Sparrow

Odaát
(A novella megjelent az RPG.HU-n, 2006.01.6-án.)

Amikor öntudatára ébredt, érezte, hogy fekszik. Egy szőke lány hajolt fölé; szeme kéken izzott, arcába lógó haját a füle mögé simította.

– Magadhoz tértél? – kérdezte. – Ha igen, állj fel. – Hátrébb húzódott, eltűnt a képből.

A sziklagólem a földbe vájta könyökét, megfordult és feltápászkodott. Megállt a szőke lány előtt, aki csupán a derekáig ért. A kőtestről por szitált.

– Rendben – bólintott a lány. – Az én nevem Carien, de te Úrnőnek fogsz szólítani. Azért teremtettelek, hogy a testőröm légy, és hogy harcolj, amikor majd azt parancsolom. Engem tilos bántanod, én az urad és parancsolód vagyok. Megértetted?

A gólem lassan bólintott, utánozta a lány mozdulatát. ő most a fejét rázta.

– Mondj valamit, hallani akarom a hangodat.

A gólem kőarca érzelemmentes maradt. Szája megmozdult, mély hangon szólalt meg:

– Nekem mi a nevem?

A lány meghökkent.

– Neked? Neked nincs neved. Te a szolgám vagy, egy gólem. Ez az: ha akarod, lehet a neved Gólem. Jó lesz?

– Igen.

– Nem – rázta fejét a lány. – A válasz: „Igen, Úrnőm”.

– Igen, Úrnőm.

– Helyes! Látod, megy ez. Nos... – körülnézett a sötét páfrányerdőben. – Tépd ki azt a fát! – mutatta. – Hadd lássam, milyen erős vagy.

A gólem a jelzett irányba nézett. A sötétben alig látszott a fa, melyet a magas páfrányok is eltakartak. A gólem két lépéssel odaért; lába alatt döngött a talaj, ropogott a növényzet.

A „fa” egy földből kiálló, vastag gerincoszlop volt. Felső részén bordák álltak szét lombkoronát mintázva, rajtuk megszáradt bőrcafatok csüngtek. A gólem átölelte a törzset, és egyet rántott rajta. A gerinc a lagalsó csigolyánál tört el. A gólem feljebb emelte, majd elengedte. A fa bezuhant a páfrányok közé, a bordák recsegve pattogtak le róla. A földben maradt csonk oldalára hajszálakként hajoltak le az idegrostok.

– Nagyszerű! – tapsikolt a lány, aztán komolyságot erőltetett magára. – Elég erős vagy, úgy látom.

A gólem megfordult. – Igen, Úrnőm.

– Jól van, gyere vissza; azt hiszem, most már indulhatunk.

A gólem engedelmesen visszalépett a lány mellé, aki már indult is, lába alatt apró gallyak ropogtak. A gólem követte, talpai mély bummal érték el a talajt.

A lány felszisszent.

– Halkabban, te melák! Nem akarom, hogy egész Árnyékvilág bennünket hallgasson.

– Igenis, Úrnőm.

Óvatosabban tette le a lábát, amennyire csak tudta. Arra is figyelnie kellett, hogy lassan menjen, hiszen a lány az apró lépteivel nem tudta volna követni.

Egymás mellett mentek egy földúton, a gólem a kezével hajtotta félre a belógó ágakat. Az éjszakában sikolyok zengtek valahonnan messziről, halkan, hosszan elnyújtva. A dallamtalan áriák egybeolvadtak, és veszteségről, fájdalomról szóltak. A gólem felnézett, hogy lássa, honnan jön a hang.

A telihold vörösen derengett az égen, és vörös szellemek repültek ki belőle; azok sikoltoztak, miközben átsuhantak az éjszakán. A gólemnek eszébe jutott, hogy kik ők: a halott lelkek. A Túlsó Oldalról jönnek – az élők világából.

Elfordította a fejét, és már látta is a horizonton ragyogó fénycsíkot, amely ugyanolyan vörös volt, mint a hold. Csak ennyi látszik a Túlsó Oldalból. És nem lehet oda eljutni: ha a fénycsík felé megyünk, távolodik tőlünk.

