Amikor a holdat nézem, mindig és mindenhol a jércegalambok jutnak az eszembe. Ők voltak az azték szabadkőművesek legnagyobb ellenségei. Nyáron felhőkben telepedtek rá a narancsültetvényekre, és csak nehezen lehetett őket elkergetni onnan. Nem tettek kárt a termésben, csak akadályozták a termésben: elfogták előle a napfényt. A jércegalamb volt az egyetlen fotoszintetizáló madár. Külsőre szúnyogszerű szárnyas, de kicsit az orrszarvúra is emlékeztet. Származása szerint eredeti árja holdi faj. Akkor került a Földre, amikor a Nagyúr áttelepítette ide a holdon kitenyésztett kísérleti fajokat. A kacsacsőrű emlős, az ember és a kaméleon alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez, ám a jércegalamb nem. Ők évezredeken át szenvedtek ettől a légkör által megszűrt, gyenge minőségű napfénytől; vákuumtiszta táplálékra vágytak, arra, amit őseik élvezhettek még az Áttelepítés előtt. Éjszakánként összegyűltek a tengerpartokon, komor varjakként álltak a sötétben, és vágyakozva nézték a holdat. Fájdalmas szűkölésük kísértetjárta hellyé tette a tengerpartokat a világítótornyokban őrködő emberek számára, és alapot teremtett az élőhalott-kalózos rémhistóriákhoz. Aztán lassanként eltűntek, éhenhaltak, kipusztultak. Ma már egyetlen példányuk sem él. Azonban a közös származási hely révén bizonyos rokonságban állnak az emberrel: képesek egyesíteni vele a lelküket. De csak néhány kiválasztott ember tudja befogadni őket. Aki éjjel áhítattal, honvágytól sóhajtozva nézi a holdat, annak mellkasában egy jércegalamb lelke verdes.
(2008 augusztus 10.)
© 2004- Nagy Zoltán
Minden jog fenntartva.