Sparrow

EszKép

A helyemen ülök, és dolgozom. Előttem bal felé halad el a futószalag; mozgása gyors, ezért sietnem kell. Derékszögben meghajlított fémdarabok érkeznek elém, a dolgom csupán annyi, hogy egy csipesszel vonalkódot ragasztok rájuk az erre a célra kialakított szögletes mélyedésbe. Kicsit feltorlódott az anyag, úgyhogy kapkodnom kell. Megint elkalandoztam.

Gyorsan, gyerünk, gyorsan! Kezem jár, mint a gép, egyik darab a másik után távozik tőlem. Nem tudom, mit gyártunk, sose jártam a szalag végénél; biztos valami fegyvert a háborúhoz. Hosszú a sor, és mire ezek a fémdarabok a végére érnek, talán géppuska vagy harckocsi-alkatrész lesz belőlük. Nem tudom, nekem csak arra kell figyelnem, hogy jó helyre ragasszam a vonalkódot, és hogy pontosan derékszögűek legyenek a darabok. Az előttem ülő dolgozó néha kicsit túlhajlítja őket; az ilyeneket félreteszem javításra.

Nem látom Négyest, csak műszakkezdéskor köszönünk egymásnak. Három oldalról fal vesz körül engem, mint mindenkit: megsárgult műanyag fal. Azért van, mert a nézelődés, beszélgetés csak elvonná a figyelmünket a munkától. Beszélgetni amúgy sem lehetne a gépzaj miatt, a fal csak a ráadás. Ezt látom magam előtt és kétoldalt: a szalag kijön a jobboldaliból és eltűnik a baloldali nyílásában.

Gyorsan, gyerünk, gyorsan! A csipesszel leszedek egy matricát a szemben lévő tekercsről, és a fémdarabra ragasztom. Aztán elfordítva ellenőrzöm a hajlítást. Szerintem jó. Visszateszem a szalagra, és másikat veszek fel. A csipesszel leszedek egy vonalkódot, a mélyedésbe ragasztom, megnézem a darabot, továbbítom, újat veszek fel. Csipesz, vonalkód, ragasztás, ellenőrzés. Rendben, leteszem. Másik. Csipesz, vonalkód, ragasztás, ellenőrzés. Rendben, leteszem. Másik…

Auu! Bal karomba fájdalom szúr. Megint beakadt a tápvezeték a szék karfájába. Odanyúlok, és visszadugom a tűt a könyökhajlatomba. Barna cső kígyózik onnan a mellettem lévő gépbe: ebből kapjuk a tápanyagot. Az oldatba valami serkentőszert is kevernek néha, amitől zúgni szokott a fejem. Azért van, hogy mindig frissek legyünk, és figyelni tudjunk a munkára. Pontosan nem tudom a keverék összetételét, de okos ember volt, aki kitalálta. Így nem kell evéssel húznunk az időt, nem kell szünetet tartani: folyamatosan termelhetünk.

Jó, végre utolértem magam: kicsit lelassíthatok. Szívverésem a normális ütemre lassul, nyugodt tempóban ragasztgatom a matricákat. Nagy rutinom van már, egyet sem ragasztok mellé, még ha kapkodok, akkor sem. Apu, mielőtt elvitték katonának, azt mondta: “Dolgozz jól, fiam, ne hozz szégyent a fejemre.” És én jól dolgozom: büszke lenne rám, ha tudná.

Amikor még együtt laktunk, sokat mászkáltam a padlásunkon. Szerettem azt a csöndet és a rejtélyes hangulatot a félhomállyal meg a pókhálókkal. Régi ládákat kutattam fel, megsárgult fényképeket és játékokat kerestem. Persze minden alkalommal nyakig piszkosan másztam le onnan, és apu ilyenkor mindig rám szólt: “Ha anyád élne, most jól kiporolna, abban biztos lehetsz.”

Tényleg, anyu… ritkán jut eszembe. Nem emlékszem rá, csak egy mosoly maradt meg bennem, akkorról, amikor még nagyon kicsi voltam. Mintha a simogatására is emlékeznék, de ebben nem vagyok biztos. Apu sokat dolgozott, hogy eltartson, és amikor a frontra vitték, ide hoztak engem az ő helyére – én lettem az új Ötös. Az egész gyár átalakult akkor: az összes felnőttet gyerekekre cserélték, és megszüntették a két műszakot meg a pénzbeni fizetést. Ez nem baj, hiszen apu úgyis ennivalót vett a pénzből, ezt meg megkapjuk a csőből. Én büszkén vettem át apu munkáját, és azóta is jól csinálom; örülne, ha látna. Én is örülnék, ha látnám őt. Remélem, nem esett baja. Biztos nem, mert ő jó ember: a jó emberekre pedig vigyáz az Úr. Ha megnövök, olyan szeretnék lenni, mint ő: én is bajuszt fogok viselni. Csak tudnám, mikor kezd már nőni.