– Beszélgess velem – parancsolta a lány. – Nem bírom ezt a csöndet. Átadtam neked a tudásom egy részét, hogy ne legyél egy buta mamlasz, úgyhogy tudsz beszélgetni. Egyébként a varázserőmből is adtam neked – de ne merészeld ellenem használni! Amilyen könnyen megteremtettelek, ugyanolyan könnyen el is pusztíthatlak. Ezt sose feledd.

– Igenis, Úrnőm – válaszolta a gólem, noha érezte: semmit sem veszíthet. Még semmit sem tapasztalt meg a világból, ami miatt itt szeretne maradni.

– Jól van. Akkor mondj valamit. Vagy kérdezz.

A gólem elgondolkodott.

– Ki ellen kell harcolnom?

A lány vállat vont.

– Valami Kobarrnak hívják, nála van az életerő másik fele. Tehát nagyjából olyan erős lehet, mint én.

– Akkor miért nem te harcolsz vele, Úrnőm?

A lány felnézett rá, kék szeme fenyegetően villogott. – Ez elég bátor kérdés. Több tiszteletet kérek.

A gólem kissé lehajtotta a fejét. – Igenis, Úrnőm.

– Na azért! – A lány hátravetette haját. – Nos, azért nem én fogok vele harcolni, mert a nagy tömegű életerők gyengítik egymás hatását. Hiába vagyok erős, ott semmi hatalmam nem lesz. Hát ezért. Varázserő nélkül meg nem fogok szembeszállni vele, bolond lennék: ő testileg sokkal erősebb nálam, legalábbis úgy érzem. Ezért vagy te. Te leszel az erőm, a kezem: te harcolsz helyettem.

– Értem, Úrnőm: tehát az ellenfélnek sem lesz varázsereje. Akkor ő is teremt magának egy harcost?

A lány egy pillanatra zavarba jött.

– Hát, azt nem tudom, én mindenesetre biztosra megyek. Majd egyedül indulok ellene, hogyisne. – Megborzongott.

A gólem megemésztette magában a hallottakat.

– Ezt én nem érzem helyesnek – szólalt meg.

Az Úrnő megtorpant. Dühösen nézett fel szolgájára.

– Te csak ne érezz semmit, jó? Az a dolgod, hogy szolgálj engem, nem az, hogy gondolkozz meg érezz. Nem szeretném, ha beleszólnál a dolgaimba.

– Igenis, Úrnőm – dünnyögte a gólem.

– Azért mondom. És ne faggass engem, nem tartozom neked magyarázattal semmivel kapcsolatban. – Megigazította barna köpenyét, és tovább gyalogolt az ösvényen. A gólem a szeme sarkából figyelte, miközben ment utána. Nem értette, miért bántja őt.

Félrehajtott egy vastag ágat. A páfrányok itt hatalmasra nőttek, hosszú leveleiket tüskék borították.

Éles sikoly ütötte meg a gólem fülét, amely különvált a kórustól. Felnézett. Egy vörös szellemalak zuhant feléjük, és a talajra esett, éppen előttük. Amint leért, villant egyet, és zöldes kígyóemberré alakult.

A lény hengeres testéből karok nőttek ki, a földbe kapaszkodott velük. Hosszú kígyófejének tetejét haj borította. Meglepetten kémlelt körbe.

– Mondd el, mire emlékszel! – rivallt rá az Úrnő, mire az ijedten kapta oda a fejét. – Mit láttál? Beszélj!

–  Én... én... – kezdte magas hangján a lény – átmentem egy fényess alagúton...

– Tudom! – toppantott a lány. – Előtte. Hogyan haltál meg?

– Ültem! Ültem, éss... mégiss gyorssan mentem előre. Autóban ültem, ez azz. Assztán... ütközztünk, és a fejem áttörte asz üveget. A... sszélvédőt. – Felnézett. – Mi... mi asz a... sszélvédő?

A lány csalódottan felsóhajtott.

– Ennyi? Semmi másra nem emlékszel?

A kígyó gondolkodott. Bambán nézett fel.

