1.
— Én nem hiszek a földönkívüliekben.
— De hát itt ülök előtted.
— Ez nem bizonyít semmit.
— Sose hittél? Gyermekkorodban sem?
— Nem.
2.
— Én nem hiszek a földönkívüliekben — jelentette ki a nő.
A férfi szemöldöke felszaladt. — De hát itt ülök előtted.
A nő vállat vont.
— Ez nem bizonyít semmit.
— Sose hittél? Gyermekkorodban sem?
A nő maga elé nézett, elgondolkozott. Majd megrázta a fejét.
— Nem.
3.
— Én nem hiszek a földönkívüliekben — jelentette ki a nő.
A mondat láthatóan váratlanul érte a férfit, a kávéjába is elfelejtett beleinni. Egy kávézó teraszán ültek a kék ég alatt, tucatnyi ember között, a nő a teáscsészéje mögé bújva nézte őt. A férfi megszólalt.
— De hát itt ülök előtted.
A nő vállat vont. Laza mozdulata ellenére idegesnek tűnt.
— Ez nem bizonyít semmit.
A férfi ingerülten körbenézett a körülöttük ülő vendégeken, majd visszafordult a nőhöz.
— Sose hittél? Gyermekkorodban sem?
A nő letette a csészéjét, és maga elé meredve elgondolkodott.
— Nem — felelte végül.
4.
— Én nem hiszek a földönkívüliekben — jelentette ki a nő.
A mondat váratlanul érte a férfit. Felnézett a nőre, és az arcát fürkészte, hogy talán csak viccelni próbál-e. Közben érezte, hogy a saját szemöldöke felszaladt a meglepődéstől. Önkéntelen reakció volt, de mivel az emberi lények nagyrészt arckifejezésekkel kommunikálnak, helyénvalónak ítélte e gesztust, és felvonva hagyta a szemöldökét még néhány másodpercre. A nő csak ült ott kifejezéstelen arccal, őt nézte a csészéje mögül. Komolyan beszél tehát. A férfi lenézett a saját kávéscsészéjére inkább, és összeszorította a fogait. Már majdnem egy órája beszélgettek Einstein-Rosen hidakról és a hold mögött rejtőző anyahajóról, miután ő ennek a véletlenül arra kocogó nőnek a szeme láttára materializálódott ebben a parkban, erre a nő most meg kijelenti, hogy nem is hisz el semmit abból, amit eddig hallott? A saját szemének sem hisz? Látta az anyagátviteli sugarat, amelyben ő megjelent — ez sem számít? Ha az összes emberi lény ilyen buta, akkor gyorsan és problémamentesen lezajlik majd az invázió. A kérdés az, érdemes-e. A férfi nagy nehezen megtalálta a hangját. Próbált udvarias maradni.
— De hát itt ülök előtted.
A nő vállat vont, és a szájához emelte a teáscsészéjét.
— Ez nem bizonyít semmit.
A férfi a szemét forgatta, és körbehordozta tekintetét a kávézó teraszán. Tucatnyi emberi lény ült az asztaloknál, beszélgettek, ittak, nevetgéltek, flörtöltek egymással. Pincérek sürögtek-forogtak az asztalok között, hoztak még egy pohár vizet, néhány gőzölgő csésze kávét, letették a vendégek elé. A vendégek fújkálták a csészéjüket, ittak, falatoztak a süteményeikből. Ők a bolygó uralkodó faja. Eszközhasználó, kommunikációra képes lények. A bolygó legintelligensebb lakói. A férfi egy sóhajjal felnézett a kék égre és a halovány holdsarlóra. Még egy nap a támadásig; még egy nap, és ez a sok tuskó mind halott lesz. Addig valahogy el kell múlatni az időt. Borzasztó unalmasnak tűnik ez a bolygó. Olyan mindegy, miről beszélgetnek, csak múljon az idő holnapig. Visszanézett a nőre.
— Sose hittél? Gyermekkorodban sem?
