Mr. Hamster — azaz anyakönyvi nevén Hugh M. Mapother — Anglia történelmének talán legkülönösebb festőművésze volt. Egész életét ugyanabban a városban élte le, de közelről mégsem ismerte őt senki. 1843-ban született, 1922-ig élt, és élete folyamán 57 embert ölt meg.
Mapother jómódú családba született. Apjának nagy kiterjedésű szántóföldjei terpeszkedtek északkeleten, és a halászatban is érdekeltségei voltak. Vállalkozásaikat a dél-angliai Shanklin kikötővárosból irányították, itt állt kastélyuk. Hugh két lányuk mellé született harmadik, s egyben utolsó gyermekként. Fogadásaikon gyakran büszkélkedtek vele, dicsekedtek, hogy milyen jó gyerek, milyen csendesen elvan magában, nem úgy, mint a lányok, ő nem is igényel gondoskodást. A kisfiú valóban nyugodt természetű volt, hangját se lehetett hallani. Egészen négyéves koráig nem beszélt. Szülei aggódni kezdtek, a legjobb logopédusokat hívták hozzá, s csakhamar kiderült, hogy a gyermek tud beszélni, csak épp nem akar. Mindazonáltal az elhanyagoltság meglátszott rajta: szellemileg elmaradt a vele egykorú gyermekektől. Szülei megijedtek, hiszen rossz fényt vetne a családra egy retardált gyermek, ezért emberek közé vitték: beíratták egy belvárosi zongoratanárhoz. Elkéstek: a gyermek nem akart zongorázni, csak ült, bámult a semmibe, nem reagált se kérlelésre, se parancsra. A tanár kénytelen volt visszaadni őt szüleinek. Ők végleg elkeseredtek, ám ekkor váratlan fordulat következett: a kis Hugh lerajzolta a család egyik macskáját, ahogy az békésen szundikált a napon. A kép bámulatosan élethű lett, és ez meghatározta Hugh további sorsát. Szülei egy festőművész mellé adták, és könyörögtek neki, hogy bármibe kerül is, faragjon embert a fiúkból.
Hugh a festő mellett nőtt fel. Nem járt iskolába, mert nem figyelt arra, ami nem érdekelte, semmilyen tudást nem lehetett beleverni a fejébe. Csak a festés létezett számára. Alig beszélt, és nemigen figyelt mestere szavaira sem. Inkább magától jött rá a szakma fogásaira, magától tanulta meg a színek keverését, az ecsethasználatot, a kompozíció megtervezését. Mondhatni, ösztönből festett. És csak azt tudta lefesteni, ami az orra előtt volt; képzelete képeit nem tudta megörökíteni. Amit elétettek, azt viszont tökéletes pontossággal másolta át vászonra; kezdetben fekete-fehéren, majd színesben. Néhány év elteltével élethűbb színeket kevert, mint saját mestere. Amikor tizennyolc lett, a művész vissza is adta őt szüleinek. Ők azonban nem akarták, hogy velük lakjon, inkább vettek neki egy emeleti lakást a belvárosban. Házvezetőnőt is adtak mellé, de ő csakhamar feleslegesnek bizonyult, mert Hugh el tudta látni magát, főzött is, takarított is, és el tudta adni a képeit. Csak épp nem beszélgetett senkivel. A festést is azért szerette, mert közben minden gondolata elolvadt, eggyé vált a festékkel. Egy egész délutánt el tudott tölteni azzal, hogy kiült a tengerpartra, és megfestett minden színárnyalatot, amit a vízen látott. Csak épp sirályokat nem festett soha — ez tengeri képeinek legfőbb ismertetőjegye. A sirályok ugyanis mozogtak, márpedig ő csak azt tudta lefesteni, ami egy helyben állt. Képzeletből pedig nem festett semmit. Ha valami képes volt érzelmeket gerjeszteni benne, akkor az ez volt. Hugh haragudott a sirályokra.
A hiányzó sirályoktól eltekintve tökéletes képeket alkotott, s tehetségének csakhamar híre ment. Bárók, grófok rendeltek tőle családi képeket, s elégedetten ajánlották őt egymásnak. Hugh-t azonban nem érdekelte a pénz sem. Csak annyit értett meg az egészből, hogy mindig tud enni, és mindig tud festéket, vásznat venni, tehát folytathatja a festést. Már harminc esztendős is elmúlt, de nem nősült meg, nem is gondolt a nőkre. Látott meztelen nőt eleget, akiket mestere fizetett meg azért, hogy pózoljanak, de csak a tárgyat látta bennük, amit le kell festeni; sem érzelmileg, sem testileg nem hatottak rá. Egyedül élt emeleti lakásában, nyitott ablaknál festette az utcát, vagy a tengerparton ülve alkotott, nem gondolt semmire, nem vágyott semmire, békében éldegélt.
