Nyereményként kaptam egy három alkalmas NovelLáma Írókurzust. A második feladat arról szólt, hogy valamiféle buli után, reggel, másnaposan találsz egy kulcsot a zsebedben, és találgatod, hogy vajon mit nyit. Ez volt az én megoldásom:
Az út menti bozótosban tücskök cirpeltek, talpam alatt pedig ropogott a kavics, ahogy hazafelé botorkáltam az éjszakában. A gyomromban émelyítően kavargott a házibuliban bevedelt piamennyiség, csak az volt a kérdés, hogy kibírom-e vele hazáig, vagy itt, a szabadban dobom ki a taccsot. Lehet, el sem kellett volna menni, de néha ilyen is kell, nem akarok én lenni az, aki kilóg a bandából.
Az út emelkedett, Üröm-hegyen lakunk – ha befejezem a sulit és találok egy autószerelői melót, tuti beköltözöm a belvárosba. Tizenhét éve mászom ezt a dombot, én vagyok a legcombosabb srác az egész szakközépben. Most a szokásosnál is fárasztóbb volt a mászás, megfordult a fejemben, hogy itt alszom a szántóföld szélén, és majd reggel megyek haza. Á, nyomjuk csak, nincs már messze.
Végül sikerült teli gyomorral hazaérnem. Nem tudom, miért örültem ennek, jobb lett volna a szabadban hányni, ahol senki sem hallja, de akkor győzelemnek értékeltem ezt. Imbolyogva tapogattam a zsebeimet a kulcsom után, és találtam is egyet az ingem mellzsebében. Kivettem, és szurkálni kezdtem vele az ajtót a kilincs körül, végül eltaláltam a lyukat – ám a kulcs nem ment bele. Az arcomhoz emeltem, a holdvilágnál nézegettem a csillogó kis fémdarabot. Ez nem is az én kulcsom volt, hiszen hiányzott róla a kulcstartóm. A lábtörlőre ejtettem, és folytattam a tapogatózást. A farmerzsebemre csapva megéreztem az ismerős dudort: előhúztam a kulcsomat a törpapás kulcstartóval, amit a nagymamámtól kaptam, és még nem volt szívem kidobni, mert nélküle csupasz lett volna a kulcsom. Ezzel ki tudtam nyitni az ajtót, és bementem a sötét lakásba.
Csendben kitapogattam a jobb oldali falon a szobaajtómat, bementem, és elterültem az ágyon. Forgott velem a szoba: nem láttam, de éreztem, ahogy megy körbe-körbe az egész. Lehunytam a szemem, de még nem akartam aludni, mert volt itt egy bogár, ami a fülemben motoszkált – ha a saját kulcsommal jöttem be, akkor mi volt az a másik kulcs? És hogy került az ingzsebembe? Tudom, hogy énekeltem a buliban, fájt is a torkom tőle, talán énekeltem egy lánynak, hogy „kérek egy kulcsot a szívedhez”, és erre nekem adta a lakáskulcsát. De hány ezer lány él Budapesten? Hogy fogom megtalálni azt, akit ez a kulcs nyit? Á, ez biztos nem történt meg, hiszen én részegen se vagyok elég bátor a csajozáshoz: ennél valószínűbb megoldás kell. Részeg agyammal a legkézenfekvőbb megoldásnak az tűnt, hogy én magam tettem oda. A jövőben lesz valami, amit nem fogok tudni kinyitni, mert nem lesz nálam ez a kulcs, így amikor végül megtalálom, visszamegyek vele a múltba, és beleteszem a szőnyegen heverő öntudatlan énem zsebébe, hogy amikor eljön az az idő, amikor szükségem lesz rá, akkor ki tudjam nyitni vele azt a valamit.
Igen, volt egy-két óra, amikor többen is kidőltünk, és aludtunk a szőnyegen. Mennyi lehet most az idő? Felkönyököltem, és megnéztem a rádiós órám vörösen világító kijelzőjét – 4:55. A számat is eltátottam erre. Nem lehetett több éjjel kettőnél, amikor hazaindultam – nem tarthatott az út három óráig! Haverom ott lakik egy köpésre a szántóföld túloldalán.
Visszaestem az ágyra, és folytattam a tűnődést. Akkor biztos elraboltak az ufók, ezért hiányzik ez a több óra az életemből. A kulcs pedig azért volt a zsebemben, mert elvittek az 51-es körzetbe, ahol ideiglenesen kaptam egy katonai öltözőszekrényt tele büdös zoknikkal, és azt nyitotta ez a kulcs. Ezt végül túl kacifántosnak találtam és elvetettem. De akkor mi volt az a kulcs?
Occam borotvája jutott eszembe. Az az, amivel Murphy törvényét vésik kőbe. Azaz mindig a legegyszerűbb magyarázat a helyes. Talán az nem is kulcs volt: szét lehet húzni, és kialakul belőle egy zsebkés, vagy egy toronyháznyi robot. Nem, ennél is egyszerűbb megoldás kell. Egy csaj szakított a pasijával, visszahozta neki a lakáskulcsát, de a sok fekvő alak között nem találta meg a megfelelő srácot, így tévedésből az én ingzsebembe tette. De hát az nem is lakáskulcs volt! Kisebb volt azoknál, fémdobozt vagy aktatáskát nyithatott.
A mellzsebemhez nyúltam, hogy újabb pillantást vessek rá, de nem volt benne. Mindegy, amúgy is túl fáradt vagyok a gondolkodáshoz, ki kell aludnom magam. Az oldalamra fordultam, és nagyot lélegeztem. A kulccsal együtt fura mód egy buszmegálló képe is felrémlett bennem. Nem tudtam mire vélni ezt, inkább elaludtam.
Reggel arra ébredtem, hogy korog a gyomrom és hasogat a fejem. Egy nyögéssel felültem az ágyon. Az ablakon beragyogó napfényben azt láttam, hogy ruhában aludtam, az ágy mellett hatalmas, boroskólától bűzlő tócsa sötétlik a szőnyegen, az ágynemű pedig csupa sár a bakancsomtól.
Emlékképek rohantak meg, ahogy éjszaka átvágtam a puha, süppedős szántóföldön (a tócsákban tükröződött a hold), majd megpihentem egy buszmegállóban, hogy annak betonján leverjem a sarat a bakancsomról. Ott üldögéltem egy kicsit, el is bóbiskoltam, és amikor felálltam, hogy folytassam az utamat, egy pici kulcsot láttam csillogni a földön. Lehajoltam érte, és a mellzsebembe tettem, mert lehet, hogy fontos. Most a mellzsebemhez nyúltam, és nem volt ott semmilyen kulcs. Sóhajtottam. Jobban megártott a pia, mint máskor. Tizenöt fölött az ember már kevésbé bírja az alkoholt. Legközelebb kihúzom magam a buli alól valami ürüggyel, és inkább filmet nézek.
(2024 február)
© 2004- Nagy Zoltán
Minden jog fenntartva.