A nő letette a csészéjét, és maga elé nézett. Talán eldöntötte, hogy igazi, megfontolt választ ad erre a kérdésre. Az asztalra meredve gondolkodott. A férfi nézte a barna hajas fejet, és összepréselte a száját. Kétséges, hogy bármi értékes lenne ebben a fejben. Lehet, hogy az ő agyát nem is fogja kiszívni. Talán ő is csak elbutulna tőle. Elcsalja a nőt egy bokor mögé, felsugározza a hajóra, ott megölik, és csak kiszórják a testét a többi űrszeméttel együtt, ahová való, és akkor nem fog beszélni senkinek. És amikor elkezdődik az invázió, értelmesebb emberi agyakat fognak keresni, már ha léteznek egyáltalán olyanok. Lehet, hogy az egész inváziót lefújják inkább.
A nő végre ismét felnézett. Tekintete ugyanolyan üres volt, mint amikor letette a csészét. Talán csak úgy tett, mintha gondolkozna, de végül nem erőltette, ami nem megy. Lehet, hogy végig csak az asztalon fekvő telefonját bámulta, és alig várja, hogy újra nyomkodhassa, mint ahogy kocogás közben is azt nyomkodta. Nem, ehhez a példányhoz egy ujjal sem fog hozzányúlni, az biztos.
A nő megrázta a fejét, és végre válaszolt a kérdésre.
— Nem.
5.
Sarah halálosan rettegett, de igyekezett nem mutatni, nyugalmat erőltetett az arcára. Vele szemben egy férfi ült az asztalnál, azaz egy idegen lény, ami valahogy férfinak álcázta magát. Az alak szemében harag látszott, vagy talán gyűlölet, valami ártó szándék, hiába mosolygott közben. Színlelt kedvességgel mesélt neki önmagáról, de Sarah érezte, hogy a lényeget visszatartja, eltitkolja. Biztos valami borzalmas dolog az. Ölni jöttek ide, kizsákmányolni, elfoglalni. Biztos, hogy valamit akarnak. Talán az óceánok vize, talán az emberek húsa, vagy új lakóhely kell nekik, bármi lehet. Sarah gyomra görcsölt, izzadó tenyerét észrevétlenül az asztalterítőbe törölte. Eleget élt már ahhoz Chicagóban, hogy tudja, nincsenek barátságos idegenek: ha valaki odalép hozzád az utcán, akkor akar valamit, a pénzedet, a telefonodat, a testedet, de sohasem azért jön, hogy kedvesen bemutatkozzon. Sarah szédült, az asztal peremébe kapaszkodott, hogy le ne ájuljon a földre, és hajába belekapott a szél, a halál tudatának előszele.
Kocogás közben megjelent előtte ez az alak a semmiből, egy szikrázó fényoszlop belsejében, mint valami retró sci-fi filmben. Ahogy a tekintetük összeakadt, látta a férfi szemében a gyilkos szándékot, de mások is arra kocogtak a park keskeny aszfaltcsíkján, így a férfi abban a pillanatban nem tehetett semmit. Sarah visszanyerte lélekjelenlétét, és félelmét izgatottságnak álcázva meghívta a férfinak látszó valamit a közeli kávézó teraszára beszélgetni, itt a parkban, csak hogy időt nyerjen, és addig is emberek között legyenek, biztonságban. Az idegennek talán hízelgett az érdeklődés, mert jött vele, és sokat beszélt magáról. Elmondta, hogy valami féregjáraton keresztül jöttek ide nagyon messziről, és az űrhajójuk a hold mögött rejtőzik, onnan figyelik a Földet. A konkrét küldetését nem mondta el, de Sarah gyanította, hogy okkal jöttek ide. Legjobb a legrosszabbra gondolni: el akarják foglalni a bolygót és megölni mindenkit. Ebből kell kiindulni a biztonság kedvéért. Ha később kiderül, hogy mégiscsak baráti szándékaik vannak, akkor az kellemes meglepetés lesz. Addig is jobb félni, mint megijedni. Sarah félt is, ahogy még sohasem félt egész életében, de uralkodott az arcvonásain.
