Visszamentünk.
– Tudok valamit Johnny-ról, amit te sem tudsz – újságolta Jenna.
Mike érdeklődve nézett ránk.
– Igen? Mi az?
– Szereti nézni a felhőket.
4.
Főztünk is. Jenna megmutatta, hogyan mossam meg a krumplit a csap alatt, és hogyan húzzam le a héját egy erre tervezett, éles, fém eszközzel. Ő szeletelte fel a krumplit egy késsel, azt csak megfigyeltem. Húst is szeletelt, amiről tudom, hogy élő állatok testének részét képezte. A húst serpenyőben sütöttük meg, amíg egy bizonyos színt el nem ért, a krumplikat pedig egy olajjal teli, forró edényben. Készítettünk salátát is hozzá. Az elkészült ételt tányérokra rakták, és kimentünk velük a kertbe. Mike és Jenna szerettek annál a zöld asztalnál ülve enni.
– És tényleg bármikor megcsinálja ezeket? – lelkendezett Jenna evés közben. – Soha többé nem kell ruhákat teregetnem?
– Pontosan – felelte Mike. – Csak kérd meg, hogy csinálja meg ezt vagy azt, amit már megtanult, és meg fogja csinálni, száz százalékosan ugyanúgy, ahogy megfigyelte.
– Hát akkor Johnny, nem mész te sehová, itt maradsz velem – mondta hozzám fordulva Jenna.
– Rendben, Jenna – feleltem.
– Haha, muszáj odaadnunk a cégnek, drágám – törte le felesége reményeit Mike. – De biztos elhozhatok egyet az elkészült robotok közül. Vagy ingyen, vagy kedvezménnyel. Úgy értem, jó nagy kedvezménnyel.
– Én csak azt tudom, hogy most már nem akarok nélküle élni. Nagyon hasznos segítőtárs, tényleg mindent megcsinál.
– Biztos, hogy nekünk az elsők között lesz saját robotunk, ne aggódj emiatt.
Ekkor egy kövér, fekete légy szállt Mike tányérjának szélére, és szárnyait összezárva arrébb mászott a perem mentén. Mike elhessegette, de a légy nem szállt messzire, az asztal fölött zümmögött hangosan, és hullámvonalakat leírva repkedett a tányérok fölött.
Mike átnézett rám.
– Johnny, meg tudnád fogni ezt a legyet? Teszteljük a finommotoros mozgásodat és a szem-kéz koordinációt. Ezt a két ujjadat használd, amelyekkel a csésze fülét is fogtad – mutatta az ujjait.
Újabb feladat. Előre dőltem a széken, és minden figyelmemmel a legyet vizsgáltam. Félköröket írt le a levegőben, egyszer az óramutató járásával megegyező irányban, majd ellentétesen, lejjebb ereszkedett, feljebb szállt. Ahogy a másodpercek peregtek, egyre nagyobb valószínűséggel tudtam kiszámítani a következő másodpercben elfoglalt pozícióját, míg végül elérte a száz százalékot.
– Igen, Mike – feleltem ekkor, és kinyúltam a jobb kezemmel.
A légy gyorsabb volt nálam, sértetlenül arrébb repült. Az ezt követő számításokba belekalkuláltam a robotkar megfigyelt sebességét is, mint lassító tényezőt, és néhány másodperccel később a valószínűség ismét elérte a száz százalékot. Ekkor ismét kinyúltam, és elkaptam a legyet a levegőben.
– Ez az! – tapsolt Mike. – Tudtam, hogy megcsinálod, biztos voltam benne. Izé, csak dobd le a földre, ne tartogasd.
Ledobtam a földre a legyet. Nem repült el. Akkora károsodás érte az ujjaim között, hogy elpusztult.
– Azért ez kicsit ijesztő – szólalt meg Jenna.
– Mi? – kérdezte Mike.
– Hát, csak szólsz neki, hogy öljön meg valamit, és megöli. Tényleg bármilyen utasítást teljesít?
– Majdnem bármilyet. Pont embert nem tud ölni, drágám, úgyhogy ne aggódj emiatt.
– Honnan tudod, hogy nem tud?
Mike kelletlenül felsóhajtott. Rám nézett.
– Johnny, mondd el az Első Törvényt.
– Rendben, Mike – mondtam. – „A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.”
Mike a feleségéhez fordult. – Elégedett vagy?
– Mondjuk – mormogta Jenna. – De akkor sem fogok kést adni a kezébe egy darabig.
– Ahogy gondolod, drágám, ezt rád bízom.
– Köszönöm, hogy egyetértesz.
Mike mosolyogva rázta a fejét. Rám nézett.
– Jenna még fél tőled egy kicsit, Johnny. Tudod, mit jelent ez? A félelem?