Egyszer a padláson rábukkantam egy festményre. Le volt takarva valami ponyvával, de így is sokáig kellett tisztogatnom, mire lejött róla a por. Egy tájképet ábrázolt: zöld mezőt piros meg sárga virágokkal, az égen felhőkkel, madarakkal. Az lett az én titkos kincsem – azután már miatta jártam fel a padlásra. Odavittem a szellőzőnyíláshoz, ahol besütött a fény, és elmerültem a táj szépségében.

Azóta lebombázták a házunkat, és gondolom, a festmény is odaveszett. Régebben szomorkodtam miatta, de mára megvigasztalódtam. Sokszor láttam azt a képet, olyan sokszor, hogy megjegyeztem minden részletét. Munka közben gyakran felidézem, és elgyönyörködöm benne. Nagyon szeretem. Legtöbbször be is lépek abba a világba, persze csak gondolatban, sajnos; de ez is jó. Elképzelem, milyen lehetett az igazi táj, amiről a képet festette a bácsi. Elképzelem a tágas rétet, ahol mindig hullámzik a fű, ahol virágok nyílnak, és madarak repkednek az égen; ahol lágyan fúj a szél és semmi más nem hallatszik; ahol nyugalom van és mindig virágillat érződik a levegőben. Karomat széttárva szaladok a fűtengerben, nevetek az égre, a felhőkre. Egyedül vagyok a mezőn, csak az enyém és senki másé: csak nekem mutatja meg magát. Néha felszökkenek a levegőbe, hogy megmutassam a madaraknak: én is tudok repülni. Elsuhanok a felhők alatt, a füvön látom száguldani az árnyékomat.

Azon gondolkodom, vajon van-e hegy a mező mellett. Talán áll ott egy hatalmas szikla, és csúcsa körül sasok köröznek; az nagyon szép lenne. Szeretnék leszállni rá, és fentről nézni a zöld vidéket. Alattam felhők lebegnének, de biztosan átlátnék rajtuk.

Távolról észlelem, hogy tű szúródik a jobb karomba. Csak bágyadtan, megszokásból pillantok oda a fehérköpenyes technikusra, aztán folytatom a munkámat. Megint vért vesznek tőlünk: úgy látszik, elfogyott a múlt havi adag. A fronton harcoló katonáknak viszik – talán éppen apu fog kapni az enyémből. Remélem, jól van és nincs szüksége rá.

A szúrásnyom hamar eltompul, és végre tovább üldögélhetek a hegyen. Már nem a szalagot, hanem a felhőket látom magam előtt, a felhőket, melyek fehéren fodrozódnak a napsütésben.

A tizenhat óra hamar elmegy, ha az ember álmodozik közben. Az egyetlen rossz dolog ilyenkor az, hogy sajnos lelassulok kicsit, emiatt feltorlódik az anyag. Amikor magamhoz térek, ijedten látom a halom fémdarabot, és visszalöködöm őket, hogy nyerjek egy kis időt. Kapkodok, mint az őrült, de nem vétek hibát, egyszer sem. A hajlítást ilyenkor nem ellenőrzöm, de biztos jó: Négyes ritkán hibázik. Ha azt is ellenőrizném, tényleg elmaradnék, és a főnök bekapcsolná a sokkolót. Jaj, csak azt ne: volt már olyan, hogy az ébresztett fel, aztán egész nap égett tőle a nyakam. A főnök a hátunk mögül figyel minket az irodájából, és ha látja, hogy valaki lelassul, megnyomja a gombot.

Most nem ez ránt vissza a valóságba, hanem a csend. Megállt előttem a szalag, megszűnt a gépzaj és a magas mennyezet neoncsövei is kihunytak – áramszünet van. Néhányan kurjongatnak örömükben, hangjuk visszhangzik a tágas gyárcsarnokban. Én is örülök, mert így legalább be tudom hozni magam. Gyorsan ledolgozom az összegyűlt alkatrészeket, és továbblöködöm őket a baloldali szomszédomnak. Huhh, ezt megúsztam. Most üres előttem a szalag: ilyet is ritkán látok.

Nyújtózom egyet, kiegyenesítem görnyedt hátamat. Erre köhögésroham jön rám; sajog a tüdőm és kapar a torkom. Utálom. Biztosan a száraz levegő okozza; de igazán elmúlhatna már. Megtörlöm a számat, majd jobb felé nézek, a csarnok oldalfalára. A cellám pereme fölött látom a négyzetrácsba foglalt piszkos üveget, amelyen bevillog a fény. Távoli morajlás is hallatszik: vagy villámok, vagy bombák. Az áramszünetet is ezek egyike okozhatta. Mindegy, a gyár környéke biztonságos, ezt a hadsereg felügyeli.

A kimaradás csak néhány percig szokott tartani, de addig legalább pihenhetek. Hátradőlök a székemben – óvatosan, nehogy megszúrja a nyakamat a sokkoló érintkezője –, és kicsit kifújom magam. Szédelgek a vérveszteségtől, de ezt megszoktam már, pár óra alatt elmúlik.