Az ő élete sem múlt el azonban románc nélkül. A vegyesboltban, ahová járt, az egyik eladólány felfigyelt rá. Hallotta hírét, és kíváncsi volt rá, mint emberre. Beszélgetéseket kezdeményezett vele, egyre több sikerrel. A lány — Anne Huskins — látta, hogy Hugh más, mint a többi ember, de ez csak jobban vonzotta: be akart hatolni a férfi páncélja mögé, meg akarta szelidíteni, fel akarta fedezni lelkének rejtett szépségeit. Együtt jártak a tengerpartra, ahol Anne áhítattal figyelte az alkotás folyamatát, a férfi biztos kezét, ahogy megfestette a horizontot. Erről a témáról még beszélgetni is lehetett vele, de nem festés közben, olyankor megszűnt számára a külvilág. Anne igyekezete nem tartott sokáig: Hugh nem engedte őt magához. Még veszekedni sem volt érdemes vele, mert egyszerűen nem figyelt oda, de Anne azért megpróbálta néha. Az utolsónál azonban valahogy eljuthatott a kiabálás a férfi tudatáig. Ez is a tengerparton történt. Anne sírva könyörgött, hogy figyeljen rá, tekintse őt emberi lénynek, ne zárkózzon el tőle, s egyszer csak Hugh kinyújtotta kezeit, és átkulcsolta velük a nő torkát. Addig szorította, amíg a nő össze nem rogyott, mint egy rongy. A nő a tekintetét végig a férfi arcán tartotta, és Hugh látta a szemét, látta, ahogy kiszáll belőle az élet, és ez végre elhatolt a tudatáig. Elengedte a holttestet (az a földre rogyott), és meglepetten bámult maga elé. Látta azokat a szemeket a képzeletében, végre látott valamit, és le akarta festeni. A félkész tengeri látkép elé ült, és két barna foltot mázolt az égre, ahová a sirályokat kellett volna festeni. Nem tetszett neki az eredmény, összetépte a vásznat. A hullát ledobta a szakadékba, ahol az összezúzódott a sziklákon, majd elsodorta a tenger. Sohasem találták meg.
Hugh-ban ekkor végérvényesen megváltozott valami. Figyelni kezdte az embereket, főleg a nőket; végre megkülönböztette egymástól a nemeket. Beszélgetést is kezdeményezett nőkkel, és rávette őket, hogy találkozzanak vele négyszemközt. A szerencsétleneket aztán megfojtotta, és közben figyelte a szemüket, hogy le tudja festeni. A halál beálltát követően vászon elé ült, ám képtelen volt pontosan visszaidézni a látványt. Nem tudott képzeletből festeni. Ezért mind több és több nő megölésére volt szükség. A holttesteket mindig sikerült eltüntetnie, és nem is vonta magára senkinek a gyanúját. Az emberek csendesnek, ártalmatlannak írták le, ha a rendőrség mégis róla kérdezősködött. Nemigen ismerte őt senki közelről, de szépeket festett, és ez elég volt ahhoz, hogy róla is szép kép alakuljon ki. A gyerekek azonban megérzik a gonoszt. Tömzsi testalkata és bajusza miatt Mr. Hamsternek (Hörcsög) csúfolták, és kövekkel dobálták az ablakát. Az egyik ilyen incidens után, amikor be is tört az ablak, az egyik kis tettest a fülénél fogva cibálta fel az anyja, hogy bocsánatot kérjen a művész úrtól. Hugh kinyitotta az ajtót a kopogásra, de tekintete üres volt: gondolatai a festékben áztak odabent a szobában. Az asszony dadogva, alázatosan kért bocsánatot, de Hugh nem reagált; csak annyit válaszolt egy idő után, hogy “Nem számít”, majd becsukta az ajtót.
Hugh M. Mapother életében ötszáznál is több képet alkotott, de az üvegessé váló szempár képét soha nem sikerült megörökítenie. A próbálkozás 57 nő életébe került. A festő titkos élete azonban sohasem került nyilvánosságra, vele szállt sírba 79 éves korában. Shanklin városa ünnepélyes keretek között búcsúztatta legnevesebb polgárát. Hugh M. Mapother sohasem bűnhődött meg tetteiért, talán csak a túlvilágon. Mert ő egy negatív karakter, és nem volt feladatom, hogy pozitív karaktert is alkossak ellene.
(2008 február 4.)
© 2004- Nagy Zoltán
Minden jog fenntartva.