– Nem. Ki vagyok én? Mi esz asz egéssz?

– Ah, tudtam, hogy ez lesz – bosszankodott a lány. A teremtményre nézett. – Ez itt Árnyékvilág, és én vagyok az Úrnője. Csak azért nem szúrlak szíven, mert még nincs mit elvenni tőled. Majd talán később – mosolyodott el, de csak egy pillanatra. – Most kotródj az utunkból, és ismerd meg új hazádat. Imádni fogod – tette hozzá gúnyosan.

– Jó, de... ki vagyok én? Hol vagyok? Mit keressek itt?

A lány türelmetlen mozdulatot tett.

– Majd rájössz mindenre, ahogy én is rájöttem. Eriggy már az utunkból!

A kígyóember csak pislogott. Karjainak segítségével elvonszolta magát. Teste egyre vékonyodott, majd hegyes farka is eltűnt a növényzetben.

Folytatták az utat. Suhogás hallatszott, és az erdő fölött embernagyságú denevérek repültek át.

– Mindenkit megkérdezek, aki az utamba kerül – magyarázta a lány –, de senki nem tudja, mi van a halál előtt. Sajnos mindent elfelejtünk, amikor átjövünk. Elég baj ez. Én is csak annyira emlékszem, hogy szép volt odaát. Fényes és vidám. Szép.

A gólem a denevéreket figyelte, ahogy lassú csapásokkal eltávolodtak. Lenézett a mellette gyalogló szőke lányra. Elgondolkodott, majd megszólalt.

– Úrnőm, neked miért van emberi alakod?

A lány felnézett rá, és csodák csodája, elmosolyodott.

– Ez egy jó kérdés; és örülök, hogy kíváncsi vagy. Én is csodálkoztam, hogy miért maradtam ilyen szép, de aztán találkoztam másokkal is, akik emberek maradtak. ők sem emlékeztek semmire, csak arra az egyre, hogy haláluk idején szerelmesek voltak. – Vállat vont. – Úgy látszik, ez olyan emberi dolog. Én is emékszem rá, hogy szerelmes voltam, vagyis... Csak azt érzem, hogy nagyon szép volt odaát, de ez biztos a szerelem miatt van. Úgyhogy ezért maradtam ember alakú. És ezért akarok visszakerülni. – Megtorpant. – Hoppá. Életerőt érzek.

Elfordult, és bement a fál közé. A gólem megijedt. Kidöntött egy törzset, és ment utána. A lány futott, ő alig bírta követni. Sűrű, tüskés növényzeten kellett átverekednie magát, folyamatosan szaggatta az ágakat.

Amikor utolérte a lányt, látta, hogy az már nincs veszélyben. Megállt, és nézte, testéről levelek potyogtak.

Az Úrnő egy szőrös patkányember vállát fogta, másik kezében tőrt tartott, melyet a teremtmény szívébe szúrt. Mindkét karján villámok tekergőztek, lila fénykígyók, melyek a patkány testéből szaladtak át az övébe. A lány lehunyt szemmel szívta őket magába.

Amikor az utolsó fényszál is kihunyt, a patkányember a földre roskadt. A lány kinyitotta a szemét: most fényesebben ragyogott. Visszatette tőrét a köpenye alá.

A patkányember magához tért, remegő tagokkal kelt fel.

– Kotródj innen – szólt rá a lány, mire az elmenekült; útját az avarszőnyeg roppanásai jelezték. Az Úrnő mosolyogva fordult a gólemhez.

– Nagyszerű! Most legalább visszanyertem azt az erőt, amivel létrehoztalak. ő meg kezdheti elölről a gyűjtögetést. – Kuncogott, közben összehúzta magán a köpenyt. – Mehetünk tovább.

A gólem nem mozdult. A lány meglepetten nézett fel rá.

– Mi van?

– Úrnőm, kérlek, ne tégy ilyet többé. A testőröd vagyok, de ha elfutsz, nem tudlak megvédeni.

A lány a levegőt kapkodta. – Te ne utasítgass engem, világos? Az Úrnőd vagyok, és azt csinálok, amit akarok! Megmondtam már, nem? Én vagyok a Teremtőd, és nem engedek beleszólást semmibe! Megértetted?

