Ütött az óra. A bohóc felébredt a sötét szobában. Kikászálódott a koporsójából, és nagyot nyújtózott a szoba közepén. Tompának és fáradtnak érezte magát. Odacsoszogott a zongorához, és meggyújtotta a tetejére ragasztott gyertyákat. A szobában szétterjedt a remegő világosság. A bohóc felnézett a kakukkos órára: egy óra múlva éjfél. Rendben. Beletúrt ősz hajába, megvakarta a feje búbját, és odacsoszogott a tükör elé.
- Jó estét, szépfiú - motyogta rekedten. A tükörképe mozdulatlan arccal figyelte. - Ejj... - a bohóc a fejét ingatta. - Még mindig haragszol rám? Pedig ma este szépnek kell lennünk, úgy bizony.
Felvette zsabós, fehér ingét és ünneplős nadrágját, majd visszalépett a tükör elé. Kivett egy csokor rózsát az éjjeliszekrényen álló vázából. A víz lecsöpögött a parkettára. A bohóc a fejéhez emelte a csokrot, és hátrafésülte vele a haját. Fejbőrét végigkaristolták a tüskék, ősz haját vér ütötte át. Néhányszor megismételte a mozdulatot, majd letette a csokrot, és két kezével beletúrt a hajába. A vér pirosra festette az ősz szálakat. Ami lecsorgott a homlokára, a bohóc azt is visszasimogatta a hajára. Várt egy kicsit, hogy a vér megalvadjon, így nemcsak átszínezte, meg is tartotta a haját. És ez a virágillat! Nézegette magát jobbról-balról. Eddig jó. Felvett egy borotvát. Kihajtotta, és közel hajolt a tükörhöz. Vízszintes irányban meghosszabbította vele a szája két sarkát, mintha szélesen mosolyogna. Kiegyenesedett, megszemlélte magát. Vér csorgott a vágásokból. Szétkente az arcán, hogy egészséges pirospozsgás színe legyen. Aztán gondolt egyet, és tüskés koszorúvá fonta a véres rózsaszálakat, és a fejére illesztette. Tökéletes. Elégedetten nézegette magát. Mehetünk. Levett egy gyertyát a zongoráról, kezébe fogta gitártokját, és kilépett a házból.
Csendes, hűvös éjszaka fogadta, az utca felett félhold sárgállott. A bohóc gyanakodva szimatolt, miközben végigment a házak mellett, de kivételesen semmi sajtszagot nem érzett. Biztos fúj a szél odafent. Teliholdkor olyan sajtbűz terjeng, hogy ki se lehet menni az utcára.
A terméskő házfalak egyenletesen lüktettek mellette. Kidomborodtak, majd visszaegyenesedtek, újra kidomborodtak, újra visszaegyenesedtek. A bohócot megnyugtatta ez az egyenletesség. A város aludt, senki sem látta őt.
Az utca végén elfordult, és bement a térre. A teret borító macskakövek nyávogtak a lábai alatt. Nyau, nyau, nyau, nyau, így lépkedett. Szerencsére csak halkan nyávogtak, de a bohóc azért sietett, nehogy feltűnést keltsen. Hamarosan úgyis mindenki felébred, de addig legalább egyedül lehet. Kerülte a tömeget, amikor csak tehette.
A szökőkút halkan csobogott a tér közepén, illatából ítélve megint fehérborral töltötték meg. Szerencsét hoz, ha fehérborban mosunk kezet, de a bohóc nem akart emiatt megállni. Remélte, hogy enélkül is szerencséje lesz.
A tér után újabb egyenes utca következett. Megfájdultak a lábai. Nem valók már neki ezek a hosszú séták. De talán ez lesz az utolsó. Ha sikerül, ez lesz az utolsó alkalom. Rendületlenül lépdelt tovább, vitte a gyertyát, világította maga előtt az utat.
Az utca végén templom magasodott. A bohóc megállt előtte. Sóhajtva nézett fel a csúcsáig, amely elveszett a zöld-sárga csillagok között. Lehunyta a szemét, hogy pihenjen egy kicsit. Amikor kinyitotta, egy gyereket vett észre a lüktető fal mellett. Egy szőke kisfiú ült ott, és egy döglött kutyát simogatott. A kutyát elüthette valami, mert a feje teljesen lapos volt, eggyévált a kövezettel, csak a teste domborodott ki. A kisfiú a kutya keménnyé merevedett oldalát simogatta. Amikor észrevette a bohócot, elmosolyodott.
- Amadeus, istenem, meddig játszod még ezt a játékot?
- Amíg sikerrel nem járok - válaszolta a bohóc.
A kisfiú megrázta a fejét.
- Te sosem tanulsz. Minden egyes dimenziófordulatkor eljössz ide, és mindig lógó orral mész haza. Nem unod még?
A bohóc nem válaszolt. Letette a gyertyát a kövezetre, kinyitotta a gitártokot, és kezébe vette a gitárját.
- Egyszerűen nem tudsz veszíteni - folytatta a kisfiú. - Erről van szó. Nem hiszem el, hogy tényleg azt hiszed, a zenével megválthatod a világot. Most sem fog változni semmi.
