Sparrow

Ősz

Faág mozdul a hűvös széltől:
búcsút vesz egy sárga levéltől.
A kis levélke lágyan pörögve
lelibeg lassan a száraz földre.

Levelek szállnak az őszi szélben,
a langyossá vált nap fényében,
ami lágyan megsimogatja a tájat,
az arany-vörösbe öltöző fákat.

Ám hiába szép az őszi erdő:
a világ most egy nagy temető.
Csodás aranyszínű a táj,
de mögötte lesben áll a halál.

A hulló levelek havába léptünk,
a holtak istene most jött el értünk.
Hűvös szél jön a szép világra,
árnyék vetül az őszi tájra.

Felhők gyűlnek az erdő fölött:
a napfény meghalt, elköltözött.
Csend van még, de nagy vihar lesz,
a Természet egy nagy levegőt vesz…

…és elkezdődik! Villám villan,
az égen hatalmasat robban;
az erdei fák sötét csontvázak,
az égbe nyúlnak, és kiáltoznak,
a megváltó halálra várnak,
mert napfényt többé nem találnak
a sötétben már mindenki ébren,
villámok cikáznak az égen;
lilásfehér fény vág a földbe,
és lángokat hoz a temetőbe.
Ég a sír, sír az ég,
eső ömlik, eljön a vég:
eső csorog le a márványtáblán,
régmúlt idők szent oltárán;
száraz fákat szaggat az orkán,
ordít, ahogy kifér a torkán;
eső hull egy öreg fára,
ráfolyik egy halott ágra,
a csontváz-ujjon vérré válva
lehullik a hideg sárba.

Takarj be hajaddal,
mint levelek a földet avarral;
csókold arcom, nyakam, mellem,
harapj, karmolj, szívd a vérem –

Légy Te a vihar, s én leszek az erdő,
légy egy véres, vad szerető;
az ablakon túl rossz idők járnak,
de ránk még édes örömök várnak.