A gólem lehajtotta a fejét. – Igenis, Úrnőm.

– Na azért! – A lány dühösen rántott egyet köpönyegén. – Menjünk.

A gólem nézte, amint ellépdel mellette, vissza az ösvény felé. Szó nélkül követte, de mellében különös, lüktető forróságot érzett.

A növényzet lassanként megritkult, végül kiértek az erdőből. Köves, mohás síkság terült szét előttük, melyen gerincfák álltak elszórtan; törzsüket vörösre festette a hold. A kísértetek folyamatosan özönlöttek elő az égitestből, fájdalmas áriájuk messzire hangzott.

A lány haját szél lobogtatta. A göröngyös talajon nehezen haladt előre, folyton megbotlott. A gólem nagyokat lépve jutott át a talaj hullámain, aztán megállt, hogy bevárja őt. A lány egyre fáradtabbnak látszott.

– Vegyél a... válladra – lihegett.

A gólem felemelte, széles vállára ültette. A lány egyik kezével átölelte a gólem fejét, de vigyázott, nehogy eltakarja a szemét. Így mentek tovább. Ritkás ködfoltokon haladtak keresztül. Körülöttük, a távolban földet ért néhány kísértet, és valamilyen lénnyé változott, amely aztán vagy riadtan meglapult, vagy eliszkolt a helyszínről.

Az Úrnő kipihente magát odafenn, és hogy a csendet megtörje, beszélni kezdett.

– Tudod, nagyon várom már a harcot; remélem, elég erős leszel. Annak kell lenned, hiszen én teremtettelek, és én erős vagyok. Kobarrnál is sok életerőt érzek, de nem hiszem, hogy több van nála, mint nálam. Mindegy is. Szerencsére nem kell Árnyékvilág minden életerejét birtokolni ahhoz, hogy visszakerülhessünk a Túlsó Oldalra: elég, ha egy bizonyos mennyiség összejön. Kettőnknek már bőven van ennyi ereje összesen. Kíváncsi leszek, mi fog történni... még nem láttam ilyet.

A gólem hallgatta, közben elment néhány gerincfa mellett.

– Régóta gyűjtögetek már – folytatta a lány –, nagyon szeretnék visszakerülni. Unom már ezt az éjszakát az örökös teliholddal meg a hideggel; unom, hogy nem alhatok nyugodtan, mert bárki megtámadhat, hogy elvegye az életerőmet. Utálom, hogy rab vagyok itt, hogy halott vagyok, hogy nem dobog a szívem. Örömöt akarok! Ismét érezni akarom a szerelmet. Biztos nagyon szép dolog, ha itt is emberré tett... Ha visszamegyek, talán ismét érezni fogom.

– Úrnőm – szólalt meg baritonján a gólem. – Azt mondtad, nem dobog a szíved. Az enyém miért dobog? Úgy érzem...

– Mi? – A lány elnevette magát, meg is kellett kapaszkodnia, nehogy leessen. – Hogy neked? Neked nincs szíved! Te tömör sziklából vagy! – Megpaskolta a terméskő fejet. – Csak egy forró vasgolyó van a mellkasodban, az adja neked az erőt – magyarázta mosolyogva. – Varázserővel töltöttem meg, ez működtet téged. Ez nem szív, ne túlozz.

A gólem egy darabig némán gondolkodott. Aztán mégis megszólalt.

– De érzem, hogy dobog. Lüktet.

A lány vállat vont. – Az lehet; de az akkor sem igazi szív, ne butáskodj. Nekem igazi van, csak nem dobog. Majd ha újjászületek, akkor megint dobogni fog. Te viszont mindig szikla maradsz, barátocskám. – Mosolyogva paskolta a kőfejet.

A gólem elcsendesedett. Belül ismét azt a forróságot érezte, de a fájdalomhoz ezúttal harag is keveredett. Elméjében előbukkant egy szó: szívtelen. Ezt a szót kereste eddig: ez illett az Úrnőre. Halott a szíve, tehát nincsenek érzései: ezért bánik vele így. Nevet rajta, pedig ő is csak egy járkáló halott. Hús vagy szikla test, egyre megy: ha szívtelen, élettelen.

