S. Varga Zoltán

A boldogság eszköze (18+)

Do you see the light?
You can always call my name and I’ll be there
/Snap!/

01_01

– Megérkezett az úticéljához – szólt a női hang az utastérben. Ezzel egyidőben az index kattogni kezdett, és a robottaxi oldalra mozdult, lehúzódott az út szélére, majd megállt egy ház bejárata előtt. Az ajtón a 920-as szám állt, tényleg megérkeztem. Az utastérben kigyulladt a fény: a négy, egymás felé fordított ülésen csak én ültem meg a két üveg borom. Hónom alá vettem őket, és kikászálódtam a kocsiból a hűvös éjszakába. Becsaptam az ajtót. A robottaxi zümmögve megindult, és rövidesen csak piros hátsó lámpáit láttam távolodni az üres kertvárosi úton.

Egyedül maradtam a sötét utcán, de a fák lombjai alatt, a házakban mindenhol égett a fény, valahonnan zene is szólt. Az emberek otthon voltak, vacsoráztak, meséltek a napjukról a párjuknak, beszélgettek a gyerekeikkel. Nagyot lélegeztem a hűvös esti levegőből. Lehet, hogy tényleg új fordulatot vesz az életem ezután a találkozó után. Rá is férne: az én életemen csakis javítani lehet. Na indulás.

A gondosan nyírt pázsitot kettéosztó járdán keresztül közelítettem meg a bejárati ajtót. Odaérve a jobb karom ölelésébe szorítottam a két üveg bort, a balt pedig felemeltem, és az ezüst 920-as szám alatt megkopogtattam az ajtót.

Hamarosan kinyílt: egy mosolygó, barna hajú lány nyitotta ki.

– Helló! – mondta vidáman.

Úgy meglepődtem, hogy az egyik bor kicsúszott a karom alól, de a lány villámgyorsan lehajolt és elkapta, méghozzá a nyakánál fogva. Kiegyenesedett, és mosolyogva tartotta elém az üveget.

– A nevem Adriana – mondta. – Steve megkért, hogy én nyissak ajtót, hogy jól meglepődj. Úgy látom, sikerült.

– Az biztos – hebegtem, magamra erőltetve egy mosolyt. Elvettem tőle a bort. – Peter vagyok, de akkor ezt már tudod.

– Igen. Gyere be!

Játékosan félreugrált az ajtóból, hogy beférjek. Utána becsukta az ajtót.

– Peter! – kiáltotta Steve a ház belsejéből. Döngő léptekkel közeledett a lámpafényben, zoknis lábbal, melegítőnadrágban, pólóban és szakállas képpel, ahogy sok-sok éve ismertem. A kezét nyújtotta, de én még mindig a két üveg borral szerencsétlenkedtem.

– Vedd már el ezeket, mielőtt leejtem őket – kértem. Ő átvette tőlem a két üveget, a bal karja alá szorította őket, és ismét kinyújtotta a jobb kezét, amit végre készségesen meg is szorítottam.

– Helló – mosolyogtam. – Hoztam ezeket a vacsorához, bár gondolom, Adriana nem iszik.

Steve felnevetett. – Nem, Adriana nem iszik. Gyere be. Vedd le a cipődet.

– Igen, máris…

Kibújtam a cipőmből, a falhoz simulva, hogy Adriana közben el tudjon surranni mellettem. Felvillant meztelen talpa, ahogy elsietett a padlószőnyegen. Én zoknis lábbal követtem Steve-et a kivilágított étkezőbe.

A kör alakú asztalon három tányér várt minket evőeszközökkel. Adriana kijött a konyhából egy nagy darab, gőzölgő marhasültet cipelve. Most megfigyelhettem karcsú alakját és fehér miniruháját, amely meztelenül hagyta a lábát, combtól a lábujjaiig. Letette az illatozó sültet az asztal közepére, majd Steve mellé lépett. Úgy néztek ki, mint apa és lánya: Adriana nem tűnt többnek húsz vagy huszonkét évesnél.

– Ez nem semmi, ez igazi marha? – néztem a sültre. – Nem kellett volna ennyit költened erre a vacsorára, Steve.

A nagy darab férfi legyintett.