Kíváncsi vagyok, vajon hányan lehetünk a soron. Jó sokan, az biztos. Vajon hány lány van köztük? Különös, de mostanában egyre többet gondolok rájuk. Furcsa lehet lányokkal beszélgetni. Bár igazából én senkivel sem beszélgetek már… elég régóta. De a lányok biztosan teljesen mások, mint a fiúk. Más a gondolkodásuk. Apu azt mondta, “szeszélyesek”, meg hogy “Akkor higgy nőnek, ha ló legel a sírján!” Nem tudom, miért mondta ezt, de mosolygott közben meg barackot is nyomott a fejemre, úgyhogy lehet, hogy csak viccelt. Jaj, apu, nagyon hiányzol… Mindig olyan vidám volt, pedig fáradtan ért haza, láttam rajta. Nem tudom, miért mondott ilyeneket, de azt hiszem, én hinnék a lányoknak.

Előre hajolok, és a csipesszel böködni kezdem a szalag fekete gumifelületét. A szúrásnyomok megmaradnak benne. Hirtelen ötlettel ferde vonalat húzok a gumiba, mellé egy másikat, felül meg két ívet rajzolok rá. Egy szív. Kissé szabálytalan lett az egyenes vonalak miatt, de sebaj: ez az én művem. Hátradőlök, és büszkén nézem a rajzomat.

Elképzelem, milyen lenne, ha bevinnék egy lányt is a világomba. Neki hosszú haja lenne, és szépen fújná a szél. Kézenfogva repülnénk a felhők között, ő mosolyogna, fogai csillognának. Aztán leülnénk a hegyen, és néznénk a tájat. Megmutatnám neki a mezőmet, és talán ellátnánk a házunkig is. Nagyon szép piros teteje volt. Mióta is nem láttam? Két éve? Három? Néha úgy hiányzik az is! Lebombázták, de én épnek képzelném el; szerintem a lánynak is tetszene. Néznénk, közben meg beszélgetnénk. Mesélnék neki a régi életemről meg apuról, hogy milyen…

Felzúgnak a gépek, és megindul előttem a szalag, magával viszi a szívemet. Bambán nézem, ahogy eltűnik a nyílásban. Mire is gondoltam az előbb? Megrázom a fejem: mindegy. Jönnek a munkadarabok. Leszedek egy matricát, beragasztom a mélyedésbe, elfordítom az alkatrészt: derékszögű. Leteszem, felveszek egy újat. Matricát ragasztok rá, ellenőrzöm, leteszem. Közben megint érzem felgyorsulni a szívverésemet, és a fejem is zúgni kezd. Ráadták az élénkítőt – talán azt hiszik, elaludtunk a szünetben? Dehogyis! Na mindegy, ne gondolkozz: csak gyorsan, csak pontosan!

Visszhangos csörömpölésre ébredek, és ismét megáll a szalag: műszak vége van. Most kevesebben kurjongatnak. A tápcsőből altatót nyomnak belém – felesleges, hisz anélkül is hullafáradt vagyok. Kihúzom a csövet a karomból, lecsatolom a sokkolót is a nyakamról; ilyenkor már szabad. Kihúzom magam a vizeletgyűjtő csőből is: ma már nem fogok pisilni. Csap elteker, cipzár fel. Szédelgek: pár percem maradt csak az ébrenlétből. Apropó, holnap vasárnap, ami azt jelenti, hogy délben leállunk pár percre a szokásos beszéd miatt. Szeretem, mert így kicsit kitekintést kapunk a világra: a beszéd után ugyanis híreket is mondanak.

Hátratolom a székemet, hogy legyen elég hely. Jaj, nagyon gyenge vagyok már. Hátracsavarom a törzsemet, és kioldom a pecket a szék hátulján. Köhögök; ég a tüdőm, karikák ugrálnak a szemem előtt: este mindig rámjön. A támla lehajlik, közben a lábtartó felemelkedik. Nyögve lefekszem, felhúzom a pokrócomat. A mennyezeten kihunynak a neoncsövek, sötétség borul a csarnokra. A beállt csendben hallom a vihar morajlását is. Szeretek erre elaludni.

Oldalt fordulok a nyikorgó széken, s nagyot sóhajtok. Ledolgoztam a mai napot is, megérdemlem a pihenést. Nem hibáztam egyszer sem, nem maradtam le, nem kaptam sokkolást. Még vért is adtam – megállapíthatom tehát, hogy jó napot zárok. Éljen. És éljen az Úr is, akinek mindezt köszönhetem. Alig várom a holnapi beszédét. Már hiányzik a bajuszos arca, mély hangja. Apura emlékeztet.

És álmodozni is jó volt ma. Csak azt tudnám, miért gondolok állandóan a házunkra, amikor a mezőre akarok gondolni.

(Scriptorium 5, 19. feladat: Elszigetelt környezet, gyerekszereplő)