Vége szakadt a síkságnak: egy folyópartra értek. A víz bordón csillogott a holdfényben, hullámai lassan mozogtak. Pára szállt fel belőle, amely elhomályosította a holdat.

– Menj csak tovább – mutatott előre az Úrnő –, Kobarr a túloldalon vár bennünket. Talán nem túl mély a víz.

A gólem a meleg folyadékba lépett, aztán óvatosan beletette a másik lábát is. Talpa az iszapos mederbe süppedt, de tovább tudott menni. A meder egyre mélyült.

– Phüü, de büdös – legyezgetett fintorogva a lány. – Mindjárt lefordulok innen.

A nehéz hullámok már a gólem derekát ölelték körbe. A lány felhúzta a lábait.

– Nagyon meleg! – panaszkodott. Hajába túrt, melyet az arcára tapasztott a pára; közben gyanakodva szemlélte a hullámokat. A víz bíborszínűnek látszott, felszínén nagy kiterjedésű, sötét foltok úsztak.

Egy hullám a gólem oldalának csapódott, és a permet elérte a lány arcát. Undorodva letörölte, és megnézte a kezét. Vörös cseppek. Vércseppek.

– Ez vér! – sikoltott. – Az egész folyó vérből van! Vigyél ki innen!

Teljesen felhúzta a lábait, összekuporodott a gólem vállán. Rettegve figyelte az tovaúszó alvadt foltokat.

Ekkor üvöltés hallatszott. Bal felől hatalmas, denevérszerű lény csapott fel a folyóból, és nagyot csobbanva esett vissza. Ezután közelebbről ugrott fel: karmos mancsa majdnem elérte a lányt, lefelé menet végigkaristolta a kőember oldalát.

– Az életerőmet akarja! – sikoltotta túl a csobbanást a lány. – Pusztítsd el!

– Nem állhatunk meg, Úrnőm – tiltakozott a gólem, és gyorsított a tempón. Testével felpúpozta maga előtt a hullámokat.

Ismét felbukkant a nedvesen csillogó, uszonyos test. A lány éles kiáltással felé lendítette a karját: kezéből villám csapott ki, és eltalálta a szörnyet. Az felbődült a fájdalomtól – megmutatva agyarait –, aztán aléltan csobbant vissza a vérbe.

A meder végre emelkedni kezdett, és a gólem kilépdelt a folyóból. A hullámok már csak a combját, majd a térdét nyaldosták, végül kilépett a partra. Egész teste vértől csillogott, gőzölgött a hideg levegőben.

– Tegyél le! – parancsolta az Úrnő.

A gólem letette őt a fűbe. A lány arrébb lépett, és visszanézett a folyóra. Néhány lélegzetvételnyi ideig mozdulatlanul hallgatózott. Csak a vér surrogása hallatszott, ahogy tovahaladt a mederben.

A lány kiegyenesedett, a gólemhez fordult. – Rendben vagy? Leülhetsz, ha elfáradtál, jobb pihenni egyet a harc előtt.

– Nem vagyok fáradt, Úrnőm.

– Örülök neki. – Csípőre tette kezét, fejét ingatva szemlélte teremtményét. – Ejj, nagyon ronda lettél. Meg tudnálak tisztítani, de nem pazarlom erre az erőmet. Különben is, már nagyon keveset érzek belőle: közel vagyunk már. A francba, hogy el kellett lőnöm egy adagot! – Dühösen toppantott. – Az a hülye szörny! Nem kellett volna.

A gólem várt. Az Úrnő egy lemondó sóhajjal a hajába túrt. – Na mindegy, talán nem számít. Azt hiszem, abban az erdőben vár Kobarr – mutatta. – Közben egyébként ő is teremtett magának valami harcost, úgyhogy megnyugodhatsz. Megkaptad az ellenfeledet.

A gólem a fűtenger túlsó oldalán sötétlő erdősávot figyelte. Visszafordult a lányhoz.