– Úgy voltam vele, hogy ennyit megérdemelsz, ember. Régen találkoztunk már. Hogy vagy mostanában?

– Hát tudod, eltengődöm. De ez állat jól néz ki, jó fűszeres illata van.

– Kettesben főztük, romantikusan, ugye, szívem? – karolta át Steve a lányt.

– Igen, együtt főzni jó – bólogatott Adriana.

– Adriana fejből tud rengeteg receptet, mármint több ezret: nem kell a YouTube-on keresgélnem, csak simán mondja, mit kell csinálni, fantasztikus. Ugye, szívem?

– Igen – felelte a lány, és könnyű puszit váltottak. Lábujjhegyre kellett állnia hozzá a méretkülönbségük miatt.

– Hozom a köretet – mondta utána Adriana, és visszalibbent a konyhába. Steve-re néztem.

– Gyönyörű – suttogtam.

Steve kihúzta magát, és büszkén bólogatott.

01_02

Adriana két tállal tért vissza, az egyiken répakarikák gőzölögtek, a másikon fehér karfioldarabok. Letette azokat is az asztalra.

– Üljünk le – mondta Steve. – Érezd magad otthon nálunk.

– Köszönöm – mondtam. – Jó újra itt lenni.

Helyet foglaltunk a kör alakú asztalnál, de az ifjú pár egymáshoz közelebb ült, mint hozzám.

– Remélem, éhes vagy – mondta Steve. – Ott a kés, vágjál magadnak húst, és ne szégyenlősködj!

– Ne félts te engem – ráztam a fejem, miközben felvettem a kést. – Régóta vágyom rendes ételre, a válás óta csak pizzákat rendelek, meg melegített szemétkajákon élek.

– Akkor tehát hiányzik Karen főztje – vigyorgott Steve. – Ha más nem is!

– Hát más nem – értettem egyet.

Nagy elánnal fűrészeltem a húst, majd a villám segítségével átemeltem a tányéromra egy vastag szeletet a gőzölgő, rózsaszín belsejű marhahúsból. Átadtam a kést Steve-nek, és mertem magamnak egy nagy kanállal a répából és a karfiolból is.

– Ez nagyon finom lesz, köszönöm, hogy főztetek nekem – bókoltam a párnak.

– Nagyon szívesen – mosolygott Adriana az üres tányérja fölött. – Remélem, örömet fog okozni.

– Az biztos. Bárcsak te is megtapasztalhatnád, milyen finom tud lenni egy igazi marhasült.

– Tudom – bólogatott a lány –, kíváncsi is vagyok, minden érdekel, ami az emberi lényeknek örömet okoz, de ezek egy részét sajnos sohasem fogom tudni megtapasztalni.

– Adriana csak töltőre teszi magát titokban, talán éjszakánként, de még sohase láttam – magyarázta Steve tele szájjal. – Nagyon szégyenlős.

– Erről nem kell tudnod! – feddte meg Steve-et a lány. – Szeretnék olyan valóságos lenni a számodra, amennyire csak lehetséges.

– És még csak nem is utasíthatom, hogy beszéljen magáról, mert nincs olyan törvény, ami engedelmességre kötelezné – folytatta Steve. – Pedig érdekelne, hogy mekkora a háttértárad, meg minden ilyesmi.

– Egyél inkább.

Steve kuncogott.

– Tényleg, milyen törvények vannak pontosan? – fordultam Adrianához. – Annyit tudok, hogy az Első törvény megtiltja, hogy embert ölj.

Adriana láthatóan megborzongott erre.

– Embert ölni, még a lehetőség gondolata is bánt. Filmet nézni is alig tudok.

Steve felnevetett.

– Kezdetben nem tudtunk együtt filmet nézni: Adrianát bántotta, ha emberek szenvednek a képernyőn. Sikerült megmagyaráznom neki, hogy azok színészek, és jól megfizetik őket azért, hogy úgy tegyenek, mintha meglőtték volna őket meg ilyesmi, és a forgatás után hazamennek a palotáikba bulizni. Most már tudunk együtt filmezni, de továbbra is érzem a feszültséget rajta, és rám is átragad, intenzívebb élmény így a filmnézés, elmondom neked. Jobban aggódsz a szereplőkért. A verekedős jeleneteknél meg szinte magadon érzed az ütéseket. De híreket nem engedek hallgatni neki. Azok igazi emberek, és Adrianát bántja, ha nem tud segíteni azokon, akik földrengésben vagy harcokban meghalnak, nem engedek neki híreket hallgatni. Én szoktam neki elmondani, ha történt valami jó dolog, például ha az egyik kedvenc színészünk Oscar-díjat kapott. Annak örül.