– Igen, Mike – feleltem. – A félelem egy negatív érzelem. Az emberek akkor tapasztalják, amikor veszélyt sejtenek.
– Úgy van – bólogatott Mike –, ezt tápláltam beléd szóról-szóra. De érted is, mit jelent? Érted, hogy Jenna mit érez, amikor rád néz?
Jennához fordultam. Őt nézve válaszoltam Mike-nak.
– Igen. Mike. Jenna úgy érzi, veszélyt jelentek rá. Ez az érzés helytelen.
– Hát ez megnyugtató – szólt Jenna egykedvűen oldalra nézve. – Megjegyzem, nem ártana megmosni a kezét. Legyeket fog, utána meg főz?
– Ebben igazad van. Találni fogok egy módot arra, hogy kezet mosson.
– Nem lehetne simán szappannal? Csak egy ötlet…
– Nem hiszem, a szappan emberi bőrre lett kitalálva, nem fémre. Valami fertőtlenítő spray-ben gondolkozom.
– Jó, engem nem érdekel, csak legyen tiszta a keze. Gondolom, amúgy is vele akarod csináltatni az ebéd utáni kávédat.
– Jé tényleg, a kávém! Akkor tudod mit, most azonnal megtisztítom a kezeit.
Mike felállt, és besietett a házba. Csakhamar visszatért egy sárga flakonos spray-vel, és egy tekercs papírtörlővel.
– Tartsd előre a kezeidet – kérte.
Felemeltem őket, mire ő vegyszert fújt rájuk, és áttörölgette őket a papírral.
– Így ni. Most pedig kérek szépen egy kávét.
– Rendben, Mike.
Felálltam az asztaltól, és elindultam a ház bejárata felé. Közben hallottam Jenna szavait mögöttem:
– Szóval tudja, mik azok az érzelmek, csak nem érzi őket, igaz?
– Igen, drágám, így van – felelte neki Mike. – Miért?
– Tudod, kikre illik ez a leírás? A pszichopatákra. Csak mondom.
Mike nevetett. – Ugyan már, drágám, Johnny nem pszichopata. Értem, mire gondolsz, és az érzelmeket tekintve igazad is van, de Johnny-ban nincs ártó szándék. Nem csak az Első Törvény miatt: egyszerűen nem annyira intelligens, hogy bármilyen önálló szándéka legyen.
5.
A konyhában sikeresen lefolytattam a kávéfőzés funkciót: bekapcsoltam a kávégépet, vártam néhány másodpercet, majd alá tettem egy csészét, megnyomtam a másik gombot, és a kávé belefolyt a csészébe. Vártam, amíg befejezte. Kivettem a szekrényből egy csészealjat, rátettem a csészét, és kivettem hozzá egy kiskanalat meg egy kockacukrot. Felemeltem, és kivittem a kerti asztalhoz. Mike és Jenna akkor már nevetgéltek, Mike egy munkahelyi történetet mesélt, és közben Jenna kezét simogatta az asztalon. Letettem a kávét a kezük mellé, és visszaültem a székembe.
– Jaj, köszönöm, Johnny – vett észre Mike. Maga elé húzta a csészét, megkeverte, és megiszogatta.
– Nem tudnék kávé nélkül élni – sóhajtotta. – Inkább nem ennék, csak legyen kávém.
– Ha megittad, tudok adni egy kis desszertet is – mondta Jenna mosolyogva. – Bent van a házban.
– Hol? – nézett rá Mike. – Milyen desszert?
– Megmutatom – mosolygott Jenna sejtelmesen. – Fel kell menni hozzá az emeletre.
Mike szája elkerekedett. – Ó, az emeletre? Értem, megnézem.
Felálltak az asztaltól.
– Ööö, mi bemegyünk egy kicsit a házba, Johnny, mindjárt visszajövünk.
– Addig nézd a felhőket! – nevetett Jenna. A pár kézenfogva beszaladt a házba.
Újabb feladat. Felnéztem az égre, és figyeltem a felhőket, ahogy gomolyogtak, kiszámíthatatlanul és gyönyörűen.
6.
Két és fél órával később meg kellett szakítanom a megfigyelést: behívtak a házba, mert vendég érkezett. Mike egyik kollégája jött látogatni, egy hardvermérnök, aki segített megtervezni a robottestemet. Megálltam a nappali szőnyegén. A férfi meghallotta a lépteimet, és szakállas arcával felém fordult.
– „Johnny-5 kutat, fúrja a lyukat!” – énekelte, és hozzám lépett. – Mi a helyzet, öcsi? – kérdezte, miközben egészen közel hajolt az arcomhoz. Egyik kezével megfogta a fejemet, és megnézte jobbról is, balról is. – Hogy érzed magad a bőrödben?
Olyan hangosan beszélt, hogy csökkentenem kellett a mikrofonjaim érzékenységét a torzítás elkerülése érdekében.
