Esőcseppek, hullanak az esőcseppek a lerágott csontokra, a szürke téglatestekre, hideg van, késpengék zuhognak az égből, a felhőkarcolókról embernyi jégcsapok lógnak, a fagyott úttesten jegesmedvék cammognak, leheletük pipafüstként eregetődik a csendben. És fázik a macskák farka.
Az eső meg csak hullik. A férfi összevonta szemöldökét, és usankáját mélyen az arcába húzva nekivágott a jeges szélnek. Az utcákon meg-megállt, elővette fényképezőgépét, melyben már úgy álltak a késpengék, mint a sündisznó tüskéi, és lefotózott egy lehelő jegesmedvét. Aztán sietett tovább a boltba. A szél vág, hasít, a levegő jeges, és fázik a macskák farka.
Egyedül volt az utcán. Társai csak a jegesmedvék, és a halottak mindenfelé. Belépett a kihalt boltba, vett cappuccino-port meg darálthúst, ilyesmit, majd visszafelé is megtette az utat. A jeges úton csúszkált, kerülgette az eregető jegesmedvéket, és hallgatta a csendet, ami fájt. A késpengék, a késpengék. És fázik macskák farka.
(2008. november 23)
Ami nincs, az nincs. Hiába érzi az ember a hangszálrezegtető erejű orkánt, ha nincs teremtő gondolat, amely hangokat formálna az orkánból. Mert most csak a Nincs ül idebent képzeletbeli gallyacskákból font fészkén, egy nemlétező fa tetején a sosemvolt égbolt alatt. Most ő uralkodik a tudat láthatatlan birodalmán, a színtelen dombokat simogató halott napsugáron és az átlátszó folyóban úszkáló üveghalakon. Most csak a csend üvölt a szélben, és még a földrengések is elvesznek egy-egy légyzümmögésben. Most egyszerűen semmi sincs, ami lehetne. Az elméleti esély megvan, de a gyakorlat mást mutat: nyeletlen balta elveszett fejét, szélből épített légvárat, színtelen-szagtalan illatfelhőket. Most még Schrödinger macskája sem nyávog, fenntartva az áldatlan állapotot. És ez a Nincs - értelemszerűen - addig fog uralkodni, amíg meg nem születik valami, ami gondolkodik. Várom ezt a Messiást, hiszek a leendő létezésében és a jelenleg meglévő létezni akarásában (amely még tudattalan, természetesen). Mert amíg meg nem születik, addig a Nincs marad, az üresség, a semmi. És ha nincs gondolat, nincs szöveg sem. Lőszer nélküli fegyver vagyok, víznyomás nélküli gőzborotva, fémnyelv nélkül csörömpölő ébresztőóra. Ne várj tőlem rózsakertet, amikor fűmagom sincs, hé.
(2008. december 29)
Te nem ismersz engem. Nem is tudom, miért kapaszkodom még beléd, amikor könnyebb vagy a levegőnél, és el akarsz repülni. Talán hagynom kellene. Tudom, hogy hagynom kellene. Te a szelek karjaiba vágysz. Pedig annyi mindent megtennék érted. Beleírnám a neved minden élő rózsasziromba. Elkergetném a felhőket az utad fölött, amerre jársz. A véremmel festeném vörösebbre az alkonyatot, ha neked úgy jobban tetszik. Átvenném Atlasztól a terhet, és leláncolnám magam Prométheusz helyére. Bűnhődnék a Pokolban Brutus helyett is. Csak megtennéd értem, hogy itt maradsz a földön még egy kicsit. Nem kérek sokat. Nem kérem, hogy kergesd el a felhőket, amerre járok. Nem kell, hogy minden esőcseppben a te szemed csillogjon. Nem akarom a sóhajodat hallani a szélben. Csak lépj hozzám, és karcold homlokomba a napfény vegyjelét. Ha ezt megtennéd, azzal megédesítenéd a Holt-tengert. Végre fellélegezhetne Atlasz, és szertefoszlanának a felhők. Csak egy szó, egy mozdulat. Kell, hogy ezt megtedd, mert fáj a hiányod, fáj, mint egy farkas harapása. Nélküled fekete-fehér szivárvány vagyok, ízetlen bor és lyuk nélküli sajt, elszakadt némafilm és kiégett színházterem. Szükségem van rád. Persze ha minden pávatoll felfelé szállna, zöldebb lenne az ég, tudom. Talán csak várnom kell tovább: hiszen mindig az utolsó körte a legédesebb. Most is itt ülök, lehunyt szemmel nézek Napnyugat felé, és várok. Várom aranytűd érintését a homlokomon. Érezni akarom a szavadat. Várok már évszázadok óta -- csak haszontalanul múlnak fölöttem az évszakok --, és ha kell, évezredeket is várok még, mert érezni akarlak, mert kellesz nekem, mert te vagy a minden, de te nem mondasz semmitse.
(2009. augusztus 14)
© 2008-2009 Nagy Zoltán
Minden jog fenntartva.