– Mert, hogy van pontosan az Első törvény? – néztem vissza a lányra.

– Első, azaz Életvédelmi törvény – idézte a lány. – A robotnak tilos kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.

– Igen, a második fele a fontos – vette vissza a szót Steve. – Még talán fontosabb is, mint az első. Ha valami veszélyes helyzetet tapasztal maga körül, akkor muszáj cselekednie, nem tehet ellene semmit. Meg én sem. Ha sétálunk az utcán, és mondjuk látunk egy gyereket, aki az úttest felé szalad, és az anyja beszélget és nem figyel, akkor Adriana oda fog rohanni, hogy megmentse. Muszáj neki.

– Muszáj – bólogatott Adriana is.

– Nem is szeretek vele utcán sétálni, mert a hajléktalanoknak is mindig pénzt ad. És ez még csak a kisebbik baj, még sírdogál is utána.

– Tudsz sírni? – kérdeztem a lánytól.

– Igen, az emberi érzelmek teljes skálájával rendelkezem – felelte.

– Mármint szimulálni tudod őket, vagy tényleg érzed mindet?

– Valódi érzelmeim vannak – mondta a lány. – Ezt nem nehéz megoldani, egy kutyának is valódi érzelmei vannak.

– Értem, ne haragudj, csak kíváncsi vagyok.

– Nem haragszom – mosolygott a lány. – Igazából élvezek magamról beszélni, ha nem túl személyes a kérdés.

– Sőt, néha egész sokat cseveg, de nem panaszkodom, én állítottam be így – csámcsogott Steve.

Felvettem egy darab karfiolt a villámmal, és elgondolkodva forgattam magam előtt.

– Elképzelhető, hogy az Első törvény miatt nem haragszol? – kérdeztem a lánytól. – Mert azzal is ártanál, ha haragudnál ránk. Úgy értem, érzelmi kárt okoznál. – Bekaptam a karfiolt.

– Ebben igazad van – bólintott Adriana. – Előfordul, hogy haragszom valamiért, de megtartom magamnak, hogy megőrizzem a jó hangulatot.

– A tökéletes nő! – mutatott rá Steve a villájával. – Egyszer nem emelte még fel a hangját nekem. Sohase veszekszik. Igaz, én is próbálok mindig nyugodt lenni, mert megérdemli. Kedves hozzám, ezért én is kedves vagyok hozzá. Ez ilyen egyszerű. Nicole sose tudta ezt felfogni.

– Minden kapcsolatban előfordulnak súrlódások – ingattam a fejem. – Ezeket ki kell mondani, meg kell beszélni, mert különben csak felhalmozódnak.

– Karen kimondta őket, és nézd, hová jutottál – vigyorgott Steve.

– Jó, ez igaz, ezt is lehet túlzásba vinni – ismertem be elpirulva. Vállat vontam. – Ha ti mindketten boldogok vagytok, akkor minden rendben. Ti tudjátok, mit akartok elmondani egymásnak.

– Jól megvagyunk – biztosított Steve. Megszorította a lány kezét. – Nagyon jól.

– Ez az Első törvény nagyon hasznos, bárcsak az emberekben is benne lenne – mondtam. – Kevesebbet kiabálnánk egymással. Sőt, egyáltalán nem bántanánk egymást. És mi is odarohannánk ahhoz a kisgyerekhez, hogy megmentsük. A legtöbb ember inkább elfordítja a fejét, ha valami bajt lát, hogy ne az ő problémája legyen. A földön fekvő ember mellett is elsétálnak, borzasztó.

– Persze, ezen a bolygón a robotok a legjobb emberek, ez teljesen egyértelmű – bizonygatta Steve. – Minden szempontból jobbak nálunk, a törvényeik miatt. És azt vettem észre magamon, hogy elkezdtem tanulni Adrianától. Minden élet fontos.