– Felvegyelek, Úrnőm? Úgy gyorsabban odaérünk.

A lány a homlokát ráncolta.

– Megőrültél? Hogy összekenj azzal a mocsokkal? Inkább gyalogolok, kösz.

– Igenis, Úrnőm – egyezett bele a gólem, és megindult. Mellében határozottan szívdobogást érzett, mondjon akármit is az Úrnő. Lehet, hogy ez csak egy fémgolyó, de több élet van benne, mint abban a halott húscsomóban.

A mellette lépkedő lánytól az ég felé fordult, a kísértetekhez, melyek az egész égboltot beterítették. Miért vágyik az Úrnő egy olyan világba, amely ekkora tömegben árasztja magából a halottakat? Nem lehet szép a Túlsó Oldal, ha ennyien meghalnak benne. Mi értelme van odamenni, ha nemsokára úgyis visszajön? Nem értette, de nem akarta felbosszantani őt a kérdésével.

A holdfényben vörösen hajladoztak a fűszálak, a gólem árnyéka betakarta őket. A lánynak térdéig ért a fű, nagyokat lépve haladt benne.

A rét közepén mocsaras folt terült el; az Úrnő szitkozódott, amikor lába vízbe toccsant. Széles ívben kerülte ki a foltot, míg a gólem átcuppogott rajta.

Megközelítették az erdőt. A lány megállt a szélső fák előtt, és csípőre tette a kezét.

– Nem tetszenek nekem ezek a fák. Nézd, mozognak.

A faágak valóban mozogtak, kígyóként hajladoztak körbe-körbe. Mintha valami nyöszörgés is jött volna felőlük.

– Ezt jól kifogtuk – bosszankodott a lány. – Menj előre, és törj utat!

– Igenis, Úrnőm!

A gólem odalépett egy fához, és kicsavarta. A síkos fatörzs mély roppanással tört el, akár egy uborka. Vékony sikítás hallatszott belőle.

– Tovább! – parancsolta az Úrnő.

A gólem ledobta a törzset, és beljebb lépett: újabb fát csavart ki. Szerencsére ritkásan álltak, így gyorsan haladt. A lány óvatosan követte őt a feltáruló alagútba. Késével elmetszette a felé hajló rugalmas ágakat. Jobbra-balra csapkodott, mozdulatait sikítások követték.

– Gyorsabban!

A gólem technikát váltott: kicsavarás helyett kidöntötte a fákat, így gyorsabban jutott előre. Sorban pattantak el a vastag törzsek, folyadék spriccelt belőlük a kőtestre.

Egyszerre széles tisztáson találták magukat. Valamilyen hatalom kör alakban kiirtotta a fákat, csak néhány ág maradt utánuk a hepehupás talajon; némelyik még rángatózott. A tisztás túloldalán nagy tömegű fémszerkezet hevert, mellette ragyogó szemű farkasember állt karba tett kézzel.

Kobarr.

Az Úrnő félénk biccentéssel üdvözölte, amit a farkasember komoran viszonzott. Leengedte karjait.

A mozdulatra megnyikordult a fémszerkezet, és négy lábra állt – egy fémsárkány volt. Hátán tüskék meredeztek, szeme ugyanúgy izzott, mint gazdájáé. Farkát harcra készen maga mellé fektette, az acélon megcsillant a holdfény.

A lány a gólemhez fordult, a szemébe nézett:

– Jól van, megérkeztünk – mondta remegő hangon. – Nem érzek semmit, minden erőm elszállt. Először pusztítsd el a szörnyet, aztán hozd ide nekem Kobarrt, hogy szíven szúrhassam. – Felemelte tőrét. – Megértetted? Ide kell hoznod hozzám.

– Megértettem, Úrnőm – bólintott a gólem.

– És fogd le a karjait, hogy ne tudjon bántani.

– Igenis, Úrnőm.

– Jól van. Akkor... sok szerencsét.

A gólem kiegyenesedett. A lány hátrébb lépett, egyik kezében a tőrét szorongatta. Láthatóan reszketett.

– Rajta! – kiáltotta.