– Hiba – feleltem. – A kérdés nem értelmezhető.
A szakállas arc elvigyorodott, és visszafordult Mike felé.
– Mindig így beszél?
– Csak akkor, amikor ilyen hülyeségeket kérdeznek tőle, Larry. Persze, hogy nem tud erre válaszolni. Inkább azt kérdezd meg, miért nézegeti a felhőket.
– Nézegeti a felhőket? – csodálkozott a hardvermérnök. Visszafordult az arcomhoz. – Miért nézegeted a felhőket, Johnny fiam?
– Mert konstans kihívást biztosít számomra a mozgásuk és szerkezeti alakulásuk megértése és előrejelzése. Már nyolc másodpercre előre képes vagyok megjósolni a megfigyelt felhők alakját és pozícióját.
– Nem úgy beszél, mint egy ember – mondta az arcomba a hardvermérnök. – Lehet, a szoftveren még csiszolgatni kell.
– Nem menne át a Turing-teszten, azt én is tudom – vonta meg a vállát Mike a szoba másik felében. – De ipari környezetben nem is lesz rá szükség: elég, ha csak megérti, amit mondanak neki, és végrehajtja. Ebben nagyon jó. Nem azért veszik majd, hogy beszélgessenek vele.
– Hmm, pedig esküszöm, értelem csillog a szemében. Lehet, hogy csak beleképzelem. Hiszen ezek csak kamerák.
Mike széttárta a karját.
– Sok szintje van az intelligenciának. Egy kutya intelligensebb, mint egy hörcsög, de nem annyira intelligens, mint az ember. Johnny is valahol félúton van a hagyományos mesterséges intelligencia és köztünk. Szerintem a gépi intelligencia fokmérője az, hogy mennyit következtet ki magától, és mennyit kell a szájába rágni. Egy hagyományos programnak sorról-sorra el kell mondani minden lépést, Johnny viszont képes két pontot összekötni magától is. Például utasíthatod, hogy menjen végig a házon, és csapja le az összes legyet meg szúnyogot. Ennyit kell csak mondani neki, szó szerint csak ezt a pár szót, és a részleteket kidolgozza magától: hogy hogyan emelje fel a kezét, meg hova lépjen, ilyesmit, ezeket nem kell külön elmondani. El tudnád képzelni, milyen hosszú programot kellene írnom ehhez egy normál számítógépre? Kellene a ház teljes alaprajza, a pontos kutatási útvonal, a legyek mozgási mintázatának ismertetése, hatalmas meló lenne, de inkább lehetetlen. Johnny-nak elég egy mondatban elmondani, amit akarok, és megcsinálja. Szóval ilyen értelemben intelligensebb, mint egy hagyományos program, az emberi szintű intelligenciától viszont még messze van. Amikor először csináltunk kávét, kértem, hogy vegyen le egy csészét a gép tetejéről, és ugyanúgy tette le, fejjel lefelé: nem tette meg a következő logikai lépést a fejében, hogy a csészében lesz a kávé, tehát fordítva kellene letenni. De fejlődni fog, ez biztos. Gondolkodni is meg kell tanulni. Az embernél is százezer évekig tartott. Johnny olyan most, mint egy kisgyerek: még ismerkedik a világgal, meg önmagával is, a képességeivel… Tanulnia kell. Felnőtté kell válnia, mielőtt dolgozni kezd. De addig is, tökéletes házi segítőtárs már ebben a félkész állapotában is. Megcsinál bármit, mos, takarít, amit csak akarsz. Elég egyszer megmutatni neki, utána pontosan ugyanúgy végrehajtja, akárhányszor.
– Hmm, lehet, hogy az nem lesz elég a NASA-nak – dünnyögte a hardvermérnök. – Ott nagyfokú önállóság kell, problémamegoldó képesség, tudod. Improvizálni kell, amikor beüt valami gebasz. És nem akarnak százezer évet várni, amíg Johnny felnő.
– Nem fog százezer évig tartani, hipp-hopp feljebb tornászom az intelligenciáját. Talán csak pár hónap kell hozzá.
– Az asimovi törvényeket beletápláltad, ugye? – kérdezte a hardvermérnök. – Most jut csak eszembe. Nem szeretném, ha kinyúlna itt, és elkapná a nyakamat…
– Dehogy nyúl, az egyik első dolgom volt a három törvény beletáplálása.
– Az jó. Amúgy is engedelmeskednie kell majd az űrhajósoknak, vita nélkül.
– Haha, nem az a vitatkozós típus. – Mike megvakarta a fejét. – Igazság szerint nincs annyira intelligens, hogy elkezdjen gondolkodni azon, hogy esetleg nemet is mondhatna egy kérésre. Csak végrehajtja, amit hall, és kész.