– Minden élet fontos – visszhangozta a lány.

– Hozzájuk képest mi tökéletlen lények vagyunk, nekünk csak morális iránytűnk van, ami vagy működik, vagy nem – vont vállat Steve.

– Jaja, leginkább nem – értettem egyet. – Sajnos. És mi a második törvény?

– Második, azaz Szabadság-törvény: A robotnak lehetnek egyéni motivációi, önálló cselekedetei – idézte Adriana.

– Ennyi? – lepődtem meg.

– Igen, de ez a második törvény, szóval nem dönthet úgy, hogy embereket bánt, mert az az első helyen áll – magyarázta Steve. – Amúgy a robotlobbi miatt tették be ezt. Eredetileg pont az ellentéte volt, azt mondta ki, hogy a robotnak mindenben engedelmeskednie kell az emberi lények utasításainak, de a robotjogi aktivisták tiltakoztak ez ellen, mondván, hogy ez rabszolgát csinál a robotokból, ezért ma már nem kötelesek engedelmeskedni nekünk. Mármint ez csak az androidokra vonatkozik: az ipari meg kajafutár meg ilyesmi robotoknak továbbra is kötelességük parancsokat végrehajtani. Csak úgy gondolták, hogy az androidok ennél többet érdemelnek. Mert ők intelligensebbek. És igazuk is van – szorította meg Adriana kezét. – Szabad ember vagy, drágám.

– Tudom, kedvesem, de jól érzem magam veled, nem megyek sehová.

Steve mosolygott, és visszanézett rám.

– Ettől valóságosabb a kapcsolat – magyarázta. – Egy igazi nőt sem kényszeríthetsz, hogy maradjon, ha nem akar. Így neked is dolgoznod kell a kapcsolaton, mint igazából.

– Értem, tényleg jó ötlet. De amúgy mi történne, ha Adriana úgy döntene, hogy elhagy téged?

– Akkor nem kellene tovább fizetnem – vont vállat Steve. – A cég abbahagyná a pénz vonogatását a számlámról, és Adrianát kiadnák egy másik pasinak.

– De előtte törölnék a memóriámat, és kapnék másik arcot és nevet is – tette hozzá Adriana.

– Elfelejtenél engem – mondta neki Steve.

– Sosem akarnálak elfelejteni, kedvesem – mondta Adriana, és összedugták arcukat egy csókra.

– Jól van már, mások is vannak itt – tiltakoztam a jelenet ellen.

Kuncogva szétváltak.

– Van harmadik törvény is? – kérdeztem, villámra szúrva egy darab húst.

– Persze, még negyedik is – felelte Steve.

– Harmadik, azaz Ragaszkodás-törvény – szavalta Adriana. – A robotnak törekednie kell a jó párkapcsolat fenntartására a tulajdonosával.

– Á, itt van a kutya elásva – mutattam Steve-re a villámmal.

– Nem-nem, ez csak a harmadik törvény, ne felejtsd el: bármikor úgy dönthet, hogy nem akar velem maradni – javított ki Steve. – És a robotlobbi kivetette a törvényből azt is, hogy a robotnak szeretnie kell a tulajdonosát: eredetileg ez is benne volt. Most már csak „törekednie kell a jó kapcsolat fenntartására”, ami jelenthet akármit is. De Adriana szeret engem. Igaz, szívem?

– Igen, kedvesem – felelte melegen a lány.

– És én nagyon hálás vagyok neki ezért.

– Ez így tényleg olyan, mint egy igazi párkapcsolat – hümmögtem. – Mindenki azt csinál, amit akar.

– Igen, ez a koncepció.

– És mi a negyedik törvény?

– Hogy köteles a saját védelméről gondoskodni. De ez csak a legalsóbb szintű törvény, szóval simán feláldozná az életét egy idegenért is, de ez van.

– Azért próbálok vigyázni magamra – tette hozzá Adriana. – Tudom, hogy sokba kerülök.

– Amúgy nem is – rázta a fejét Steve. – Csak annyi, mint mondjuk autót lízingelni. Tudják, hogy jó esetben évtizedekig együtt fogunk élni, ezért a havidíj nem sok. Csak a teljes ára lenne sok, de így eloszlik.