Vészesen közeledett a beszélgetés vége, az alak már mindent elmondott magáról és a fajáról, a szándékaikat kivéve. Valahogy húzni kellene az időt. Bármi megteszi, valami hülyeség kellene, ami új irányt, új lendületet ad a beszélgetésnek. Sarah-nak támadt egy ötlete, bár rögtön elszégyellte magát tőle, amint kitalálta.
— Én nem hiszek a földönkívüliekben — szólalt meg. Elszégyellte magát, amiért ostobaságot beszél, és rossz érzés volt, hogy üresfejű plázacicát alakít, de most erre van szükség. A cél szentesíti az eszközt.
Az idegen meg is lepődött ezen a kijelentésen, látszott a rosszallás az arcán. Fürkésző szemét Sarah arcára irányította, és a nő gyomra jéggé fagyott a rémülettől. Hihetetlen önuralommal kisimította az arcvonásait, és szenvtelenül nézett vissza a férfira. Maga sem hitte el, hogy ennyi erő lakozhat benne, de úgy tűnik, lakozik.
A férfi továbbra is kedvességet színlelve válaszolt neki:
— De hát itt ülök előtted.
Jó, plázacica, plázacica. Tovább kell vinni ezt a vonalat. El kell húzni a beszélgetést, mindegy, hogyan. Talán csak tíz-tizenöt perc kell még. Sarah idegesen megvonta a vállát, és a teáscsészéje mögé menekülve dobta le a következő bombát:
— Ez nem bizonyít semmit.
Telitalálat, az alaknak még a szeme is fennakadt. Biztos nagy önuralmába kerül, hogy megőrizze a nyugalmát. El is nézett oldalra, a többi vendégre. Biztos azon gondolkodik, hogy milyen hülye bolygóra került. Nem számít. Ha elmennek innen, annál jobb. Sarah belekortyolt a forró teába, közben lepillantott a telefonjára. Talán még életben van. Kocogás közben zenét hallgatott rajta, és az akkuszázalék lement harminc körülire, de talán még mindig működik.
— Sose hittél? Gyermekkorodban sem? — szólalt meg ismét az idegen.
Sarah letette a csészéjét. Ez jó, esszékérdés, hiteles, ha elgondolkodik rajta, akár több percig is. Maga elé nézett. Hú te lány, mibe keveredtél. Csak ezt éljük túl, veszek egy doboz alkoholos bonbont, és bezabálom az egészet egyedül, addig éljek. És közben nézek egy filmet, valami romantikus filmet Matthew McConaughey-val, felteszem a lábam az asztalkára, csak a sólámpa fog világítani a sarokban, sötét lesz, bezabálom a bonbont, megnézem a filmet, aztán beülök a kádba is egy órára, mert megérdemlem ezek után. Micsoda egy nap! Az újságnál előléptették főszerkesztő-helyettessé, hazafelé az Uber-sofőr meg azt mondta neki, hogy ő a legszebb nő, akit ma egész nap fuvarozott, aztán találkozik egy földökívülivel, Istenem, mi jön még ma? A lefelé fordított telefon hátlapját nézte. Vajon látszik az arca a kamerán? Vagy az idegen arca? Hallható, amit beszélgetnek? Egyáltalán vesz még a telefon, vagy lemerült az akku? Amikor a lény megjelent a fényoszlopban, Sarah reflexből elindított egy Facebook Live videót, ami azóta is forog. Talán csak percek kérdése, és jön valaki, a rendőrség, valaki, csak percek kérdése még, beszélni kell, húzni az időt… Sarah felnézett az alakra, és idegesen megrázta a fejét.
— Nem.
(2020. augusztus 19.)
© 2020 Nagy Zoltán
Minden jog fenntartva.