- Azt nem tudhatod. - A bohóc reszketett a felindultságtól. - Nem érdekel, mit hiszel. Egyszer elfogynak a kombinációk. Most csak a legfelső húrt fogom le. Egyszer sikerülni fog.
- És akkor mi lesz? Magyarázd már el nekem, légy szíves. Milyen lesz az az új világ, amit létre akarsz hozni? Mit akarsz megváltoztatni?
A bohóc tétován körbenézett. - Mindent. Ezt... az egészet.
A kisfiú széttárta a kezeit.
- Miért, mi baj van ezzel az egésszel? Én nem látok semmi rendellenességet.
- Ez csak egy érzés - magyarázta a bohóc. - Te nem értheted. Itt minden rendellenes. Minden.
- Hogy érted? A te új világodban, mittudomén, lassabban fognak lélegezni a házak? Annak mi értelme lenne? Vagy magasabban fognak repülni a nyulak? De hát így van jól, most el tudják kapni őket a húsevő növények. Mi értelme lenne ezt megváltoztatni?
A bohóc a fejét rázta.
- Nem, nem! Te nem értesz semmit, te tudatlan kölyök, még ezer éves sem vagy, semmit sem tudsz a világról!
- Eleget tudok ahhoz, hogy lássam, milyen ostobaságokat hadoválsz - sziszegte a kisfiú. Keze ökölbe szorult a kutya tetemén.
- Nem ostobaság, igazság - makacskodott a bohóc. - A változtatásra szükség van. És az új világot a gyermekeim fogják uralni.
A kisfiú felkacagott.
- Úgy, még gyermekeid is lesznek! Egyre jobb. És mindez a zenéből?
- Igen. Mert minden zene, csak neked fogalmad sincs a világról.
- Te bolond vagy - csóválta a fejét a kisfiú. - Egy holdkóros. Nem csoda, hogy nincs egy barátod sem. Az emberek összesúgnak a hátad mögött. Te vagy az a szerencsétlen, aki még a saját tükörképével sem képes jóban lenni. A feleséged is inkább halott marad, minthogy visszatérjen hozzád a túlvilágról. Szánalmas vén roncs vagy. Menj csak haza és aludj, az lesz a legjobb. A világot meg hagyd úgy, ahogy van.
- Nem - válaszolta konokul a bohóc. - Véghezviszem, amit elterveztem.
A kisfiú lemondóan sóhajtott.
- Hát akkor menj, váltsd meg a világot, és népesítsd be a gyerekeiddel, vén bolond.
- Azt fogom tenni. Pontosan azt.
A bohóc felvette a gyertyáját, és belépett a templomba. Elment a túlsó falig, a fény imbolygott a domborműves oszlopokon.
A túlsó falnál arany trónszékek sorakoztak egymás mellett, bennük aszalódott hullák ültek. A bohóc megállt az egyikük előtt. Rongyai alapján nő lehetett.
- Itt vagyok, Magdolna - suttogta a bohóc, miközben a trónszék karfájára helyezte a gyertyát. - Megint eljöttem hozzád. Meg kell próbálnom. Érted. És a gyermekeinkért. Tudom, hogy létezni fognak, érzem, ahogy téged is érezlek. Senki nem hisz nekem. De tudom, hogy te még mindig szeretsz. - Előrehajolt, és megcsókolta a csontváz lábát. Utána lehunyt szemmel állt, várt.
Remegni kezdett a padló. A bohóc felnézett a templom órájára. Mindjárt éjfél. Gyomra összeszorult, remegő kézzel vette fel gitárját. - Közeledik. Most sikerülnie kell. - A remegés fokozódott, dübörgő hang vegyült bele, mintha sziklákat morzsolnának valami isteni erők. A gyertya lepottyant a karfáról, és elgurult a trónszék alá. Mindig így történik: a világ atomjaira esik szét, majd újra összeáll, ugyanúgy. A bohóc megszorította gitárját, és már előre lefogta a legfelső húrt a megfelelő helyen. Lehunyta a szemét, nagyokat lélegzett. - Tudom, hogy sikerülnie kell - mondta maga elé. - Megjegyeztem, amit mondtál. Amikor fordul a dimenzió, kiadom a hangot. A rezgés belezavar a világmindenség dallamába, és megakadályozza a fordulást. Minden anyag energiává válik egy pillanat alatt, szétterjed az univerzumban, és létrehoz egy újat, ahol rend lesz, és ahol a gyermekeink fognak élni. A mi gyermekeink, Magdolna. Tudom, hogy így lesz.
Már nem hallotta a saját hangját. A roskadozó márványoszlopok zaja is elveszett a morajlásban. A mennyezetből szikladarabok zuhogtak a padlóra, a bohóc dülöngélt a rázkódó talajon. - Egy tiszta világot hozok létre, ahol rend lesz és értelem. - Felemelte a jobb kezét. Csak még egy pillanat... Jobban öszeszorította lehunyt szemét, de szemhéján is átragyogott a fehér fény, amely a világvégét és az új világ születését kísérte. Most, most fordul! - A gyermekeink Ősrobbanásnak fogják nevezni! - kiáltotta, aztán lecsapott a húrokra.
(2008 július 19.)
© 2004- Nagy Zoltán
Minden jog fenntartva.