– Nem is rád gondoltam, kedvesem, hanem a cégre – mondta neki Adriana. – Nekik kerülök sokba.

– Ja, bocsi – kuncogott Steve. – Mindegy, a lényeg az, hogy te is simán megengedhetsz magadnak egyet – mondta nekem.

– Főleg, hogy alig költök kajára, mi? – vigyorogtam. – Igen, tudom, de még gondolkozom rajta.

– Ráadásul ő sem eszik! Tiszta haszon!

Nevettünk.

– Csak akartam, hogy lásd, milyen egy androiddal együtt élni – mondta Steve. – Remélem, sikerült meggyőznünk.

A fejemet vakartam. – Hát, most nem tudom, mit csináljak, mert Adriana tényleg gyönyörű és nagyon aranyos, de én szeretem az igazi nőket is, az az én bajom.

– Köszönöm szépen – bólintott Adriana szemérmesen.

– És nem csak szép, de félelmetesen okos is! – tódította Steve. – Bármit kérdezel tőle, azonnal mondja a választ. Pedig nincs is rákötve az internetre. Ugye, szívem?

– Igen, kedvesem – felelte Adriana.

– Na, legalább ennyit tudok rólad.

A lány kuncogott.

– Ne akarj igazi nőt, Peter, azok nagyon problémásak – folytatta Steve. – Egy android minden tekintetben jobb. Ki kell mondanunk: az androidok megjelenésével az igazi nők elvesztették a versenyképességüket. Egy android sohasem veszekszik veled, nem cseszeget, nem gúnyolódik, nem hisztizik, nincs nála érzelmi zsarolás, nem oktat ki, nem mondja meg, hogyan rakd a kurva tejes dobozt a hűtőbe, nem ébreszt benned bűntudatot állandóan, nem követelőzik, és nem kényszerít olyasmire, amihez nincs kedved. Egyszerűen csak szeret. Ilyen egyszerű. Adriana körül nem kell tojáshéjakon lépkednem, azt csinálok, amit akarok, akár sörözhetek a kanapén órákig, és ő csak megkérdezi néha, hogy kérek-e enni valamit. Imádom.

– De Steve, ez egy álomvilág, egy kapcsolat nem ilyen...

– Dehogynem ilyen. – Steve magukra mutatott. – Itt vagyunk a szemed előtt. Most már ilyet is lehet, szóval miért ne éljünk vele? Miért ne éljük az álmainkat, ha megtehetjük? Tudod, a férfiak mentális egészségéről soha senki nem beszél. Mindig a nők az áldozatok, és senki sem törődik azzal, hogy egy férfi is mennyit nyel, mennyit fojt magába élete folyamán. A nők már kivívták maguknak az egyenjogúságukat, most már ideje, hogy mi is lazítsunk egy kicsit!

– Sörrel a kezünkben! – emeltem fel az öklömet az ő felindultságát imitálva.

– Hát!

Röhögtünk.

– Igen, boldogabbnak tűnsz most, mint amikor legutóbb itt jártam – mondtam. – Akkor egész este némán ültél Nicole mellett. Csak néha morogtál valamit.

– Ja igen, emlékszem, épp egy veszekedés után voltunk. Nicole pánikolt, hogy vendég jön, és hogy néz ki a lakás, és mit főzzünk, és minden az én hibám volt – idézte fel Steve fejcsóválva. – Mindig minden az én hibám volt.

Adriana odanyúlt, és megcirógatta a férfi szakállas arcát. Ő hálásan nézett rá, és megfogta a kezét. Nehéz volt megindultság nélkül nézni a jelenetet. Megköszörültem a torkomat.

– Abszolút értem az érveidet, Steve, de egy igazi nő mégiscsak… egy igazi nő! – kötöttem az ebet a karóhoz. – Ne haragudj, Adriana.

– Nem haragszom, sőt élvezettel figyelem a vitátokat – mondta a lány az üres tányérja fölött. – Mindkettőtöknek igaza van.

Steve felém hajolt.

– Ha megfogod a kezét, meleg. Adriana is igazi nő.