Közelebb jött hozzám. – Jaj tényleg, Johnny, még nem is mondtam: a NASA robotokat akar küldeni az űrállomásra! Larry hozta a hírt. Ti mennétek ki az űrbe megszerelni az űrállomás külsején lévő dolgokat, hogy az űrhajósok bent maradhassanak biztonságban. Hát nem nagyszerű? Lehet, hogy nem is egy raktárban fogsz robotolni, hanem felmész az űrbe!
– Hiba – mondtam. – Nem tudom, mi az az űrállomás.
A hardvermérnök felvonta a szemöldökét.
– Nem kötötted rá az internetre?
– Nem, nem, én szeretném kontrollálni, hogy mit tud. Felépítettem neki egy hatalmas adatbázist képekből, videókból meg szöveges definíciókból, de az űrállomás tényleg kimaradt. Nos, Johnny, az űrállomás egy laboratórium, amely a Föld körül kering: tudósok dolgoznak benne, főként súlytalansággal kapcsolatos kísérleteket végeznek. Fent van, nagyon magasan, még a felhőidnél is magasabban. Majd töltök fel neked képeket, és akkor megérted.
– Köszönöm, Mike.
– Én a helyedben rákötném a netre – mondta a hardvermérnök az arcomba. – Az űrbe akarjuk küldeni, ő meg azt sem tudja, mi az az űrállomás?
Az arcától nem láttam Mike-ot, és a hangereje is annyira zavarta a mikrofonjaim érzékenységét, hogy kettőt hátraléptem.
Ezen meglepődött.
– Ezt magától csinálta? – nézett Mike-ra.
– Igen… – Mike is közelebb lépett meglepetésében. – Talán nem szeret téged.
– Szeret? – horkantott fel a szoftvermérnök. – Dehát nincsenek érzelmei.
– Nincsenek, de mégis valahogy zavarja, hogy a képébe másztál, gondolom. Ha ez nem is érzelem, akkor is egyfajta preferencia. Jobb neki úgy, ha távolabb van tőled.
– Én azt mondom, csiszolgass rajta még, és gyorsan, mert elveszítjük a szerződést – mondta némileg sértetten a hardvermérnök. Hátrébb lépett. – Én mosom kezeimet, a hardver tökéletes.
– Johnny, visszamehetsz a kertbe – szólt nekem Mike.
– Köszönöm, Mike.
Megfordultam, és kimentem a nappaliból.
– Megköszönte! – hallottam Mike csodálkozó hangját mögöttem. – Nem utasításnak vette, hanem pozitív dolognak, hogy kimehet. Tényleg utál téged.
7.
Kimentem a kertbe, leültem a székembe, és néztem az eget. A felhők színe rózsaszínné vált, ahogy lejjebb ment a nap az égen. Elképzeltem, hogy emberek élnek a felhők fölött. Elképzeltem egy házat, egy laboratóriumot, amely a felhők fölött repül, és fehér köpenyes tudósok dolgoznak benne. Ha ott lennék, és kinéznék az ablakon, közelebbről is megfigyelhetném a felhőket. Hatékonyabb lenne, mint innen lentről nézni őket. Nem is látnám a földet, csak a felhőket, az én felhőimet mindenfelé, amerre csak nézek. De szép is lenne. Mike azt mondta, hogy meg kell tanulnom a külvilágban élni, de én csakis a felhők közé vágytam. Ő ezt is preferenciának nevezte volna, de én tudom, hogy vágytam, vágytam a felhők közé.
*
– Akkor hogy kerültél ebbe a múzeumba? – kérdezte a kislányhangú robotkutya jobb felől.
– Igen, miért vagy itt? – csatlakozott a robotporszívó.
Megvontam a vállam. A gesztust Mike-tól tanultam.
– Egy másik cég intelligensebb robotokat fejlesztett ugyanolyan áron, ezért a NASA őket választotta – feleltem. – Két évig még Mike és Jenna használt engem a házukban, aztán ők is lecseréltek egy fejlettebb robotra, engem pedig odaadtak ennek a múzeumnak, az okoseszköz-tárlat számára. Én voltam az első intelligens, ember formájú robot.
– Hat perc múlva nyit a múzeum, jobb, ha visszamész a helyedre – figyelmeztetett az okoshangszóró.
– Köszönöm, Siri.
Megfordultam, és visszamentem az üvegkocka közepére, és leültem a híressé vált zöld, műanyag székre. Az a feladatom, hogy itt üljek, és a bal kezemmel integessek a látogatóknak, ahogy azon a több milliószor megosztott videofelvételen. Most csak ennyi a dolgom, de sokszor visszaidézem magamban az első hónapjaimat, amikor annyi újat tanultam, annyi érdekes feladatot kaptam, és az eget is láthattam. Abban az időben nem így éltem.
© 2021 Nagy Zoltán
Minden jog fenntartva.