Sparrow

A szomjazó fohásza
(Vámpír-óda)

Vérnek édes ízét érzi még a lelkem,
pedig csupán álmomban volt benne részem.
Boldogok az emberek, és nem látják meg búmat,
de lelkem mint a farkas, ki üvölti a holdat.

Halott szürke minden, közel s távol
az összes szín kiveszett a világból:
szürke lett az ég, és színtelen a felleg,
mikor nyugatra érve a nappal együtt hal meg.

Csicsergő madárdal nem okoz örömet,
bor sem oltja szomjam, nem hozza kedvemet;
s puha női ajkak íze is ajkamon
száraz, mint a falevél őszi alkonyon.

Bolyongó lelkem éjjel nem talál nyugalmat,
folyton űzi-hajtja egy ősi halk sugallat;
Látok egy denevért, fenn, a szent oszlopon,
leborulok elé, és sírva imádkozom:

Gyere el, Véristen, itass meg engem!
Tedd újra színessé szürke életem!
Önts újra napfényt a fáradt fellegekbe,
hozd vissza az életet elgyötört szívembe!
Vérvörös mámorba olvadjon a lelkem,
zuhatag öntse el kiszáradó testem.
Ne adj nőt nekem, és nem kell a pénz se:
vért adj kérlek, Isten, hisz vér az élet kincse!
Engedd, hogy kedvem vidám legyen ismét,
csepegtesd ajkamra az élet mesés ízét!…

A vérgőzös ihlet már elkerül engem,
utolsó kínomban írom e versem.
Vérnek édes ízét érzi még a lelkem –
engedd – ó, Istenem! –, hogy újra érezzem!