A Nap minden alkonyatkor összevérezi a horizontot. Az éjszaka és a rákövetkező délelőtt folyamán a vér felszárad, de csak hogy este ismét beterítse a tájat. Az alvadt vér egész nap nagy vörös leplekben száll a puszta földek fölött, és megakad az elszáradt fák ágaiban.
A sivatagban délben elviselhetetlen a hőség. A homokdűnék dombjai-völgyei nem mozdulnak, mert itt már a szél sem fúj. Az árnyékok örök halálsikolyba dermedt arcokat formáznak. A homokban emberi csontvázak vonszolják magukat fáradhatatlanul. Csontujjaik belemarkolnak a szemcsék közé, és csak kúsznak előre a forróságban. Elkárhozott lelkek ők, az optimista emberek földi maradványai. Ők azok, akik azt mondták, hogy az élet szép, és hogy a felhők fölött mindig süt a nap. Ők azok, akik azt hazudták, hogy minden rendben lesz. Ők azok, akik nem adták fel a reményt. Még mindig az oázisukat, ígéreteik földjét keresik. Önnön csonttestük vonszolásának nyomait örökre megőrzi a homok.
A szürke óceánok búsan hullámzanak a felhős ég alatt. Felszínüket oszladozó bálna- és haltetemek borítják olyan sűrűn, hogy maga a víz és a szivárványosan csillogó olaj alig látszik közöttük. A bűzös maradványok a hullámok hátán emelkednek és süllyednek a végtelenségig. A felhőkből néha eső is hullik; lassú, szemerkélő eső, ami olyan, mint a sírás.
Az öreg kontinensen sincs élet már. A civilizáció utolsó bőrfoszlányai is elporladtak régen. Egy szétrozsdállt kólásdoboz hever a pusztaság kőtörmelékein, mementójául annak, hogy itt valaha emberek éltek. Az épületek mind leomlottak rég. Sikoltozó keselyűcsontvázak keringenek a várromok körül, a szárazságtól repedezett talajról patkánykoponyák figyelik őket.
Éjszakánként szellemek lepik el az erdők száraz rengetegeit, sóhajaik ott susognak a nyikorgó ágak között. A halott gallydarabkák folyamatosan potyognak a fákról apró csattanások milliárdjait hallatva. A szellemek búsan zokogva szállnak a holdfényben, a kővé száradt fatörzsek között, s csak a Nap első fakó sugarai kergetik el őket.
A bolygó a világűrből nézve is szánalmas látványt nyújt. Csak úgy sodródik a semmiben, mint egy döglött hal a folyóban. Az ólomszürke tengereket nehéz megkülönböztetni a palaszürke szárazföldektől.
A Mars mögötti űrszikla-övezetben Isten hullája lebeg fagyott szárnyú angyaltetemek társaságában.
(2010. szeptember 9.)
© 2004- Nagy Zoltán
Minden jog fenntartva.