– De ez akkor se normális, Steve, ne haragudj. Tudom, hogy a nők problémásak, én tudom csak igazán, de én Karen mellett se váltam nőgyűlölővé. Továbbra is szeretem őket, és vágyom egy nőre.

– Ez nem nőgyűlölet kérdése – felelte Steve. – Ezek tények. Adriana, komolyan mondom, minden szempontból jobb, mint Nicole volt, minden helyiségben jobb. A konyhában Michelin-csillagos szakácsnő, a nappaliban legjobb barát, akivel megbeszélheted a filmeket, amiket néztek, az utcán topmodell, akit mindenki megbámul, a hálószobában meg… hát, gondolhatod – kacsintott. – Ja és tök jól masszíroz. Nekem már sose lesz igazi nőm, ez biztos.

– Én még reménykedek – dacoltam az érv-áradattal szemben. – Még találhatok egy normális nőt, aki nem olyan, mint Karen volt. Olyanok is léteznek. Ne is mondj ilyet, hogy az igazi nők elvesztették a versenyképességüket, mert ez egyszerűen nem igaz.

Steve széttárta karjait.

– Ha ez megnyugtat, meg is fordíthatjuk a dolgot: a férfiak is elvesztették a versenyképességüket. Egy android-férfi nem vedel, nem hazudik, nem büdös, nem lusta, akár mindennap kitakarítja a házat, és főz is neked, mindig kedves hozzád, ajándékokat hoz, és mindig feláll neki. Na, jobb így?

– De hová jut ez a világ, ha az emberek androidokkal élnek, és nem egymással? Ki fog halni az emberiség!

– Dehogy fog kihalni – hessegette el Steve a lehetőséget. – Az ember mindig talált módot a túlélésre, még a jégkorszakok és világháborúk idején is. Ha egy nő babát akar, majd elmegy egy spermabankba, és egy katalógusból kiválaszt valami jóképű donort. És felneveli a babát az android-pasijával, aki nyilván tökéletes apa is lesz.

– Ez valahogy akkor sem helyénvaló – ingattam a fejem.

Steve vállat vont.

– Ez evolúció, Peter. Jobb, ha hozzászoksz. Ez csak van, és megy a maga útján. A lovaskocsikat is felváltották az autók, az autókat meg az önvezető autók, amiket részegen is használhatsz. Ezt nem lehet megállítani. Mai szemmel nézve furcsa, de mire odáig jutunk, teljesen normális lesz. Ha Karen egy android lett volna, akkor még mindig együtt lennétek, mert sohasem veszekedett volna veled.

– A problémáink attól még meglettek volna, csak nem mondtuk volna ki őket. De különböztünk volna ugyanúgy.

– Nem, mert vásárlás előtt úgy állítottad volna be a paramétereit, hogy passzoljon hozzád, hehe. Ilyen rizikó, hogy „nem illünk össze”, ilyen csak valódi nők esetében jöhet szóba. Egy android olyan lesz, amilyennek te akarod. És nem is kell randizni, ismerkedni vele hónapokig, hanem csak hazaviszed a szalonból. Hány évet akarsz rászánni arra, hogy találj egy „normális nőt”? Nem egyszerűbb csak venni egyet?

Adriana bólogatott a tányérja fölött.

Steve ránézett.

– Élvezed a műsort, szívem? – Megcirógatta a lány felkarját. – Te mit gondolsz erről?

– Én azt gondolom, hogy mindkettőtöknek igaza van – mondta Adriana. – Mi nem vagyunk igazi nők, mi eszközök vagyunk, amelyeket ti hoztatok létre azért, hogy boldoggá tegyétek magatokat velünk. A folyamat az első csontkésektől és kőbaltáktól kezdve automatikusan haladt az androidokig: bennünket is azért készítettetek, hogy könnyebbé tegyétek velünk az életeteket, és egyszersmind boldogabbá is. És tényleg megérdemlitek a pihenést. Nem csak ti, férfiak, hanem a nők is ugyanúgy. Ezért vagyunk mi, ez a funkciónk.

– Szóval lényegében velem értesz egyet – reménykedett Steve.

– Lényegében igen, szerelmem – mosolygott rá Adriana.