A gólem megindult a sárkány felé. Az vicsorított, sziszegve rontott előre. Középen csattantak össze, s a lendülettől nagy robajjal a földre zuhantak. A gólem fektében átkarolta a fémrudakból álló nyakat, és megpróbálta kicsavarni. A szörny karmai a sziklatestet kaparászták. A harcosok birkóztak, mozdulataik nyomán por szállt fel és ágdarabok repkedtek. A fémsárkány vadul tekergőzött, végül sikerült kiszabadítania magát. Felpattant, és futva indult az Úrnő felé. ő felsikoltott rémületében. A gólem karja kinyúlt, és elkapta a hegyes tüskében végződő farkat. A sárkány úgy állt meg, mintha falnak ütközött volna. Dühtől sziszegve visszafordult, és újra a kőembernek támadt. A gólem akkor állt fel, de a becsapódástól ismét elesett. A fémszörny ráharapott a kőfejre, és összeszorította állkapcsát. A fogak alatt kőtörmelék potyogott. A gólem nyaka sajgott a nyomástól, feszítéstől: érezte, ha eltörik, mindennek vége. Pániktól csapongó gondolatai között attól félt, hogy már sohasem fejti meg saját szíve rejtélyét.

Ekkor eszébe villant, hogy az Úrnő varázserőt töltött a szívébe. Ez működtet téged, mondta. Ez adja neked az erőt.

Erőt.

A gólem jobb keze felizzott. Ökölbe szorította, és a sárkány koponyájára csapott vele. A szorítás azonnal enyhült a fején. Az alak megingott: fejéből fémrudak potyogtak, alsó állkapcsa teljesen leszakadt. A gólem felállt. Hátrahúzta karját, hogy egy utolsó ütéssel bezúzza a fémkoponyát, ám ekkor a sárkány megpördült a tengelye körül, és farkával óriási csapást mért a gólemre. A kőember a tisztás széléig repült, bezuhant a fák közé. A sárkány ismét az Úrnő felé iramodott. Félúton kifarolt, kinyújtotta farkát, és a tüskével felnyársalta a lányt. A gólem feltápászkodott a növények között, de már nem tehetett semmit. A sárkány visszalépett, és Kobarrhoz nyújtotta az aléltan lógó testet. A farkasember megérintette azt a kezével.

Villámok szaladtak belé, szeme kékről fehérre változott. Felordított, szájából is fény tört elő. DU-BUMM! DU-BUMM!, szívdobogás remegtette meg a talajt, aztán Kobarr teste felrobbant. Helyén vakító örvény keletkezett, amely egyre nagyobbra dagadt, vadul kavargott. A halott lány szőke haja lobogott a szélviharban. A jelenség soha nem látott fénnyel árasztotta el a tisztást; az árnyékok ugráltak a földön, a hangorkán betöltötte az éjszakát. A zúgásban csecsemősírás hangzott fel, majd az örvény ponttá tekeredett és eltűnt, helyén csak a sötétség maradt.

A fémsárkány csörömpölve összeroskadt, szeme kihunyt.

Csend lett.

A gólem leejtett egy kitépett ágat, és lassan az Úrnő teteméhez botladozott. Kőtestét hosszú, mély vájatok csúfították, ökölnyi darabok hiányoztak belőle. A lányhoz hajolt, megfogta, és lehúzta a méteres tüskéről. A péppé zúzott növényzetre fektette.

Az Úrnő köpenye alatti ruházat tocsogott a vérben. A borzalmas seb egyszerre összezárult.

A lány kinyitotta a szemét. Pislogott néhányat, majd a fölé hajló kőarcra fókuszált. A gólem meglepetten látta, hogy a szeme szürkévé változott.

– Vesztettünk, ugye? – szólalt meg gyenge hangon a lány.

– Igen, Úrnőm.

A lány behunyta szemét. Amikor kinyitotta, könny csillogott benne.

– Ne szólíts így. Már nem vagyok Úrnő.

– Számomra az vagy, Úrnőm. A szolgád vagyok.

A lány nagyot sóhajtott. Arcán könnycsepp folyt végig.

