Nyereményként kaptam egy három alkalmas NovelLáma Írókurzust. Az első feladat a fájdalom megélése volt. Egy parkban meglátsz egy padon ülő valakit, aki emlékeztet valaki másra, akit valamilyen módon elvesztettél. Erről kellett novellát írni. Ez volt az én megoldásom:
Kifulladtam a kocogásban, így elkezdtem üres padok után nézelődni. Sikerült találnom egyet; lehuppantam rá, mielőtt valaki elfoglalhatta volna, és leállítottam az órámon az aktivitást. A szívem kalapált, hátra dőlve próbáltam lélegezni. Félig lehunyt szemmel a park zöld levelekkel borított faágait néztem, ahogy lengette őket a szellő, és arra gondoltam, hogy hamarosan véget ér a nyár – még egy hónap, és itt minden arany-vörös lesz. Aztán a fák teleszórják a kavicsos utat vadgesztenyével.
Az út derékszögben elkanyarodott, és a túloldalán megláttam egy idős bácsit. Ő is egyedül ült a padján, és maga elé nézett. Letöröltem a szemembe csorgó izzadtságot, felültem, és hunyorogva figyeltem az öreget. Ismerősnek tűnt – pont úgy nézett ki, mint a papám. Ugyanaz a gondosan simára borotvált arc (máris orromba mart a Barbon arcszesz illata), a szürke haj, és a lenvászon ing, amelyet a mama halála után is minden vasárnap felvett, és amit nyolcvanhat évesen is magának vasalt. De ez a bácsi nem lehet a papám, ugyanis a mama után hat évvel ő is meghalt.
Minden vasárnap átmentem hozzá, még a gimi alatt is – ha a haverok bulizni hívtak szombat este, akkor is átmentem hozzá másnap – igyekeztem csak annyit inni, hogy biztosan képes legyek rá. Nem csak nekem voltak fontosak ezek a találkozók, de ő is elszomorodott volna, ha egyszer nem megyek. Mindig nagyokat beszélgettünk kettesben, miközben a rituális délutáni kávéját itta, pontosabban ő beszélt, én meg hallgattam. Mesélt nekem a világháborúról, az orosz hadifogságról, hogy hogyan szökött haza, de legfőképpen a szüleimről mesélt nekem. Elmondott olyan dolgokat, amiket tőlük sose kérdeztem volna meg. Elmesélte, hogyan ismerkedtek meg, hogyan randizgattak, találkozgattak, és hogy milyen volt, amikor megszülettem, és jött az egész rokonság megnézni a pucér fenekemet, és mesélt a váláshoz vezető útról is. Kicsi voltam még, amikor anyuék elváltak, és csak kiabálásra emlékeztem, sok kiabálásra, de arra nem, hogy ezek miről szóltak. A papa kémkedett nekem utólag, elmondott mindent. A tudás néha szomorúvá tesz, de tudni valamit mindig jobb, mint tudatlanságban élni.
Amikor este hazamentem anyámhoz, sose mondtam meg neki, miről beszélgettünk a papával. A találkozóink tartalma szigorúan titkos volt, és rendes ügynök sose adja ki az informátorát.
Egyik vasárnap annyira elragadott a videojátékozás, hogy nem figyeltem az időt. Amikor az órára néztem, már délután kettő is elmúlt. Azonnal összekaptam magam, és siettem a buszmegállóba. A papa házában nem volt telefon, nem tudtam szólni neki a késésről. A buszon idegesen szorítottam a kapaszkodót: most jól elszomorítom a papát, ezt megcsináltam. Rohanva érkeztem a házához, és a saját kulcsommal nyitottam ki a bejárati ajtót. Éreztem a kávé illatát (elkezdte nélkülem, a francba), azt követtem a konyháig. Megláttam a konyhaasztalon végigfolyt barna folyadékot az eldőlt kicsi üvegpohárral, az asztal mellett pedig a felborult széket. A papa ott feküdt a szék mellett, arccal lefelé a vasalt lenvászon ingében, és én nem hittem a szememnek, amikor megláttam.
Az orvosok szerint megállt a szíve. Csak így. Túlélte a világháborút, a hadifogságot, negyven évnyi szocializmust, a mama halálát, és utána csak úgy megállt a szíve.
Sírtam, mint egy kisgyerek, mert magamat okoltam a haláláért. Talán azt hitte, nem jövök aznap. Hogy soha többé nem jövök már. Talán ciki egy ilyen fiatalembernek az öregapjával lógni a barátai helyett. Talán egy lánynak udvarol inkább. Érthető. Biztos ilyeneket gondolt, aztán megfőzte egyedül a kis kávéját. Még ma is beleszakad a szívem. Cserbenhagytam őt élete utolsó napján.
A legjobban az fáj, hogy el sem búcsúzhattam tőle. Ha tudtam volna, hogy aznap meghal, akkor átölelem, megköszönöm neki a sok tudást, amit átadott, és illendően elbúcsúzom tőle. Azóta a főiskolát is elvégeztem, jól fizető állásomban üldögélek a számítógép mögött naphosszat, és nem tudom, mit kezdjek magammal a vasárnapjaimon. Az sem segít, amikor halottak napján virágot teszek a sírjára, és suttogom, hogy „szia papa.” Ezt csak egy kőnek mondom, nem embernek. A szívemben a mai napig itt lüktet a hiányérzet, hogy hirtelen szakították el őt tőlem.
Az út túloldalán ülő öregember morzsákat dobál a galamboknak. Megtörlöm a szemem, és nagyot sóhajtok. Ideje indulni. Feltápászkodom a padról, kinyújtózom, elindítom az órámon az aktivitást, és kocogok tovább. Követem az út kanyarulatát, egészen az öregember padjáig.
– Viszlát – motyogom neki zavartan, és gyorsabb tempóra kapcsolok. A válaszát már nem hallom.
(2024 február)
© 2004- Nagy Zoltán
Minden jog fenntartva.