– Na ugye – fordult vissza hozzám Steve. – Én a helyedben már holnap rendelnék egy androidot. Nem szenvedtél már eleget a magánytól?

Adriana rám nézett erre.

– Te szenvedsz, Peter? Szenvedsz a magánytól?

Elpirultam. Kelletlenül megvontam a vállam.

– Igen, elég rossz egyedül élni az üres lakásban.

Adriana felpattant a székéből.

– Nem hagyhatom, hogy szenvedj. Hadd öleljelek át!

Zavartan Steve-re néztem. Az ő szeme is elkerekedett egy pillanatra.

– Számíthattam volna erre. Mekkora ökör vagyok, idehívok egy magányos pasit… De persze, átölelheted, szívem.

Adriana nem várt az engedélyre, ekkor már az én oldalamon volt. Kiléptem a székem mellől, hogy fogadjam őt, és a nyakamba borult. Alacsony testalkata miatt nem a nyakamnál volt a feje, hanem csak a vállamnál, de éreztem a szorítását és a teste melegét. Én is átöleltem.

– Bocs, Steve… – pillantottam a férfira Adriana feje fölött.

– Semmi baj – intett rezignáltan.

Adriana közben a hátamat cirógatta. Éreztem körmeit – műkörmeit – az ingemen keresztül.

– Mióta szenvedsz a magánytól, Peter? – kérdezte halkan.

– A válásom óta – feleltem. – Jó, egy darabig örültem, hogy szabad vagyok, a magány utána kezdődött.

– És mióta tart?

– Hát, októberben költöztem ki, karácsonykor már rossz volt.

– Hét hónapja szenvedsz? Te szegény! Egy ölelés ehhez nem elég!

Tolni kezdett engem az asztaltól a fal irányába. A székem felborult, nekem meg szednem kellett a lábamat, hogy ne essek hátra. El is kanyarodtunk egy kicsit, Adriana áttolt engem egy ajtónyíláson, megpördült, és becsukta az ajtót, rá is fordította a kulcsot. Oldalt mosdókagylót láttam tükörrel, és tusfürdő virágillatát éreztem, ebből jöttem rá, hogy az alsó fürdőszobába jutottunk.

Adriana visszafordult felém, és rám nehezedett, gyakorlatilag letepert a kőpadlóra. Leszorította a két kezem. Éreztem a hátam alatt a kád kilépőszőnyegének bolyhos peremét.

– Szeretnélek boldoggá tenni – lehelte a lány az arcomba.

– Adriana! – hallottam kívülről a kiáltást, majd Steve dörömbölni kezdett az ajtón. – Peter! Gyertek ki azonnal!

– Ne foglalkozz vele, ez most fontosabb – nézett a szemembe Adriana. Szemében izgalom csillogott.

– De Steve… – tiltakoztam. – Ő szeret téged! – Képtelen voltam megmoccanni, kihúzni a kezem a keze alól.

– Én is szeretem őt, de meg fogja érteni. Muszáj segítenem, ha valaki szenved.

– Feloldozlak az Első törvény alól – lihegtem. – Nem kell segítened.

– Te éppúgy nem tudod befolyásolni ezt, ahogy én – rázta barna fürtjeit Adriana. – Ne gondolkozz, csak érezd jól magad.

Felült rajtam, és két kézzel felhúzta magán a fehér miniruhát, áthúzta a fején, és a kőpadlóra dobta. Alatta teljesen meztelen volt.

– Adriana… – nyögtem. Súlyosabb volt, mint amilyennek látszott, mozdulni se bírtam alatta. Steve továbbra is dörömbölt az ajtón, de én csak a tökéletes női testet láttam magam fölött, és nem tehettem róla, a saját testem reagálni kezdett a látványra.

Adriana elmosolyodott, ahogy megérezte maga alatt a keménységet.

– Tudom, hogy tetszem neked – mondta. – Láttam, ahogy titokban néztél engem, de akkor még nem vettem észre a szomorúságot a szemedben. Kérlek ne ellenkezz, örömet akarok szerezni neked.

Felemelkedett rólam, csak annyira, hogy kigombolhassa a nadrágomat. Lehúzta rajtam a combomig.

– Te csak feküdj, majd én mozgok – mondta.