– Vi... vigyél ki innen.

A gólem óvatosan a test alá nyúlt, és felemelte. A tisztás széléhez ment vele, majd az alagúton át kivitte az erdőből.

Odakint szél csapott az arcába. A réten ködfoltok lebegtek.

– Tegyél le.

Lehajolt, a fűre fektette Úrnőjét. A lány az oldalára fordult, és betakarta magát a köpenyével. Fejét a kezére támasztotta. A gólem leült mellé.

– Legalább szép volt? – kérdezte a lány. Szeme vörösen csillogott a holdfényben.

– Igen, Úrnőm – bólintott a gólem. – Fehér volt és nagyon fényes. Szép.

A lány erre sírva fakadt. Zokogott, arcát a kezébe temette. A gólem lehajtotta a fejét: tudta, ő a hibás. ő vesztette el a csatát.

– Most kezdhetem elölről a gyűjtögetést – szipogott a lány. – Évekig eltarthat. – Nyelt egyet, összevonta szemöldökét. – Azt hittem, erősebb vagy ennél. Semmit sem érsz. Amint elég hatalmam lesz, elpusztítalak: már nincs szükségem rád. Akár itt is hagyhatsz, amíg alszom, nem érdekel. Gyűlöllek. Gyűlöllek! – Átfordult a másik oldalára. Válla remegett, de hangtalanul sírt. Légzése fokozatosan lelassult, egyenletessé vált. Elaludt.

A gólem lógó fejjel ült a fűben, szomorúság és bűntudat gyötörte. Egy feladatot kapott, és azt sem tudta teljesíteni.

Fél arcát a tenyerébe temette. Fölötte a túlvilági kórus hosszan elnyújtott, panaszos áriája zengett. A kísértetek éneke tökéletesen kifejezte lelkiállapotát. Legszívesebben elpusztult volna, de nem tudta, hogyan érhetné ezt el. Hogyan halhatna meg az, ami már most is halott?

Lábait vörös fény fürdette. Az Úrnő szerint Odaát fényes az ég és öröm van. ő most csak fájdalmat érzett, amely a szívében keletkezett, és hullámokban öntötte el egész testét. Szegény Úrnő! Hiszen csak élni akart, nem tett semmi rosszat. ő rontott el mindent, ő, a haszontalan kőrakás. Sírni szeretett volna, de képtelen volt rá. A hullámok egyre erősödtek, lüktetést okozva a mellében. Ilyen lehet a valódi szívdobogás: erre vágyott az Úrnő. Sok életerőt birtokolt, de ez is kevés volt ahhoz, hogy beindítsa halott szívét. Pedig mennyire vágyott rá... Kobarr szíve egyből beindult, amikor hozzáért. Ezért került át a Túlsó Oldalra: Árnyékvilág, mint élőt, kivetette magából.

Igen, ez történt. Fejében azt is megtalálta, mi az az életerő: érzelemtömeg, egészen pontosan szeretet. Szeretet, amit egy halott szív csak raktározni tud, átélni nem.

A lábán ragyogó vörös fény fehérré vált. Megnézte a kezét, és rájött, hogy a fény belőle sugárzik. A szívdobogás felhangosodott. A gólem alatt megnyílt a föld, és ő beleszédült a fehérségbe. Üvöltött körülötte az örvény, teljesen elveszett benne; többször átfordult a fején, elvesztette irányérzékét. Éles fájdalom szaggatta testét, ordítva zuhant tovább a mélybe. Szorítást érzett, ami erősebb volt, mint a fémsárkány ölelése. Na még egyet!, hallotta messziről. Zuhanása vízszintesbe fordult, mintha csúszdán suhanna le, és felgyorsult. Mindent maga mögé hagyott. Sötétségbe került, ahol lelke megtisztult, kiürült, csak az eleven fájdalom maradt benne. Aztán megszűnt a nyomás, és ismét vakító fényben találta magát. Szakadatlanul ordított, és már nem értette, mit mond a hang:

– Jól van, asszonyom, ügyesen csinálta! Kisfia született!

(Scriptorium 5, 21. feladat: Két világ, két szál)