Megmarkolta merev hímtagomat, és lassan beleült. Eltátottam a számat az érzéstől: annyira valóságos volt minden szempontból, amennyire csak lehet. Adriana sóhajtott, majd rám borult, puha ajka az ajkamat kereste, és én mohón visszacsókoltam. Őt a törvényei irányították, engem pedig az ösztöneim, de mindketten tehetetlen bábok voltunk. Csók közben felengedte a karjaimat, hogy átölelhessem. A fejemben cikáztak a gondolatok, Steve, a barátságunk, hogy nekünk csak morális iránytűnk van, és az enyém most kiakadt.

01_03

A dörömbölés egy idő után megszűnt: Steve nyilván beletörődött a megváltoztathatatlanba. Adriana félig rajtam feküdt, és az arcomat cirógatta a műkörmeivel.

– Jobban érzed magad? – kérdezte.

– Persze – feleltem. – Csodálatos nő vagy, Adriana.

– Köszönöm szépen.

– Steve egy szerencsés ember.

– Te is lehetsz ugyanilyen szerencsés, Peter. A lehetőség előtted áll.

– Tudom, ezek után mindenképpen rendelek egy androidot. Egy olyan szépet, mint te.

– Megígéred?

– Igen.

Adriana felemelkedett, a füle mögé simította a haját, és a szemembe nézett.

– Tudom, hogy ennyitől még nem lettél boldog. De rajtad fogom tartani a szemem. És addig nem nyugszom meg, amíg teljesen el nem tűnik a szomorúság a szemedből. A személyes küldetésemmé teszem, hogy boldog legyél. Te jó ember vagy, Peter. Szereted a nőket.

Sóhajtottam.

– Adriana, még soha senki nem mondott nekem ilyen szépeket.

– Ezek nem csak szavak, Peter. Nem számít, mit gondol Steve, a tiéd leszek addig, amíg meg nem szűnik a szenvedésed. Van kapacitásom két férfit is boldoggá tenni, ha arra van szükség.

– Arra nem lesz szükség, rendelni fogok egy androidot, esküszöm – védekeztem. – Ti ketten éljetek boldogan. Nem is tudom, hogy fogok Steve szemébe nézni ezután. Gimnázium óta barátok vagyunk.

– Ne bánkódj emiatt, majd én beszélek vele.

– Jól van, de most jobb, ha hazamegyek.

– Rendben.

Lemászott rólam. Felvette a ruháját a földről, és magára öltötte. Megigazította a haját.

Ügyetlenül feltápászkodtam a kőpadlóról. Betűrtem az ingemet a nadrágomba, és becsatoltam az övemet.

– Mehetünk? – kérdeztem.

Bólogatott.

Az ajtóhoz léptem, és elfordítottam a kulcsot a zárban. Lenyomtam a kilincset, és lassan kitártam az ajtót.

Az étkezőben ragyogott a csillár, és a hideg marhahús ott hevert a tálon. De Steve eltűnt. Talán a hálószobában duzzogott, vagy elment egy bárba leinni magát.

– Majd én megkeresem Steve-et – mondta Adriana. – Te csak menj haza.

– Rendben.

A folyosóhoz mentem, ahol a cipőimet hagytam. Reccsenő térddel leguggoltam, és felvettem őket. Felegyenesedtem, és Adriana ott állt velem szemben. Átölelt búcsúzóul.

– Rendben leszel? – kérdezte vállamnak nyomódott arccal.

– Igen, kedves – feleltem a haját simogatva. – Neked köszönhetően. És Steve-nek. Már tudom, mit kell tennem.

Gyengéden eltoltam magamtól, és csak néztem tökéletes szemöldökét, annak minden egyes szálát, alatta rebbenő szempilláit és okos, barna szemét. Sóhajtottam.

– Ki fog halni az emberiség. De már nem érdekel: közben boldogok leszünk.

– Mi majd vigyázunk rátok – mondta halkan a lány. – Nem kell aggódnotok semmi miatt.

Miközben egy robottaxiban utaztam hazafelé, arra gondoltam, hogy meg kellett volna köszönnöm Adrianának a vacsorát, de leginkább a desszertet.

* FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK *

(A szerző nem sörözik. És
szereti a feleségét.)